Új Néplap, 1991. április (2. évfolyam, 75-99. szám)
1991-04-20 / 91. szám
4 Nézőpontok 1991. ÁPRILIS 20. Szomßatijegyze t Rajtunk is múlik jL Mostanában megint gyakran gondolok egykori öreg barátomra, aki utolsó éveit örökös dohogások közepette töltötte. Erdész volt, s így szinte természetes, hogy különösen a környezet és természetvédelem területén folytonosan vissza-visszatéró negatív jelenségek késztették krá- kogással kísért fejcsóválásra. Egyre csak azt hajtogatta, hogy nem túlzás, ma az emberiség legnagyobb, a világ sorsát alapvetően meghatározó gondjai közé sorolni az emberi környezet súlyos rombolását. Meg kell védeni a természetet - tette hozzá - azoktól az ártalmaktól, amelyeket a modem társadalom akaratlanul vagy akarattal, de mindenképpen felelőtlenül és önemésztő módon okoz magának. Sokszor eszembe jutnak ezek a mondatok. Mostanában meg különösen, hisz szinte óráról órára újabb hírek kelnek lábra régi. elhibázott döntésekről, s olyan megalomán beruházásokról, amelyek több kárt csináltak, mint hasznot. Persze nem csak napjainkban hallani ezekről. Mert én például még jól emlékszem arra, amikor pár esztendővel ezelőtt már a biológusok is azt suttogták, hogy nagy baklövés volt a Hanságot meg az Ecsedi-lápot lecsapolni. Kár volt azt a sajátos, semmi máshoz sem hasonlítható világot tönkretenni. És nosztalgikus sóhajok szálltak magasra, kihalt növényeket, örökre eltűnt állatokat siratva. Olvastam valahol, hogy Washingtonban van egy temető, ahol a világon eddig kipusztult állatfajoknak egy-egy síremléket állítottak föl. Most 85 van belőlük. Rajtunk is múlik, hogy lesz-e nyolcvanhatodik. Igen, rajtunk - egyes embereken -, mert a környezetvédelem nem lehet csupán a nemzetközi szervezeteknek, az országok kormányainak vagy az erre hivatott szakembereknek az ügye. Hisz mindannyiunk sorsáról van szó. Tudomásul kéne már végre venni, hogy ha az ember elpusztítja környezetét, azzal önnönmaga halálos ítéletét írja alá. A baj csak az, ha ez az egész ügy kampányízűvé válik. Annál is inkább, mert sajnos elég sok a Hansághoz hasonló példa, amikor a hősi erőfeszítés, a dicső igyekezet meg az összefogás utólag kudarcot, vereséget szült. Ott van Bős-Nagymaros vagy a kiskörei vízlépcső. Ott van a Dunai Cement Művek, amelyik felépítéséért egy egész ország drukkolt, és csak később derült ki, hogy rossz helyre került, mivel nem vették figyelembe az uralkodó széljárást. Persze ezt ugyanúgy elmondhatnánk az Allati- fehérje-takarmányokat Előállító Vállalat, közismertebb nevén a kutyagyár Szolnok határában terpeszkedő üzemére, a Tiszamenti Vegyiművekre és még hosszan sorolhatnánk. Am nemcsak az elhibázott fejlesztések meg építkezések, hanem a rombolások is terhelik számláinkat. Ki ne emlékezne azokra az időkre, amikor a tanyavilág felszámolásakor, a tanyák temetésekor a fejlődést emlegették, ám a parasztembert senki sem kérdezte meg, hogy mit szól az egészhez. Szerencsére ezeknek a tanyáknak a java része - úgy mint a magyar paraszt - szívós, makacs volt, és átvészelte saját temetését. Pedig a halotti tort kemény adminisztratív intézkedések is siettették. Kíváncsi lennék, megszámolta-e valaki ebben az országban, hogy az évtizedek folyamán a tanyák mellett vajon hány komolyabb épülettől váltunk meg elhamarkodottan. Mennyit döntött össze a buldózer anélkül, hogy a rombolást mindenre kiterjedő költségelemzés előzte volna meg. Mert ugye néhány évvel ezelőtt azt is beszélték, hogy a Nemzeti Színházat is meg lehetett volna menteni. Emlékszem, megsárgult fotókat mutogattak a gyönyörű épületről, ami romboló kedvünk martalékává vált. Még szerencse, hogy Szolnokon nem ez történt. Hisz új- jépült a régi teátrum, amelyet éppen tegnap adtak át ünnepélyesen. És ki tagadná, hogy az az épület máris olyan drágaköve a településnek, melyre joggal lehet büszke a város. Biztos, hogy még sokan és sokáig csodájára fognak járni, miközben a Jubileum téri - a vasútállomásnál lévő - „felhőkarcoló’ ’ tövében nemigen tolonganak a turisták. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a régi is lehet szép. Szóval napestig sorolhatnánk és mindenki vérmérséklete szerint tudná hozni a példákat arra, hogy mennyiszer fogtunk mellé és hányszor hittük győzelemnek veszteségeinket és sikernek azt, amely már a kezdet kezdetén a kudarc csíráját hordozta magában. Április 22-én, vagyis hétfőn lesz a Föld napja, a gyermekekért. Nem is gondolnánk, mennyire időszerű, hogy most éppen az apróságok felé fordul a figyelem. Hisz urbánus korunk ártalmai között talán legsúlyosabb az, hogy gyermekeink nagy része erdőt csak a televízióban lát, és csodálkoznak azon, hogy tojásból lesz a csirke. S emiatt számukra a környezet és természetvédelem is csak egy sokszor emlegetett valamivé, szlogenné (?), jelszóvá (?) silányul. Visszacseng a fülem- "ben az évek óta ismételt mondat: „Földünket nem apáinktól örököltük, hanem unokáinktól Jfpcsönözzük.” Találó, ugye? -Mert figyelmeztet bonunkét, hagy ne tegyük tönkre, óvjuk, védjük, kíméljük környezetünket, és gyerekeinkkel együtt varázsoljuk olyanná, amilyennek látni szeretnénk. Éhhez viszont komolyan kéne mindannyiunknak venni azokat az előrejelzéseket, amelyek erőforrásaink kiapadásáról, a természet vrsszafeJeseléséről szólnak. S hogy ezt meglehessük, először is le kellene számolnunk a mának élő szemléletünkkel. Még akkor is, ha igaz a régi mondás, hogy az élet betegség, s a halál már a születéssel megkezdődik. Még akkor is, ha tisztában vagyunk azzal, hogy minden lélegzetünk, minden szívverésünk, minden örömünk és minden bánatunk egy csepp kis halál. Parányi közeledés a véghez. Még akkor is úgy kell tennünk, mint ahogy a jó erdészek szoktak: ahány fát kivágnak, annyit ültetnek, mert szemük előtt unokáik sorsa lebeg. Még egy évad - jókedvből Beszélgetés Schwajda Györggyel- Mikor nyílik a színház?- Április tizenkilencedikén.- Szép?- Gondolom.- A helyi önkormányzattal milyen a kapcsolatuk?- Még nem dőlt el, hogy a városi vagy a megyei önkormányzathoz tartozunk-e.- Félig ide, félig oda nem lehetne?- Nem tudom, hogyan érti ezt; annyi bizonyos, hogy ha a megyéhez tartozunk, a város akkor is beszáll a fenntartásba, és fordítva. Csak az nyitott kérdés, hogy ki lesz a tulajdonos.- Baj, hogy ez még nem dőlt el?- Nem. A város nyilván közelebb érzi magához a színházat.- A költségvetés miatt nem sürgős, hogy ez egyértelmű legyen?- Nem. Nekem nem.- Miért? Mert utolsó évadát tölti a színházban?- Nem, nem azéit, hanem mert tényleg nem számít. Elvileg egyébként valóban utolsó évadomat tölteném a színházban.- És gyakorlatilag?- Július 31 -én lejár a szerződésem. S ha már az önkormányzattal való kapcsolatomra kérdezett: megkerestek a megyei és a városi önkormányzat képviselői együtt, és megkértek, hogy maradjak. Beszéltem a társulattal, és elvállaltam még egy évadot. Kipróbáljuk az új színházat. Ha már ilyen csapat jött össze, ne csak három hónapjuk legyen az új épületben, hanem egy teljes évad.- Ez talán magának is jár, nem? Végigcsinálta az építkezést...- Nem. Nekem valóban az volt a szándékom, hogy megvárom, míg felépül az új színház és elmegyek. Ennél jobbat, többet úgyse tudok tenni... De rábírtak, hogy legyen még egy év; s ahogy nekik is mondtam, hát legyen. Csináljunk végig egy évadot jókedvből.- Ha maga azt mondja, hogy jókedvből, akkor ez tényleg az utolsó...- Az.- S aztán? Visszamegy drámaírónak?- Hát... nyilván ezt szeretném, de azt hiszem, hogy ez nekem nem adatik meg. Valami pénzkereset mindig kell, mert csak írásból nem Miét megélni.- Akkor mit fog csinálni?- Elsősorban természetesen író szeretnék lenni - és csak író. De ez sem ilyen egyértelmű, mert szívesen lennék színháznál is. Egy jó színháznál...- Dramaturg?- Dramaturg. Egy jó színháznál... A közvetlen tervem mégsem ez. Hanem az, hogy elmennék két-három évre. Itthagynám egy kicsit ezt az országot. Azt hiszem, hogy most van az a pillanat, amikor itt kell hagynom. Szükségem van arra, hogy távol kerüljek mindattól, ami itt történt velem, meg amit én csináltam. Szembe kell néznem a saját múltammal. Rettenetesen irigylem azokat az embereket, akiknek nincs mivel szembenézniük. Nekem van. Egyedül kell maradnom saját magammal, hogy végiggondoljam, mit csináltam, miért csináltam. És azt gondolom, hogy most itt nincs szükség ránk. Egy-két évig. .- Ránk?- Igen. Általában a művészekre. Az értelmiségre.- Gondolom, becsületbeli ügy, hogy még egy évadot vállal Szolnokon. A becsületbeli ügyhöz az is hozzátartozik, hogy egy továbbvihető, folytatható színházat kell otthagynia?- A „továbbvihetésben” én nem hiszek. Bármennyire úgy gondolta esetleg Kazimir, hogy a Thália Színház továbbvihető - nem. Azt a színházat ő találta ki, addig volt, ameddig ő volt, nem kell továbbvinni. Egy másik személyiség kell, és annak valami újat kell kitalálnia. Isten óvjon attól, hogy valaki továbbvigye azt, amit én csináltam. Mint ahogy attól is óvjon Isten mindenkit, hogy úgy írjon, ahogy én - én is megpróbáltam nem utánozni senkit. Az ilyesmit nem kell továbbvinni. Jó színházat kell csinálni - ez természetes. Az is természetes, hogy aki jön, megpróbál még jobbat csinálni. Hiszen messze van a tökéletestől az, amit mi csinálunk.- Néha azt hiszem, magának tényleg nagyon elege van az egészből, sőt úgy gondolom, hogy ebben igaza is van. Máskor úgy gondolom, hogy magának erről, a színigazgatásról szól az élete; arról, hogy másötti&k, Tö- rőcsiknek vagy Garasnak lehetőséget teremtsen, hogy <flíné- szeket futtasson fel...- Jó. Fordítsuk meg a dolgot. Lehet, hogy én erre s»É|M|em. Ezt kellene csinálnom, ét *em áldozatnak tekintenem, ti», lelhetnék benne örömet is. hát 4n azt gondolom, hogy wáem így van. Lehet, hogy iiMM keveset tudok az irodalo^MF és a drámaírásról, de úgy érzőn, ott is van egy űr. Azt érzékelem, mint színházigazgató, hogy nincs igazi drámairodalo^t, a nagy nemzedék elment' vagy nem ír, itthon és külföldön. Ebben az űrben az ember azt gondolja, hogy még olyan kevés képességgel is mint az enyém, itt lenne mit keresni. Ha lenne időm, energiám és tehetségem, akkor nem egy, hanem öt vagy tíz év alatt talán sikerülne egyetlen drámát megírni, ami világ- irodalmi rangú. És most tegye egymás mellé a kettőt.- Most, amikor eldöntötte, hogy abbahagyja a színházigazgatást - s a döntés tényén a ráadás-évad végül is nem változtat -, biztos készített magában valami leltárfélét. Mi sikerült és mi nem?- Mindenképpen kudarcnak érzem, hogy nem találtam olyan igazi fiatal írót, akit végképp megnyertem volna a magyar drámának. Pedig eleget próbálkoztunk Szolnokon. Ezt elég komoly kudarcnak érzem, hiszen eredetileg mégiscsak dramaturg volnék. Kudarcnak tartom azt is, hogy nem sikerült rendezőt nevelni. Színészt igen. Olyat is, akit páros lábbal rúgtak ki a főiskoláról, de én biztos vagyok benne, hogy nagy színész lesz. A rendezők terén - ott kudarcot vallottam, pedig próbálkoztam. Nem sikerült. Rendezőből is kevés van. S ha az előadásokat nézem... Persze ott is rengeteg a kudarc. De remélem, voltak sikerek is. Eleinte főleg kudarcok voltak. Nem ismertük egymást, belekeveredtem egy társulatba; nem is egy egészbe, csak egy félbe, mert a másik fele elszerződött. Évek kellettek, amíg cserélődtek, s öt évig tartott, amíg a társulat megszületett. Ez idő alatt voltak sikeres előadások. És sikernek könyvelem el azt is, hogy Taub János hozzánk kötődik, hogy Fodor Tamás hozzánk kötődik...- A mérleg nyelve a sikerek felé billen, igaz?- Valószínűleg igen. Szolnokon azt érzem, hogy szeretnek. S nagyon sajnálom, hogy semmiképpen nem tudnék leköltözni, ott élni. De hogy szeretnek, azt érzem, és az nagyon jó. Még a bukások is úgy történnek, hogy megfognak az utcán, és elmondják, hogy „igazgató úr, hát mibe kényszerítik magát”..., miközben én hajszálpontosan tudom, hogy én találtam ki, és én szúrtam el az egészet. De rögtön fölmentenek, még a hülyeségeimet is felmentik...- Miért vajon? Maga egy barátságtalan, „sprőd” pasas...- Miért? Nem tudom. Valószínűleg... érzik, hogy nagyon szeretem a közönséget. A telt házat, az embereket - én csak úgy érzem jól magam, ha teli a színház. Nagyon odafigyelek a közönségre - nem vagyok igazi intel- lektuel, nem tudnék értelmiségi rétegnek színházat csinálni, pedig azt is elismerem, és nagyon szeretem is. De talán ennél alpáribb vagyok, vagy ha finomabban akarnám ezt megfogalmazni, hát inkább Shakespeare-rel vagy Moliere-rel értek egyet, és soha nem tudnék Racine vagy Corneille lenni. Én mindenféle aljasságra képes vagyok, hogy behozzam és bent tartsam a közönséget. A medvetáncoltatástól a birkózóbajnokig mindent beleírok egy darabba, azért, hogy a végén, amikor a közönség kimegy, úgy járjon a gyomra, ahogy én akarom. Ezért lehetett sokáig az a vád ellenem, hogy minden darabom kabarétréfák sorozata. És mert mindenre képes vagyok a közönségért, valószínűleg ezért értünk ennyire egyet Taub Jánossal, ezért beszélünk egy nyelvet. Nem érdekelnek különösebben a nagy, lila lelkek...- Civilben sem, igaz?- Civilben sem Színjátéknak gondolom én az ilyesmit. Amikor civilben lelkizés közelébe kerülök, el szoktam mondani, hogy „még ezt is rosszul játszod”, ilyenkor mindenki elröhögi magát, és abbahagyja. Lelki folyamatok persze vannak a színházban is. De bonyolultabbak annál, sem hogy kiemeljük őket, és csak róluk szóljon a színház. Ilyen értelemben az én szolnoki éveim egy populári- sabb színházeszme jegyében teltek. Hajlandó voltam olyasmire, amire komoly, tisztességes író nem hajlandó: írtam zenés darabot. A Ludas Matyit, a Rákóczi teret, a Táncdalfesztivált - ez utóbbi volt a legelső bemutatónk, így találkoztam újra a várossal. A Ludas Matyi pedig döbbenetes siker lett Szolnokon, fel sem tudtam mérni, hiszen fogalmam sem lehetett arról, hogy épp a szolnokiakról szól. Csak azt vettem észre, hogy a premieren hatszáz ember egy irányba néz, a megyei első titkár páholyába, a titkár felesége pedig kirohan. Akkor kezdtek el például az orvosok is színházba járni, meg a többiek is. Én meg pontosan tudtam a darab és az előadás gyengéit - mert, hogy hülye fejjel ezt még én is rendeztem -, és tudtam azt is, hogy igaza van a kritika kifogásainak. De a városban ez az előadás akkora bombaként robbant, hogy jönni kezdtek az emberek. Attól kezdve bármit csinálhattam, behunyt szemmel jöttek. Megcsinálhattunk egy olyan évadot, amelyben ott volt a Caligula helytartója, a Kastély és a Ghelderode-darab - és utána is volt tizenegyezer bérlőnk a városban.- Elképzelte már azt az évadkezdést, amikor magának nem kezdődik el az évad?- Ó, persze. Sokszor. * És milyen?- Nagyon jó lenne, mert nem itt lennék.- Örömmel várja?- Igen. Csak az tragikus benne, hogy pont most alakult így. Tudom, hogy abba kell hagynom, miközben a fél országot le tudnám szerződtetni. És az hatalmas tehertétel, hogy emberek rám bízzák az életüket.- Az öröme meddig tart majd?- Egy-két évig biztosan. Aztán két-három év múlva hiányozni kezd a társulat. De az még nem feltétlenül fogja azt jelenteni, hogy megint igazgató akarok lenni.- ...hanem esetleg dramaturg. Lassan körbeértünk. Még egy kérdés: tudja, mit akar megírni?- Konkrétan nem, de nagyjából igen.- Regény, igaz?- Igen. Regény.- Köszönöm, hogy beszélgettünk.- Én is. De több interjút nem akarok adni. Ebből is elég. Csáki Judit
