Új Néplap, 1991. április (2. évfolyam, 75-99. szám)
1991-04-13 / 85. szám
8 Irodalom—művészet 1991. ÁPRILIS 13. Kicsi magyar Isten A mikor kamaszodtam, hiszitek vagy sem, még nem volt Magyarországon televízióadás. E régi-régi időkben a családok nem a szobában, félszemmel a tévét nézve vacsoráztak, hanem a konyhában. Akkoriban az apák voltak a legregényesebb férfiak; nem volt kihez hasonlítani őket, nem töpörítették naponta kisemberekké, a történelem mellékszereplőivé a televízióban látott félistenek: miniszterek, pártvezetők, akik óvodáról, iskoláról gondoskodtak nekünk, s akik minden liter tejhez, mozi-, színház- és vonatjegyhez, gyerekinghez és -cipőhöz, minden adag üzemi ebédhez hozzájárultak néhány forinttal, mert szerettek bennünket, és gondoskodtak rólunk. Akkoriban még nem a televízió, hanem az apák hozták a családokba a híreket. Vacsora közben valósággal ittuk a szavukat, mi történt a nagyvilágban - vagyis a városban, a munkahelyen. Ok voltak az eleven magyar történelem is, ők voltak életünk meghatározó gondolkodói (filozófusai), lelkünk gyógyászai (pszichológusai), és - hogy végre témánkra térjek - pályaválasztási tanácsadóink. A vacsora volt a mi szemináriumunk, ahol hálát adtunk Istennek, hogy ételt, italt adott, és a főzeléket bundáskenyér- rel úgy fogyasztottuk el, mint mennyei mannát, merthogy apánk folyton fölemlegette, mennyire örültek volna, ha a katonaságnál ilyen fejedelmi lakomát csaphattak volna, nem beszélve a hadifogságról, ahol egyetlen szem fagyott krumpli is megörvendeztette őket. S a vacsora legtöbbször azzal az intelemmel zárult: ,.Szakács, hentes sose hal éhen! Nyolc nyelven beszélő papok, tudósok fagytak meg mellettem, mert nem volt étel a hasukban, ami flltse őket! Szakácsnak vagy hentesnek menjetek!' ’ így történt, hogy nővérem cukrász-, bátyám hentes-, én meg szakácstanuló lettem. És csakugyan, ahogy a szakma közelébe kerültünk, csodálatos, mi mindent ehettünk: marcipánt, borjúhúst, svédgombát és őzfiiét, áfonyával töltött főtt almával. Vittünk ezekből haza is, s apánk evés közben elégedetten bólogatott: ,,Na, ugye!” Még egy ideig otthon vacsoráztunk, de már beköltöztünk a szobába, a díszhelyen álló televíziókészülék elé, és lassacskán elfelejtettük áldani Istent, hogy ételt, italt adott, hiszen tudtuk, hogyne tudtuk volna, hogy a finom falatokról nem ő gondoskodott: mi loptuk! Nem Isten, mert Isten ilyet nem tesz. Nem tehet. Furcsa lett volna hát a nevét emlegetni az asztalunknál. Aztán egy közétkeztetést folytató vendéglátó-vállalat kétezer főre szolgáló konyháján dolgoztam. Megvoltam itt is, jutott is, maradt is. Rég elfelejtettem már, miért lettem szakács, amikor egyszer csak koslatni kezdtek utánam, lépjek be a kommunista pártba. Bezzeg eszembe jutott megint apám, szaladtam hozzá, mit ajánl? Szükség lett a bölcsességére.- Ha nem lépek be - mondtam -, oda a sok szajré, a teli has. Aki belép, szabadon rabolhat, de aki ellenkezik, azt lebuktatják, s akkor kész! Priuszos lesz, sehol sem alkalmazzák szakácsként...- Hát lépj be - mondta apám. - A hasáért megy az ember szakácsnak, a hasáért lép be a pártba is. Egy életed van, ne éhezz! Elgondoltam, így előre is hozhatom kicsikét a kommunizmust, amikor mindenki szükséglete szerint részesül a javakból. Hiszen ezt ajánlották föl, mint párttagnak .. . H uszonkét éves voltam már. Kezdtem lábra- meg észbekapni, dolgoztatni az eszem, mi történik körülöttem, melyik ország, melyik város az enyém. Kellett volna egy ország meg egy város, ami az enyém, hiányozni kezdett, hogy valahol otthon érezzem magam a szülői házon kívül is. Már nem egyedül apám testesítette meg a történelmet, nem csupán ő volt okos, hanem én is. Nem élhetek, gondolkodhatom úgy, sejdült fel bennem, mint ő, aki a hadifogságból hazatérve is hadifogoly marad, hiszen a mai napig a megmaradás alázatos és gyalázatos technikáját űzi, mintha nem a saját hazájában élne, nem ő lenne a nemzet egy tagja, akire, ha haloványan is, de hasonlítania kellene a nemzetnek. Beláttam azonban, hogy igaza van, amikor azt hajtogatja: ,,Vigyázz, fiam, nehogy elhidd, hogy szükség van rád. Ha üres a hasad, senki vagy. Csak addig vagyunk valakik, amíg tele a hasunk. A hasunk foglyai vagyunk!’ ’ Ettől kezdve párttag szakácsként főztem. A környék gyáraiba, iskoláiba, intézményeibe vitték nagy alumíniumedényekben a főztünket, ott felmelegítették, kiporciózták, az emberek pedig megették. Ez a közétkeztetés. Ettek, amit kaptak. Közben az egyik lány, aki a konyhán dolgozott, kiszemelt magának. Tetszett neki a pepita nadrágom, a szakácssüvegem, neki én nagy ember voltam; azonkívül, hogy férfi, biztos támasz is. Összemelegedtünk, a családjának is juttattam ezt-azt. Egyszer meghívott magukhoz vasárnapi ebédre. Akkor tudtam meg, hogy apja is, anyja is - vak! Az ebédrevalóról persze előre gondoskodtam. Az asztalnál a vakok rá- kezdték. ,,Aki nekünk ételt, italt adott, legyen annak neve áldott!’ ’ Mint valamikor nálunk. Csakhogy most úgy éreztem, hogy nekem szól a hálaadás, mert a négy vak szem rám irányult. A lány két élő szeme is! Annyira megzavarodtam, hogy kis híján azt mondtam, ne nekem, hanem a pártnak köszönjék, hiszen ha nem lennék a párt tagja, nem hozhattam volna ki a konyhából a dézsmát szabadon, s a fizetésemből bizony nem telne a szüleim meg az ő asztalukra és a sajátomra is ennyi ennivaló. De még mielőtt szóltam volna, megéreztem, hogy nagyon kicsi a Magyar Isten, alamizsnával szerez jogot a nevére, nem csodákkal! Ezt olvastam ki a vak öregek báva, s a kedvesem könnytől csillogó szeméből, amelyek mellé odaláttam a szüléimét is. Megértettem, milyen ára van az üdvözülésnek . . . Hiszen a vakok nem látják, amikor a konyhában sportszatyorba csomagolom a húst, amit hazaviszek vagy ideküldök. Nem láthatnak, amikor párttaggyűlésen a közétkeztetésről nagyokat mondok. A vakok (akár „látók”, mint apám, akár csakugyan vakok, mint ezek itt) áldásukkal gondoskodnak róla, hogy az adakozók egyformák legyenek. Jó fiatalembernek éreztem magam, és büszke voltam a jóságomra. Jó voltam szüléimhez, jó ehhez a lányhoz és a szüleihez. Hozzászoktam a tudathoz, hogy én jó vagyok, és szerettem is jó lenni. Nekem természetes érzés volt jót tenni, és sosem gondoltam arra, hogy lopott konyhai nyersanyagért (húsért, zöldségért és egyebekért) dicsérik az Istent és engem, mint (enyveskezű) jobbágyát a Földön. Itt a vége. E lmondtam ezt Nektek harmadik gyermekünk születése napján, a kommunista párt hatalmának összeomlása után, pártokon kívüliként, mint változatlanul a közétkeztetésben dolgozó szakács, aki eltemette ugyan édesapját, de most is hálatelt szívvel gondol rá, hogy erre a mesterségre indította, különben talán nem is tudná egyetlen keresetből jóllakatni a családját. így legalább most is alkalom adódik minden étkezéskor - ha kicsi és magyar is - dicsérni Istent. Falusi kocsma, közkedvelt nevén talponálló, más, illő szóval nevén nevezve: Cserepes. Jenci kocsmáros későbbi vallomását így rögzítette a jegyzőkönyv:- Kérem szépen, semmi-jel nem mutatott arra, hogy máma itten bunyó lesz még, meg ilyen szégyenteljes késelés; a vendégek összetétele már eleve kizárta a balhé lehetőségét, meg aztán magamban is bíztam, kérem szépen, mert másfél év óta - mióta ezt a csehót vezetem, hogy úgy mondjam, semmiféle összetűzés nem volt itt, kérem tisztelettel. A Kakukk sógorok voltak itt, fröccsöt iszogattak, olyan ártatlanul, mint ahogy a csecses gyerek szopja az anyját. Elemér, az úriember, ő volt még itt, az sose ártott még a légynek se, csak húzogathassa a vonót hegedűjén. Ő már csak ilyen csendes cigány kérem szépen, az is lehet, hogy gyáva, de ez most nem érdekli az eivtárskat. A Bállá gyerek ugrott még be cigarettáért, aztán két deci bort kért tisztán, ott szopogatta a sarokban, a kályhánál. Mosolygó, suhanc gyerek az, csak figyel, néz, nemigen szól senkihez. Aztán megjöttek a rakodók. Jani bácsi meg a Nagy Sanyi bácsi, vagy ahogy errefelé mondják: a Dürhő. Mert olyan, kicsit indulatos, nagy erejű ember. Nem szokott az kötekedni, csak szépen kell vele beszélni. Harmadik volt a Mihály bácsi, az öreg Csetneki. Kiszáradt fa már csak, recseg-ropog, de nem dől az semerre, nincs is vele baj. Hát aztán a pofon előtt, amit Jani bácsi adott a Dürhőnek, mit beszéltek, mit nem beszéltek, ki tudná azt megmondani, kérem?! Sok mindenről beszélgetnek az emberek, amiről nekünk halvány gondolatunk sem lehet. Kit láttak, mit láttak áhatárba, kinek az asszonyát kivel kapták el a kukoricásban, összeveszett-e az agronómus a tsz-el- nökkel, mit tudom én, kérem! Csak jött a pofon. Azt már meghallottam, mert úgy szólt, mint az ágyú. Mint a mennydörgés, mikor kettéhasad az ég és megindul a víz lefelé a.földre. Olyan ájulós pofon vót ez, mert a nagy Dürhő ugyanDienes Eszter: csak megtántorodott tőle, végigseperte az orrával az asztal alját.- No, ez a Jani bácsi! - gondoltam magamban. Mert az járta az öregről fa- luszerte, hogy annak idején egy szál karóval megszalajtotta a csendőröket a faluban. A kubikostalicskát meg - az volt az öreg fiatal korában, kubikos - teletette főddel, oszt úgy vite át a keskeny pallón a gát egyik oldalárul a másikra, csak úgy ölben. Most is olyan i zma vót az öregnek atlétában, hogy más becsületes ember a combjain nem hord olyan csomókat, mint Jani bácsi a karján. Becsületére legyen mondva az öregnek, sohse élt vissza a marha nagy erejével, sohse kezdett, csak békített, aztán ahova ő beállt békíteni, ott mindenki jobbnak látta a másiknak kezet nyújtani, hátba verni a másikat, hogy hát arany komám, nem haragszunk mi egymásra arany komám, igaz? És tessék. Most ez a Jani bácsi olyan pofont lekevert a munkatársának, hogy az az asztal alatt számolja a csillagokat, de már bizonyosan összeszámolta, mert hirtelen felugrik - akkor már kés ott volt a kezében, és azt Jani bácsiba vágta. Ha Jani bácsi figyel, lehet, hogy kicsavarja azt a kést a Dürhő kezibül, bár a Dürhő nagyobb, mint Jani bácsi, de lomha. Nem olyan higany, mint az öreg. Belevágta. Tovább oszt nem tudom, bár közéjük ugrottam, de már akkor nem kellett semmit csinálni. A Dürhő támogatta felfelé Jani. bácsit, de annak csak feküdni akaródzott. Hogy süket vagyok? Nem vagyok én süket, kérem szépen. Most is csak annyit tudok mondani, nem tudom, min kapott össze a két ember. Én csak annyit hallottam, mikor a Jani bácsit élesztgettük ott a földön, hogy a Dürhő azt sírta: - Édes komám, egyetlen komám," nem rossz lyány az ate lyányod, tudom, hogy gondoskodni fog rólad, öreg komám, csak úgy kiszaladt a számon az elébb, mert hát a tanult gyerekek mind lenézik egy kicsit az öregeket, de a te lyányod nem olyan, komám. Az én istenem verjen meg engem, hogy kiszaladt a számon! * Az iskolában épp az utolsó délutáni szünet van, Erika (épp) a fának támaszkodva napbanézőt játszik. Felhúzott szemmel, mérsékelt érdeklődéssel nézi a közelgő öreget. Az öregemberen kihajtott nyakú, gombos ing van. A hónalj környéke nagy ívben izzadt és a kicsapódott sótól fehér. Miska bácsi nagyokat pislog, nehezen kezd a megszólaláshoz. Végül a köszönés után illedelmesen kinyögi, miért is jött. Erika elszömyűlködve, remegő kézzel új cigarettára gyújt, közben felméri, hogy az öreg lábán az egyik zokni lyukas, s már érzi is az orrába csapó lábszagot. Végül sírásra fakad. Már nem hallja Mihály bácsi motyogós hangját, hogy életben van a Jancsi, azt üzeni a doktornő, hogy erős a szervezete, túléli. Erika keserves, torz grimasszal motyog maga elé.- Hát ezt is megértem! Késeinek a kocsmában a parasztok. - Mihály bácsi arcán düh, csodálkozás és iszonyat. Hátrálva távozik, mintha attól félne, kés röpül a bordái közé. Pedig csak egy rossz ember motyogó dühét hallja, ök- lendezve és darabokra felbüfögve. Azok a hatvanas évek Divatban vannak a hatvanas évek. Az öltözködésben, a hajviseletben, a slágerekben, de még a művészetekben is. Mégis kicsi a valószínűsége, hogy a magyar Nemzeti Galéria pusztán divatból rendezte volna meg nagyszabású, a hatvanas évek magyar művészetét áttekintő kiállítását. Nemcsak képzőművészeti kiállítással állt elő a galéria, hanem a korszak egészét felidéző bemutatóval, a hatvanas évek teljes körű dokumentálásával. Összegyűjtötték az évtized eseménykrónikáját, a történések vizuális - fotó - dokumentumait, a szóbeli visszaemlékezéseket, a hivatalos és a nem hivatalos művészeti élet tényeit - elsősorban a további kutatások céljából. Mindezekből a dokumentumokból terjedelmes katalógust állítottak össze, amely a legkülönfélébb szempontok alapján dolgozza fel a korszak gazdasági, politikai, tudománytörténeti, népművészeti jelenségeit. A feltárás izgalmához vagy akár a katalógushoz képest a Rejtett dimenziók című kiállítás akár szerénynek is tűnhet - véli az egyik rendező, Beke László, aki Horváth Györggyel, Dévényi Istvánnal és Nagy Ildikóval közösen vállalkozott e fontos kultúrtörténeti esemény létrehozására. Háromszáz négyzetméter kiállítási terület állt rendelkezésre mindössze, és legalább annyi kihagyhatatlant ki kellett hagyniuk, mint amennyit beválogattak. Koncentrált anyag került a közönség elé, s olyan, ami nem volt látható az elmúlt húsz év folyamán. Kétszáz műtárgy - festmények, szobrok, grafikák -, a korszak főművei úgy kerültek egymás mellé, hogy a sorrendiségből új összefüggések mutatkoznak. Például Kondor Béla repülőmodelljei és Megyeri Barna függesztett szobrai között nehéz nem észrévenni a rejtett összefüggést. A válogatás művekre, a ma is maradandónak ítélt jó művekre koncentrál. És nem zár ki egy művészt sem az akkori kultúrpolitikai elismertség okán, de ugyanígy nem lehet oka jelenlétnek pusztán az akkori ellenzékiség, háttérbe szorí- tottság. A hatvanas években már életművel rendelkező művészek - Kassák Lajos, Anna Margit, Komiss Dezső, Martyn Ferenc - néhány képével indul a kiálítás. Hogy aztán a hetvenes-nyolcvanas években kialakult értékrend szerinti vezető művészek, Schaár Erzsébet, Vilt Tibor, Kondor Béla, Ország Lili, Deim Pál alkotásai tűnjenek Haurer Dóra: Pompeji park Berczeller Rudolf: Ember és gép fel. És hogy megjelenjenek az új értékelés szerinti új generáció legjobbjainak - Jova- novics Györgynek, Bálint Endrének egyáltalán nem szokványos művei. Tetten érhető e kiállításon az európai művészet folyamatainak és eredményeinek korabeli magyarországi integrálása. Hiszen - és ez ezúttal markánsan érzékelhető- 1963-64-ben a magyar művészetben igen erős informel, tasiszta, absztrakt, expresszionista áramlat volt jelen. Hogy 64- 66-ben megjelent az új absztrakt nemzedék (Stúdió-kiállítás), és az évtized végére felbukkant a hard edge, a hiperrealizmus és a minimal art. S 1966-ban már happe - ninget is rendeztek Magyarországon. Jelentős vállalkozás a Nemzeti Galériáé, mert ilyen nagyszabású, dokumentáló, elemző, értelmező kiállítást - leszámítva a székesfehérvári múzeum korszakértékelő húszéves kiállításfolyamát - kortárs művészetről nem rendeztek még Magyar- országon. Kádár Márta Donkó László: Nekrológféle Harisnyacsuklyában járok, rám ne ismerjen az, aki lát, körülöttem úgyis régen rabló-pandúrt játszik a világ. Fegyverem vers s nem gázpisztoly, vaktöltényekkel teli a tár, V ___________ ■ \ ólommellényem megoldom, mindig lesz, ki lő, s aki talál! Szívemben történelemmel, mint repeszdarabbal, meghalok, nem közellenség, de EMBER voltam, s nem leszek hősi halott! ____________________________ (----------------------------------------------------------------------------------------\ Böröndi Lajos: Megérte? „Mélyedj magadba. Hallgatózzál.' ’ (Szűcs Géza) Miféle üzenetet küld fölfelé a hal kódolva minden buborékban, mely elpattan a víz színére érve? Ilyen a vers is: néma kiáltás. S a hal sem kéri, hozzám, hozzád elért-e? S én sem tudhatom meg soha: megérte? Hiába nyelvel a mérleg, hogy nem érte meg! \___________________________1______________________________/ ) I I f - ‘ \ I I / r T • I / I Gulay István:
