Új Néplap, 1991. március (2. évfolyam, 51-74. szám)
1991-03-23 / 69. szám
1991. MÁRCIUS 23. Kulturális panoráma 9 TURKEVE — TEREHALOM I. Ibsen-bemutató a Szobaszínházban Egy nap a bronzkori faluban Hjarmálék vadkacsája A Túrkeve melletti Terehalmon feltárt bronzkori település a szisztematikus régészeti munka ellenére is csak keveset árul el lakói életéről. Képzeletünkre kell hagyatkoznunk, ha a mindennapokat kívánjuk rekonstruálni. De a szikár tények mögött is látnunk kell az embert, aki a bronzkorban sem érzett másképp, mint XX. századi utódja. Nem megyünk messzire, csak Túrkevére, a Holt-Berettyó partjára. De annál messzebbre utazunk időben: 3700 évet lépünk vissza, a korai bronzkor végére, egy nevesincs forró nyári hónap csendes délutánjába. A folyó lassan hömpölyög széles medrében, a zöldellő ártéri erdő csendjét vidám gyerekcsapat zaja veri fel. A csivitelő lányok kagylót, békát szedegetnek, miközben a fiúk csonthorgos zsineggel halásznak a tekintélyes méretű halakra. A legkisebbek a bokrok alján érett bogyót, vízimadárfészket keresnek. Körülöttük számtalan vékony testű kutya kergetőzik. A folyótól keskeny, kitaposott ösvény kanyarog a learatott búzatáblák között. Az út végén földsánc magasodik, bejáratát gerendából ácsolt kapu zárja el. A sáncon belül 15-20 hosszú, nyeregtetős házból álló falu húzódik meg. A házak kis teret vesznek körbe. De most senki sincs itt, a felnőttek egy frissen meszelt épület körül gyülekeznek. Nagy az izgalom, mára fejezték be a házat, melyet egy tavaszi vihar félig összedöntött, lakói hetek óta állatbőrből rótt sátorban húzták meg magukat. De a nyár eleji betakarítás miatt csak most került idő a rendbehozatalára. A két falát újabb gerendákkal megerősítették, és teljesen új nádtetőt készítettek. Hosszában még egy szobával megtoldották az összedőlt végét, hogy a felnőttsorba lépő legidősebb fiú meg családja számára is legyen megfelelő hely. A munkában a falu apraja-nagyja részt vett, közösen készülnek hát a sikeres munka megünneplésére. De előbb még fontos feladat vár a falu legöregebb férfiára, egy ügyes kezű mesterre, aki művészi módon ért a bőrök kikészítéséhez. A ház közepére, a tapasztott tűzhely mellé alacsony, emberi lábat utánzó talpakon álló tálcát tesz, melyre maroknyi magot szór. Meggyújtja, és amikor fellobbannak a lángok, illatos olajat önt rá. A felgomolygó kékes füst elűzi a rossz szellemeket, és idecsalogatja a jókat. Ezek a szellemek fogják óvni a házat a villámcsapástól, tűzvésztől, jégveréstől. Ha jól tartják őket, áldozatot mutatnak be nekik, segítik a lakókat, teletöltik az edényeket-vermeket gabonával, biztosítják az állatok szaporodását. Jóindulatuk elnyerése nélkül veszélyes lenne beköltözni az új házba. A falu lakói csendben várják, hogy az öreg mester kilépjen az ajtón. Ó csak bólint, a túlvilág urai elfogadták a felkínált áldozatot, kezdődhet a mulatság. Az asszonyok előhozzák a jeles alkalomra tartogatott bárány pecsenyét és az agyagkorsóban erjesztett sert. Előkerülnek a sípok, még egy bőrből készült dob is, és hamarosan vidám énekszó tölti be a központi teret. A férfiak táncra perdülnek a tűz körül: mozdulataikkal mesélik el azt a nehéz küzdelmet, melyet néhány napja egy sebzett vadkannal folytattak. Előkerülnek a gyerekek is, izgatottan mesélik, hogy a távolban két lovasszekeret láttak közeledni. Rögtön akad jelentkező, aki a legmagasabb ház tetejéről deríti fel az érkezőket. Nagy az öröm: az a maroknyi sereg tér haza, aki másfél holdtöltével korábban a gazdag búzatermés feleslegét indult el elcserélni egy távoli faluba. Már messziről kurjongatnak: jól sikerült a csere, kis zsákban sót, edényben értékes cserzőanyagot hoznak. De még ennél is fontosabb, hogy a második szekéren egy idegen ül: hosszú alkudozások után vették rá a szomszéd falu mesterét, hogy családjával költözzön ide. Nem akármilyen mester ő, hanem rejtett titkok tudója: keze között ékszerré, szerszámmá alakul a rideg fém, a bronz. A mulatozásnak csak a sötét este vet véget, a házak körvonala lassan belevész a sűrűsödő homályba. A nappal képzeletbeli kirándulásunk is véget ért. (Folytatjuk) Tárnoki Judit Hagyományok nyomában Fekete vasárnaptól a nagyszombati körmenetig A Krisztus halálát és feltámadását idéző húsvéti ünnepkör jó része középkori vagy még korábbi gyökerekből táplálkozik. Farkas Mátyás, a jászberényi Nagyboldogasszony templom apátja a mai értelmezésbe avat be, miszerint ez az ünnep Krisztus végtelen szeretetének az ünnepe, amely egyidejűleg magában foglalja az egymás iránt tanúsított türelmet és embertársaink megbecsülését. Az apát úr - aki készséggel segített az ünnepkör áttekintésében - fontosnak tartja, hogy az Urjézus nemcsak barátaiért és a hívőkért, hanem ellenségeiért és a hitetlenekért, egyszóval mindenkiért életét áldozta. Nem ítéletet jött mondani, hanem megbocsájtani. Húsvét a kereszténység legnagyobb ünnepe, és ezért van ilyen sok liturgikus eseménnyel átszőve. Az egész megelőző időszakot (40 napot) nagyböjtnek nevezik, melyben egymást követik a különféle események. Két héttel húsvét napja előtt tartják a fekete vasárnapot, amikor lila lepellel takarják le a templomok feszületéit. A letakarással Krisztus halálára emlékeztetnek, de többféle magyarázata van a lila szín használatának. A viola vagy a lila a bánat színe, másrészt a középkorban a gyémánttal vagy drágakővel díszített corpuszt így tették láthatatlanná. A lila egyébként az egész nagyböjti és ehhez hasonlóan az adventi időszakban is hangsúlyozott jelentőséget kap, hiszen ezekben a hetekben lila színű miseruhában miséznek a papok. A nagyböjt utolsó heteiben háromnapos lelkigyakorlatokkal, az ún. triduumma) készülnek az ünnepre, melyek megtartására mindhárom jászberényi egyházközségben - különböző időpontokban - sort kerítenek. A nagyhét nyitányaként nagycsütörtöktől elnémulnak a harangok, és az orgonákkal együtt nem szólalnak meg nagyszombat estéig. Nagycsütörtökön délután félórás időközönként követik egymást a szertartások. Szentmisével idézik az utolsó vacsora emlékét, majd oltárfosztás következik, amikor az Oltáriszentséget a főoltártól egy mellékoltárra viszik át. Ugyanott szent sírt építenek, ahol Krisztus holtteste látható, melyhez sokan elzarándokolnak. A sírnál a 858. Számú Jász Cserkészcsapat tagjai egymást váltva őrséget állnak. Nagypénteken este lamentációra kerül sor, amikor Jeremiás próféta siralmait éneklik, aki megjövendölte Krisztus szenvedéseit. Az ezt követő ún. csonka misét passióéneklés vezeti be. A Szolnok és Hajdú-Bihar megyék után harmadikként adták ki a Népművészeti örökségünk sorozatban Csongrád megye népművészetét. Az Európa Könyvkiadó gondozásában nemrég megjelent könyvet Juhász Antal szegedi etnográfus szerkesztette (sorozatszerkesztő: Hofer Tamás). Az eddig legterjedelmesebb kötet 609 oldalon, 629 fotó(ebből 123 színes) és rajzillusztrációval látott napvilágot. Csongrád megye és főképp Szeged földrajzi helyzeténél fogva összekötő szerepet játszott a Délvidék (Bácska, Bánát) és a Duna-Tisza közi táj között. Nincsenek néprajzi csoportjai, a népi műveltség táji tagoltságáról beszertartás azért kapta ezt a sajátos jelzőt, mert ezt a misét az úrfelmutatást mellőzve végzik el. A nagyszombaton este a tűz és a keresztvíz megszentelésével veszi kezdetét a szertartás. Ezután mise következik, melyen a pap beintonálja a Dicsőség aa magasságban Istennek kezdetű imát, és ekkor újra megszólalnak a harangok, hirdetik a feltámadt Krisztust, aki győzelmet aratott a halál felett. Magyar sajátosság a misét követő körmenet, melynek résztvevői köszönetét mondanak a feltámadt Krisztusnak, az Isten Bárányának, aki feláldoztatott érettük. Ezer és ezer torokból száll az ég felé az ősi ének: Feltámadt Krisztus e napon, Alleluja! Hála legyen az Istennek. Pethő László szélhetünk. A török hódoltság után városi rangú települések jöttek létre, amelyek sajátos, parasztpolgári kultúrát teremtettek, és hatáskörükbe vonták a környező falvakat is. Ez a mezővárosi, polgári ízlésvilág rányomta bélyegét tárgyi kultúrájukra, népművészetükre is, mint ezt a kötet egésze - összhangban a szerkesztő szemléletmódjával - visszatükrözi. A könyvet helyi szerzőgárda, múzeológusok, tudományos kutatók (K. Csilléry Klára, Kresz Mária, T. Knotik Márta, Nagy Vera, Markos Gyöngyi, Tóth Ferenc, Bárkányi Ildikó, Felföldi László) állították össze Juhász Hjarmálék vadkacsája esténként „beköltözik” a Szobaszínházba - de megjelenni nem jelenik meg. Csak beszélnek róla, feljárnak hozzá, egy padlásszobában lakik, teknőben üldögél, bénán: nem tud repülni, meglőtték a szárnyát, úgy kerül ide, sebesült madár. Akárcsak Hjarmálék számyaszegett élete, ami nem élet, csak vergődés, magasba nem képes szárnyalni, mert nincsenek szárnyai, akár a megbénult vadkacsának. Hjarmálék békés boldogságban éldegélnek, szűkösen bár, de elégedetten; a fotográfus apa kenyeréből, meg amit egy gazdag kereskedőnél hoz össze a nagypapa és visz haza a házba. A feleség? Híven szolgálja urát, még a fényképészetbe is besegít, férje hadd törhesse fejét a nagy találmányon - amely azonban sohasem készül el. Mert ehhez akaraterőre, kitartásra lenne szükség, az meg nincs. De van benne jó adag önsajnálat, sok-sok hamis ábránd - szerencsétlen álmodozó! Csak lánya iránti szeretete őszinte, aki viszont őt imádja rajongással. És ott él ebben a házban egy bogaras öregember is, totyog-locsog, passzióként vadászatot játszik az erdőnek „kikiáltott” padlásszobában. Valamikor a gazdag Werle üzlettársa volt, s büszke katonatiszt, amiből annyi maradt csupán, hogy néha odahaza magára ölti még egyszer-egyszer hajdani uniformisát. Látszólag rendben van itt minden, valójában romlásra épült, megjátszott világ, a boldogsága is talmi. Hisz Hjarmal neje, Gina valamikor a gazdag gyáros, Werle szeretője volt, ráadásul gyermeket is várt tőle, s hogy botrány ne keletkezzék, ezért vétette el őt az ifjú Hjarmallal, s „hozományként” ki is taníttatja fényképésznek. Mindezt azonban a mi emberünk nem tudja, nem is akarja látni, elvakítják ábrándjai: szegény, szerencsétlen fényképész, aki feltalálónak képzeli magát. Ebbe a családi miliőbe robban be igazságkereső elszántsággal egy fiatalember, aki hosszabb ideje északon él, s aki friss fejjel mindent tisztábban lát, átlát; az öreg Werle eszméktől fűtött fia, aki fejébe veszi, hogy igaz útra tereli barátját, Ekdált. Méghozzá úgy, hogy szemébe mondja nyersen az igazságot. Őt feje viszi, nem szíve irányítja; meggyőződése, hogy jót tesz, amikor tisztább életre akarja terelni a hazug-Antal kitűnő, értő irányításával, aki maga is több fejezet írója. Az egyes részeket Szeged, illetve a Dél-Alföld íróitól, tudósaitól, így Móra Ferenc, Tömörkény István, Erdei Ferenc, Bálint Sándor, Kiss Lajos műveiből vett idézetekkel vezetik be. Ez kifejezi kötődésűket a múlthoz, a táj nagy szülöttjeihez, akik maguk is észrevették és feljegyezték annak idején szülőföldjük etnográfiai sajátosságait. Ennek is köszönhető, hogy a szerzők igen jelentős muzéális anyagra, illetve tudományos előmunkálatokra támaszkodhattak egy-egy téma megírásából. Gondolok például Kiss Lajos századeleji hódmezőságaiba belesüllyedő, régi barátot. S az eredmény? A „felvilágosított” apa megjátszott sértettségében, megtudván az igazságot nejéről és gyermekének „származásáról ’ ’, ágálhangoskodik egy kicsit, s aztán minden visszazökken a régi kerékvágásba: nincs ereje változtatni. Hjarmalt bizony nem lehet kijózanítani, új életre támasztani! Viszont elpusztul egy másik, az egyetlen és tiszta, a csodálatos, amely talán szárnyalni is tudott volna, a kis Hedvigé - önmagát találja szíven revolverével a feláldozandó vadkacsa helyett, s még az a kevés fény is kialszik, amit ő jelentett ebben a homályos világban. Tragédiát szült a „jótett”! (Talán ez lenne az egyetlen út a menekülésre ebből a nyomasztó, átkozottan nehéz és bonyolult világból?) Hogy szülhet „jó tett” ekkora rosszat! - Hedvig halála szíven üt, belénk markol, s látva Gregerset is töretlenül bár, de felismerve „bukását”, önkéntelenül kérdések tolulnak elő bennünk: vajon mi értelme volt az egésznek, a nagy igyekezetnek, ha végül is ez lett az eredménye? De felvetődik bennünk az is, vajon szabad-e egyáltalán így belenyúlni mások életébe, megzavarva annak kialakult rendjét? És egyáltalán: megváltható-e valaki, ha nem akarja ő is megváltani önönmagát? De hát - szegül ezrek ellenébe -, lehet-e hazugságok között élni mindhalálig? Szívünket a tragédia fogja, értelmünket kérdések feszegetik, tágítják. Kérdések, melyekre nincs egyértelmű válasz - Ibsen sem ad -, de a kitűnő előadás hatása alatt mégis felerősödik válaszként bennünk, a tetteinkért érzendő felelősség súlya; szükségessége annak, hogy amikor cselekszünk, mindig kötelességünk körültekintően mérlegelni a körülményeket; még akkor is, ha igazunk tudatában cselekszünk; bármikor, ha a dolgok folyamatába beleavatkozunk, legyen az család, társadalom, sőt legtágabban véve akár egy rendszer is, melyet szeretnénk megváltani. Összeszorult szívvel, de gondolatokkal tágan megrakodva ereszt útnak bennünket ez az igazán ihletett előadás, mely az első pillanatoktól kezdve lebilincsel, s amelyben Fodor Tamás okos rendezése mindent pontosan a helyére tesz, miközben a költészetről sem feledkezik meg. A színteret például, Hjarmalék lakását balladás derengés uralja, vásárhelyi bútor- és kerámiagyűjtéseire, vagy Bálint Sándor munkásságára, illetve a szakrális-katolikus néprajzi hagyatékára, amely a szegedi Móra Ferenc Múzeumba került. A kötetet kitűnő fotó- és rajzillusztrációk egészítik ki. A fotók túlnyomórészt Dömötör Mihály, a rajzok Czabarka Zsuzsanna, T. Knotik Márta és Koncz Margit munkái. A képaláírások beszédesek, lényegre törők, így ha valaki csak átlapozza a könyvet, akkor is fogalmat alkothat a táj népművészetéről. A fotóválogatás rendkívül gazdag, szemléletes, kifejező, és témák szerint arányos is. Igen sok archív fotót közölnek saját gyűjteményeikből, a legtöbbet Plohn József századfordulón készült hódmezővásárhelyi felvételeiből, ezek nagy értékei a könyvnek. Hasonlóképpen becsesek Petrich András A KÖNYVESPOLCRA AJÁNLJUK Csongrád megye népművészete erősen barnálló falak néznek ránk, komoran (Kemény Árpád hangulatos díszlete), a beszéd is visszafojtott, s megszólalnak a csendek is, van az egészben valami érzékien északi borongósság, valami határozottan ibseni. Rideg poézis, mely mégis melegít-A színészek játéka? Mucsi Zoltán talán soha nem volt olyan meggyőző, mint most az önsajnáló, önámító, ingatag jellemű Hjarmal szerepében. Játékában pompásan lepleződik le a figura jellemének gyávasága, gyámoltalansága, érzelmeinek felszínessége. Remek Györy Emil öreg Ekdalja - groteszk, kissé mulatságos alak, s egyben szánandó is; ismerős apó, mintha valamelyik északi mesében már láttam volna! Spolarics Andrea robbanó egyéniségétől talán idegen aszszonyt formál meg visszafogottan, kevés, de kifejező eszközzel, azt a feleséget, aki mindenben elfogadja önámító férje életszabályait, a békesség kedvéért. Jól illeszkedik e családi környezetbe Szentendrei Angéla Hedvigje; a jószerivel az „utcáról” érkező gimnazista rendkívül érett módon játssza, mit játssza, éli a kamaszlány ártatlan, kis tiszta életét; tekintete sugárzik, megjelenése végtelenül természetes, pasztelles színeivel a szépség és az ártatlanság finoman vonzó megtestesülése. Mertz Tibor Gregerse is jól van megformálva; nem holmi moralizáló fantaszta, más, több annál, ember, az eszmék embere; elhisszük neki, hogy jót akar, még ha rokonszenvünk nem is áll melléje. Tiszta, egyenes vonalú alakítás. Kátay Endre idős Werleje sallangmentes ábrázolata egy magabiztos, gazdag embernek. Bajcsay Mária letisztultán hozza Sörbynét, a kellemes, egyeneslelkű asszonyt. Derzsy János doktora kellően racionális, Tóth József lezüllött, volt papnövendéke kellően illuminált. Mondhatni, itt mindenki a helyén van. Kunos László fordítása, mely a színház megrendelésére készült, a norvég eredeti alapján: tömör, drámai, A vadkacsa magyarul is jól hangzik. JÓ érzés ezen az előadáson részt venni, mert társul hív és társul fogad, az ember felnőttnek érezheti magát - színház ez a javából. Valkó Mihály 1837-ből, Csató F. 1861-ből származó várostörténeti értékű vízfestményei, amelynek a korabeli szegedi „paraszt-empire” és „paraszt-biedermeier” változatos ruhaformáit ábrázolják. A Népművészeti örökségünk sorozat három, eddig megjelent kötetének birtokában most már sokkal biztosabb ismeretekkel rendelkezünk az Alföld népművészetéről, mint az eddigi szórványos publikációk alapján. Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy mezővárosi, parasztpolgári ízlésvilág és stílus meghatározó és más tájaktól megkülönböztető jegye volt az Alföld egykori népművészetének. így ezek a kötetek gyönyörű képanyagukkal nemcsak a nagyközönség számára nyújtanak esztétikai élményt, hanem a tudomány számára is sok új, hasznos adatot tartogatnak. Gulyás Éva
