Új Néplap, 1991. március (2. évfolyam, 51-74. szám)
1991-03-02 / 52. szám
PLAP KULTURÁLIS PANORAMAJA 9 A Szolnoki Galériában Szabó Ágnes gyűjteményes kiállítása Szabó Ágnest, a művészt jól ismerik Szolnok város művészetkedvelői. Hiszen minden jelentősebb kollektív kiállításon évek óta részt vesz. Rendezett már nagyobb tárlatot önállóan a Papírgyárban, a képcsarnok Aba Novák termében, de a megye más városaiban is. Két ízben nyert díjat az országos egri akvarellbiennálén s a Szolnok Megyei Tanács Művészeti Díjának tulajdonosa. Jelen anyagát a rendezők úgy válogatták, hogy az áttekintést nyújtson Szabó Ágnes teljes művészeti tevékenységéről a hetvenes évektől napjainkig. Szabó Ágnes képeit a természet inspirálja. De itt egyáltalán nem csak az általános értelemben használt növény- és állatvilágra gondolunk. A pompás virágok, hajladozó ágbogak, rügyek és szirmok, lepkék és bogarak közel sem csupán esztétikai értelemben gyönyörködtetnek. Ha figyelemmel közeledünk egyegy mályva, orchidea felé, a növények életre kelnek; szeretnek és vágyódnak, félnek és bánkódnak ugyanúgy, mint az emberek. A művész mozgásuk vizuális megjelenéséből egész szimbólumrendszert alakított, amellyel elsősorban a nő, az asszony, az anya bonyolult érzelmi állapotait festi. Ahhoz, hogy a különféle negatív és pozitív érzelmek, vonzások és taszítások növényi megfelelőjét megtalálja, napokig, hetekig lesi egy-egy választott gubó, virághagyma, nyíló vagy már hervadó egyed kibomlásának, burjánzásának és haldoklásának fázisait. Éppúgy megragadja a nedvdús gesztenyerügyek asszociatív formája, mint a „Csodagumó” túlérett, széteső hagymájának látványos rothadása. Szabó Ágnes minden rajzát, akvarelljét, olajképét saját érzelmi állapota táplálja. Elég csak portréit idézni; biztosan érzékelhető mindegyik modelljéhez fűződő sajátos viszonya. Stilárisan is a témához kapcsolódó érzelmi kötődés a döntő. Éppen a természetelvű nyelvezetének sajátossága miatt természetesen a dekoratív irányzatok állnak hozzá a legközelebb. Kedveli a szecesszió díszítőkedvét, ravasz vonal- és formagazdagságát, ugyanakkor a posztimpresszionista, egységes, nagyobb felületeket átfogó színfoltok is megjelennek olajképein. A gazdagon variált részletek s az erős színekkel vagy pasztell átmenetekkel festett felületek egyaránt megtalálhatók munkáin - akár ak varelljeit, akár olajképeit nézzük. A vonal: a tollal, tussal egyvégtében húzható vagy tetszés szerint aprózható, bőségesen sűríthető vagy épphogy a papírt érintő változatai nyűgözik figyelmünket a korai, fekete-fehér lapokon. Ugyanúgy közli itt az érzelmi tartalmakat a vonalak szimbolikus mozgásával, mint a növények, virágok formáinak viszonyával. A lényeg itt is a képi asszociáció, a vizuálisan megjelenített természeti formák és kapcsolatok bennünk, saját érzelmeinkre vonatkozó, azokat izgalomba hozó reakcióinak sora. Szabó Ágnes végül is a festészet számára adott képi lehetőségekkel valójában önmagáról, egyben rólunk, mindnyájunkról vall; a bennünk élő vágyakról, félelmekről, a magányról, társakról, a minket körülvevő rettegésről, békéről és álmainkról. Ügy, hogy közben élvezzük vonalainak, színeinek esztétikai szépségét, formáinak áttételes izgalmát. Kiállítása érett művészt mutat be, azzal a tanulsággal, hogy végre lehet itt és most „próféta valaki” a saját közvetlen hazájában is. Egri Mária Ki tud áldozni a testületre? Gazdátlan a megyei Tudományos Koordinációs Bizottság A hajdani Szolnok Megyei Tanács Végrehajtó Bizottsága 1987 őszén hozta létre a Tudományos Koordinációs Bizottságot az addigi Megyei Tudománypolitikai Munkaközösség helyébe. Méghozzá a tartalmi és formai megújulás jegyében. Bár mint a bizottság tavaly novemberében készült beszámolójában olvasható „az újjáalakult testület feladatai lényegében azonosak voltak a korábbiéval, eltérés, hogy megfelelő szakmai és anyagi feltételeket teremtettek a munkához.” A „megfelelő szakmai feltétellel” bizonyára nem az egykori munkaközösség elnöke, dr. Szeghy Gergely professzor munkáját vonták kétségbe a beszámoló összeállítói: dr. Ürmössy Ildikó, a bizottság elnöke és dr. Sziszik Erika, a testület titkára. Tény és való viszont, hogy a megyei tanács gálánsabb gavallér volt a bizottsághoz, mint a munkaközösséghez, hiszen függetlenített titkárt foglalkoztatott, s évi egymillió forintot adott a testületnek, amelyet a megyében élő kutatók tanulmányútjaira, pályázatokra stb. fordítottak. Az elmúlt néhány évben a bizottság igyekezett intenzívebbé tenni a megyében élő kutatók kapcsolatát tudományos intézményekkel, köztük a Debreceni Akadémiai Bizottsággal. A TKB mára - vagyis az új önkormányzatok létrejöttével - gazdátlanná, s főleg „fenntartó” nélkülivé vált. Részint ebből adódóan, másrészt a tudományos életben bekövetkező változások miatt a minap két tanácskozást is tartottak Szolnokon, a Technika Házában. Az elsőn a Debreceni Akadémiai Bizottság, a megyei és szolnoki önkormányzatok vezetői és a TKB elnöksége cserélt eszmét a helyi és a regionális tudományos élet kérdéseiről. Majd délután a megyében élő tudományos minősítéssel rendelkező kutatókkal bővült a kör. Dr. Szabó Gábor akadémikus, a DAB elnöke vázolta az Akadémia törekvéseit, majd a Debreceni Akadémiai Bizottság és a területéhez tartozó megyék - köztük Jász-Nagykun-Szolnok - további együttműködési lehetőségeit elemezte. Az együttműködési szándék természetesen a másik oldalról is áll. A nagy kérdés azonban, hogy ki tud áldozni a Tudományos Koordinációs Bizottságra? Hiszen valamiféle koordináló testületre a jövőben is szükség lesz, az önkormányzatoknak viszont szinte semmire sincs pénzük. A sakkban ezt patthelyzetnek hívják. Az élet azonban más, s feltétlenül kell valamiféle megoldást találni, hiszen az önkormányzatoknak is szükségük van a kutatók szellemi kapacitására a döntés előkészítésében, de a tudományos munkával foglalkozók munkáját is segítheti egy, a célnak megfelelő, jól dolgozó testület. T.G. Megtalált nyugalom a Zagyva partján Dobó Sándor és Bálint József a kiállításon Meleg hangulatot, szépséget árasztó „mini” kiállítás fogadja a belépőket a zagyvarékasi művelődési ház előcsarnokában. A községben élő alkotók mutatkoznak be a közönségnek munkáikkal. Tájképek, csendéletek, életképek, s faszobrocskák késztetik megállásra, szemlélődésre a vendégeket. A kiállítók hivatalosan amatőrök, saját kedvtelésükre, s persze mások gyönyörködtetésére művészkednek. Dobó Sándor öt éve ment nyugdíjba, mint a MÁV műszaki tisztje, s Zagy varékason, leányánál telepedett le. Képein érződik az új otthonhoz való kötődés.- 1958-ban részt vettem egy nemzetközi kiállításon Münchenben - mondja - sőt, díjat is nyertem. Felvettek a képzőművészeti főiskolára, de volt már egy érvényes felvételim a vasúttiszti főiskolára is. Az utóbbit választottam, mert úgy éreztem, biztosabb megélhetést ad, mint a művészpálya. Nem hagytam abba persze a festést sem, meghívtak alkotótáborokba, több alkalommal volt kiállításom többek között Budapesten, Miskolcon. Mióta nyugdíjas vagyok, már csak a festészetnek élek. Több száz képem van, de nagy részét elajándékoztam, így a mostani kiállításon csak az újabbak láthatók. Bálim József azt mondja, hogy szinte „bicskával a kezében született”. Joggal lehetett volna ilyen „haragos” az őt körülvevő világra - hiszen állami gondozottként nőtt fel -, mégsem erre céloz, hanem arra, hogy egészen kis korában kezdett el faragni. „Ha akkor segített, irányított volna valaki...” - sokszor gondol erre. Persze nem segítette senki, amit elért, magának köszönheti. Bányászként dolgozott, alkatához egyáltalán nem illett a nehéz munka. Most leszázalékolt nyugdíjas, s Dobó Sándorhoz hasonlóan ő is a rokonok közelsége miatt költözött családjával Zagyvarékasra. Tehetségét dicsérik az óvodáknak, a szolnoki gyermekvárosnak készített játékok is. Nagy terve, hogy faragott játékokkal, padokkal, kerítésekkel szebbé, hangulatosabbá varázsolja Zagyvarékast, bár erre sajnos nem kapott biztatást a település vezetőitől. A művelődési ház előcsarnokában azonban egy egész falat rendelkezésére bocsájt Deme Tibor igazgató, hogy fába vésve megörökíthesse a falu életét. A zagyvarékasi alkotók tárlatát március 9-ig nézhetik meg az érdeklődők. T.G. Kincsesbányt zenebarátokul c Egyre inkább érezhető: a szűk esztendők a hangversenyélet terén is „megteszik” hatásukat. A koncertek száma az Országos Filharmónia komoly erőfeszítései dacára csökkenő tendenciát mutat; a belépőjegyek és bérletek ára sokak számára megfizethetetlenné vált. A hangversenyszervezés területén óriási a mozgás, a forrongás. Az utóbbi évek kissé elkényeztetett koncertlátogatójának tudomásul kell vennie, hogy a világhírű művészek fellépti díja megfizethetetlenné vált. A szezononkénti három-négy hangverseny kevésnek bizonyulván, marad számára az a lehetőség, hogy otthonában hallgat zenét saját tulajdonát képező lemezei, kazettái és rádiója segítségével. A közös zenehallgatásnak azonban sajátságos varázsa van; kerestetik tehát annak módja, hogy napjainkban is hozzájuthasson mindaz, aki sokakkal együtt vallja: az értékes zene annál szükségesebb mindennapi kenyér, minél több a külső világ felől jövő nyugtalanító hatás. És aki keres, sok esetben kincsesbányát talál. Ez pedig nem más, mint a megye minden nagyobb településén megtalálható könyvtárak zenei részlege. Az azokban felhalmozott felbecsülhetetlen értékű zenei anyag közkinccsé tételének lehetőségeiről beszélgettünk Pápayné Kemenczey Judittal, a megyei könyvtár megbízott igazgatójával. Az igazgatónő elmondotta, hogy valóban figyelemre méltó gyűjteményüket tovább kívánják bővíteni: lézerlemezjátszót, lemezeket és kazettákat szeretnének vásárolni, s erre fedezetük is van, ugyanis a megyei könyvtár megnyerte a Magyar Hitelbank által meghirdetett művészeti pályázatot. Tervezik továbbá, hogy partitúratárat alakítanak ki azok számára, akik zenehallgatás közben a kottakép segítségével is szeretik követni a zenét. A megyei könyvtár felkínálja tehát hasznosításra mindazt, aminek birtokában van. Ahhoz azonban, hogy e gazdag bánya kincsei minden érdeklődő számára hozzáférhetővé válhassanak, segítőtársakat keres a könyvtár vezetősége. A segítőkész könyvtárosok mindenben rendelkezésére állanának azoknak a zenetanároknak, akik vállalkoznának előadások, előadássorozatok tartására akár saját elképzelésük, akár az érdeklődők kívánsága szerint. Rendkívül izgalmas lehetne például meghallgatni egy-egy zeneművet többféle előadásban, élvezve és elemezve az interpretációk közötti különbséget. Vagy végighallgatni egy-egy operát, miután egyre kisebb a remény arra, hogy Szolnokon a közeljövőben operaelőadások legyenek. Pápayné Kemenczey Judit szeretné feleleveníteni a gyerekek számára rendezendő zenei játékokat, vetélkedőket - ebben számít a vállalkozó szellemű énektanárok jelentkezésére, segítségére. Mind az előadásokat, mind pedig a játékokat el lehetne juttatni bármely településre; ezt a szép feladatot magára vállalhatná a Megyei Pedagógiai Intézet. Ám a könyvtár szép új zenei részlege Szolnokon nem csupán konzervzene hallgatására alkalmas: otthont adhat kamarakoncerteknek is. Ennek is van már hagyománya a városban: a Jeunesses Musicales által ajánlott, a világhír küszöbén álló ifjú zenészeket meghallgatni nem kis dolog (e sorok írója ma is emlékezetében őrzi a Szolnokon adott hangversenyekor még csaknem ismeretlen, azóta már „befutott” Takács Nagy vonósnégyes játékát). A felkínált lehetőségek valóban pompásak: olyanok, amelyektől egy vérbeli zenebarátnak felcsillan a szeme. Mindazonáltal költségkihatásuk a mai lehetőségeknek megfelelő. Csak remélni lehet, hogy a szép tervek kovácsolói mielőbb partnerekre lelnek, és az elképzelések megvalósulnak. Szathmáry Judit Búcsú a könyvektől Majd holnap - áltatjuk magunkat. Majd holnap talán lesz idő, s kezünkbe vehetünk egy könyvet. Mennyi éjszakába nyúló munkanap, hány munkával töltött Balzac-műszak után döbben rá az ember, nincs holnap. Nincs idő. Megáll a könyvek előtt, s megérti: valami elmúlt, valami egyszer volt, valami, ami úgy tűnt, majdnem végleges. Nem drámai ez a pillanat. Szelíd inkább, önmegadó. A megváltoztathatatlan felismeréstől az: végérvényesen elmúlt az az idő, amikor a szellemi létezés eleme volt a napi olvasás. Megállva a könyvespolc előtt, az ember azt a szelíd bánatot érzi, mely a temetőben szerettei sírjánál fogja el. Hát igen, nincs szomorúbb a könyvek halálánál, de mi mást is tehetnénk, hozzászokunk a gondolathoz. A napi taposómalom felőrli energiánkat, szétzilálja időnket. Megélhetési gondok, versenyfutás az inflációval. Az önmegvalósítás a matériára szűkül. Hogy illúziónkat fenntarthassuk, naponta kell a gazdasági létben megváltanunk magunkat. Aztán egyszer megáll az ember a könyvtára előtt, és rádöbben az öncsalásra. Szó sincs itt már régen önmegvalósításról, ami velünk történik, nem más, mint szüntelen önfeladás. A könyvek már milyen távol is vannak tőlünk! Még körülvesznek bennünket, kézzelfogható közelségben, mégis a múlt fényévnyi távolságban tőlünk. Funkciójukat veszítve vannak jelen a lakásban, egyre inkább egyfajta lakberendezési tárgyként. Igen, nincs szomorúbb a könyvek halálánál. Ilyenkor még önvizsgálatot tartunk. Megtettünk-e mindent, hogy ne így legyen. Nem menekvés a válasz, de körülményeink meghatározóan alakítják életünket. Az egyszerű realitás tart kényszerpályán bennünket, szakít el az elmélyült szellemi léttől, az olvasás örömétől. Elengedjük a könyveket. Nem szakítunk, nem szakíthatunk időt az olvasásra. Elszakít bennünket a lét napi megélhetési gondja József Attilától, Thomas Manntól. Majd holnap - áltatjuk magunkat. Talán holnap jut idő a visszatérésre, az élet igazán fontos dolgaira. De egy idő után már pontosan tudja az ember, holnap sem lesz más. A csapdahelyzetből nincs kiút. Ä sürgős dolgok mindig fontosabbak. Néhanéha még teszünk egy-egy kétségbeesett erőfeszítést, újból nekiveselkedünk mondjuk Musilnek, de az élet a maga gyakorlati hétköznapiságával átzakatol rajtuk. Könyvtárunk könyvei halottaink lesznek. Egykor életélményként éltük meg azt a szellemi izgalmat, amit egy vers, egy regény jelentett. A könyvek tettek azzá, amik lettünk, s mi mégis kényszerűen hagyjuk el őket. De a könyvek türelmesek. Talán nem is halnak meg sohasem. Addig semmiképp, míg él bennünk az illúzió, hogy holnap talán lesz időnk kézbe venni egy könyvet, érezni újra a betűk nyomdaszagát. Olvasni önmagunkért. Szőke György
