Új Néplap, 1991. február (2. évfolyam, 27-50. szám)
1991-02-02 / 28. szám
Néplap 1991. FEBRUAR 2.. 4 Szombati jegyzet Köpünk rá! Sokáig gondolkodtam azon, hogy milyen szalonképesebb címet adjak írásomnak, de hosszas fejtörés után sem jutott eszembe semmi jobb - és mondanivalóm lényegét egyébként is ez fejezi ki legjobban. Ugyanis egy új, eléggé el nem ítélhető és gusztustalanjelenségre figyeltem fel, arra, hogy köpködünk az utcán. Illetve köpködnek mások, mert én bevallom, nem tartozom közéjük. Menjünk csak végig pl. Szolnok legforgalmasabb főutcáján, és nézzünk a lábunk elé! Kiderül, hogy az új jelenség egyre nagyobb ütemben terjed. A kemény fagy pedig hosszú időre konzerválja a kis foltocskákat, nem kevés megbotránkozást és ingerültséget kiváltva a jobb érzésű emberekből. Különösen az üzletek, a buszmegállók, a szórakozóhelyek környékén kell a lábunk elé nézni, és szlalomozva túljutni az „akadályokon”. Tulajdonképpen egyszerűen is meg lehetne magyarázni új szokásunkat - biológiai alapokon. Az illetőnek megkeseredik a szájaíze, és gyorsan, nemes puritánsággal könnyít magán. Azonban ha jobban belegondolunk, a jelenség oka nem ilyen egyszerű, ezért vigyázzunk a köpködők érzelmi vagy gusztusalapon történő sommás elmarasztalásával. A látszat mögött feltehetően mélyebb gazdasági, lélektani és talán végső soron politikai okok is vannak. Mert a keserű szájízt előidézi valami és az a valószínű, hogy maga az aktus csak a felszín. Talán inkább egy magyaros kurázsival kevert „köpök rá! ” szintre jutott szkepticizmus áttételes kifejezéséről van szó. Hiszen nem véletlen az, hogy pl. köpünk az üzletből kijövet. A mai árak mellett nem lehet csodálkozni a keserű szájízen. Érdemes figyelni, hogy a pénztárnál mennyi keserűség suhan át az arcokon, amikor megszületik a fizetendő végösszeg és kotorásszák az aprót a kis bugyellárisban, miközben mások már türelmetlenül tolnák előre a sort. Kilépve tehát köpnek egyet - az árakra, saját szerencsétlen helyzetükre, arra, hogy a keservesen jött pénzecskéjük milyen gyorsan elolvad. De majd lesz valahogy, köpünk rá! Legfeljebb kifigyeljük, hogy legközelebb hol osztanak ingyentejet A buszmegállóban, a vasútállomáson pedig köpünk az új tarifákra - legfeljebb gyalog járunk, az egyébként is egészségesebb. A nyomor terjedése önmagában még nem indokolja azt, hogy szanaszét köpködjünk. Feltehetően nem hagyhatók figyelmen kívül a pszichológiai tényezők sem. Az, hogy olyan labilis állapotba kerültünk, amely óhatatlanul kivált egy magas rendű, köpködésben megnyilvánuló pesszimizmust. Meghallgatjuk a rádiót reggel és máris keserű lesz a szánk íze aznapra. Öböl-háború, Litvánia, újabb áremelkedések, politikai csatározások, maffiák garázdálkodása és egyebek - tehetetlenségünkben köpünk egyet. Este szorongva várjuk a tv- híradót, ami aztán újabb szorongást okoz éjszakára, vajon mire ébredünk? És mi lesz holnap, holnapután és azután? Kérdéseinkre önmagunk vagyunk kénytelenek válaszolni, csak éppen nem tudunk. Az állandó bizonytalanság, a kapaszkodók hiánya, életünk tervezhetetlensége, az örökös szorongás pedig megindítja a nyálelválasztást, tehát köpni kell! Majd lesz valahogy, köpünk rá! Olyan még soha nem volt, hogy valahogy ne lett volna. Ilyen körülmények közepette már csak ráadás, hogy a politikai események is gyakran keserű szájízt idéznek elő. Kívülállónak érezzük magunkat a folyamatokon és ezért tehetetlennek is. Mert minket nem kérdez meg senki, nem tart igényt véleményünkre, mellőzöttként éljük át a politikai csatározásokat. Sőt, alig értjük! Mintha más nyelven folynának a viták, mint ahogy mi beszélgetünk, és gyakran úgy érezzük, nem is értünk történnek. Amit tehetünk: köpünk rá! Majd tisztázódik a politikai helyzet, kiismerhetővé, hosszabb távon is kiszámíthatóvá válik. Említettem, hogy én azok közé tartozom, akik nem köpködnek. Igaz, nekem is sokszor megkeseredik a szám, engem is elfog a szorongás, idegesít a máról holnapra élés és a tervezhetetlenség, de akkor sem köpködöm. Igyekszem feltűnés nélkül átvészelni a mostani nehéz időszakok igyekszem perspektívát felfedezni a kilátástalanságban és máról holnapra is megpróbálok hosszabb távon gondolkodni. Nem köpök visszafelé, nem köpök előre sem, mert egyikkel sem mennék semmire. Sőt, azt sem nézem jó szemmel, hogy mások köpködnek, mégha esetleg ezt képletesen is teszik. A valóságos köpködéstől pedig undorodom. Nem tagadom viszont, hogy - ha a jóérzés nem tartana vissza - szívesen köpnék én is egy nagyot a hétköznapi kulturálatlanságra, a gátlástalanságra, a kontrollnélkü- liségre. Süppedő sírhantok és kripták Egyszer mind halálba szenderü- lünk. Itt hagyjuk ezt a földi árnyékvilágot, s felcseréljük a hideg, fagyos földre. Persze nehéz ezt csak úgy tudomásul venni..., hisz az emberrel egyidős félelme a nagy- nagy távozástól. Legszívesebben nem is emlegetjük az öreg halált, a lelkünkre fenekedöt, akivel olyan kényelmetlen a cimboraság. Mert az sem jó, ha korán ránk veri az ajtót, s néha az sem, ha kicsit megkésik. Am ha már mindenképp menni kell, s utolsó utunkra kísér a menet, akkor az mindig ugyanoda vezet: a temetőbe! Oda, ahol létünk letűnt emlékei lengedeznek a sírok közt mindenfelé, összekeveredve hervadt szirmok, az elmúlás savanykás illatával. Am hogy „elviselhető’ ' legyen odaát, azért még ideát kell áldozni. Hogy szellemeink már soha ne kívánkozzanak elő sírhörtönükhöl, emberek vigyázzák mélységesen mély álmunkat. Legtöbbször hajlamosak is vagyunk méltatlanul elfelejteni őket, akárcsak azokat, akik megágyaznak a távozó testnek, ott lenn a rögök közt. Fagyos reggeleken és izzasztó nyári délutánokon az ő mesebeli ásójuk és kapájuk által választódunk el végképp az élet fényesebbik oldalától... Ezért talán megérdemelnének ők is néha egy- egy tisztelgő főhajtást, a megbecsülés jeltelen emlékműveként. Szolnok polgárai ősrégi idők óta a Körösi úti városi temetőbe érkeznek a harangszó hívására. Temettek már ide állítólag a múlt század elején is. A temető maga 28 hektáros összefüggő tömb, ahol 22 ezer valahányszáz sírhelyet őriz az idő. S ki tudja hány, valaha élt halandó maradványait! Hajdan bizonnyal távol esett a házaktól, ma már azonban jócskán körbehízta a város. Kerítései tövében lakóépületek, üzemek nőttek ki a földből, közvetlen szomszédja egyfelől a Járműjavító, másfelől kietlen pusztaság, amely távolabb a gyártelepbe vész. Mivel két kisebb sírkerten kívül ez az egyetlen temetője Szolnoknak, így gyakran szélesre tárul az a két nagy kapuszámy, amely legtöbbször csak elnyel, de ki már nem ereszt. Emiatt mindössze tíz-tizenöt éve lehet hátra a területnek, s akkor végképp „benépesül”. Varga Jóska bácsi úgy öt-hat éve ura a nekropolisznak. O az, aki azt a néhány dolgozót szervezi, irányítja, rendet tart úgy a nyilvántartásban, mint künn a didergő sírhantok között. Hogy ne kelljen mindent fejében tartania, másfél éve számítógépiáramkörök memória- egységeire hagyatkozik. Csontos Gyula - aki azóta jobb keze - végzi | a progr^p|zíst| Müg°| kjte§z| a| | asztalra Jóska bá’, furán is mutat egymás mellett a múlt század végéről keltezett, megsárgult halottaskönyv és a sarokban álldogáló komputer. Hiába, ennyi és ennyiféle adattal már nehéz is lenne mit kezdeni. így, ha messziről veti ide a sorsa vándort régi halottaihoz - aki csak gyanítja, hogy itt talál hozzátartozóira -, készségesen segít a gép. Történt például nemrég, hogy Kanadából érkezett egy úr, aki harminc-negyven éve elhunyt rokonát próbálta fellelni, ha kell, a föld alól is. Éppen itt, Szolnokon lelt rá egy kicsinyke kereszt alatt. Bár ilyen véletlen ritkán adódik, mert a sírhelyek használati joga huszonöt év elteltével egyszer csak lejár, s azt újra meg kell váltania annak, aki tovább akar vigasztalódni elhunytja emlékével. Egyébként nem túl drága errefelé a „szállás”. Negyedszázadra az a két négyzetméter mindössze 2.600 forint, s ez tényleg nem olyan sok ahhoz képest, hogy évente több százezer forintra rúg a szemét száműzése a területről. Nem beszélve a vízdíjakról. Sok titkot fogva tart ehelyt a föld méhe. Itt nyugszik Verseghy, a költő, Bányai Kornél, a szabadságharc sok-sok hős elesettje, és több ismeretlen katona a világháború lövészárkainak egyik, illetve másik oldaláról egyaránt! A jeltelen betonkockák alatt fekvő németek és oroszok jól megférnek egymással odalenn. Mai napig megjelennek sírjaik fölött kései leszármazottaik, s bár a táblákat valaki módszeresen leszedte a kövekről, valamilyen rejtélyes térkép alapján mindenki megtalálja saját halottját. Itt álldogál velük, csúnyán elfeledve, a temető legtávolabbi sarkában a Búsuló juhász is. Beszélik, Horthy repülőszerencsétlenséget szenvedett fiának emlékét őrzi a kőbe zárt forma, akire a pusztán a néphit szerint éppen egy juhász talált rá. Valaha a főtéren állt ez a könyökére ereszkedő alak, egy szoborcsoport részeként, mára viszont valahogy kiment a fejekből. ...Azóta mintha még jobban búsulna a juhász talapzatán. Ezzel a kesergő „laokoonnal” szemben me- redezik a temető legrégebbi emlékműve, az 1831-ben emelt feszület. Kár, hogy éppen fölöttük kellett/?) annak idején keresztülhasítani az eget nagyfeszültségű vezetékekkel... Van egy sírhely a bejárattól nem is olyan messze, amelyben Fi- csor József, egykori főgimnáziumi igazgató maradványai porladnak. Fele életét ebben, fele életét pedig még az előző században élte, s a katedrát 1933-ban cserélte fel a ravatalra. Az utókor azonban tudomást sem vesz róla, egyik helyi k a# ,tMí» középiskola sem vallja őt saját halottjának. Még azt sem tudni, melyik intézményben lehetett elöljáró. Hiába, a testtől már csak az emlékezet enyészik gyorsabban... A legfurcsább mégis az a kilenc magyar katonasír, amelyek hátul sorakoznak a gyermektemető fejfái között szépen egymás mellett. Mindannyiuk grádicsát 1919. május 4-én keltezte a halál, s mai napig nem tudni, ugyan mi történhetett így egyszerre velük. Nem is olyan távol „tőlük” valaki a föld kérgét csiklandozza. Sírásó. Hatan alkotnak egy kisebb brigádot, a kora reggel gyakorta itt éri már őket, derékig a földben állva. A lapát túlsó végén azonban hamar felmelegszik az idő - legyen kinn akármilyen fagy -, s az izzadtság megered patakban az ing alá. Naponta, még a legkeményebb télben is ki kell hányniuk öt-hat sírgödröt, a szabvány szerint előírt 160 centis mélységben. Az első húsz centivel ilyentájt már a csákánynak gyűlik meg a baja, s alább sem adja magát könnyen a talaj. Szolnokon még akkor is temettek, mikor jó néhány éve a rettentő hideg miatt Pesten napokig szünetelt a búcsúadás. A csapat vezetője, Harsány i Csaba sokat látott ember, nem ritkán tréfát űz múlandóságunkból, igazi akasztófahumor ömlik belőle. Mondja, találnak nem ritkán alant imakönyvet, békebeli, erős csontokat a múlt századból, koporsódíszt. Éppen ott- jártunkkor ötéves hulla exhumálásához kezdenek, ugyanis már kicsi lett volna a sír az újabb halottnak: Bár már a koporsó rég szétkorhad ekkorra, ebben a stádiumában még nem leányálom háborgatni a szunnyadó porhüvelyt. Nemrég egy százkét éves bácsit nyelt el az egyik sír valahol a Baitha-kripta tájékán. Ez a leghivalkodóbb építmény a kriptasoron, kisebb templomnak is beillik. Belül előcsarnok, oltár fogadja a látogatót. A sírfeliratok is beszédesek helyenként. Emitt csak így szól a nekrológ: „Pityukám”, amott „Nagyha- jú Bandi’ ’ és „kicsi Bence” nevére állítottak ki egy-egy márványlapot. Távozóban még elhaladunk egy nagyobb, elkerített rész mellett. Csak két sír árválkodik a sírhely közepén - pedig szemlátomást többnek tervezték hajdanán -, s feltehetőleg túl sok már nem is kerül melléjük... Mint hallom, az előző rendszerben fontos személyiségek voltak. Futó pillantást vetünk még az épülőfélben lévő új ravatalozóra. Szépen halad, márciusra tervezik átadását. Vajon mibe kezd most éppen, aki majdan elsőként fekszik fel gyertyái és koszorúi közé?... técsi Fotó: Illyés Nemhiába Búsuló juhász, sokat búslakodhat elfeledve, leghá^iiiiimiminmiuiK Még 1831-ből maradt itt ez a Krisztus.
