Új Néplap, 1991. február (2. évfolyam, 27-50. szám)
1991-02-14 / 38. szám
1991. FEBRUÁR 14. Néplap 7 Az Új Néplap Mezőtúron Ok a közösre esküsznek Hol a boldogság mostanában? Barátságos, meleg kocsmában - idézhetnénk Petőfit szabadon Mezőtúron, a Túri vendéglőben. Odakint hópamacsokat csapkod az ember arcába a szél, így aztán jólesik odabent letelepedni a te- nyémyi asztal mellé egy-egy védőitalra. A beszélgetőpartnereket a téli fehérséghez illően választottam ki: ők is hófehérek, de nem a téli csapadéktól. Olyan lisztesek, aminőnek illik lenni annak, aki naphosszat zsákokat cipel a kenyémekvalóval megtöltve. A mezőtúri malomból az állomás melletti raktárba fuvaroz a túrkevei téesz néhány rakodója.- Milyen a liszt, jó kenyérre számíthatunk?- Az már a pékeken múlik, hogy milyen lesz a kenyér - mondják, és sorolják is, hogy a mezőtúri kenyérrel semmi gond, nem úgy a túrkeveivel. Ott aztán ritka kifogni egy valamire való cipót. Pedig ugyanabból a búzából készül ez is, az is. Ha már kenyér, akkor termőföld. Ha pedig termőföld, akkor gazdálkodás.- Nem gondolkodtak azon, hogy a cipekedést abbahagyva a saját földjükön gazdálkodjanak? A kérdéssel nem aratok túl nagy sikert. Luca István kerek perec meg is mondja, hogy neki így a közösben sokkal jobb, mint a létbizonytalanságban. Mert ugye, nincs indulótőke. Ha vissza is kémé azt a másfél holdat, amit Kuncsorbán bevitt a termelőszövetkezetbe, sokra nem menne vele. Neki az a meglátása, hogy az ügyeskedők akarják mindenáron visszaszerezni a nagybirtokokat, annak meg az lenne a hátulütője, hogy a sok pénzéhes ember éhbérért dolgoztatná a munkásait. Mert ha úgy lenne, mint a régi cselédvilágban, hogy előre megállapodtak, és a gazda aztán kifizetett mindent, de most... Sose hittem volna, hogy valamikor valaki is hivatkozási alapul a régi, agyoncsepült gazdák tisztességét emlegeti majd fel! Ha ezt a szegény öregek megérhették volna... Luca István egyébként huszonnégy éve rakodó a túrkevei téeszben, és a munka mellett soha nem volt ideje pénzt keresni. Kérdezem, ha néhány millió forinthoz hozzájutna valamelyik szerencsejáték révén, akkor befektetné a földművelésbe? Tiltakozik, akkor sem! A pénzt betenné az OTP-be, a kamataiból jól élne, és hogy ne legyen tétlen, elmenne éjjeliőrnek. Próbálom védeni a jövendő farmergazdaságok becsületét, de azt sem nagy sikerrel teszem. Nem és nem és nem, föld már csak annyi kell, amennyit rájuk tesznek, állítják beszélgetőpartnereim. A téesz, az a biztonság, mondják. Aztán fogják a sörösüveget, öntenek, jót húznak a pohárból, és kitekintenek, esik-e még a hó. Kiss Lajos mozdonyvezető érkezik, látszik rajta, hogy hosszú útról jött, meg kicsit el is van keseredve.- Hazaküldtek Békéscsabáról - mondja. - Elmentem fordába, ahogy illik, aztán közölték, hogy nincs vonat. Előadódik ez mostanában. Az év elején a románok meg a bolgárok kicsit nehezen lendülnek bele a termelésbe, ilyenkor a tranzitárura várni kell, míg összejön egy vonatra való.- Önnek ez nem hátrányos anyagilag?- Hát jobb lenne szolgálatban, de ezért a haszontalan útért is adnak száz forintot. Hol a boldogság mostanában? Búcsú a fegyverektől? A mai generáció emlékezetében még sokáig megmarad az az időszak, amikor a városban a minőségi sportot - a sport minőségét a Honvéd Szabó Lajos SE jelentette. Volt NB Il-es labdarúgócsapatuk, melynek mérkőzésén két-háromezer néző tombolt, országos bajnokságot nyertek skeetlövőik, hogy csak a legki- ugróbb eredményeket említsük. Aztán persze ügyes teniszezők is akadtak a katonák között, egyszóval olyan évtizedek szálltak el Mezőtúr fölött, amikor ajándékként hullt az ölükbe a sportsiker. Mert a cehet mindezért a Honvédelmi Minisztérium állta. A futballcsapat kikerült a bevo- nulókból - megfordult itt két-há- rom NB I-es csapatra való katona is -, de a skeetlövők között is meg lehetett számolni egyetlen kézen a helybélieket. Természetesen volt mindig is lelkiismeret-furdalásuk a helyi sportvezetőknek, érezték, hogy nem jól van ez így, a közgyűléseken el is hangzott, hogy utánpótlást kellene nevelni, meg saját sportolókból feltölteni a szakosztályokat, de aztán jöttek az újabb bevonulások, újabb tehetséges katonákkal, s már nem is volt olyan fontos a tervezett sportiskola, gyermekcsapat, egyszóval az utánpótlás. A HM- nek fogy a pénze, olyannyira, hogy a szakosztályai máról holnapra élnek. így hát a sportbarátok azon töprengenek, miként lehetne a város fiataljaira felépíteni újra a sportéletet? A bázis alighanem a MAFC lenne, ahol tovább élhetne a Honvéd labdarúgó-, úszó-, tenisz- és tekeszakosztálya. A MAFC-nak máris vannak atlétái, ökölvívói, női kézilabdázói és asztaliteniszezői - de hol van az az 5-6 millió forint évente, ami a tervezett egyesület fenntartásához kellene? Ez itt a Önfeledt hócsata - ami nem kerül pénzbe, legfeljebb a szülőknek. Ács Bálint létesítményvezető az alapítvány egyik szülőatyja volt. gond most a városban. Mindenképp biztató, hogy az iskolákban mintha pezsdülést tapasztalnának, így egyre népszerűbbek a kenguruversenyek. Viszont az anyagiakkal nem tudnak mit kezdeni. A közelmúltban született egy alapítvány, melynek a neve „Mezőtúr Város Sportjáért Alapítvány”. Célja éppen a fiatalok támogatása sportösztöndíjjal és némi finanszírozással, de az indulótőke mindössze 250 ezer forint, s ez még akkor sem váltja meg a világot, ha az Áfésztől a Víz- és Csatornamű Vállalatig több mint féltucat támogatója van. Ha Mezőtúr sportjában megkezdődik a leszerelés - és megvalósul az a szóbeszéd, hogy a laktanya Debrecenbe költözik -, a testedzés támogatására sokkal szélesebb frontot kell létrehozni, mint most az alapítvány mögött. Indulásnak persze ez a tisztességes szándék mindenképp megteszi. Lám, mit jelent egy elcsavart út! A tér, amelyik egy eltérített út miatt kétségtelenül felértékelődött. A világmindenség órájával mérve Mezőtúr a teremtés pillanatát éli. Mindössze annyi történt, hogy a városon áthaladó főútvonalat korábban elterelték a főiskola irányába, és ettől szemlátomást változni kezd a város arculata. A kereszteződés térségében felértékelődtek a pozíciók. Üzletek nyílnak, egy takaros tér is bővült itt, méghozzá a szovjet hősi emlékmű által kiszorított kútszoborral díszítve, ám a férfinépet alighanem Fazekas István sörözője izgatja legjobban. Ami a takaros vendéglátóhelyet illeti, érdemes elidőzni nála. Reggel hatkor nyit az üzlet, és éjfélkor zár. Van melegkonyhája, vannak reggeliző-, ebédelő- meg vacsorázóvendégei, a főnök személyében egy hósepre- gető is akad - és most tessenek megkapaszkodni: mindössze négyen vannak az alkalmazottak. Ebből egy a tulajdonos, Fazekas István, a szakácsnő a felesége, aki reggel ötkor kel és délután négyig teszi a dolgát, addigra az ember beszerzi az árut, s viszi az üzletet éjfélig. Kettőjükhöz társul két fizetett ember - kész. Fazekas István több mint két évtizedet húzott le az áfész különböző vendéglátóegységeiben. Kérdem tőle, hányán lennének egy állami boltban, de ő csak nevetve legyint. Azt mondja, csak szakács lenne három, egyik váltaná a másikat, a harmadik meg csúsztatna. A felszolgálókat meg az egyéb alkalmazottakat meg sem lehetne számolni, így négyen viszont a tizennyolc órás nyitva tartással is megbirkóznak. És talán jön az utánpótlás, mert a fiú érdeklődik a szakma iránt. Az alacsony rezsi az étlapon is megmutatkozik. Ez ugyan nem a reklám helye, de én nem láttam pacalt nyolcvan forintért másutt, csak itt.'Ez volt a múlt a vendéglátásban - már a háború előtti időkre gondolva persze -, és ez lesz a jövő is. Vállalkozók a városban Ifj. Belovai Pál közismert vállalkozó Mezőtúron, agilis fiatalember, aki tele van tervekkel. Főként kereskedelmi tevékenységet folytat, borozója és fagyizói már működnek, és hamarosan sütödéje is üzembe lép. Mégis - mint mondja - bolond, aki ma komolyabb tartalékok nélkül vállalkozásba fog. A legnagyobb gond a fizetőképes kereslet hiánya, ezért egy vállalkozás csak akkor lehet sikeres, ha az ember több lábon áll. Szerinte sokan a megszerezhető hitelek csábítására meggondolatlanul kezdtek kereskedelmi tevékenységbe. Lásd olcsó italok házi boltjai. Bár 1990 április elsején bevezették a vállalkozásról szóló törvényt, bosszantó, hogy az engedélyezésekkel, felügyelettel kapcsolatos ügyintézés és gyakorlat körülményes és következetlen. Sokszor tapasztalható a vállalkozói kérelmek nem egyenlő elbírálása. Néha fölöslegesen sok a gáncsoskodás, máskor olyanok is könyen jutnak engedélyhez, akiknek sem szakértelmük (gyakorlatuk), sem képesítésük nincs az adott tevékenységhez. Szükség lenne egy településen belüli szabályozásra az egészséges arányok kialakítása érdekében. Az adók mértéke még reális, elviselhető, a társadalombiztosítási járulék azonban irreálisan nagy terhet ró a vállalkozóra. Minden évben nehezebb A mezőtúri Lovas Lajos népművelőből lett magángazdálkodó. Öt éve foglalkozik szabadföldi zöldségtermesztéssel és - feldolgozással. Az elmúlt évek szélsőséges időjárása igencsak próbára tette a kistermelők szaktudását. A környék hazánk leg- csapadékszegényebb vidéke, öntözés nélkül képtelenség eredményesen gazdálkodni. Gondot okoz, hogy sok területen még nem tisztázott az öntözővíz díjának, használatának kérdése. Sokat jelent, hogy a gazdálkodás 500 ezer forintig adómentes, így még - ha kis haszonnal is - boldogul valahogy. Ilyen vállalkozásba gépkocsi, gépek nélkül nem lehet belefogni, ezért érintette rendkívül érzékenyen a gépkocsik és a benzin árának emelése. Értékesítési gondja szerencsére nincs, mert fel is dolgozza az árut, így könnyebb eladni. Török Lajos konyhakertészetében sokféle növényt termeszt. Több éve foglalkozik ezzel, már apja és nagyapja is termelő volt. A mai viszonyok között új vállalkozásba nem kezdene - mint mondja, az olyan óriási beruházást igényelne, amit nem tudna előteremteni. így, sokféle növényt termesztve, „sok lábon állva”, eredményesen tud gazdálkodni. A kockázat viszont rendkívül nagy. A fóliasátrakra még biztosítást sem köthet, a fűtőolaj, üzemanyag, növényvédő szer árának emelkedése még nehezebbé teszi a helyzetét. A jövőben - a vetőmag elképesztő drágulása miatt - még rosszabbak a kilátások. Az értékesítés sem könnyű, a piacokon megjelentek az üzérek, akik nem egészen tisztességes módon jutnak haszonhoz a termelők rovására. Halmágyi Tamás Az oldalt összeállította: Palágyi Béla Fotó: Tarpai Zoltán Várakozó
