Új Néplap, 1991. január (2. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-24 / 20. szám

1991. JANUÁR 24. Néplap 5 Miért járnak a szülők iskolába avagy egy virágtartótól az osztályfőnöki intőig Tudjuk, az élet telis-tele van bosszantó-bagatell-buta aprósá­gokkal, hétköznapi piszkos kis semmiségekkel. Leginkább ezek­kel telnek napjaink. Ám gyakran megesik, hogy másoknak kedve szottyan egérből elefántot csinálni, s igaz, mi csak tüskébe lépünk, akadnak, akik máris lábunkat vág­nák le tőből. Hiába, a kisördög sem alszik. Ingergazdag világunkban előfordul, hogy képtelen viselke­désünkkel egymás agyára me­gyünk, csak úgy, ok nélkül. Bele­rúgunk a másikba, mikor csak oda kellene paskolni... Ez a lélegzetvételnyi bevezető talán kellett ahhoz, hogy az alábbi mese érthetőbbé váljon. Ahogy mondani szoktuk: hogy üljön a do­log! ...Az üveghegyen nagyon is in­nen, felkerekedett egy deák az os­kolába - „Mohernek” hívták -, s oda, mint rendesen, meg is érke­zett. Teltek-múltak, vánszorogtak a délelőtt percei. Becsengettek, ki­csengettek - becsengettek, kicsen­gettek. Az élet unalmas rendje. S megszokott medrükben is haladtak a dolgok, mígnem a kis „Moher” elhatározta, felkeresi egyik játszó­társát, aki szintén ugyanezeket a padokat koptatta. Ment, ment, mendegélt, sűrű, sötét lépcsőfoko­kon lefelé, míg megérkezett az osztály elé, ahol vélhetően várt rá a társ. Kopp-kopp - mondta az ajtó, majd benyitott rajta hősünk. Hm, az ám, de odabenn tanóra zajlott. A katedrán a falanszter legeslegböl- csebb embere üldögélt, s valamifé­le szónoklatot intézett hallgatósá­gához. „Moher” felismerve a helyzetet elnézést kért a zavará­sért, majd ahogy illik, óvatosan rá­zárta a benn lévőkre az ajtót. Újabb percek teltek-múltak - gondolta, ha már úgyis itt van, csak megváija a fickót. Üldögélt egy radiátor elne­vezésű fűtőtesten, s lábát könnyed mozdulattal egy, amolyan átlagos. snassz virágtartó sarkára helyezte. (Óh, jaj, mit teszel „Moher”!) Álig pergett néhány szemcse a ho­mokórán, kilépett az ajtón a na­gyon-nagyon bölcs öregember, s elméje elborult attól, amit meglá­tott. Egy holmi deák, az ő alattva­lója üldögélt az ajtó mellett, S LÁ­BÁT HANYAG ELEGANCIÁ­VAL EGY ÚN. VIRÁGTARTÓN PIHENTETTE!! Hát persze, hogy jócskán felbosszantotta a látvány - méghogy az ő birodalmában ilyen megtörténjen - s ráförmedt a hety­ke legényre, ugyan emelje már le végtagját, s ha jót akar, másnap jelenjen meg ajtaja előtt indexes­től, szülőstől. „Moherünk” nem tudva mit tenni, meghajolt paran­csolja szeszélye előtt. Igen ám, de „Anothynnek”, nevelőnőjének másnap halaszthatatlan elintézni­valója akadt a kerekerdő túlolda­lán, s ezért csak harmadnap láto­gathatott az internátusba. Erre hő­sünk kellő alázattal fel is hívta dölyfös ura figyelmét, mikor meg­jelent hóna alatt leckekönyvével. Volt is nagy sírás-rívás odahaza, mikora könyvecskébe felsőbb uta­sításra bekerült egy huncut kis osz­tályfőnöki intő, ami bár a deákok előmenetelét nagyon be nem szennyezi, de azért mégiscsak megakad rajta a tekintet. A mese még inkább mesébe illő azáltal, hogy e kacsalábon forgó oktatási intézmény - ahol mindez akár meg is történhetett volna... - egyébként csöppet sem szigoráról híres. A kis „Moher’ ’ el is tűnődött egy délután, miért pont rájárt az az átkozott rúd, s nem a csínytevőkre, akik naponta telefüstölik az ár­nyékszéket, s mámorító nedűkkel locsolgatják torkukat. Azóta is csak ül, üldögél és töri a fejét, egy­re csak töri, de nem érti a kis buta, ugyan, de ugyan miért... Ha erre én rájöttem volna, az én mesém is to­vább tartott volna. tézé HÚSZON INNEN — TÍZEN TÚL Leány a talpán! Lantos Krisztit Jászbe­rényben, ha nem is mind­egyik, de minden második polgár ismeri. Tesz is róla, hogy így legyen! Bár nem lehet azt mondani, hogy haj­lott korú lenne, hajszálai se igen deresednek még füle tövén, máris egyhuszonhe- tedét alkotja a városi önkor­mányzat nemrég megvá­lasztott képviselő-testületé­nek... Mellesleg majdnem alpolgármester lett belőle. Bizony! Akik ismerik, tud­ják azt is róla, ehhez a vélet­lennek vajmi kevés volt a köze. Talpraesett, belevaló „városanya”, aki nyelvet ölt a tekintélyelvűségre, s a megpenészedett, elcsonto­sodott régmúltra. De nem­csak az ékesszólásban jeles­kedik, sőt sokkal inkább a tettek embere. Ennyi erény birtokában nem csoda, ha szinte kortalanná válik az ember, a súlyos tapasz­talatok sem húzzák vissza a földre. Két bizottság mun­kájából is kiveszi a részét: az ifjúsági és sportszékcióban ráadásul a volt aranycsapat kerettagjával, Fenyvesi dok­torral ténykedik együtt. Mondanom sem kell, hogy lányunk sikereit na­rancssárga színekben érte el, pedig éppen csak egy éve, hogy megszállta a Fidesz szentlelke. Azóta - szó sze­rint is - megszállottja a szer­vezetnek. Mondja, mindig is szerette a narancsos fiúkat, de az i-re a pontot Orbán Viktor egyik helyi beszéde tette fel, amely nemcsak a füléig, hanem egészen szí­véig hatolt. Igaz, másfél órát késett a szónok, s már majd­nem el is indult húgával moziba, mikor befutott Vik-. tor, s,könyörtelenül’’ elhó­dította lelkét. Olyan ez, mint az első szerelem, nem lehet belőle kigyógyulni! - mond­ja Krisztina. Áztán telt-múlt az idő, egyre inkább lángra lobbant benne egy amazon, s egy idő után már azon vette észre magát, hogy a „szená­torválasztáson” harmadma­gával bejutott pártja listáján a legbölcsebbek közt is leg- bölcsebbek közé. S mivel másodikos (akkor még el­sős) hallgatója volt a mis­kolci nehézipari egyetem jo­gi karának, íziben ki is kel­lett iratkoznia levelező tago­zatra. így is egyazon testben legalább három életet él!... A fennmaradó negyedik, üres perceiben(?) olaszórá­kat vesz Dönci bácsitól (ő egy helybéli polihisztor, aki Kriszti állítása szerint az óbolgár szótárt hamarabb el­készítette, mint a bolgár nyelvészek...), és spánieljé­vel hancúrozik (aki a Bü­työk névre hallgat, és életko­ra alapján éppen egyidős Mrs. Lantos Fidesz-múltjá- val). S ami kis szabadideje még maradj??), azalatt üldö­gél szobájában, zenét hall­gat (Mozarttól LGT-ig min­dent), s arról álmodozik, hogy milyen jó lenne szín­házba menni. (Mellesleg fel­vételizett a színművészetire is, kedvenc darabja a Nyo­morultak, s imádja a Sarka- di-drámákat is.) Mindeze­ken túl(???) még gyűjti az antik könyveket, birkózóed­zések körül ólálkodik, ha­verjaival csavarog. ...Ja, és szereti a kék minden árnya­latát. (Ez is bizonyítja, hogy azért mégsem fanatikus pártállására nézve!) Ami mégis összetartja sok-sok életét, az a menthetetlen, ve- leszületett optimizmus, ahogy nekilát a dolgoknak. Hisz a fiatalokban, kortársa­iban, biztos benne, hogy ha­talmas energiák szunnyad­nak nemzedékében. Lelke rajta. - tz - Fotó: M.J. Szép az élet Péntek délután van. Az idő borús, a ked­vem derűs. Végre itt a hétvége! Éljen az édes semmittevés! Ahhoz, hogy felhőtle­nül élvezhessem a szabadságot, már csak egy szükséges rosszat, a péntek délutáni bevásárlást kell elintéznem. Úgy döntöt­tem, hogy nem idegesítem fel magam, ha a nagy tülekedésben a gyomromba nyomják a bevásárló kosarat, vagy ha tíz percig kell sorban állnom a pénztárnál. Nem engedem, hogy elvegyék a kedvemet Nagy elszántsággal vetem bele magam a bolt nyüzsgő életebe, majd néhány perc múlva viharverten fizetek.- Vajon miért ütött be többet a gépbe a pénztárosnő? Lényegtelen. A pénz nem boldogít - gondolom magamban, és elhes­segetem a kellemetlen érzéseket. Irány haza! Útközben „enyhén’ ’ ittas ál­lapotban dülöngélő fiúk szólítanak meg. Először figyelmesen megszemlélik a ná­lam lévő szatyrot, majd tapintatosan érdek­lődnek, hogy mindenem elköltöttem-e. Megnyugtatom őket, hogy annyi még ma­radt, amennyiért megihatnak egy sört, és átnyújtom nekik az össz-vagyonomat. Könnyed léptekkel indulok tovább. Mi­lyen felszabadult az ember, ha nincs egy vasa sem! Fantasztikus érzés! Ezek után már fölényes mosollyal nézek a tömött autóbuszon ügyeskedő kis zseb­tolvajokra, amikor egy-egy jól fejlett pénz­tárcától szabadítják meg a jogos tulajdo­nost. A megállótól már csak néhány lépés ha­záig, ezt már baj nélkül megteszem. A sarkon befordulva, hangosan rákö­szönök a szomszéd nénire. A kedves, ga- iambŐSZ mamuska fölnéz a kukából, és visszainteget. A feltöri járdái1 átvergődve elérem házunk kitört üvegű ajtaját, és neki­vágok a lépcsőknek. A beépített villany­óraszekrényből kinéz egy borostás arc, s durcásan morog valamit az orra alatt. Senki sem szereti, ha az otthona csendjét felverik. Elégedetten csuktam be magam mögött az ajtót. Sikerült! Átvészeltem ezt a hetet is. NJ. Oda tört be, ahol tanították Egyszer volt, hol nem van... Riadt kis veréb benyomását kelti bennem csapzott külsejével R.B. 15 éves, előzetes letartózta­tásban lévő legényke, ahogy elém vezetik. Zavartsága igazán fel sem oldódik, bár tekintetét szomorkás-megadóan emeli rám - kapaszkodót kereső, hal­vány reménysugarat vélek felfe­dezni benne -, ahányszor csak kurtán-furcsán válaszol kérdése­imre. Igaz hogy első elkövető­ként, de egyszerre közel húsz rendbeli betörései, feltöréssel vádolják.- Mondd, szüléidét ismerted?- Nem. Hároméves korom óta állami gondozott vagyok, inté­zetben neveltek.- Milyenek voltak a nevelőid?- Attól függ. Van aki „kavar”. Rengeteg nevelőm volt már. Nyáron jó volt a tiszavárkonyi táborban a pszichológusnővel.- Hol jártál iskolába?- Először a „zöldbe”, korrek­cióba, utána a hetedik végéig a „pirosba”.- Hol tanultál szeptembertől?- A dolgozók iskolájában folytattam a nyolcadikat, mert a barátom is odament.- Ő az akivel a betöréseket csináltad?- Igen.- Hová törtetek be?- A „zöld” iskola büféjébe, bemásztunk a konyha felső abla­kán. Aztán nagy ramazurit csi- íia.'lL’I’k a „piros” iskolában. De akkor be voltunk mire.- Az mit jelent?- Ittunk előtte, utána mentünk be.- Miért csináltátok a betörése­ket?- Volt úgy, hogy éhesek vol­tunk, vagy kellett a cigaretta. Nem volt pénzünk.- Nem kaptatok zsebpénzt?- Havi 1IO forintot, de az gyor­san elfogyott. Drága a dohány.- Mi lett az ellopott sok karton cigarettával?- Be vittük az intézetbe hátul, felhúztuk az ablakon, és eldug­tuk a szekrénybe. Aztán ezt szív­tuk.- Mi lesz veled, mire számí­tasz?- Túl akarok lenni mindenen. Aztán... E rendhagyó beszélgetést itt befejeztük. Még láttam amint R.B. 15 éves előzetes letartózta­tásban lévő fiatalkorú - jól ne­velten - hátratett kézzel ballag el őrzőjével. Miért jutott ide? Mi vár rá? Elkerülhetetlen a börtön- büntetése? Később nem gyara- pítja-e „mesterségbeli palléro- zottsággal” a visszaesők tábo­rát? ___________________Cs.J. T INITÜKÖR IIMLLI13ÍOH E heti nyertesünk Csekő Edi­na Szolnok, Kun B. krt. 3. IV/6, szám alatt lakó tanuló. 1. Dúdoló nyár (Dolly Roll) 2. Szabadság vándor (Demjén Ferenc) 3. Ál­modozás (Szandi) 4. Trabant (Exotic) 5. Mennyből az angyal (Napóleon Boulevard) 6. Santa Mária (Weston Família) 7. Azok a txjíuC" szép napok (Beatrice) 8. Nézz rám, tizeuC' (Exotic) 9. Mi vagyunk a rock (Edda) io. Mire gondolsz, katona? (Szikora + R-GO) Megtörténj?) bűnügy(?) sok- sok(?) tanulsággal?) 1. rész Ajánlás: Aki értelemre bukkan az alábbiak­ban, lóhalálában jelentkezzen! ...Kora tavaszi, gyönyörű munkanap volt. Éppen no­vember 7-re fordult a naptár. Hm.,, mintha ma lenne! Pedig biztosan tudom, tegnap volt. E napon feltűnően korán kelt Tele Ferenc, a vitrai patikus. Lehetett vagy úgy hajnal három múlt öt perccel. Szokásos reggeli ámokfutásából hazatérve langyos fürdőt vett, majd észre egy ajtaja előtt ácsorgó kétes egyént. - Ön Tele patikus? - toppant elé váratlanul egy meglehető­sen józan munkásőr (akiről később kiderült, hogy tökré­szeg). Patikusunk meglepődést színlelt, majd katarzisa csúcsán ágynak esett. Dolgavégeztével aztán a látogató angolosan odébbállt... Hazafelé hypschographicus görbét írt le. Aznap alacsonyan szálltak a békegalambok! Pár perc múlva vérbefagyva találták saját lakásán Krafthof- femé Kovács Etelkát: Krafthoffer, helyi lump elem (volt) feleségét. Miközben éppen 82. életévébe lépett, hátulról érte az éles tárggyal leadott lövés. A rendőrség gyanúja szerint ekevassal szúrták hátba, minekutána meglátta a háta közepét és az örök világosságot. A helyszínelők mellette találták 4,5 dioptriás viselősszemővegét, s alig használt kovácsoltvas protézisét. (Istenem, hogy szerette pedig kedves tárgyait!)... A kés, amivel férjét szíven szúrta (ha már egyszer úgyis annyira a szívéhez nőtt), szőrén szálán, ujjlenyomatostól eltűnt. Csak napok múlva találtak rá, Etel oszló tetemétől két lépésre, a padlóba fúródva. Az egyik helyszínelőnek szemet szúrt a kés - miután túlságosan közel hajolt hozzá -, s feltűnt neki az is, hogy az éles tárgy és a padlószőnyeg között ott hever a félj is. Élete virágában érte utol a halál, alig múlt 120! Terhelő bizonyítékként megtalálták farzsebében felesége másik - 6,5 dioptriás - olvasószemüvegét, amit már évti­zedek óta közösen használtak, valamint egy automata sebváltót, s félig elfogyasztott lekváros kenyeret. Az asszonyt korára és hiányos fogazatára való tekintettel, igaz nem erőszakolták meg, de hogy nyomok mégse maradjanak, a tettes kiitta kávéját. A gyanú - és a téesz birkanyája - rövidesen a szomszédra terelődött, mivel a (gumicsizma) nyomok szemlátomást oda vezettek. Azon­ban a kerítésnél hirtelen megszakadtak... ahol is a szom­széd fennakadt. Még élt, mikor Meglehetősen Sötét Ala­jos civil rendőr alezredes hasba kegyelemdöfte egy köze­pes hatótávolságú, digitális kultivátorelemmel. (Innen kezd az ügynek mezőgazdasági vonatkozása is lenni.) Mielőtt beállt a tetszhalál, még utoljára órájára pillantott: - 33 Celsius-fokot mutatott! Nem csoda, ha arcára fagyott a mosoly... (folvi ~“í*aa?ó'v<5 héten ugyanezen a napon és ugyanitt következő téCSÍ“ Mozimesék Philippe Noice: Halálos nyugalom Igen, jól betűztétek, halálos nyuga­lom, és nem halálos unalom. Nem bi­zony! Rendezőnk megemberelte magát előző, csapnivalóan gyenge kreációja, a Vak végzet után, s most tényleg filmmel rukkol elő. A történet maga is újszerű: kiélezett monodráma egy (két) hajó fe­délzetén. A „színpad” a végtelen víztü­kör... felőlünk lehet tenger, vagy akár óceán is. A „parttalanságban” rejlő lehe­tőségeket az operatőr zseniálisan érvény­re is juttatja, nincs olyan kék szín, amellyel ne találkoznánk. ...Ám a hullámok fölött gyanús a szél­csend, valami lóg a levegőben. Mindenki tudja, kezdődik rövidesen a társasjáték. Ehhez a sakkpartihoz azonban csak há­rom bábut sorakoztat fel a rendező, két fehér és egy fekete figurát. Mert az egyik közülük persze, hogy rosszban sántikál, s egy pszicho-fogócskához különben sem árt, ha van kéznél egy ámokfutó! (aki a nyílt tengeren jobb híján fotómo- delleket szeletel fel, merthogy úgyis süllyed a hajója)... De mielőtt a vitorlás Bolygó Hollandivá módosulna, fedélze­tén egy kéjgyilkossal, felbukkan a látha­táron egy másik lélekvesztő is - afféle családi bárka - rajta egy valahanyadik emberpárral. Felszedvén az ámyhajó egyetlen (élő) utasát következnek a be­ígért, kiélezett pillanatok. A rettenthetet­len és elszánt, mi több, elpusztíthatatlan férfi (egy szerelmes férj már csak ilyen) alaposan melléfog már az elején, s ezt a bakiját a film végéig sem sikerül kijaví­tania,... illetve a legeslegvégén talán. Az igazi küzdelem így a furfangos feleségre hárul. Ám kéjgyilkosunknak sem könnyű túljárni az eszén, rosszcsont kis­fiú lehetett gyermekkorában. ... Miután minden idevaló fogást sorra kipróbál rajtunk a rendező, az utolsó pil­lanatokban majdnem összedönti az őrjítő muzsikából és mesteri képekből remekül megácsolt kártyavárát. De aztán minden jól sül el, illetve elsül... Tehát irány az óceán(?). Tengerre magyar! Ted Kotcheff: Szemenszedett szenzáció Nem is olyan rég történt, hogy ugyan­itt megbarátkozhattatok már Mr. Ko­tcheff egy filmjével, a Hóbortos hétvége cíművel. Állítom, a most feladott újabb lecke sem sokkal lebecsülendőbb, mint volt az az előző. Igazi ínyencfalat! Ezen­nel ráadásul kevesebbet bíz a véletlenre a „directed by”, mivel Kathleen Tűmért (Rózsák háborúja), Búrt Reynoldsot (Ágyúgolyó futam) és Christopher Reeve-t (Superman) állítja a kamerák tú­loldalára. Azok pedig hülyék lennének ott álldogálni csak úgy, ehelyett szipor­káznak és brillíroznak. Felváltva. Oly­annyira, hogy például Turner Katalinunk tempóját és tehetségét már nem is mindig sikerül követnie, mi több, súrolnia szink­ronhangjának. (Az túlzás lenne, hogy nyomába sem léphet a női hang, mert valahol ott liheg mindvégig nyomában.) Azonban ez megbocsátható melléfogás a filmben, s különben is kellő kárpótlást nyújtanak Dunafilmék (lásd: forgalma­zók) a dallamos, remek címadással. (Nem is hinnétek, hogy egy szolnoki fia­talembernek, bizonyos Fejes Róbertnak köszönhetjük ezt a fülbemászóan szelle­mes szójátékot! Erre a varázsigére bizto­san elő is tódulnak a polgárok összkom­fortjaikból.) Ja, míg el nem felejtem, a film az arról szól, milyen butaságok is megeshetnek, ha két férfi indul harcba ugyanazon riportemő kegyeiért. Ráadá­sul míg az egyik megkaparintani, addig a másik megtartani igyekszik azokat. Mert a „volt feleség” és a „leendő nej” sajnos ugyanazt a gyönyörű bőrt viseli, abból kibújni pedig nem tud. Vagyis le­het, hogy mégis? Egy mozijegyért cseré­be megtudhatja bárki. Történetünk alá a banánlé a tévéstár- sadalom stábhadseregének paródiája. Műhelytitkai láttán körberöhöghetjük aí egész tömegkommunikációs hóbelevan- cot, s mondhatom, tesz is róla a rendező, hogy ezt felszabadultan és kulturáltan megtehessük. Ki ne felejtsem: a szokásos happy end alakulása nagyban függ egy televízió által közvetített kivégzés sike­rétől vagy sikertelenségétől, illetve bizo­nyos politikusok ádáz csatározásának végeredményétől. (Hiába, hülye ez a vi­lág!) ...Szóval, vigyázat, szemenszedett marhaság! Viszont szórakoztató. téesizé Még csak húszéves, de a városháza portása kézit csókolomot köszön neki

Next

/
Oldalképek
Tartalom