Új Néplap, 1990. december (1. évfolyam, 201-224. szám)

1990-12-08 / 207. szám

Néplap 1990. DECEMBER 8. Kortárs elbeszélők TfTideg van az utcán; Katalin napja körül váratlanul havazott, de el is takarodott a hó, azóta jeges szelek járják; por kavarodik a megszáradt leve­lekkel meg az utcai szeméttel. Virgil fázik, akárhogyan is öltözik a bíbor pa­lást alá, hiába teker újságpapírt is a ba­kancsába, ami tudvalévő, jól szigetel, fázik az áruház előtti töporgásban. Nyi­tástól kezdve ácsorog az utcán, jön­­megy a portál előtt a földig érő klepetusban, veres sipkával a fején, fe­hér műszakállal-bajusszal az állán s az orra alatt, s bár a keze is fehér kesztyűbe bújtatott, dermedt ujjakkal osztogatja az olcsó csokoládékat a puttonyából. Megfizetik ezt a jelmezesdit, a pénz is kell, de Virgil nemcsak a keresetért vállalja; többet ér neki a gyerekek örö­me, ámulata, ahogy anyjuk-apjuk mel­lől hozzá futva megállnak előtte, felnéznek rá csillogó, bámuló tekintet­tel; Virgil látja a szemükben a rémülettel elegy boldogságot: - Hát mégis?! Még­iscsak létezik?!... - Ilyenkor újra érzi azt a borzongást, amit még gyerekkorából őriz magában; emlékszik egy decemberi estére, amikor az unokabátyja öltözött be Szent Miklósnak, s annyira elváltoz­tatta a hangját meg a mozgását, és a jelmez alatt annyira idegen lett, hogy Virgil, bár igazából tudta, csupán játék az egész, mert a felkötött szakáll madza­ga is árulkodó volt - mégis hitte, hogy a Mikulás kopogtatott be a konyhájukba, s ült elébe a hokedlira, miközben a csiz­más lába elé tette a piros celofánokba csomagolt ajándékokat rejtő vesszőko­sarat. Hitte, mert hinni akarta. A varázs­lat kedvéért. Ezért aztán valóban remegett a megrendüléstől, amikor vá­­laszolgatott a szokványos kérdésekre: - Jó gyerek voltál-e? Tanultál-e? Szót fo­­gadsz-e a szüleidnek?... Virgil, hogy méginkább felidézze magában ezeket a pillanatokat, maga is faggatja a gyerekeket az áruház előtt. Selypegve, félénken felelgetnek; any­juk-apjuk kabátját zavartan markolászó kezük, pislogásuk melegeti Virgil szí­vét. És persze a büszkeség is eltölti, látva a szülők biztató mosolyát: úgy, úgy, csak kérdezgesse őket, Mikulás bá­csi!... Előfordul, hogy a felnőttek is raj­tafelejtik a tekintetüket, némelyik még egy barátságos biccentésre is képes. Vir­gil örül a szerepnek. Örül a maszknak, a palástnak, amely elrejti őt. Mind­azonáltal fárasztó egész nap kinn lenni az utcán. Nem ártana egy kis “védőital” sem, egy korty pálinka ebben az időben, de nem szabad; mégsem lehelhet szesz­gőzt egy Mikulás! Olykor-olykor be­megy az áruház hátsó bejáratán a mosdóba, aztán meg forró kávét kér a titkárságon, de nem sokat időzik oda­benn; csakhamar újra rója az utcát.- Tessék, tessék! - kínálja a putto­nyát, amin a cég reklámja díszeleg; Vir­gilnek az a dolga, hogy megállítsa az embereket, és udvarias gesztusokkal be­terelje őket, ha tudja, vásárolni. Csalé­tek, hangulatkeltő decemberi színfolt. Ennyi csupán. De Virgil nem így érzi; több ez neki, mint egyszerű munka: te­kintélye van, ajándékozhat, és a gyere­kek csodálják, a szülők pedig szolidárisak vele.-Tessék, tessék! - Pöttöm kezek nyu­­ládoznak a puttonyban rejlő csoki-Mi-Szakonyi Károly: Mikulás 1989 kulásokért, hálásan rebegnek köszöne­tét a Nagy Csodának... Fáradt, mire letelik a szolgálata, mégsem öltözik át szívesen. Kedvetle­nül akasztja be a fémszekrénybe a palás­tot, s amikor leveszi arcáról a műszakállt-bajuszt, csupasz, a hidegtől veres képét látja meg a falitükörben. Látja fogatlan ínyére töppedt ajkát, sze­me alatt a ráncokat, nikotinsárga haját.- Holnap a szokott időben - mondja az áruháziaknak búcsúzóul, s közben eszébe jut, hogy már csak néhány napig veheti magára a jelmezt. Odakinn pénz után matat a zsebében, gyűrött százas, fém húszasok akadnak a markába. A körúti büfében felhajt egy fél cseresz­nyét, sört kortyolgat rá; álldogál a gőz­ben, a hagyma- meg olajszagú melegben. Most nem a bíbor palást bo­rítja vézna testét, hanem az anorák, amit ügyvéd ismerősétől kapott. ("Már nem járok síelni, magának adom!") Az újság­papír a bakancsában alaposan átmelegíti a lábát idebenn, nincs sok kedve kimen­ni a hidegbe. Elpilled. Enni kellene. Nézi a táblát a konyha-pultnál. Csirkemáj. Gulyás. Marad a gulyáslevesnél. Szürcsöli a for­ró, zsíros lét, kenyeret mártogat bele, sok foga hiányzik, nem tud rágni. Lök­­dösik, ahogy ott nyüzsögnek körülötte; egy irhabundás nő (rántott bordát vett róseibnivel meg savanyúsággal) finto­rogva elhúzódik a közeléből. Nem törő­dik vele. A meleg levestől kezdi-jól érezni magát újból, persze másként, mint ott, az áruház előtt abban a jelmez­ben. Eszébe jutnak a haverok a Nyuga­tinál, velük tarthatna az éjszakában, várják, mint mindig, de most nem lehet, ezekben a napokban nem ihat velük, majd aztán, ha visszamegy a piacra, ha megint összeverődnek a Lehel téren me­ló után koslatva. De amíg tart ez a mos­tani, jó munka, nem keresi meg őket. Reggel fel kell ölteni a bíbor palástot. A szülők megkérdezik tőle: - Ugye, majd tetszik hozni ajándékot a jó kisgyere­keknek? “Tetszik hozni” - ez igen! Ez jut eszébe. Körülnéz.Ezek itt mit képzel­hetnek róla? Mit tudnak ezek? Oda­megy a pulthoz, jókedvében kér még egy üveg sört; érzi, fejbekólintja az ital, jobb lesz, ha elindul. Vigyázni kell. Nem ronthatja el a dolgot. Az esti utcán tolong a nép; nem száll villamosra, gyalog sétál át a hídon. Je­ges szél kerekedik a Duna fölött. Most kibírja; melengeti az étel meg az ital. A Krisztinában újságcsomagot talál egy kuka tetején, csupa drága képeslap; vi­szi magával a hóna alatt. Olvasni fog, még nézheti a tévét is, kellemes estéje lesz. Fenn, az üvegcsamokban már ott vannak a többiek. Elvackolódnak, mor­dulnak, biccentenek, intenek. Elmegy mellettük. Nem késte le a tévét, pereg a műsor, a pálma előtt a színes monitoron villog a videoklipp, bomba nő énekel; erős képvágások: zenészek, fények, meztelen combok, hajzuhatagok, ten­gerpart, napfény, villasorok, autócso­dák, és megint az énekesnő a fényözönben. Letelepszik a sarokban az egyik na­rancsszínű műanyag fotelba. Szétbontja az újságcsomagot, olvasgat. A hangszó­rókból néha behallatszik a jelzés, vona­tok indulását, érkezését közlik. Virgil szeret itt, a jó melegben. Üvegpalota. A füstszínű ablakokon át látni a Vérmező ligeteit, a Várdombot, a fényeket a város felett. Könnyen és gyorsan telik itt az éjszaka; mosdó is van az állomáson, teljes komfort. És a büfé is korán nyit. Ültében nyomja el az álom. Később majd elvackolódik, ha már elcsendese­dik a pályaudvar. Jó, hogy mégsem zár­ják ki innen. A szolgálatos rendőr lépteire ébred. Ismeri. - Na, mi van?- Mikulás vagyok - néz fel a rendőrre derűsen.- Mikulás! - nevet megvetően a rend­őr. - No hiszen! Mikulások! - Int a szunnyadók felé. - Az, az! Mikulások! Virgil félálmában ott van az utcán, az áruház előtt, bíborban, inkognitó­ban. Gyermekkéz nyúl feléje, ő meg ajándékot ád, a gyermek mosolyog, és Virgil boldog. Csend van az üvegcsamokban. Kitekintés Nemzetközi népfőiskola az „ezer tó országában” A skandináv népfőiskolák híresek, ezért is örültem a négy hétre szóló meg­hívásnak, amely alapján részt vettem Finnországban a Viittakivi Nemzetközi Népfőiskolán. Ez az oktatási központ 1947-től mű­ködik gyönyörű természeti környezet­ben, az erre a célra épített nyolc épületben, a legmodernebb audiovizuá­lis eszközökkel ellátva. A népfőiskolán a részvétel önkéntes. Az általános mű­veltség megszerzésén túl sajátos mód­szereivel társadalmi és szakmai oktatást, képzést nyújt. A finn népfőiskolák több­nyire magán oktatási intézmények, ame­lyek tulajdonosai, fenntartói, működtetői és felügyelői bejegyzett egyesületek, alapítványok, szervezetek. Az is előfordul, hogy néhány település összefogása teremti meg egy közös nép­főiskola működésének lehetőségét. A népfőiskolák tartalmi tevékenységére, szellemi kisugárzására, nevelési alapel­veire a háttérben lévő közösség arculata a meghatározó. A viittikivi-i népfőiskolán háromféle időbeosztású tevékenység folyik. A hosszú, vagy téli tanfolyamot, amely minden év októberében kezdődik és má­jus közepéig tart, általában 70 fő részére szervezik. Az állami támogatás elnyeré­se miatt fontos, hogy 28-30 hetet felölel­jen a képzés ideje. A téma a finn nép történelmének, kultúrájának sokoldalú megismerése, valamint a finn nyelv bi­zonyos szintű élsajátítása. A népfőiskola nemzetközi jellege miatt a kommuniká­ciós nyelv az angol. A részvételi díj évente 12 ezer finn márka. Minden év­ben egy magyar fiatal térítésmentes meghívást kap a téli kurzusra. A rövid, vagy nyári tanfolyamokat négyhetesre tervezik, csoportonként 16 fő számára. Az idegen nyelv oktatására szervezett csoportok a hagyományos népfőiskolák közösségnevelő szerepét is gyakorolják. A gyakorlatban ez azokat az alkalmakat jelenti, amelyek az intéz­mény működéséhez szükséges feltételek együttes biztosítását jelentik. Az épüle­tek tisztántartása, az étkezéshez szüksé­ges konyhakerti növények megtermelése, a konyhai munka a nép­főiskolán résztvevők feladatai közé tar­tozik. Természetesen a főállású dolgozók irányításával történik a déle­lőtti munkavégzés. Országos híre van a Jászkun Fotóklubnak Tíz év alatt több mint száz kiállítás, nemzetközi sikerek, meghívások Amikor felavatták a Megyei Műve­lődési és Ifjúsági Központ fotólaborató­riumát, azzal bízták meg Kolozsi Sándort, hogy legalább olyan jó fotósé­letet teremtsen benne, mint amennyire jól van felszerelve a labor. Tíz esztendő telt el azóta, s aki érdeklődik a fényké­pezés iránt, számos alkalommal meg­győződhetett róla, hogy Kolozsi Sándor teljesítette a megbízást, természetesen a fotózás szerelmeseinek segítségével. 1980-ban tizenhét alapító tag létre­hozta a Jászkun Fotóklubot, amelynek tagsága az évek során harminc fölé emelkedett, jóllehet a belépő s a tagsági viszony megtartása nem kis kötelezett­séggel jár. A belépő egy 15 képből álló kollekció vagy publikációk bemutatása. A klub fotósai rendszeresen részt vesz­nek és díjakat nyernek rangos hazai és külföldi pályázatokon, egyéni és cso­portos kiállításokon adnak számot mun­­kájukról, tehetségükről. Nyitott foglalkozásokon előadásokat tartanak, s emellett jónéhányan fotótörténeti kuta­tásokat is végeznek, szakcikkeket írnak. A klub 1983-ban kapta az első kitünte­tést, a Népművelési Intézet nívódíját. Ugyanebben az évben alakult meg Szol­nokon a Magyar Amatőr Fotóklubok és Szakkörök Szövetsége, amelynek titkát rává Kolozsi Sándort választották meg, a klub vezetését pedig Hídvégi Péter vette át. A klub elnöke Tabák Lajos fotóművész. A klub 1985-ben elnyerte a Kiváló Együttes címet, ami a legnagyobb kitün­tetésnek számított abban az időben. Nem sokkal később Csabai Istvánt fel­vették a Fotóművé­szek Szövetségébe, Kardos Tamást pe­dig a Művészeti Alap tagjai sorába. A Jászkun Fotó­klub mellett általá­nos és középiskolásoknak szakkört indítottak az MMIK fotólabo­ratóriumában. A ház emeletén pedig a Fotógaléria kiállí­tásaira várják rend­szeresen az érdeklődőket. Je­lenleg a száztizen­harmadik kiállítás látható, amelyen a megyei pályázatra beküldött legsikere­sebb képeket nézhetik meg a fotózás barátai. A rendszeres megyei pályázato­kon kívül nemzetközi fotópályázatot is hirdetett már a klub és az MMIK, amely­re 33 országból küldtek képeket az alko­tók. Szolnok neve fogalommá vált a ha­zai fotózás jelenében, s egyre több nem­zetközi siker is koronázza az alkotók munkáját. A klub jövő év áprilisában Burgenlandban, majd Jugoszláviában, Újvidéken mutatkozik be, de Spanyol­­országban és Japánban is szeretnének kiállítást rendezni a szolnoki klub fotó­sainak munkáiból. Szinte hihetetlen, hogy a klubot és a szakköröket alig húszezer forintból tart­ják fenn. Jóllehet a laborálási anyag költségei s a papír ára csak az utóbbi néhány évben a duplájára emelkedett. Hogy mi tartja életben immár egy évti­zede a klubot? Nyilván a közös sikerek s az a műhelymunka, amely hozzásegíti a fotósokat művészi alkotások létreho­zására. T. G. A tízéves Jászkun Fotóklub alkotóinak munkáiból rendezett kiállítást a megye több településén ts bemutatják, A fotók jelenleg Kisújszálláson láthatóak. Képünkön Kardos Tamás: Együtt egy­másért című fotója. A szabadidős és hétvégi programok, együttlétek sokféle formáját kínálják, amelyeket minden hallgató egyformán fontosnak tart. Élménybeszámolók, afri­kai, ázsiai országokból meghívott ven­dégekkel való találkozók, beszélgetések, országjáró kirándulások teszik tartal­massá és hasznossá a négyhetes progra­mot. Az idegen nyelv - ez év nyarán június, július hónapban az angol és au­gusztusban az orosz - a mindenkor hasz­nálatos kommunikációs nyelv, azonos nemzetiségűek esetében is. A nyelvet tanító angol, ill. orosz származású tanár nagy hangsúlyt fektet a különböző orszá­gokból jött résztvevők nyelvi nehézsé­geinek feloldására. Magas színvonalú a nyelvi képzés, amely résztvevőinek alsó korhatárát 16 évben jelölték meg. A rész­vételi díj igen kedvezményes a többi, más témakörre szervezett programokhoz viszonyítva, 400-800 finn márka szemé­lyenként. Ez a kedvező részvételi díj tet­te lehetővé, hogy a Magyar Népfőiskolái Társaságtól kapott jelentkezési lapot több magyar fiatal elküldje Viittakivibe. A 16 fős csoportban 1990 júliusában finn, észt, csehszlovák, iráni, japán és magyar fiatalok voltak. A nyári négyhetes programokkal pár­huzamosan 10-14 napos kurzusokat is szerveznek, változó tematikával. A leg­jellemzőbb a kézművesség (szövés, ba­tikolás, kerámia, szabás-varrás...) alapjainak elsajátítására szervezett prog­ram. A feltételeket ugyan különböző színvonalon, de biztosítják a meglévő műhelyekben. A néhány napos tanfolyamokat leg­inkább hét végére szervezik. Általában egy téma vagy témakör áll a program középpontjában, s ennek megismerésé­re, tanulmányozására van lehetőség e né­­hány nap alatt. A résztvevők a programtól függően 800-1200 márka részvételi díjat fizetnek. Korhatár nincs, családok is szívesen vesznek részt egy­­egy hét végi rendezvényen. A népfőiskola legjellemzőbb sajátos­sága bentlakásos volta. S ez nemcsak a hallgatókra vonatkozik. Az iskola veze­tője, Eva Launonen, valamint néhány ta­nár és a személyzet több tagja (kertész, szakácsok, gondnok) szintén a népfőis­kolái központ lakója. Pedagógiai szem­pontból nagyon fontosnak tartják az együttlétet a hallgatókkal. A légkör tel­jesen szabad, bizalomra épülő. A hallga­tók és az előadók közötti partneri kapcsolat minden megnyilvánulásból ki­érződik. A népfőiskolái központ minden épülete nyitva áll mindenki előtt a nap bármely órájában. A népfőiskolái hall­gató a nap bármely szakában használhat­ja az összes audiovizuális eszközt. A teljes kikapcsolódást segítik a sportesz­közök: csónakok, kerékpárok, asztalite­nisz-felszerelések. Nem hiányzik a szauna sem, amit szintén bárki kedve szerint használhat. A viittakivi népfőiskolán eltöltött négy hét alkalmat adott a finn népfőisko­lái mozgalom megismerésére. Lehetősé­gem volt a népfőiskolák történetének tanulmányozására, s közvetlenül tapasz­talatokat gyűjteni mindennapi működé­séről. A finn népfőiskolái hálózatnak múltja van és virágzó jelene. Az ott eltöltött idő megerősítette hi­temet a népfőiskolák fontosságában, an­­nak korszerűségében. Több éve foglalkozom a hazai népfőiskolák törté­netének kutatásával. A jászsági népfőis­kolákról gyűjtött dokumentumok, visszaemlékezések bizonyítják, hogy a résztvevők számára az ott töltött hóna­pok máig tartó hatásúak voltak. •Napjainkban a népfőiskolák újra be­hálózzák a vidéket. A forma adott, a szervezőkön és a hallgatókon múlik tar­talommal való megtöltése. A finn népfőiskolái rendszer műkö­dése példa értékű lehet a magyarországi népfőiskolák működésére. Turóczy Istvánná dr.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom