Új Néplap, 1990. december (1. évfolyam, 201-224. szám)
1990-12-01 / 201. szám
4 1990. DECEMBER 1. Szombati jegyzet Szemfényvesztés Szemfényvesztés, kuruzslás - az orvosok előszeretettel alkalmazzák ezeket a minősítéseket, ha valamit nem értenek, nem tudnak. Egész listát lehetne fölsorolni azokból a mára többé-kevésbé elismert gyógymódokból, gyógyhatású szerekből, amelyeket „nem vettek komolyan“. Béres-csepp, akupunktúra, Celladam, reflexológia, magnetoterápia... Pedig olykor-olykor maga az orvostársadalom is próbálkozik „ráolvasással“, „hókusz-pókusszal“ gyógyítani. Az egészségügyet. A lassan a biztonságos ellátást teljesen maga alá temető, gyógyításnak nevezett csődtömeg felszámolására újabb és újabb ötleteket agyainak ki. Ezek a „megoldások“ veszélyesebbek a vaktában orvoslásnál is, hiszen garantált a kudarc. A „hókusz-pókuszok“ kitalálásában a gyakorló orvosok csakúgy ügyesek, mint a minisztériumi asztalnál ülők. Megszoktam már, hogy valahányszor új egészségügyi vezetés születik az országban, meg akarja mozdítani ezt a csődtömeget. „Világmegváltó“ gondolatokkal, ötletekkel jönnek. Nemrégen például azt nyilatkozták, hogy először is meg kellene szüntetni a hálapénzt. Ezzel a gondolattal az a legnagyobb baj, hogy a hálapénzt nem lehet „először is“ megszüntetni. Mi több: megszüntetni se lehet. Legfeljebb olyan körülményeket teremteni, hogy megszűnjék. A beteg ugyanis nem azért fizet az orvosnak, mert tudja, hogy kevés bért kap. Legyünk őszinték: őt egyáltalán nem érdekli az orvos fizetése. Szeretne minél hamarabb, minél jobban meggyógyulni. És azért fizet, mert hálapénz nélkül nem látja biztosítottnak, hogy megkapja a szükséges ellátást. Az orvosok fizetését tehát hiába emelik föl, a hálapénz megmarad. Az ugyanis nem azért létezik, mert az orvos elfogadja, hanem azért, mert a beteg adja. És amíg szükségét látja, hogy adjon, addig mindig lesz olyan fehérköpenyes, aki elfogadja. Ahhoz viszont, hogy a betegnek eszébe se jusson adni, olyan feltételek kellenek, hogy bárki bármikor protekció és pénz nélkül megkapjon mindent, amire a betegsége miatt szüksége van. -És itt vagyunk a legfontosabbnál, a pénznél. Évek óta kerülgeti ezt a témát az egészségügyi vezetés, mint macska a forró kását. A gyakorló orvosok többsége legalább eljutott már odáig, hogy nyíltan vallja: az eddiginél sokkal többet kellene fordítani az egészségügyre. Valahányszor nincs pénze az országnak, az egészségügyi minisztérium illetékesei „világmegváltó“ ötletekkel rukkolnak elő. Mindannyiszor „rájönnek“, hogy az egészségügyben tulajdonképpen nagy a pazarlás, rengeteg pénzt meg lehetne takarítani. Nemrég Szolnokon tartott előadást a minisztérium munkatársa, és elmondta, hogy a kórházakban, rendelőintézetekben sok a párhuzamos vizsgálat. Ha ezeket a szükségesre csökkentenék, az egészségügy költségeinek 25 százalékát meg lehetne takarítani, és másra fordítani. Bár a dologban van némi igazság, ez is sántít. Hiszen, nagyon jól tudjuk, hogy az egészségügyi intézményekben spórolnak, ahogy tudnak; ha csak tehetik, a beteggel vetetik meg a fáslit, a gyógyszert. Nem beszélve a gombamód szaporodó alapítványokról, amelyek pénzéből megveszik azt a műszert, amelyet a fejlesztési költségükből kellene, de nem futja rá. Nevetséges: miközben a keresetünk 43 (+10) százalékát befizetjük a társadalombiztosításnak, addig a lerongyolódott kórházak a zsebünkben maradt pénzből kell kérjenek egy komolyabb masinára valót. A párhuzamos vizsgálatok mellé egyébként letehetjük a nem korrekt, felébe-harmadába elvégzett kivizsgálások számát is. Vajon honnan tudják, hogy kb. 25 százalékot lehetne megtakarítani? Bizonyára „pontos“ számításokat végeztek. Mint ahogy arról is, hogy Budapesten például több mint 2000 szülészeti-nőgyógyászati ágy van. Mivel húszezer gyerek születik évente, ez az ágyszám rengeteg - szerintük. Sokkal kevesebb is elég volna,- érvelnek. Miközben az egészségügyi minisztérium illetékese lelkesen számolt - én is ezt tettem. Ennyi ágyon körülbelül 80 ezer beteg fordul meg egy évben, ha a 7-10 napos bentfekvést számítom. Tehát hatvanezer nőgyógyászati beteg ellátására van lehetőség. Sok ez egy kétmilliós városban, amelynek magas lélekszámú vonzáskörzete is van, és országos feladatokat is ellát? Nemrégen meg egy kórházi sebész azzal állt elő, hogy tudja ám ő, hogyan kellene spórolni. Például az alkoholista betegekkel ki kellene fizettetni a gyógyításukat. Egy másik egészségügyi szakember meg azzal lepett meg, hogy az a pénz, amelyet a beteg azért ad, hogy jobb szobába, jobb orvoshoz kerüljön, nem számít hálapénznek. Jó lenne, ha erről felvilágosítaná a betegeket is, merthogy ők ezt nem tudják. Amikor hallgatom e világot és lelki békémet megrengető ötleteket, gondolatokat; úgy érzem, mint aki kuruzslók keze közé került. Csiribi-csiribá, hókusz-pókusz - mondanak valamit, hátha attól más lesz a helyzet. Vagy ha nem lesz más - hát másnak látják az egészségügyi dolgozók meg a betegek. Elkábítják őket számokkal, meg egy kis szöveggel, hátha nem jönnek rá, hogy szemfényvesztés az egész. Pedig az egészségügyön nem a ráolvasás segít. A pénz „olvasásával“ többet érnének. Hinni szép szavakban... Filigrán, elegáns nő nyit ajtót, gyors mozdulatú, élénk tekintetű. Mondja, hogy már várt rám, beszél, kávét főz, macskát, gyerekeket rendez el, leégeti a kávéfőzőt, nem talál egy könyvet, szidja magát, aztán abban marad: biztos a férje, Lajos rakta el, persze: ő mindent rendbe akar rakni... Hogy hogyan csöppentem ebbe a színes kavalkádba, miért kerestem föl Jancskámé Mátyus Erzsébetet? Ezt akarom most elmondani. Azon kevesek közé tartozik, akik hisznek még a szép szavaknak, s tehetségük minden erejével azon vannak, hogy munka, család, a hétköznapi taposómalom ellenére is továbbadják, abban a reményben, hogy másokban is megfogamzanak. Nem túl hálás feladat a XX. század végén, inflációterhelte hazánkban... De talán épp ezért teszik, teszi mindezt!- Mióta s főleg miért szavalod, mondod mások műveit?- Jaj, csak ezt ne! Mire törekszel te, mire törekszem én, mire törekszik bárki? Megfogalmazni önmagát. Egy szoborban, egy asztalban, egy házban - mondhatok bármit, a lényeg: szíve-lelke benne legyen. Különben az egész mit sem ér! Én a szavakat támasztom életre a papírról. Ezt választottam. Ha tudnék verset vagy prózát írni, azt tenném. Mindegy, csak szó, emberi hang legyen! Vox humana - jut eszembe csekély latin műveltségemben kutatva. Nem ejtem ki hangosan, a karcagi Gábor Áron Gimnázium kollégiumának nevelőnője s a gimnázium óraadó tanára aligha hallana tőlem újat.- Díjat nyertél. Remélem, egy életre emlékezetes marad. De erről majd később. Most kezdjük az elején!- Jó. ’89-ben indult az egész, amikor a Bihari Irodalmi Társaság meghirdette ezt a nemzetközi vers- és prózamondó versenyt. Nem szívesen mondom így, mert miről is van szó: a társaság felhívott minden magyarajkút, aki tehetséget érzett magában más, ugyancsak magyar tollú költő, író műveinek előadására. Az elődöntők öt ország kilenc városában zajlottak. A középdöntők már itt, Magyarországon bonyolódtak le, három helységben. Egyike a meghirdető társaság székhelye, Berettyóújfalu volt. Én is itt vettem részt a középdöntőn. Sokan voltunk: 65-70-en, s csak tizenketten jutottunk innen tovább. A döntő napja november 17-e volt, ugyancsak itt. Két tévé-stáb is kivonult: a Magyar Televízió és a romániai magyaroktól egy csapat. S a közönség: az maga a csoda! Erdélyiek, felvidékiek, kárpátaljaiak, délvidékiek, magyarországiak...- Mit szavaltál, mondtál?- Várj, ez nem ilyen egyszerű. Öt művel kellett benevezni, ebből végül is hármat mondtam el. Az elődöntőben Arany: Vörös Rébék című balladáját, a középdöntőben a Molnár Annát. A döntőben prózát adtam elő, Sánta: Kicsi madár című novellájából részleteket. Ha ismered, tudod: ez a mű igazából a kiszolgáltatottságról szól... Láttam, közelről láttam, néhányan a közönség soraiból nem tudták leplezni a sírást. Erdélyiek, felvidékiek, kárpátaljaiak... Ez nagyon megrendített, s talán magasabbra vitt az előadásban, mint valaha is reméltem volna e mű kapcsán. Egy biztos: ha a jövőben bárhol, bármikor módom lesz előadni ezt a novellát, lelki szemeimmel őket látom majd. Azt a közönséget... Egy ideig csöndben ülünk. A cirmos úgy érzi, eljött az ő ideje, és az ölembe ugrik. Kicsi lány toppan elő (a nagyobb már elment jazz-balettre), érdeklődve néz körül. Bizonyára meglepte a hirtelen beálló csend. Mindketten értjük, szóra kapunk:- No és a díj, mesélj!- Nem. Először ne erről! Tudom, hogy rossz riportalany vagyok, de hadd beszéljek elébb az emberekről. Akiket megismertem... Kökény Gizelláról például, aki a Délvidékről jött, s úgy mondta el Karinthy Frigyes: Előszó című versét, ahogy én még sosem hallottam. Minden szó külön értelmet, az ottani magyarság sorsához igazodó értelmet kapott! Miklós Piroskát is meg kell említenem! Király László: Halljátok-e a dalt? című versét szavalta. Soha gyönyörűbb kiejtést! Jaj, nem a mai köznyelvi kiejtésre gondolok, ahol lassan nincs különbség a hosszú és rövid hangzók között; sőt, fölcserélik! Dehogy erre... Itt valami egészen másról van szó! Ha az erdélyi múltba visszanézünk, látnivaló: az ottani falvak elzártsága két dolgot hagyományozott az utókorra: egyszer az elmaradottságot, amivel nem számoltak s nem foglalkoztak már Trianon óta. Igen rosszul tették. Másrészt megmaradt az elzártság, a nyelvi elzártság - áldás az átokban. Hivatkozzak Tamásira? Ez sem elég igazán. Könyvkiadásunk akkor és most képtelen visszaadni a hangzásbéli különbségeket - nem is az ő dolga lenne... S akkor meghallom a nagyapám apja hangját... Földbe gyökerezett a lábam!... Soha nem hallott archaikus kiejtés... Sejtem a beálló újabb csendet, mert ismerem beszélgetőtársamat annyira, hogy tudjam: csupa energia-mozgás lényét bizonyos témák lassan, elgondolkozva mozduló folyammá változtatják.-A díj?- Tessék? Értem. Nézd: ötödik lettem ebben a széles mezőnyben, de ez nem zavar. Nem zavar, mert tudom például, hogy a kecskeméti fiúkat a helyi színháztól segítették. Dehogy ez zavar! Legföljebb az, hogy Karcagon miért nincs ilyen lehetőség. Jó, tudom: „vacak“ kis mezőváros vagyunk... Nos: négy férfi után ötödikként végeztem, nőr ként.- Tehát elsőként a nők közül?- Az isten áldjon meg, ne torzíts: nem voltak ilyen kategóriák!- De első voltál a nők közt!- Jó, első, így igaz.-Díj? Eltűnik a két szoba valamelyikében, bársony borítású éremtartót hoz elő. Vágó Márton alkotása nyugszik benne, Illyés Gyuladombormű. Sokáig forgatom - túl sokáig:- Nézd, ez nagyon szép, Illyést én is nagyra becsülöm... De ha már évekig készültél erre a versenyre, legalább ezüstből lenne...- Nem ezüst valóban, de lesz egy „ezüst-út“ is. Délre vagy nyugatra?- Még nem eldöntött. Én jobb szeretnék nyugatra. Párizsba. Illyés is megfordult ott: Hunok Párizsban! Szeretném újraélni - vagy másképp megélni?... Mindkettő igazság lenne...-És?- Mit és?! Visszajövök, neveljük tovább a gyermekeinket, tervünk is van a férjemmel, aki ugyancsak előad - „amatőrként“, ha úgy tetszik, akárcsak én. Létre akarunk hozni egy versstúdiót itt Karcagon, s úgy tűnik: van is rá esély... Aztán: foglalkozni a kollégistákkal, tanítani - erre „szerződtem“ magammal. Tanítani azt is: hinni kell a szép szavakban, mert szépség és igazság a morál szerint egy... Ennyi. Kevésnek tartod? Nem, nem kevés! Ez a legtöbb... NYILVÁNOS MAGÁNÜGYEK D.Á. Ellesett pillanatok a jászberényi piacról. Fotó: N.Zs. ______________________________________i_________________ o
