Új Néplap, 1990. december (1. évfolyam, 201-224. szám)

1990-12-30 / 224. szám

1990. DECEMBER 30. 7 Emberek, esetek...Emberek, esetek...Emberek, esetek...Emberek, esetek...Emberek, esetek... Kitörés a skatulyából A megyeszékhely vendége volt a Rádió Szolnok műsorának immár visszatérő vendége Osz­­ter Sándor színművész, aki 1948-ban született, s 22 évesen aratta élete eddigi talán legna­gyobb sikerét Rózsa Sándor ala­kításával. Erről az elsőről, pályá­jának alakulásáról kérdeztük.- Mindenképpen meghatáro­zó. Harmadéves főiskolai hallga­tó voltam, amikor elkezdtük a filmet, melyet egy évig készítet­tünk. Akkor még nem volt nagy rálátásom a pályára, élveztem, hogy minden reggel lovagolni ta­nulni járhatok. Úgy emlékszem vissza, hogy nagyon kölykösen és vágányán csináltam végig a forgatást. Inkább kalandnak, ro­mantikus helyzetnek tartottam, semmint komoly művészi elmé­lyülésnek. Én akkor úgy képzel­tem az azonosulást, hogy azokat az élettevékenységeket próbá­lom utánozni és gyakorolni, amely egy ilyen népi betyár éle­tében történhetett: kint laktunk a lovakkal, istállóban éltünk, hi­deg vízben mosakodtunk regge­lenként - ezek maradtak meg az életemben, mint nagy emlék.- Ma azt látjuk, hogy a főisko­lások idegesek, és az egész szí­nészképzés zilált, zaklatott. Mi­lyen volt annak idején főiskolás­nak lenni?- Akkor sem voltak rózsásak a körülmények az országban, ami­kor én voltam főiskolás. Ennek ellenére a kezdés, a szakmát meghódítani akarás nagyon el­foglalt engem és társaimat is: Cserhalmi Györgyöt, Hámori Il­dikót, Bánsági Ildikót, Lukács Sándort. Azt, hogy trauma, vagy spleen, vagy nyomás - ezt nem kívülről, a társadalom részéről éreztük. Mi a készülődés lázában olyan hatást éreztünk, hogy talán nem tudunk megfelelni az elvá­rásoknak, mint készülő művé­szek. De ezt a művészséget se gondoltuk olyan halálosan ko­molyan. Éreztük, hogy ehhez nagyfokú szakmai tudás szüksé­ges, sok technikai ismeret, ezt azonban csak gyakorlattal lehet megszerezni, tehát a kezdő em­ber összes kételyével éltük a vi­lágot, de végül is önfeledtek vol­tunk, mert szerettük azt, amit csi­náltunk, és mert arra megvolt az élettér. Ha máshol nem, hát épp a főiskolán. Akkor nekünk nem a politika töltötte ki az életünket, hanem a szakmai figyelem.- Nem érzi úgy, hogy egy sze­rep által emelték sikeres szí­nésszé?- Nem hiszem. Én a film után a Vígszínházhoz kerültem. Ter­­sánszky Józsi Jenő Viszontlátás­ra, drágám című produkciójában főszerepet játszottam, és Páger Antal, aki szintén szerepelt a da­rabban, azt mondta nekem, hogy: „Édes öregem! Az a helyzet, hogy ha te nem játszottad volna el ezt a Rózsa Sanyit, akkor úgy beszélnének rólad, mint tehetsé­ges fiatal művészről - így csak a Rózsa Sanyi vagy.” S ebben van is igazság, mert a skatulyák lé­teznek. Az emberek megszokják a színészt egyfajta szerepkörben - s nem azért nem akarják ebből a ketrecből kiengedni, hogy kí­nozzák, hanem mert abban sze­retik. Nekem ta­lán annyi szeren­csém volt, hogy a Rózsa Sándor előtt fél évvel forgattuk Bacsó Béla Kitörés cí­mű filmjét, ami­ben egy fiatal munkáshőst ját­szottam, aki az akkori időszak­ban az első friss lázadó volt, a re­formista, az ak­kori határzárból, vasfüggönyből kitömi akaró fia­talember. 1972- ben San Remó­­ban ezért a filmért nemzetközi nagydíjat kaptam, ezt azonban elhallgatták, néhány sorban írta meg talán a Hétfői Hírek. A díj átvételén sem lehettem kinn.- A pályáját siker övezte vagy voltak mélypontok?- A 20 évet nem egyformán érzem sikeresnek, voltak hul­lámvölgyek, de ezek mindig ab­ból adódtak, hogy vagy az ember szeretett volna jobbat csinálni, mint amit éppen tett, és saját elé­gedetlensége hajszolta a mély­pontra, vagy olyan időszakban, amikor úgy éreztem, hogy minő­ségileg kerültem olyan szintézis­re, amit ki tudtam volna fejezni - ekkor viszont nem jött szerep.- Bukás?- Magyarországon a struktúra nem engedélyezett nagy bukáso­kat és nagy sikereket. Bizonyos embereket, akik fantasztikusan népszerűek voltak az országban, tudatosan kormányoztak el arról az útról, hogy véletlenül a sze­mélyiségén át irányítson néptö­meget, közönséget. Tehát nem lehet amerikai típusú sikerekről vagy bukásokról beszélni. Ettől függetlenül ebben a zárt rend­szerű országban is a művészet mindig is törekedett arra, hogy maximumként jelenjen meg. Minden olyan művészet, amely közösségben, csoportban terjed ki, nagyon meggondolandó arról beszélni, hogy egyes emberek­nek mi volt benne a sikere vagy kudarca, hiszen mindig a csapat­munka hozta a végeredményt. Gy.P. Ladányiné Deák Zsuzsa, a Ti­­szatour dolgozója mesélte a követ­kező történetet:- Három és fél éves a kisfiam, és szerettük volna megkereszteltetni. Gyakran viszünk csoportot Maria­­zellbe. Ez régóta híres keresztény zarándokhely, Mindszenthy bíbo­ros sírja is ott van. Ilyenkor mindig pap is jön velünk. Egy újszászi plé­bánossal beszéltem a gyerek ke­resztelőjéről, meg’is állapodtunk volna, de ő elköltözött Pécelre. Be­széltem az új plébánossal is, de ő azt mondta, hogy a szolnoki egy­házközösségtől engedélyt kell kér­nünk, mert Uj szász más egyházkö­zösséghez tartozik, mi viszont Szolnokon lakunk. Hová vigyük a gyereket? Először ekkor jöttem- zavarba, mert nem tudtam, mit mondjak a Belvárosi Nagytemplom plébáno­sának, hogy miért akarunk Új­­szászra menni. Mivel semmi indo­kot nem tudtunk felhozni, úgy dön­töttünk, hogy legyen a keresztelő Szolnokon. Felhívtam telefonon Barotai Imre plébánost, és érdek­lődtem a három és fél éves kisfiam keresztelőjéről. Már a telefonban „lekáderezett”: hány éves a gye­rek, mikor volt az esküvőnk, stb. Később a férjemmel személye­sen is fölkerestük a plébános urat. Elmondta, hogy minden hó első vasárnapján van keresztelő, és előtte való szombaton adjuk be a jelentkezési lapot. Megkérdeztem, hogy bármelyik napon beadhatjuk vagy csak szombaton, mert engem a munkám sokszor elszólít otthon­ról. Ő azt felelte, hogy előtte bár­mikor. Mivel én akkor szombaton el­utaztam egy csoporttal, előtte vit­tem be a lapot a plébániahivatalba, és az ott tartózkodó hölgynek ad­tam oda. Vasárnap előkészítettünk mindent, ami kell, megfőztük az ünnepi ebédet. Fél tízre kellett a templomba mennünk. Ott volt mind a négy nagyszülő, a kereszt­mama, keresztpapa. Rajtunk kívül még tíz család várakozott. A plébános úr odajött hozzánk és közölte, hogy a gyerek elmúlt egyéves, ezért nem lesz keresztelő. Azt hittem, hogy elájulok. Ott, mindenki előtt hozzátette még, hogy nem vállalhatja a felelősséget a keresztelésért, mert mi-nem já­runk templomba, és ő nem látja biztosítottnak a gyerek keresztény fejlődését. Én ezt legalább akkora szégyen­nek éreztem, mintha elmaradt vol­na az esküvőnk. Kijöttünk a templomból. Sze­rencsére a keresztanya ismert egy falusi papot, vesztenivalónk nem volt, elindultunk, hogy megkeres­sük. A misének épp akkor lett vége, mikor odaértünk. A plébános haza­felé tartott, úgyhogy ott, az utcán szólítottuk meg, és elmondtuk ne­ki, mi történt. O végtelenül kedves és aranyos volt, néhány perc alatt fölvette az adatokat, és olyan gyö­nyörű keresztelőt tartott, hogy sír­va fakadtam. Ez a kedvesség valahogy ellen­súlyozta az előző szégyenünket, de azt azóta se tudom elfelejteni. És egyszerűen nem értem, hogy miért közvetlenül a keresztelő előtt né­hány perccel közölte a plébános, hogy a gyerek „túl idős”, hiszen azelőtt is tudta már, hogy három és fél éves... El kell halasztani Amikor a Belvárosi Nagytemp­lomban Barotai Imre kanonok-plé­bánost keresem, éppen szentmisére érkezem. Az előtérben olvasgatom a kifüggesztett tájékoztatókat, töb­bek között a lelkipásztori levelet a keresztelés előzetes bejelentésére. Egy részlet megragadja a figyel­memet: „Felnőtt ember tehát ak­kor keresztelkedhetik meg saját hi­tére, ha a hittant megtanulta, elfo­gadta, bűneit megbánta és Jézust követi. Az ! éven felülieket már a felnőttekre vonatkozó előírások szerint kell megkeresztelni." Mindezeket a kanonok beszél­getésünkkor is megerősíti. El­mondja, hogy a levelet a megyés főpásztorral egyeztetve függesz­tette ki. Ladányiné esetében nem úgy szólt az elutasítás, hogy nem hajlandó megkeresztelni a gyere­ket, hanem úgy, hogy a keresztelőt el kell halasztani, felkészíteni a szülőt a gyerek keresztény nevelé­sére. Ugyanis egyáltalán nem mindegy, hogy otthon milyen lég­kör veszi körül, és az se, hogy a keresztszülők keresztény életet él­nek-e. Föl kell készíteni magát a gyereket is, hiszen stresszt-okóz­hat, hogy „jón egy idegen bácsi és leönti vízzel”.- A keresztelés nálunk mindig ünnepélyes. Nyolc-tíz család van együtt, amelyek később is találkoz­nak. Ezek alulról szerveződő, az egyház támogatását vállaló közös­ségek. Ennek a feltételei Ladányi­­éknál nem voltak meg. A szülőkkel például a keresztelő előtt szemé­lyesen nem tudtam beszélni, csak a jelentkezési lapot adták be, így csak a templomban volt módom arra, hogy megmondjam, a három és fél éves gyerek keresztelőjét el kell halasztani.- Ezzel lehet, hogy elriasztja a családokat, hiszen a keresztelő manapság megint divatba jött.- Igen, általában a nagymamák intik a szülőket: vigyázzatok, mert nem jut a mennyországba a gye­rek, ha nem kereszteltetitek meg! És akkor a volt párttitkár is elhozza a gyerekét. De ez kevés. Azt is látni kell, hogy a szülők kapcsolódnak a közösséghez.- Csakhogy Ladányiné fiát még aznap egy másik plébános megke­resztelte.- De nem az én felelősségemre! A keresztelésről egyházi törvény rendelkezik. A plébános ezt átlép­heti a saját felelősségére. Paulina Éva Maroknyi Székely Akik tudták, azok sem szólí­tották „rendes nevén” a dokit. A mindkettőnk által kedvelt kocs­mában, a marosvásárhelyi „Fé­nyesében hiába kérdeztem a pincértől, járt-e itt János (vagy a doki), nem tudta, ki iránt érdek­lődöm. De ha azt tudakoltam, látta-e ma Maroknyi Székelyt, már érthetően beszéltem, jött is a válasz: tíz perce ment el, de jön mindjárt vissza. Maroknyi Szé­kelyről tudni kell, hogy egyrészt valóban székely, másrészt tény­leg maroknyi, kábé százharminc centi magas lehet. Álneve nép­szerűségét az is emelhette, hogy ha már a Székely Himnuszt arra­felé énekelni életveszélyes volt, legalább hangoztatni lehetett a „maroknyi székelyt”, mely „porlik, mint a szikla”... Az irodalom és a vodka sze­­retete hozott minket össze, ba­rátságunkat pedig az erősítette és tartotta meg mindmáig, hogy nem csak az iszogatásban volt társ, hanem minden jóban és rosszban. így például, ő volt az „én tanúm ” félresikerült első há­zasságom bontóperes tárgyalá­sán. Mikor rá került a sor, meg­kérdezték a nevét, és annak rendje és módja szerint felesket­ték, hogy csak az igazat mondja. Megesküdött, aztán az első kér­désre egy olyan nyilvánvaló „hazugságot” eresztett el szem­rebbenés nélkül, hogy a tisztelt bíróság percekig nem tudta foly­tatni értékes munkáját a röhö­géstől. Azt kérdezték ugyanis Maroknyi Székelytől, hogy hány éves. Csaknem teljesen ko­pasz barátom akkor 53 eszten­dős volt (de legalább 63-nak lát­szott), és vidáman kivágta: har­minchárom! A fékevesztett de­rültség láttán rögtön korrigált, de a nevetés csak nem akart szűnni, ettől úgy begurult, hogy amikor rátértek a lényegi dolgokra („melyik házasfél volt a hi­bás?”), elfelejtette, ki oldalán áll, és a vallomása rövid, indula­tos volt: mindkettő hibás volt! (Talán ezért is választottak el - mindkét fél hibájából - oly ha­mar minket, mert különleges ta­­núm őszintének tűnhetett, ugyanis a szokás egészen más: az egyik fél tanúja általában a másikat szidja, ahogy bírja.) Si­keres fellépésének ünneplése közben firtattam: mi volt azzal a harminchárommal, te doki? Tu­dod, én a fél fülemre süket va­gyok - magyarázta Maroknyi Székely -, azt hittem, azt kérdik, hány szám alatt lakom... Süketségén kívül még volt néhány olyan sajátossága a bar­átomnak, melyek döntően befo­lyásolták sorsának alakulását. Maga, Maroknyi Székely mesél­te:- Ötön voltunk testvérek, a székelyföldi községben lakó szüleim korán munkára fogták a gyermekeket. Mindegyik testvé­rem ügyes, rátermett volt, csak egyedül én nem voltam használ­ható semmire. Nem szerettem a földet, esett ki kezemből a szer­szám, féltem a háziállatoktól. Ekkor elküldték eprészni, mál­nászni, hogy valamit én is hoz­zak a házhoz. Alig hoztam vala­mit, mert színtévesztő vagyok, összekeverem a pirosat a zöld­del, nehezen fedeztem fel a gyü­mölcsöt... Ekkor összeült a szü­lői-nagyszülői kupaktanács, hogy valamit tenni kellene ve­lem, mert olyan elesett és balfá­cán vagyok, hogy képtelen le­szek saját erőmből megélni. El­határozták: muszáj taníttatni, mert különben éhen hal. így tör­ténhetett meg, hogy „szégyen­szemre” én lettem az egyetlen a családban, akinek muszáj volt egyetemi diplomát szereznie, így lettem orvos, majd a későb­biekben egyetemi tanár. Minden testvérem becsületes, rendes földműves ember maradt. Ülünk nemrég Lövétén Ma­roknyi Székely öccsének, Lő­rincnek a házában, borozgatunk (kivéve a dokit, mert ő „pálin­kás”). Magyarországi útitársaim közül megjegyzi a feleség, hogy jól jön a borocska, mert úgy érzi, megfázott az úton. Azt mondja erre a férje, hogy egyáltalán nem hiányzik most, hogy beteg le­gyen. Lőrinc mintha csak magá­ban motyogna, megjegyzi:- Jaj, kezét csókolom, a beteg­ségtől itt nagyon kell óvakodni, mert az egész községben nem találunk egyetlen orvost sem. A doki ott ül mellette, kapkod­­ni.kezdi a levegőt. Ha nem lenne maroknyi és nem lenne székely, talán nem értené tréfának az ug­ratást, és fellökné Lőrincet. így inkább vigyorogni kezd ő is, és „rövidre zárja” az élcelődést:- Hát nem megmondtam, hogy a testvéreim mind okos és normális emberek!... -M.H.L. Hetvenéves, és a téeszt meg a házasságot is megúszta Ábri Károly - akit 1920. május 4-én jegyeztek be a matrikulába - tősgyökeres kisújszállási. Világ­életében a maga útját járó ember hírében állt, és nyakas kun létére nem szívlelte, ha parancsolgatnak neki. Ráadásul afféle helyi történe­lemtudor, aki még most is betéve sorolja a hajdani dűlőneveket, az egykori neves földművelő csalá­dokat. Hogyne tudná, hiszen a csa­ládjuk is ötvenköblös földön gaz­dálkodott. A lakása valóságos nép­rajzi, házi múzeum. Nyeles csiz­mahúzótól kezdve jó néhány haj­dani tárgy emlékeztet az emberöl­tővel, emberöltőkkel korábbi pa­raszti háztartás mindennapjaira. Talán a legféltettebb családi kincse egy vaskos könyv: 1855-ben adták ki Keresztyéni tanítások, imádsá­gok címmel. Apró anekdota kap­csolódik ehhez a darabhoz: a pél­datárgyűjtemény a szépnagyany­jáé volt a múlt század második fe­lében. Az asszonyság már ugyan­csak benne volt a korban, amikor a fia szekéren kivitte a pusztába, Dé­­vaványa felé, ahol másfélöles nád­­tengert kócolt a szél, és a néne feladata az lett: figyelnie kellett a dongókat. Azt, hogy kunyhó alakú, tapasztott kaptáraikat fel ne borítsa a szél, meg ne rongálja valamilyen kóbor állat. Ugyanis az Ábri csa­ládnak sok-sok család méhük volt, hiszen akkoriban a méz helyettesí­tette a cukrot. Nádból kunyhót fon­tak neki, amelybe két lópokróc is került, jó vízhez pedig úgy jutot­tak, hogy harminc-negyven centire lenyomták az ásót, és már fel is fakadt a kristálytiszta nedű. Nos, ezt a matrónát olyan ésszel áldotta meg a sors, hogy az előbb említett 720 oldalas könyvet pár hét alatt megtanulta, és onnan idézett a kér­dezőnek, ahol felnyitotta a lapokat. A memóriája neki sem rossz, bár főleg a régebbi dolgokra emlé­kezik vissza. Arra, hogy egyszer orrba is verték: lépjen be a téeszbe, de ő kitartott. Mondván, ne paran­csolgasson nekem senki, eddig is el tudtam magam vezérelni, így lesz ez ezután is. így azután min­dent elvállalt, ami forintot hozott a házhoz: volt munkás, földműves, felesben bíbelődött földdel, és te­mérdek jószágot, főleg aprólékot felnevelt. Hosszan elnyúló, hófe­hérre meszelt, csodálatos tomácqis házát, ahol az apja, meg a nagyapja is született, és amelyet a helyi száj­­hagyomány „szílső házként” em­leget.^ .tanács jneg szerétté volna vásárolni táj­háznak. De hát pénz sose vót rá, ingyen meg nem vitt rá a ke­serv, gondol vissza ezekre az évekre. Károly bácsi jelenleg nyugdíjas, és havi 4 ezer 690 fo­rinttal kopog be hozzá a postás. Tízegynéhány esztendeje épített a portára egy jókora házat: az egyik végét ő lakja, a másikat az unoka­öccse, meg annak a felesége. A régi nádfedeles otthont pedig az unoka­öccse fia, András családostul, gye­rekestül. Egy mondattal summázva az életét így összegzi: mindig a ma­gam útját jártam, ezért megúsztam a téeszcsét, meg a házasságot is. Az előbbinek, hogy soha nem volt tag örül, az utóbbinak már kevésbé, mert ilyenkor néha magányos az ember. Éppen ezért el-eljárogat tanyáz­ni, és minden hozzá hasonló vég­tisztességére elballag, akit utolsó útjára kísér a nagytemplom ha­rangja. Hogy neki mennyi maradt még hátra, nem tudja, de azt vallja, Jiogy erre .mindig készenjtell állni. Egyébként az édesapja 93 eszten­dőt élt, az anyja pedig kilencvenet. Vele kapcsolatban még egy dol­got mindenképpen meg kell emlí­tenem: akad egy kis, jobban mond­va 1 ezer 800 négyszögöl kerti földje. Nyaranként a művelése köti le, mivel nemcsak szántó ez, de gyümölcsfák, szőlőtőkék is szépen díszlenek benne. Meg is kínál ben­nünket jóféle kisüstivel, meg bor­ral: természetesen mindkettő saját termés. A fotós azonban szabadko­zik, a fejét rázza, mire Károly bácsi angyali derűvel megjegyzi: hajtsa fel nyugodtan, mert ha nem iszik, akkor meghal. Nekem elhiheti, hi­szen kétszer annyi idős lehetek, mint maga. A történeti hűséghez hozzátartozik, hogy én elhittem - és lehúztam a pohár bort... D. Szabó Miklós ... ..... Fotó: MJ. (Majdnem) Elmaradt a keresztelő

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom