Új Néplap, 1990. december (1. évfolyam, 201-224. szám)
1990-12-04 / 203. szám
4 Néplap 1990. DECEMBER 4. LEVELEK A HAZÁBÓL A HONBA Anziksz az illatos Dániából Kiegészítés egy nekrológhoz Árpi komám, látom, hosszú ideje győzköditek az újságban az ottani magyart, hogy ne meneküljön, tartson ki. Szomorú, hogy ügyködésetek (talán az évek szegénysége miatt is) szinte hiábavaló, az egyes ember nem sok esélyt ad saját magának. Akikkel nemrég még találkoztam óhazámban, vagy sírnak, vagy isznak, vagy reszketnek. Aki nem, az meg úgy járhat, mint egykori harcostársam, Oltyán László. Csütörtökön volt Marosvásárhelyen egy vátrás nagygyűlés, pénteken futottam el a Székelyföldre, szombaton hallom, hogy azelőtti nap Laci szívszélhűdés következtében elhunyt... Amikor az ember rászokik arra, hogy csupán egyik érzékszervének még ne higgyen, hát a másodikhoz, a harmadikhoz fordul. Kapom az újságot, benne a gyászjelentés. Mi több, a lap, melynek újságíró munkatársa volt, nekrológot is közöl. Tévedés, véletlen névazonosság kizárva, ez Laci. Igazságszeretetét, segítőkészségét említi a gyászos méltatás, és azt, hogy ,.kollégánk minden cikkével, minden könyvével a humánumot, az igazságot szolgálta”. Egy újságban közzétett hivatalos nekrológ csak általánosságokat tartalmazhat nyilván. Néhány közös élménnyel megtoldanám neked, hisz te Oltyán Lászlót csak a nevéről és (esetleg) írásaiból ismerhetted. Remélem, e három történet egy kicsit meg is magyarázza Laci életét. És talán halálát is. Az első és az utolsó között közel egy évtized telt el. A hetvenes évek végének valamelyik augusztusában, kora reggel együtt indultunk horgászni. Én vezettem, a mellettem szendergő Laci bizonyára a nagy csukáról álmodott. Alig hagytuk el a várost, egy rendőrautó előzött meg, és hirtelen úgy állt meg előttem keresztben, hogy ha rossz a fékem vagy a reflexem, bizony nekimegyek. Az egyenruhás rendőrnek az az ötlete támadhatott, hogy túl gyorsan hajtottam, mert minden köszönés nélkül (és természetesen nem anyanyelvemen) így kezdte: valaki beteg a kocsiban? Miért, maga orvos? - kérdeztem vissza könnyedén (előző este éjfélig Lajos-napoztunk), s ettől a meggondolatlanságomtól - ha netán humoránál is lett volna - biztos elment a kedve a tréfától, mert közölte, hogy lakott területen nyolcvanhárom kilométer per órás sebességgel haladtam. Erre Laci horkant föl, hogy „mióta van a rendőröknek radar-szemük?”, mert kiderült, hogy semmiféle mérőműszerrel nem tudta igazolni állítását, csak „úgy ránézésből értékelt”. Én is furcsállottam, honnan ez a pontosság, miért nem nyolcvannal vagy kilencvennel „sepertem”, erre kiráncigált a döbbenetes képességű Trabantomból (mondta ugyanis a radarszemű, hogy a lakott területen kívül pedig kilencvenhattal mentem), és belefújatott a szondába. A festékanyag nem színeződött el (vacak román gyártmány, én éreztem a saját számon a konyakszagot), ettől függetlenül elvette a jogosítványomat. Laci a segítségemre ugrott, hogy ő majd tanúskodik ártatlanságom mellett; erre azt kapta a hatalom képviselőjétől, amit az állatok: mars vissza a helyedre!... Elmentünk a rendőrségen ahhoz a „magas beosztásúhoz”, akit Laci ismert. Megesküdött neki, hogy minden szabályt betartottam. A válasz: a rendőrnek mindig igaza van. Kérdeztem akkor is, amikor úgy beszél a polgárral, mint a kutyával? Mert erre meg én tanúskodom, s talán még meg is írom a lapomban, melynek a szerkesztősége a fővárosban van (tehát nem függ a helyi szervektől; ettől függetlenül, a megjelenésnek nem sok esélyt adtam volna, de ezt nyilván nem közöltem a „magassal”). A vége az lett, hogy Laci helyettem elismerte, hogy a rendőrnek mindig igaza van, ha visszakapom a jogosítványt. így visszakaptam. Néhány év múlva olvasói levélre mentem ki egy lakónegyedbe, és rövid tényfeltáró kutatás után teljesen egyértelműen kiderült, hogy a zömében románokból álló, úgynevezett lakóbizottság félelemben tartja és meg-megbünteti a lakónegyed magyar gyerekeit és szülőit. Megírtam a riportot, megjelent. A gyerekek megnyugodtak, és újra mertek játszani a környéken. A terrorista bizottság viszont tizen valahány helyen jelentett fel románellenesség, stb. vádjával, hatalmas kivizsgálás lett belőle. Talán felakasztanak, ha nincs Laci, aki véletlenül ebben a városrészben lakott. Nnyomdafestéket látott megállapításaimat tanúsító lakótársakat szervezett be a lakóbizottsági ülésnek álcázott koncepciós perre (románokat is!), így igazunkat nem lehetett kapásból megcáfolni, és életünket is csak több lépésben tették egyre lehetetlenebbé, erről már te is tudsz, komám. Ám arról nem, hogy az elhúzódó hercehurca közepette Oltyán végig mellettem állt (mások nem), és gyakran elvörösödő feje, le-, felugrálása, kapkodó levegővétele jelezte, ha ez sokáig tart, ő nem tudja kivárni az öregkori végelgyengüléses halált. Nyolcvanhétben színésznő feleségem pereskedett a magyar társulat román igazgatójával (rajtam már nem volt mit ütni). A jogtanácsos, aki szintén Marosvásárhelyre bevándorolt dák leszármazott volt, a direktor elvtárs kérésére gátlástalanul készített egy hamis nyilatkozatot a nejem nevében, akinek úgy hamisította oda az aláírását, hogy még meg sem próbálta utánozni. Perdöntőnek gondoltam az „eljárást”, de az ügyvédünk négyszemközt mondott egy kijózanító példabeszédet az erősebbik kutyáról... Mondom Oltyán Lacinak, akivel véletlenül találkoztam, hogy nézd meg te, ekkora disznóság ellenére is elveszítjük a pert. Az nem létezik, vélte Laci, és máris akcióba lendült: hol az a hamisítvány? Mondom, talán még a dossziéban, talán még nem lopták ki belőle. Oltyán hívta gyorsan a fotós kollégáját, fantasztikus cselsorozatok közepette megszerezte a dossziét, én meg egykettőre ráakadtam a hamisítványra. Le kellett volna fotózni. Az irodában többen voltak, a fotózást megtiltották, a fényképészünk becsinált, nem vállalta a dolgot. Add ide azt a gépet - ordította Laci vörös fejjel, akinek még életében nem járt fényképezőgép a kezében -, hol kell a gombot lenyomni?! Elkészült a tökéletesre sikeredett fotókópia, együtt fogalmazgattuk Lacival az elveszített per fellebbezésének szövegét a fővárosi ügyészséghez. A válasz késett, sok reményem a sikeres fordulatra amúgy sem volt, megszöktünk, az újabb tárgyalást nem vártuk meg. Oltyán Lacival azóta nem találkoztam. Most, hogy mehetek, gondoltam - ha időm egy kicsit is engedi -, felkeresem és elbeszélgetünk. Nem várt meg... Nem akarom a vátrásokra kenni a halálát, de tény: Lacit akkor érte az infarktus, amikor tudomást szerzett az előző napi nagygyűlésen elhangzottakról, hogy tudniillik Erdélynek Romániához való csatolásának évfordulóján - úgymond - ki akarják tisztítani ezt az országrészt a szeméttől... A dolog pikantériája, hogy Laci neve a személyazonossági igazolványban és minden iratában így szerepel: Olteanu Vasile. Ebből már te sejted, komám, hogy nem a László keresztnevet románosították (mert akkor Ladislau lenne), hanem fordítva: a Vasile-t magyarosították. Az Olteanu pedig egyértelmű román családnév. Bizony, Oltyán Lacinak legalább az édesapja biztosan román volt (emlékszem, román ortodox szertartás szerint temették), és esetleg az édesanyja lehetett magyar. És - a különben románul alig tudó - Oltyán Lászlót tartották irredentának, nacionalistának, románellenesnek, az ottani magyarok közül az egyes számú közellenségnek... Pedig tényleg csak a humánum, az igazságosság vezette cselekedeteit és a kezét írás közben. Sokszor és nagyon sokat voltam vele négyszemközt, kettesben horgászva a Maros partján, soha nem szidta sem a románt, sem más fajtát. Csak az embertelenséget, a gazemberséget, a hatalmaskodást nem tudta lenyelni... Árpádom, vigyázzatok magatokra! Rajtatok kívül már nincs is arra igaz barátom. Ha fogadkozásaim ellenére a jelenlegi körülmények között mégis arra vinne az utam, alig van, akivel - félszavakból is értve egymást - elbeszélgethetne komád, Lajos Egy napon Gefion istennő igába fogta négy erős ökrét, és a Skandináv félszigettől elhúzatott velük egy szépséges darabot: Zealand szigetét. Azután itt és a környező, tenger övezte földeken élő emberek új országot alapítottak: Dániát. A dánok nagyon barátságosak, szívélyesek, és igyekeznek mindenben vendégük segítségére lenni. A szállodában a bájos kis pincémé már az első nap megjegyezte, hogy teát óhajtok reggelizni. Másnap még le sem ültem az asztalhoz, már ott gőzölgőit az illatos ital - pedig, mondanom sem kell, jó páran gyülekeztünk minden reggel a finomságokkal - köztük a világhírű kék dán sajttal - dúsan megrakott svédasztal körül. De udvariasak voltak mindazok, akiktől valamilyen információt vagy segítséget kértem - és kivétel nélkül valamennyien igen jól beszéltek angolul. Kemény és szorgalmas munkával teremtik meg azt a jólétet, amelyet nem lehet nem észlelni, bárhová vetődtem is. Két-három éves koruktól kezdve olyan pedagógusok nevelik csemetéiket, mint a nagyszerű Mark Schneider, akinek két óráját is sikerült látnom. Az ilyen, hivatását megszállottan gyakorló nevelő példája oly mély hatást gyakorol a gyermekekre, hogy felnővén - bárhová is kerüljön - eszébe sem jut kisebb intenzitással látni el feladatát. A dán mezőgazdaság világhírű, s az ország ipara sem kevésbé az. Amit pedig nem tudnak megtermelni maguknak, elhozza országukba az egész világot behálózó kereskedelem. Hétköznapokn járván a főváros utcáit, érezni lehet a pezsgő, virágzó gazdasági életet: elegánsan öltözött üzletemberek hada jön-megy, sürög-forog a szinte minden második épületben megtalálható bankok környékén. Minden tevékenységükben segítségül hívják a számítógépeket: a sarki fűszeres bácsi éppoly boszorkányos ügyességgel dolgozott vele, mint az ifjú szállodaportás. Igaz: a nyugdíjkorhatár igen magas az országban - de az idős embereken nem lehetett nem észrevenni a kényelmes élet és gondtalanság jeleit. Nagyon vigyáznak egymásra: olyan hivatalokban (például a postán), ahol várakozni kell, a hivatalnokokat megkímélendő az előttük való sorban állás látványától, mindenkinek sorszámot kell váltania egy automata masinából, s csak akkor mehet az ablakhoz, mikor a hívószáma egy táblán megjelenik. Bármennyire elfoglaltak legyenek is, környezetük tisztaságára rendkívüli gondot fordítanak. Egy kirakat üvege nem lehet elég csillogó ahhoz, hogy újra meg ne tisztítsák. Saját szememmel láttam, amint egy belvároi ékszerüzlet elegáns tulajdonosa saját kezűleg takarította fel egy meggondolatlan eb kirakata előtt elpottyantott „névjegyét”. A pezsgő élet zavartalanságának egyik igen fontos feltétele a jól szervezett közlekedés. A dánok igen kedvelik a kerékpárt: nagykerekű, mindössze két-három centiméter széles futófelületű biciklijeiken ezrével láthatók egy-egy forgalmas úton, amint szélsebesen, de igen fegyelmezetten közlekednek a kerékpárutakon, vagy - ahol ilyen Tanuljunk meg Politikai és társadalmi ünnepek, vasutasnap, gyermeknap és pedagógusnap; télapó és fenyőünnep - megannyi külsőség, erőltetett, előregyártott tartalommal, gyakran meggyőződéstől és érzelemtől mentesen. Valljuk be: legtöbben elfelejtettük, hogy mit jelentenek valójában a jeles napok - és hogy hogyan kell azokat illő módon ünnepelni. A minap meghívó érkezett: Boros Mária, a Ságvári Körúti Általános Iskola megbízott igazgatónője nyílt napokra invitált bennünket. A két nap gazdag lehetőséget kínált azoknak, akik felfrissülést keresnek, valami újat pedagógiánk egyhangú és meglehetősen szürke hétköznapjaiban: neves szakemberek előadásait - és bemutatóórákat, melyek bepillantást nyújtottak a bázisiskolában tanító, kísérletező kedvű nevelők által kínált alternatív programok világába. Az iskola hetedik és nyolcadik osztályos, nem tagozatos tanulóiból verbuválódott - méghozzá fakultatív jelleggel - az a csapat, amely integrált művészeti tárgyat tanul rugalmas óratervi kísérlet keretében. Tanáraik: Salánki Lászújra ünnepelni Ióné, Boros Zoltánná és Steiner Lajosné irányításával ezúttal azt mutatták be az érdeklődő vendégeknek, hogyan készülnek a keresztény világ talán legnagyobb eseményére, karácsonyünnepének bensőséges és hagyományhoz hű megünneplésére. Az intim hangulatú órákon tanulók és tanárok csakhamar úrrá lettek elfogódottságukon és egyre felszabadultabban, egymással szinte versenyre kelve mutatták meg mindazt, amivel ez a gyönyörű ünnep még szebbé tehető. Ezek a gyerekek tudják, hogy művelt ember csak úgy válhat belőlük, ha megismerik a Bibliát, annak történeteit - és hogy ennek a megismerésnek nem kell kényszerítőén hatnia világnézetükre. Tudják, hogy ki volt a Messiás, s hogy édesanyja, Mária, hogyan tudta meg eljövetelét az angyali üdvözlet által. Tudják, hogyan vezette a betlehemi csillag a jászolban fekvő kisdedhez a három királyokat és a pásztorokat. Tudnak végtelenül egyszerű, gyönyörű betlehemecskét készíteni - de azt is tudják, mitől csodaszépek azok a képek, amelyeken Krisztus születését alkották remekbe régmúlt idők mesterei. Tudnak gyönyörködni Bokros Júlia gyertyatartóiban, melyek Gáspárt, Menyhértet és Boldizsárt ábrázolják. Tudják, hogy e csodálatos ünnephez csak olyan zeneművek méltóak igazán, mint Beethoven IX. szimfóniája vagy Händel Messiás című oratóriuma. Tudnak bájosan naiv és esetlen módon népi betlehemest előadni, de képesek érzékelni Ady Endre versének szépségét is. Tudják, hogy a karácsonyra szánt ajándékokat szinte egész éven át kell összegyűjtögetni vagy saját kezűleg elkészíteni. Tudnak mézestésztából finom, illatos, kedves karácsonyi díszeket sütni, és tudják, hogyan kell az ajándékokat gyönyörűen becsomagolni. Tudnak választékos ízléssel ünnepi terítéket készíteni, almából gyertyatartót varázsolni, merthogy a gyertya lángja teszi igazán otthonossá, barátságossá a karácsonyi asztalt. És tudják azt is, hogy mosoly és szeretet nélkül nincs igazi karácsony egyetlen családban sem. A vendégek pillanatig sem lankadó érdeklődését, figyelmét látva arra lehetett következtetni, hogy ezen a két órán nemcsak a munkában részt vevő diákok kaptak ezernyi ötletet ahhoz, hogyan varázsolják széppé a karácsonyt a maguk és szeretteik számára. Sz. J. nincs - békés egyetértésben a nagyon udvarias gépkocsi-tulajdonosokkal. Egy-egy pályaudvar környékén kerékpárok tízezrei várják, hogy munkájukból vonaton hazatérő gazdáikat mielőbb otthonukba repítsék. Na igen, a vonatok: kisebb távolságokra kényelmes helyiérdekű vasút - hosszabb utakra „intercity” vonat szállítja az utazni óhajtókat. Ez utóbbiakhoz hasonlóról itt, Magyarországon csak álmodozni lehet: hófehér, áramvonalas kocsik, önműködően nyíló és csukódó ajtók; légkondicionálás, szőnyegpadló, fülhallgatóból kellemes, andalító zene, ragyogóan tiszta toilette. Az első komagát; a legtöbb kívül-belül általam ismeretlen magokkal megszórva. Az italok választéka sem megvetendő - talán a Carlsberg és a Tuborg sörök ízlettek legjobban. Essék néhány szó a divatról is. Láttam nagyon elegánsan öltözött nőket és férfiakat is - de a legtöbben farmerben és kényelmes pulóverekben járnak, beleértve a főiskolai tanárokat is. A cipők barnák vagy feketék és szinte kivétel nélkül lapos sarkúak. Szinte mindenki hajadonfőtt jár. Az emberek többségén látszik: sokat adnak arra, hogy fittek legyenek, vagyis rendszeresen sportolnak, mozognak. A Nyhavn szép látképe A kis szirén - és a tenger esi főleg a családoké: ülések csak a kocsi közepe táján vannak; egyik végében rögzíthető hely babakocsik számára, másik végében elkerített „játszótér” a nagyobbacskáknak puha párnákkal, rengeteg játékkal, amit senkinek sem jut eszébe hazavinni. Mindezt a másodosztályú kocsikban tapasztaltam. Szigetország lévén Dánia közlekedésében fontos szerepe van a hajóknak. Jómagam komphajócskákon utaztam, melyek gyomrában kényelmesen elfér két vonatszerelvény vagy jó néhány gépkocsi és kamion. Ä hajókon természetesen panorámaszalon várja a tengeri utazás szépségeit élvezni akarókat; üzlet és különböző kategóriájú éttermek a vásárolni, vagy enni-inni szándékozó utasokat. A dánok szeretnek és tudnak élni: szemmel látható élvezettel áldoznak az étkezés okozta örömöknek. Megszámlálhatatlan étterem és pub: azaz jó értelemben vett kocsma kínálja magát országszerte e célra - mindmegannyi más és más, csak a ragyogó tisztaság, a kifogástalan kiszolgálás és a soksok virág és színes gyertya vagy mécses ugyanolyan mindenütt. Az éttermekben csend van, vagy nagyon halk, kellemes zene: ott ugyanis tudják a kitűnő üzleti érzékkel rendelkező vendéglátók azt, amit a magyarok nem akarnak tudni: hogy a pénz nem az üvöltő beatzenerajongók, hanem a náluk idősebbek pénztárcájában lapul, akiket bizonyára elriasztana a lárma és a zaj - ez ilyen egyszerű. Akinek azonban nincs ideje beülni étterembe, az bekap útközben egy-két ,,smörrebröd”-öt: vékony, fekete kenyérszeletkére púpozott sok-sok finomságot: tengeri „herkentyűt”, vagyis rákot és halat, salátát, tojást, számtalan változatban. Ezemyiféle péksütemény kínálja És még valami: hölgyeim, elő a borostyán ékszerekkel a fiókok mélyéről - nagyon divatosak! Két hét nem hosszú idő - de magányosan néha annak tűnik. Ilyenkor elég volt egy pillantást vetni az utakon gyakran látható Skodákra, vagy felfedezni Koppenhága egyik legelegánsabb koncerttermének: a Tivolinak téli programján Schiff András nevét - s máris otthonosabbnak tűnt a távoli nagyváros. Baedekerem segítségével még itthon összeállítottam magamnak a feltétlenül megnézendők listáját - de nem szeretném ezek felsorolásával untatni a kedves olvasót. Ezért csak azokat idézem fel, amelyek a legmélyebb benyomást gyakorolták rám. Talán elsőként azt a szökőkutat, amely az ökröket hajtó Gefion istennőt ábrázolja. Mivel Őfelsége II. Margit királynő éppen Koppenhágában tartózkodott, részese lehettem a pontosan délben megrendezett ünnepélyes őrségváltás látványának. Nem tudom megállni, hogy meg nejegyezzem: egyedül ekkor láttam rendőröket, akiknek mindössze annyi feladatuk akadt, hogy a túlságosan kíváncsi bámészkodókat kordában tartsák; meg ne zavarják a szertartást. Ha időm engedte, mindennap elszaladtam megnézni a Nyhavn-t, ezt a kis tengeröblöt, melyen vitorlások vesztegelnek, s a partját színes, ódon épületek keretezik. A Nyhavn mellett áll egy egyszerű emlékmű: egy horgony, melyet a második világháborúban elesett tengerészek emlékének állítottak. Mellette minden áldott nap volt friss virág... S e felsorolás végén, de nem utolsósorban a kis szirén, Koppenhága jelképe, „aki” bármilyen divatos legyen is, számomra feledhetetlen látványt nyújtott. Dániai utam lehetőséget adott arra, hogy Arhusban gyönyörködhessem a skanzenben; Koldingban megcsodáljam az ősi kastélyt, Odenseben megnézzem Andersen szülőházát, Hillerödben végigsétáljak a tó három szigetén épült kastély útjain, és borsódzó háttal tekintsek fel a Helsingöri várnak arra a tornyára, melyen Hamlet királyfi atyjának szelleme kísértett hajdanán. S mindenhol olthatatlan kíváncsisággal és alázattal csodáltam a fjordokat, a tengert, melyek szépsége minden alkalommal újra és újra megbabonázott. Egy-egy utazás emlékei lassan feledésbe merülnek az idő múlásával. De amire mindig emlékezni fogok és akarok, az a rengeteg virág illata, amit a virágüzletek kínálnak; Koppenhága Váci utcájának: a Strögetnek mandulaillata, melyet a csöppnyi cukrászdák süteményes pultjai árasztanak - és a tenger illata, melyet beszívni igazi gyönyörűség. Szathmáry Judit
