Új Néplap, 1990. december (1. évfolyam, 201-224. szám)

1990-12-23 / 200. (220.) szám

1990. DECEMBER 23. 3 Vágányországban: A domb AZ EGYHÁZAK GAZDASÁGI HELYZETÉRŐL „Adj hát, ha van, s boldog leszel!” Nem, nem Rigby világhírű re­gényére, vagy a belőle készült Sidney Lumet filmváltozatra gondolok. A domb - az én dom­bom - nagyon is evilági kiszögel­­lés. Csupán picinyke gyűrődés a felszínen. Szálljunk képzeletben fölébe e tájnak! ... Ha madárként lenéznek Szolnokra, máris a város testébe ágyazódó hatalmas rendezőpá­lyaudvart látják. A sínek úgy futnak keresztbe-ka­­sul, hálóznak be mindent, mint bennünk az erek. S látják ott, középen azt a kis domborulatot? Az len­ne hát a mi dombunk. A gurító! Akár a szív, emer­ről befogadja á kiürült sej­teket, s amarról vissza­pumpálja őket a vasúti szállítás roppant keringé­sébe. A kocsik gurulnak reggeltől estig, ha esik, ha fúj, s vagy emitt vagy amott kötnek ki nagy csat­­tanássál valamelyik ko­csisor végén. Nemsokára már indulnak tovább Mis­kolcra, Kelebiába, Kijev­­be. Itt-ott elhintve mole­­kulányi figurák siirögnek­­forognak a vágányok közt. Alkalmazottak. Szálljunk csak le vissza közéjük! Érdekes, ami „fentről” játékvonatnak tűnhetett, itt lenn már 2600 tonnás és ötszáz méteres szerel­vény. S azok az össze-vissza gu­ruló kicsiny szekerek, tőlük pár lépésnyire már dübörögve legör­dülő, megvadult tömör testek. S itt lenn a kosz az kosz, a kiömlött műtrágya, timföld és kukorica az fehéres ragacs, amibe kellemet­len belelépni... S azok a pontnyi figurák közelebbről megnézve komor, gyűrött arcú emberek. Nagyon hideg van, a hó remény­telen kísérletet tesz betakarni ezt a szürke kavics- és betonsivata­got. Benyitok találomra egy ki­csiny épület ajtaján, mögötte ket­ten melegednek. Egyikük, Pál Guszti bá’ már 26 éve itt dolgozik a sínek közt. Láthatta még a ren­dezőt virágkorában, s végignéz­heti mostanság hanyatlását is. Hamar kalauzomul szegődik, megpróbálva beavatni a kemény világ hétköznapi titkaiba. Elő­ször elkísér a sarusokhoz, akik a sínekre fémpántot raknak, ha kell, s így útját állják az elszaba­dult tonnák rohanásának. Egyéb­ként eldöcögnének a kocsik Sza­jolig is! Majd elvisz A dombra, ahol csak egy kis melegedőházi­kó áll. A legénység egyetlen fő­nyi, aki talán nem is tudja, hogy itt előtte halad el a szovjet export fele. De számára ez csak annyit jelent, hogy egy vasrúddal itt-ott leakasztja egymásról a vagono­kat, s mint gyöngysorról a sze­mek, úgy hullanak, gurulnak szét keze nyomán. Aztán már az irá­nyító toronyból egyengetik vál­tórendszer segítségével a kocsik sorsát. Műszakonként akár ezer­­ezerkétszáz eldöcög az ablakok alatt. S még ilyen hidegben is akadnak jócskán meleg pillana­­tok. Mikor felérünk a toronyba, éppen kisebb fejvesztettség tart. Pontosan előttem zúg el egy ámokfutó kocsisor. Valahonnan leszakadhatott. Ez már csak teté­zi a bajokat, nemrég ütközött egy mozdony néhány elcsavargó ko­csival. Emiatt tizenkét vágány egy időre megbénult. Azért az ész meg nem állhat, néhány sakkhúzás, át kell csoportosítani egy-két mozdonyt, s elsimulnak a gondok. Alattunk fel­­felszisszen a vágányfék, amely már itt, a lejtő vé­gén rácsattan a kerekekre, felfogva valamennyit len­dületükből. Az irányító­­fülkében, mint szentjá­nosbogarak pislákolnak a vezérlőgombok. Viccelő­dünk is, hogy itt kelleme­sen telik majd a karácsony (mert lesz, akit itt ér), hisz nem is kell holmi fenyőfá­ra költeni, olyan meghit­ten világítanak a félho­mályban a kijelzők fé­nyei. Ilyenkor el is felejti az ember pillanatokra, mi­lyen félelmetes ez a hely. S bár veszélyek tényleg leselkednek itt jócskán az emberre, halálesetre még Guszti bácsi sem emlék­szik. Utoljára úgy három éve történt egy csonkolá­­sos baleset. Félszavak röpködnek körülöttünk, itt már minden igekötőnek saját jelentése van. Nemsoká elköszönünk, sok jóból jó sokat kívánva egymás­nak az új évre. A sínek között bandukolva kifelé tartok Vá­gányországból. Mintha amott még látnék egy kései fosztogatót, de eltűnik hamar a szem elől. (Mondták, itt ritkán jelennek meg ezek az árnyak, annál in­kább a város másik végében, a keleti indítón. Ott közel vannak a házak.) A városba már csak a gurító zajai és a varjak kísér­nek el. técsi Fotó: Illyés Amikor Barotai Imre kanono­kot, a katolikus egyház plébáno­sát, Hamar Istvánt, a református egyház lelkészét és Kövessi Ar­túrt, az izraelita hitközség elnö­két egy képzeletbeli kerekasztal mellé invitáltam, nem gondol­tam, hogy a karácsony előtti lelki békét éppen ők teremtik meg bennem. Pedig nem beszéltek össze, nem is beszélhettek, hi­szen nem találkoztak egymással abban az ügyben, melyben meg­kerestem őket. Az egyházak gaz­dasági helyzetéről, nehézségei­ről érdeklődtem tőlük. A vagyon a feladathoz kell Az Izraelita Egyházközössé­get inkább múltja, mint létszáma miatt kerestem fel. Kevesen él­nek ma Szolnokon olyanok, akik e vallást követik, s ők sem élnek intenzív hitéletet. Kántoruk a múlt évben meghalt, így most szertartásvezető nélkül marad­tak. A hitközség adományokból tartja fenn magát, a temetőt, va­lamint a szolgálati lakást. Buda­pestről havonta minimális össze­get kapnak. Mindebből s más be­vételekből csak szerény lehető­ségre telik. Mindez nem azt je­lenti, hogy feladták volna egy­más segítését, gondolataikat a jobb világról. Szeretnék - s ezt meg is teszik - tagjaikat minden­ben istápolni, útjaikat figyelem­mel kísérni, s hatni tágabb kör­nyezetükre. Ehhez adna újabb le­hetőséget, ha visszakapnák a Ti­sza mozi helyiségeit, ahol az ott működő kft.-vel békében együtt­működve olyan kulturális ren­dezvényeket tarthatnának, ame­lyek a város lakosságának egé­szét is érdekelné. S ha már a va­gyonnál tartunk megemlíthetjük, hogy olyan terv is foglalkoztatja őket, hogy itt, Szolnokon meg­honosítanák az izraeli kibucok helyi megfelelőit, melyek minta­­gazidaságként kisugárzó hatással bírnának. Úgy vélik, az ország bajban van, tehát ez is fontos se­gítség lehet. Barotai Imre elöljáróban ki­hangsúlyozta, hogy gazdasági értelemben figyelembe kell ven­ni, hogy a hívőközösség eddig is, és ezután is sokat segít feladataik megoldásában. Természetesen a pap szerepe nem elhanyagolha­tó, hiszen az ő feladata az, hogy elfogadtassa a hívekkel azt, hogy az egyházközösség építése az ő dolguk, s alapvetően csak ma­gukra számíthatnak. Úgy tűnik, ezzel nincs is különösebb gond. A hivatástudat, az egyházért ér­zett felelősség, a hívek ragaszko­dása, a pontosan megfogalma­zott, a lehetőségekből kiinduló célok megteszik hatásukat. így lehetett itt Szolnokon is templomot festeni, javítani, a pa­pi lakást elfogadhatóvá tenni, a hittanoktatás szerény feltételeit megteremteni. A továbblépés so­rán sem a vagyonból indulnak ki. Ami régen volt, az már elmúlt, csak ezért nem érdemes vele fog­lalkozni. Ok feladatokban gon­dolkoznak. Kellene például he­lyileg lelki gyakorlatos ház léte­sítésére, ahol 2-3 napig együtt lehetnének a fiatalok. Itt megis­merkednének önmagukkal, megtanulhatnák, hogyan ural­kodjanak önmagukon azért, hogy végül eljussanak ahhoz, hogy másoknak adni tudjanak. Jól tudjuk, a családi életek soka­sága ment tönkre azért, mert sen­ki nem készítette fel a fiatalokat azokra a minimális belső ismere­tekre, amelyek szükségesek a családok békéjéhez. Segítenek a hívők is A feladatok között szerepel a szegények segítése, a gyermekek nevelése, oktatása, a szülők tá­mogatása a nevelésben. Szeret­nék, ha a szegényeket támogató konyha is folyamatosan működ­ne. Mind-mind külső segítségre is méltó célkitűzés. Hamar István azt emelte ki, hogy az egyháznak, ha szeré­nyen is, ha szűkösen is, de az elmúlt negyven évben mindig volt annyi pénze, hogy feladatait megoldja. A szolgálat lehetősége persze nagyon beszűkült, beszű­kítették. A feladatok megoldásá­ban kölcsönösen segítették egy­mást, a kisebb gyülekezetek így tudtak talpon maradni. Szigorú beosztással a nevetségesen ala­csony fizetéseken is lehet segíte­ni. Nem panaszkodnak, dolgoznak A helyzet a feladatokat illető­en most kezd megváltozni. Az egészségügy, az öregek gondo­zása, a kallódó fiatalok segítése, a menekültek támogatása egy­­egy példa a lehetséges feladatok között. Gondjuk, hogy ehhez nincs pénz, nincs ember. Kima­radt egy egész nemzedék, talán 5-6 év múlva remélhetik, hogy a helyzet változzék. Mert ma már az emberek, köztük a fiatalok is, jönnek közéjük. Ha lassan is, nő a számuk, a félelmet, az előítéle­teket levetkőzve mind többen lesznek. Az egyházak nem panaszkod­nak tehát, csak végzik dolgukat. Szeretnének még többet tenni. Nekünk köteleségünk is ezt le­hetővé tenni, mert ők valami olyat tudnak adni, amit senki más nem tud. Olyan embereket tudnak bevonni a társadalomba, akiket másképpen nem lehet, olyan tulajdonságokat tudnak a felszínre hozni, amelyeket más­képpen nem lehet. Nekünk - mindenkinek - nagy szükségünk van ilyenekre, mint a szeretet, öröm, béketűrés, szívesség, jó­ság meg a hűség, s a többire is. Körülöttünk lappang az éhség, miként azt egyik költőnk is írja. Tenni kell tehát, adni az embe­reknek, s az egyházak készek is erre. Füle István Foglalkozása sebész és freskófestö Ha annak idején a nagyapja nem érez ellenálhatallan vágyat arra, hogy tisztességes szobafes­tő létére szétnyírt zsákdarabokra képeket fessen, akkor talán dr. Lovas Lászlónak, a Hetényi Gé­za Megyei Kórház baleseti sebé­szének sem lenne szinte már a szenvedélybe hajló hobbija az, hogy templomok tönkrement díszeit, freskóit varázsolja újjá. Nemcsak a nagyapja, hanem az édesapja is a szobafestő-má­­zoló mesterséget tanulta. A templomfestéssel sosem ismer­kedtek. Lépésről-lépésre kezdett ezzel foglalkozni a dinasztia. A nagyapa csak részleteket javí­tott, teljes belső felújítást nem vállalt. Külön regény az apáé. Édes­anyja buzdítására, hogy „jól jön az még valamikor”, kitanulta, de nem művelte a mesterséget. Tí­­szakécskén volt a Volán-kiren­deltség vezetője, de nem tudta tartani magát ahhoz a régi böl­csességhez, hogy „ne szólj szám, nem fáj fejem”. Amik«- például öt életerős, drabális férfi ment ellenőrizni azt, hogy a tűzoltópa­lack tele van-e, akkor vallásos ember létére olyat mondott, hogy mehetett rögvest gyónni. Előtte még tanmeseként el­mondta az ellenőröknek, hogy náluk kis fizetésért majdnem megszakadnak a rakodók. Ilyen esetek után „bejött” a néni jósla­ta, tényleg jól jött a szobafestő szakma. Természetesen nem templomfestéssel kezdte. Igye­kezett úgy dolgozni, hogy más­kor is visszahívják. Jó hímeve szárnyra kelt, másfél évig is vár­tak rá. Az első templombelső fel­újítására - a képeket kivéve - Sándorfalváról kapott megbíza­tást. Jól sikerült a munka, s mivel a papok között erős baráti szálak vannak, sok plébánián tudomást szereztek erről. így aztán az egyik megrendelés követte a má­sikat. Lovas doktor legénytolla megjelenése idején már részt vett a munkákban. Azt mondja erről:- Talán a második vagy a har­madik munkánk a jászkarajenői templom felújítása volt. Nagyon a szívünkhöz nőtt, jól összeba­­rátkoztunk az ottaniakkal. Erre egyébként bőven volt lehetőség, hiszen ahol dolgoztunk, ott is laktunk, csak hét végén jártunk haza. Én akkor felvételiztem az egyetemre. Mondtam is apunak, hogy jól bevállaltál nekem. Azt felelte: majd tanulsz inkább éj­szaka, de ezt feltétlenül meg kell csinálni. Akkor még ugyanis nem ő állványozott, s tartani kel­lett a határidőt. Sikerült tartani a határidőt, és sikerült az egyetemi felvételi vizsga is. A templom régi, rossz állapotban lévő képeit szépen helyrehozták. A plébános szem­revételezte a munkát, s azt mondta a legifjabb Lovasnak: ha van kedve, fessen új képeket az üres falfelületekre. Akkor már megérkezett a papír a sikeres fel­vételiről, így a válasz egyértel­mű: „Most már van kedvem”.- Két hat és fél méteres seccót „csináltam” akkor - mondja Lo­vas doktor - és a kijárat mellett két életnagyságú portrét. Szent Kristófét és Szent Kolbeét.- Azt mondják, Szent Kristóf­ként édesapját festette...- Úgy voltam vele: az ember azokat fesse, akiket szeret. A má­sik oldalra édesanyámat szeret­tem volna festeni, de a plébános úr azt mondta, hogy Kolbét nem­régen avatták szentté, kevés templom dicsekedhet képmásá­val, ezért az kerüljön oda.- A sebészet hogyan egyeztet­hető össze a templomfestészet­tel?- Egyre nehezebb a helyzetem. Apuék mindig ezzel foglalkoz­nak, de nekem egyre több helyen kell egyeztetnem az időponto­kat. Most is, hogy katona va­gyok, ha volt egy kis szabad­időm, nem haza jöttem, hanem mentem dolgozni. Nekem gyor­san telik az idő, mert szeretem a munkámat, észre sem veszem, amikor már éjfél is elmúlt. Ez ugyanis idénymunka, itt minden percet ki kell használni. Lovas doktor templomfesté­szet iránti vonzalmát megérez­hette nagyapja. Mondta is: jajj, fiam, minek mész te orvosnak, nem vagy te normális. A családi vállalkozáson belül munkamegosztás van. Az apa kevésbé foglalkozik a képekkel, azokat inkább a fiára bízza. Job­ban szereti a díszítéseket, a szí­nek kikeverését. Az is nagy mun­ka. A templom összes színeinek kikavarása külön tudomány. Pél­dául nem biztos, hogy az a házi­asszony, aki otthon kiválóan főz, az egy iskola konyháján is meg­állná a helyét, ahol sóból egy kiló a csipetnyi. A családi cégen belül - amely most már az állványozást is saját maga végzi - mindenkinek meg­van a maga reszortja.- Ennek ellenére sokszor gondban vagyok - mondja a dok­tor -, mert az idő egyre kevesebb. Most is belekezdtünk Tamamé­­rán egy új, talán a legszebb mun­kánkba. Az ottani templom fes­tése gyönyörű volt, de teljesen el lett hanyagolva. Szépen ki fog majd alakulni. Most fagyszünet van, s hogy tavasszal miként ala­kul a helyzet számomra, azt még nem tudom, mert most még ka­tona vagyok. Az biztos: nem le­het, hogy helyettem más csinálja meg. Lelket üdítő, ám néha-néha nehéz fizikai munkát igénylő mesterség ez. Karcagon például a templom boltíve majdnem víz­szintes volt. Lovas doktornak szinte a nyaka tört ki festés köz­ben. Apjának támadt a mentőöt­lete: fodrászszékhez hasonló al­kalmatosságot szerkesztett, melyben szinte hanyatt fekve le­hetett festeni. Olyan csendben, Templombelső Jászkarajenőn hogy odalent, az állványok alján tarthatták a szentmisét. A Hetényi kórházban megér­tést tanúsítanak Lovas doktor hobbija iránt. Nem véletlenül mondja:- Nagyon rendes volt hozzám mindig a főorvosom, Dósa Gá­bor. Például Aszód mellett fes­tettünk egy templomot. Nagyon sürgetett a határidő, ezért kér­tem, hogy ne október, hanem no­vember elsején kezdjem Szolno­kon a munkát. Nekem az az egy hónap rengeteget jelent. S nem­csak nekem. Csak annyi volt a válasz: hát persze, hogy lehetsé­ges. Én mindig Kecskemétre pá­lyáztam, de örülök, hogy Szol­nokon kötöttem ki. Ennél jobb kollektívát nem találtam volna máshol. Simon Béla Fotó: Nagy Zsolt

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom