Új Néplap, 1990. december (1. évfolyam, 201-224. szám)
1990-12-18 / 215. szám
4 1990. DECEMBER 18. Mindennapi csatáinkról , »Hétvégi ház” a Szobaszínházban Vasárnap az XL Színház vendégjátékát tekinthette meg a szolnoki közönség. A „Hétvégi házat’ ’ Bérezés László írta John Osbome Dühöngő ifjúság című drámája alapján. Az egykor szolnoki „tanár úr’ ’ a darab rendezője is, a két férfi főszereplő hajdani tanítványa Kalmár Tamás és Pál Tibor. A lányok, Vujovich Andrea és Záhonyi Enikő Kecskemétről kerültek a társulathoz. Kételyekkel, kérdésekkel telve ültem be az előadásra. Mennyire lehet aktuális az évtizedekkel ezelőtt született mű mondanivalója napjainkban, amikor nem elsősorban a nemzedéki problémák a jellemzőek? A darab eredeti címe „Nézz vissza haraggal”. Vajon politizáló, az utóbbi évtizedeket értékelő gondolatokat közvetít majd a mű? Nem erről volt szó! Az általános emberi kapcsolatok gondjai kerültek reflektorfénybe. Az, hogy a Szobába, vagyis stúdiószínházba került a színmű, csak a véletlen műve lehet. Ez egy kukucskáló színház. A díszletek is az egyik oldalán nyitott szobát jelzik, melybe kívülállóként beleshetünk. Minden azortulási kényszer nélkül figyelhettük a bent folyó kisebb-nagyobb csatározásokat. Kimaradi az a stúdiós lehetőség, hogy a néző valamilyen módon részese lehessen a darabnak, testközelben, szinte belülről éli azt. Pedig mindannyian benne lakunk a Hétvégi házban. És éppen attól aktuális, ma is fogyasztható a mű, hogy a három kép szereplői behelyettesíthetőek. Szinte bármikor, bárhol, bárki életében találkozhatunk hasonló helyzetekkel. Egzisztenciális problémáinkat, gyermekből potenciális szülővé alakulásunkat, párkapcsolataink visszásságait láthatjuk viszont a színpadon. A rendezés törekszik ahra, hogy minden igazi legyen. A játékidő egyezik a valós idővel, a percek ugyanúgy telnek a nézőtéren, mint a színpadon, az ölelés és a pofon sem hamisítvány. Ezek az emberek négyen, akik rövid időre egy lakásba kényszerülnek, hangsúlyos jellemek. A Pál Tibor által erőt, indulatot sugárzóan megformált Jimmy nagy ideológus, örök cinikus, akinek analízisét szolgálja a másik három szereplő léte. Az iszákos Cliff (Kalmár Tamás látványos alakításában) a nyugodt, saját helyzetét elfogadó ellenpont. A lányok is Jimmit szolgálják testükkel és tetteikkel egyaránt. Vujovich Andrea és Záhonyi Enikő többnyire visszafogott játékából egy kicsit hiányzott a „nő”. Amikor ketten voltak a színen, az ember várt volna egy kis vibrálást, egymásra fújva, a férfiért versengve nőiességük felüllicitálását. De ezek az effektek elmaradtak. De egészében is egy kicsit erőtlennek tűnt a darab, a „dühöngés” helyett dühösködést láttunk. A végső kicsengésként a polgári lét biztonsága felváltja a fiatalság „rendetlenségét”. B. Cs. Fotó: T. Z. Friss Antal Gordonkaverseny A tehetségek teret kaptak Vasárnap a délutáni órákban ünnepélyes eredményhirtetéssel, díjkiosztással és a győztesek adta gálahangversennyel véget ért a három napig tartott nagy vetélkedő, mely alkalmat nyújtott arra, hogy az ország zeneiskoláinak legtehetségesebb csellista növendékei összemérhessék tudásukat. A rangos versenynek immár hatodízben adott otthont Szolnok városa. Mezó László gordonkaművész, a zsűri elnöke a következőkben foglalta össze a verseny során tapasztaltakat: „Ezüstvasárnap és egyben Kodály Zoltán születésnapján szebb nem is lehet az a nap, amelyen ez a gordonkaverseny ünnepélyesen befejeződhet.. Örülök, hogy munkával jómagam is hozzájárulhattam a verseny sikeréhez. Ez a rendezvény minden módon élteti Friss Antal szellemi örökségét, melynek lényege a decentralizálás; az, hogy ha áldozatok árán is, de az egész országra ki kell terjedjen a tehetségkutatás és a tehetséggondozás. Ebben példával maga a verseny névadója járt elöl, az immár legendás hírű békéstarhosi iskolában végzett munkájával, melyet az intézet megszűnése után Békéscsabán, majd Debrecenben folytatott. Friss Antal álmát később Szolnok megyében Papp László igyekezett valóra váltani, a verseny is az ő kezdeményezésére született. S a tizenöt év során helyezést elért növendékek fényesen igazolják a hozzájuk fűzött reményeket: nemzetközi versenyek nyertesei ők; valóban élvonalbeli muzsikusok. A mindenkori zsűritagok - akik maguk is tanárok - talán itt figyelnek fel először a tehetségekre, akiknek útját azután igyekeznek egyengetni céljuk, a zenésszé válás terén. A verseny szervezését igen jónak tartom, annak zökkenőmentes megszervezéséért elismerésemet fejezem ki mindazoknak, akiket megillet a köszöntő szó. A Magyar Zeneiskolák Szövetsége, a Magyar Köztársaság Művészeti Alapja, a Kortárs Zene Alapítvány által felajánlott pénzösszegek lehetővé tették a helyezések megsokszorozását. Ennek értelmében a versenyen az alábbi megyei eredmények születtek: A harmadik korcsoportban a Kortárs Zene Alapítvány nyújtotta különdíjat Balázs Egon nyerte el, aki a kisújszállási zeneiskola növendéke, tanára Papp László. A verseny hatodszori sikeres megszervezéséért - a Magyar Zene- és Táncművészek Szakszervezetétől - különdíjat kapott a szolnoki Bartók Béla Zeneiskola igazgatósága és tantestülete. Szathmáry Judit Levelek a hazából a honba Hogyan nem lettem svéd? Komám, régóta el akartam mesélni neked ezt a történetet, de - mint tudod - néhány dologra babonás vagyok, nem mertem, míg nem leszek magyar állampolgár. Ez ugye nemrég megtörtént, és éppen a napokban lesz három esztendeje annak, hogy - mondhatni - eldőlt: nem (és miért nem) leszek svéd. Azzal kell kezdenem, hogy emlékeztetlek: érkezésünkkor, nyolcvanhét nyarán hivatalosan még nem volt „menekültügy”, ami azt jelentette, hogy a szökevényeket simán visszaadták, nem számíthattunk magyarországi befogadásra. „Dobbantani ’ ’ jöttünk tehát nyugat felé, valahova, akárhova. Csak vissza élve vagy önszántunkból nem!... Mondtam ezt egy pesti író barátomnak, aki elképedt: mit keressen két, nyelvhez kötött ember, egy író és egy színésznő Nyugat-Európában? Mondom, legfennebb pórszívózok majd egy szállodában. A barátom valamiért furcsának találta az ötletet, és azt mondta, van valami ismeretsége a pártközpontban (az egyszerűség meg az igazság kedvéért nevezzük Knopp Andrásnak), menjünk el oda, és mondjam el, mekkora marha vagyok, hátha megengedik, Hogy itt maradjak. így is történt, és az „elvtársról ’ ’ semmi rosszat nem mondhatok, mert nem ígért semmit, csak ennyit: nem fognak visszaadni, még ha kisebbfajta diplomáciai botrány is lenne a dologból; egyelőre dekkoljunk a fővárosban a Művelődési Minisztérium vendégeiként, aztán a későbbiekben majd intézkednek a letelepedés, a munkahely és az ideiglenes elszállásolás ügyében. A változások előszelétől felkavart időszak volt már az a nyolcvanhetes év második fele is. Majd’ mindenki azok közül, akik itteni tényleges életkezdésünkben segíthettek volna, azt hajtogatta, hogy a lehető legrosszabbkor érkeztünk, mert most kezdődik Magyarország „lefele ívelése”. (Sajnos, az időpontot nem én választottam meg, négy évig tartó visszautasítások után ekkor kaptam turistaútlevelet.) Vendégeskedésünk átmeneti és bizonytalan állapota vészesen elhúzódott. Dolgozni szerettünk volna mihamarabb, és így kialakítani egy otthont a magunkkal hozott két bőröndnyi cucc köré. Am a munkába állás és itteni életünk otthonának a megalapozása egyre kilátástalanabbá vált. Egyszerre éreztük magunkat nyűgnek és tehetetleneknek, koldusokká nem akartunk válni semmiképp. Ekkor „ugrott be” a svéd kapcsolat. Szökésünk előtt két évvel emigrált Svédországba egy marosvásárhelyi család, akivel igen jó barátságban voltunk, írtunk nekik helyzetünkről, ők meg nemsokára felhívtak telefonon a budapesti vendégházban, és közölték: néhány svédországi magyarral együtt összedobták a három repülőjegy árát, két nap múlva át is vehetjük ezeket a SAS légitársaság irodájában, ne gatyázzunk sokat, ne vigyünk az iratokon kívül semmit sem magunkkal, ott teljesen berendezett lakás vár.ránk, nekünk való munka is lesz, és - ami akkor a legfontosabbnak látszott - akadékoskodás nélküli, őszinte és megértő befogadókészség. Miközben itt halogatták ideiglenességünk felszámolásának ügyét, és ezernyi dolguk közepette mindenhol csak a sötét jövő bekövetkeztét szajkózták, a bizonytalanságnak ebben az örvényében egyedüli fogódzót a kilábaláshoz csak az a három, zsebemben lapuló repülőjegy jelentett. Amikor már kezdtük kapni a pofonokat, hogy mi a francnak jöttünk ide, kimentünk a reptérre. Egy szombati napot néztem ki az akció lebonyolítására, gondoltam, ilyenkor (a főnökök távolléte miatt) talán lazább a fegyelem vagy ünnepibb a hangulat, és átcsúszhatunk a szűrőn vízum nélküli útleveleinkkel (a svédek román útlevélbe nem ütöttek pecsétet). Mint a későbbiekben kiderült, nem is tévedtem nagyot, íz az első próbálkozás bizonyult a legkecsegtetőbbnek. Egyetlen csomagunk már átment a vámon, mi is a jegyellenőrzéssel egybekötött előzetes útlevélvizsgálaton (a hölgy cinkos mosollyal kívánt sok szerencsét a továbbiakhoz), és még egy spontán összeesküvést is sikerült megszerveznem egy humánus vámtiszttel: azt mondta, húzódjunk be az oszlop mögé, ő elmegy megkeresni azt a kiskatonát, akiben van annyi emberség, hogy átenged a kisgyerekkel, és aki most csak éppen véletlenül nem tartózkodik a helyén. Csak néhány másodperce álldogáltunk ott, amikor - szintén véletlenül - arra sétált egy őrmeser, és előzékenyen tessékelt minket a „tranzit” előtti egyik üres átkelőhelyhez (ahol ugye, nem a mi kiskatonánk vizsgálta volna a papírjainkat). Kínomban annyit mondtam, hogy rögtön. De azt hiszem, mondhattam volna bármit, úgy is elkérte volna az útlevelünket. így is elkérte, nem kellett ahhoz rendőrkutya, hogy kiszimatolja gyanússágunkat. Innentől kezdve már hiábavaló volt minden rimánkodás, úgy visszavágott minket, mint Edberg egy puha második adogatást. Azelőtti éjjel álmomban svéd utakon jártam... A ferihegyi kiruccanás után a vendéglakásba visszaérve telefonáltam a svédországi barátainknak: ne várjanak a reptéren. Még néhányszor megpróbáltunk felszállni a SAS-madárra, de olyan közel sosem kerültünk hozzá, mint legelőször. Illetve egyszer mégis... Előzőleg a nejem járt a repülőtér parancsnokánál, hátha az ő utasítására behunyja félszemét az őrmester, de az aszszonyomnak csak annyit sikerült kiderítenie, hogy valahol készülnek hivatalos listák azokról a romániaiakról, akik repülhetnek, de.ml nem szerepelünk ezen. Azt már nem árulták el, kit kell ostromolni a feliratkozási szándékkal. Karácsonytájt a KEOKH-nál jártam (Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hivatal) meghosszabbítani az ideiglenes tartózkodási engedélyünket. Említettem neked egyik levelemben, mennyire kedves volt hozzám ez a tiszt, mivel azelőtt egy alkalommal a várószobában lettem rosszul és ő is szívbajos. Ezúttal is kedvesen kérdezte, hogy vagyunk. Panaszoltam neki, lehetnénk jobban is, ha nem őriznék annyira azokat az utasszállító madarakat, hisz zsebemben vannak a megváltó biléták. Felkiáltott: miért nem mondtam ezt eddig neki, hisz náluk készülnek azok a bizonyos reptéri listák! No de semmi baj, folytatta, ott helyben írjam meg a kérvényt, fel viszi aláíratni a főnökével, és mehetünk is, az ünnepeket a svédeknél tölthetjük. Míg felment az aláírásért, telefonáltam az asszonykámnak, hogy csomagolja ősze azt a keveset, mert né, mi a helyzet, mindjárt megyek helyet foglalni a gépre... Amikor a belügyis barátom visszatért az irodába, rögtön láttam rajta, hogy valami nem stimmel. Azt sem tudta, hogyan mondja el nekem, nehogy megint szívrohamot kapjak. Én megpróbálom számodra röviden öszszefoglalni beszédét: a főnöke majdnem aláírta a kérvényem, amikor eszébe jutott, hogy majdnem féléve leszóltak miattam a pártközpontból, hogy ne gördítsek akadályokat itteni letelepedésem elé, és most muszáj megkérdeznie Knopp elvtársat, hogy elengedhet-e, nehogy majd rajta kérjenek számon; a válasz határozott nem volt, mert elképzelhetőnek tartotta, hogy odakint majd pofázni fogok, hogy azért kényszerültem Skandináviába, mert itt nem fogadtak be. Vagyis: azért item mehettem el, mert „protekcióm” volt a pártközpontban. Ha nincs, most harmadik évfordulóját ünnepelhetném (vagy gyászolhatnám) annak, hogy Svédországba érkeztem. Azt írtam az elején, hogy három éve eldőlt, hogy nem fészek svéd. Talán végérvényesen nemrég dőlt el azzal, hogy itt honosítottak. Bár az itt születettek és nálam tapasztaltabbak gyakorta figyelmeztetnek, hogy a magyar állampolgárság megszerzése nem egy életbiztosítás, ami engem illet, a svéd változatot végleg feladtam. Enpluszegyedikszer képtelen újrakezdeni az életét komád, Lajos
