Új Néplap, 1990. december (1. évfolyam, 201-224. szám)
1990-12-15 / 213. szám
Néplap 1990. DECEMBER 15. Szombati jegyzet Kísért a jelen? Az utóbbi hónapokban hányszor, de hányszor hallottunk, olvastunk róla, s bizony gyakran még ismerőseinket is rajtakaptuk azon, hogy félnek. Meglehet, hogy nem is kellene erre se szót, se időt fecsérelni, mert mint sokan mondják, ez a fajta szorongás napjainkban majdhogynem természetes, és együtt jár közéleti viharainkkal, gazdasági fenyegetettségünkkel, a felszabadultabb indulatokkal, az egykori bűnök és hibák elkenésével, a tisztesség iránti szenvedélyes vággyal, meg a régi arcok gyakran szemérmetlen felbukkanásával a legkülönfélébb zsíros posztokon. Ez a rendszerváltás velejárója, és majd csak letisztulnak a dolgok - halljuk sokszor sokfeléé és az optimistábbak valahogy úgy folytatják, hogy a félelemmentes életet a ma már lényegében működő demokratikus intézményrendszer is szavatolja. \ Igen ám, csakhogy ez nem elég. Mert a félelemnélküliségnek, a felszabadultságnak úgy hisszük, belülről kell fakadnia. Az embereknek szinte a zsigereikben kéne érezniük ezt. S hogy mégsincs így, ennek magyarázata lehet akár az is, amit nemrégiben egyik ismerősömtől hallottam. O ugyanis azt állította, hogy ezeknek a félelmeknek jócskán van alapjuk, már csak azért is, mert egy józan gondolkodású ember - akinek bizonyos mértékű történelmi ismeretei vannak a magyar viszonyokról - nagyon jól tudja, hogy a rendszerváltások mindig együtt jártak - mondjuk ki - a káderek pusztulásával, és úgy gondolja, hogy most sincs ez másként. Csakhogy nehéz eldönteni, hogy ki volt a káder és ki nem? Az, aki szakemberként, vagy az, aki politikusként szolgálta - kiszolgálta? - a levitézlett rendszert. Minden esetTe egy tény: az ilyesféle tisztogatásoknak mi már sokszor megittuk a levét. Számtalan példát sorolhatnánk ugyanis arra, hogy a múltban miként söpörték le nemcsak a padlásokat, hanem azokat az embereket is, akik értették a szakmájukat, s helyükre olyanok léptek, akiknek enyhén szólva halvány fogalmuk' sem volt az adott szakterületről, csak éppen politikailag megbízhatóak voltak. Persze most nem szeretném, ha az a vád érne, hogy itt, ezeken a hasábokon valamiféle kádersiratót tartunk. Erről szó sincs, csupán arról beszélek, hogy a reformereket meg a konzervatívokat - mindkettőből van bőven még ma is - alaposan el kellene különíteni egymástól. Már csak azért is, mert a két típus között mind szellemiségben, mind pedig erkölcsjségben nagyságrendbeli különbségek vannak. És most könnyen előfordulhat, hogy a reformereket ugyanúgy lesöpri a történelem a porondról, mint azokat, akik esetleg körömszakadtukig ragaszkodtak a régihez, és ellene voltak mindenféle változásnak. Bizonyára többen fel tudnánk sorolni neveket egyik vagy másik táborból is. Én mindenesetre - lapunk éppen pár hónapja kinyilvánított pártatlansága miatt - nem teszem meg ezt. így inkább történelmi példákkal hozakodnék elő. Mert ugye most kezdjük csak értékelni azt az 1847-es reform országgyűlést, amelyik a saját, szabályosan felvázolt érdekei ellenére is hajlandó volt a polgári forradalmi átalakulás törvényes alapjait megteremteni. Ami pedig az ellenpéldát illeti: volt nekünk egy nyilas-parlamentünk is, amelyik a végén már csak egy három négyzetkilométernyi területen uralkodhatott Magyarországon, valahol Kőszeg táján, de még akkor is magyar és nyilas-parlamentet játszott, s az ott ülőknek eszük ágában sem volt felismerni, hogy már semmi értelme az egésznek. Szóval nem volna se jogos, se tisztességes, sem pedig igazságos, hogy a már korábban a változtatást sürgető emberek is a történelem süllyesztőjébe kerüljenek. Nem a sárdobálás, a mocskolódás, hanem a kellő józanság és megfontoltság szükségeltetik ahhoz, hogy a hazai változások rendben, a társadalom legszélesebb rétegei között is végbemenjenek. Ennek esélye megvan, mivel a történelemben is volt már rá példa. Hisz ott volt az NSZK, amelyik valójában egy fasiszta államon teremtette meg a demokráciát. Pedig gyakorlatilag minden húsz éven felüli állampolgára valamilyen módon "sáros" volt. Ha másképp nem, akkor úgy, hogy járt a hitleri hadsereggel a Szovjetunióban, és csak a jóisten tudja, hogy mi mindent csinált ott. Na már most, el tudja valaki is képzelni közülünk, hogy a volt Német Szövetségi Köztársaság megteremthette volna a jólétet, a demokráciát, ha annak idején azzal az igénnyel lép fel, hogy csak a makulátlan emberek kerülhetnek akár a hatalom közelébe is? Ugye nem? Tompa Gábor rendező A romániai magyar színjátszásról (bővebben) és a hazairól (röviden) Tompa Gábor képletesen a színházban született: édesanyja színésznő, édesapja. Tompa Miklós pedig a legendás Marosvásárhelyi Székely Színház hőskorában volt a társulat igazgatója, rendezője. 33 éves, 1981-ben végezte a bukaresti főiskolán a rendező szakot, azóta a kolozsvári Állami Magyar Színház rendezője. Pontosan ő maga sem tudja, körülbelül 20-25 előadást rendezett eddig, ebből vagy tízet a kolozsvári társulatnál. Vendégrendezett - többek között - Bukarestben és Marosvásárhelyen, valamint az Újvidéki Magyar Színházban (két előadást is). Három kötet szerzőjeként is ismerik, egy esszékötetet írt a színházról, és két verseskötete jelent meg (ebből az egyik itt, Magyarországon, az idén). Vendégrendezőként most mutatkozik be hazánkban, két hete próbál a Szigligeti Színházban.- Emlékezetem szerint Romániában a színjátszásnak volt egy felfelé ívelő korszaka, majd egy nagyon is lefelé zuhanó, a megfojtás irányába mutató szakasza. Aztán jött a tavaly decemberi fordulat az ország társadalmi-politikai helyzetében. Hogyan ítéled meg a romániai magyar színjátszás helyzetét azóta?- Nézd, ez olyan kérdés, amire bonyolultabb választ lehet adni. Szerintem nem szabad nemlétezőnek nyilvánítani még az elmúlt évtized romániai magyar színjátszását sem. A legnagyobb vérveszteséget az a számbeli megfogyatkozás jelentette, amit közel száz színész emigrálása okozott. Hogy Cseh Tamást parafrazáljam, ezek közül a legtöbben nem is olyan rohadtak voltak. Ehhez jöttek az elhalálozások, nyugdíjazások és az utánpótlás hiánya. Több mint egy fél évtizede a színművészeti főiskolára évente csak három magyar növendéket vettek fel, és még arra sincs garancia, hogy ebből a háromból legalább egy tehetséges. Január óta fölcsillant annak a lehetősége, hogy ez az utánpótláskérdés megoldódjon, az új, nagyobb A Tisza és társai (2.) Kalotaszegi blúz a "lengyel piacról" A Corvinkáról nem mond le az iskola A Szolnok néptáncmozgalmának helyzetét elemző riportsorozatunk első részében a nagy múltú Tisza Táncegyüttest mutattuk be. Most az iskolai együttesekről lesz szó, közöttük a Corvinkáról, amelyet tizenhat évvel ezelőtt Várhelyi Lajos alapított, s mindmáig vezeti azzal a céllal, hogy a gyerekek minél korábban megismerkedjenek a magyar néptánccal - amely sajnálatos módon nem szerepel a tantervben még ma sem, kivéve néhány alternatív programot, mint például Zsolnai Józsefét -, s azért is, hogy a Tisza utánpótlása legyen. A Corvinka, a szolnoki Mátyás Király Általános Iskola tanulóinak néptánccsoportja eleget is tesz ennek, hiszen a Tisza táncosainak ma a felét adja. Korábban ennél többet, hiszen hosszú ideig a város egyetlen kisdiák néptáncegyüttese volt. Az első "corvinkások" tehetségesebbjei ma már felnőtt csoportokban, köztük az Állami Népi Együttesben táncolnak. Mások művészeti vezetőként dolgoznak gyermek, illetve felnőtt csoportokkal. Az iskolában az utóbbi években egy testnevelés tagozatos és egy néptáncos első osztályt indítanak. Mivel az alsótagozatosok úgynevezett iskolaotthonos formában tanulnak, a néptáncóra délután van, a szabadidőben. A Corvinkában évente átlagban 100-120 diák táncol.- Mennyiből gazdálkodik az együttes? - kérdezem Gedon Anna igazgatóhelyettestől, a Corvinka egyik "mecénásától". A válasz elsőként egy nagy sóhaj, a tanárnő nem is tudja, mivel kezdje.- A Megyei Művelődési és Ifjúsági Központtól ötezer forintot kaptunk évente. Az idén azonban késik még ez a támogatás is. Persze, hogy nem ebből tartottuk fenn az együttest. Ha elmondanám, hogy hogyan forgattuk a pénzünket, hogyan szereztem anyagot a ruhákhoz, nem hiszem, hogy megúsznám egykönnyen a "törvénytelenségeket". Inkább csak a legutóbbi sikerünkről szólok. Három éve részt vettünk egy pályázaton. A Corvinkát akartuk "felöltöztetni" kalotaszegi tánchoz. "Mennyiből tudnád kihozni?" - fordult hozzám az igazgatónő. Mondom, úgy 15 ezerből kijönne tizenhat ruha. "Tudod mit?" - javasolta -, "kérjünk húszezret, akkor biztos adnak tizenötöt." Végül 40 ezret kaptunk. A szakirodalom alapján megterveztem a ruhákat, kilósboltban vettem anyagokat, az iskola textilfestő szakköre befestette, a szülőkkel, a tanárokkal, diákokkal együtt kiszabtuk, megvarrtuk, hímeztük fél éjszakákon át a szoknyákat, kötényeket, főkötőket. S a fennmaradó pénzből még a ruhához illő gyöngyökre, cipőkre is tellett, persze nem a belvárosi üzletben vásároltam azokat sem. Az eredeti kalotaszegi blúzokhoz pedig a "lengyel piacon" jutottam. Természetesen,számlát máshonnan kellett szereznem. Ezek után mit mondhatnék? Bárcsak soha senki ne követett volna el ennél nagyobb "törvénytelenségeket"! A sok erőfeszítés ellenére sem felhőtlen azonban a Corvinka élete. Külföldre nem tudtak elég alkalommal eljutni, a legutóbbi országos gyermek néptáncfesztiválon nem tudtak részt venni, mivel rejtélyes módon eltűnt a koreográfia, de amúgyis nagyon kevésnek tartják a fellépési lehetőségeket, pedig szíves örömest mennének bárhová, ha hívnák őket. Hiszen,egy együttes nem a próbateremben mérettetik meg, a közönség, a siker a legnagyobb összetartó erő az amatőr művészeti csoportok számára. S hogy mit várnak a jövőtől?- Akármi is történik, a Corvinkáról nem mond le az iskola - szögezi le Gedon Anna. S így gondolkodnak a Corvinka "kisebb testvéreinek" iskoláiban is. Az "elsőszülött" Corvinkát a Tallinnka, a Tallinn Általános Iskola néptánccsoportja követte, majd a Vadvirág "látott napvilágot" a Szandaszőlősi Általános Iskolában. A három gyermekegyüttes közül hol az egyik, hol a másik, hol a harmadik ér el nagyobb sikereket. Féltékenység azonban nem zavarja az együttműködésüket. A megyeszékhely középiskolái közül jelenleg kettőnek van néptánccsoportja. A Góbé Táncegyüttes a 10. Számú Katonai Kollégium és a Széchenyi István Gimnázium közös csoportja. Miként az iskola, s a kollégium sem régi, az együttes sem tekint vissza még egyelőre nagyobb múltra. A Tiszaparti Táncegyüttes a Tiszaparti Gimnáziumban alakult meg, dr. Kovács Sándorné Szekeres Hona tanárnőnek köszönheti létét. A csoport felszerelése a lelkes tanárnő elmondása szerint a Corvinkáéhoz hasonló módon történt. S sajnos,nincs ebben semmi rendkívüli, ha a merev szabályokat betartották volna, az imént említett iskolák egyikében sem működne talán néptánccsoport. A felsőoktatási intézmények közül csak a Killián főiskola büszkélkedhet táncegyüttessel, amely a Doboka nevet viseli. A tisztjelöltek "katonás" táncát ugyancsak ritkán láthatja a szolnoki közönség. Az idén viszont már bemutatkoztak a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ tavaly tavasszal alakult Néptánc Iskolájának diákjai. Az MMIK-ba azoka7-14éves tanulók járnak, akik szeretnék megtanulni a magyar néptáncot, de iskolájukban erre nincs lehetőség. Sajátos színfolt a város néptáncmozgalmában a Barna Gyöngyök együttes, amely a rendkívül gazdag cigány folklór hagyományait őrzi, ápolja immár pontosan egy évtizede. A felsorolt együttesekben becslések szerint összesen ezerkétszázan táncolnak, s közülük mintegy háromszázat láthatunk majd december 17-én hétfőn este fél héttől a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központban a Néptáncest a néptánc művészetért című műsorban, amelynek tiszta bevételét a városi néptáncszövetségnek ajánlják fel. A szövetségről azonban majd sorozatunk következő részében lesz szó. (Folytatjuk lapunk hétfői számában) Tál Gizella létszámmal beinduló színészosztály jelentheti majd a társulatok feltöltését. Itt el kell mondanom, hogy országosan egy óriási változásnak lehetünk tanúi. Véleményem szerint nálunk az egyetlen minisztérium, amelynek élén európai szintű emberek állnak, az a művelődési minisztérium. Egy olyan elképzeléssel indult ez a minisztérium, hogy a színházak élére rendezőket állítsanak, és visszahívták néhány bukaresti színház élére azokat a világhírű rendezőegyéniségeket, akik közül néhányan el is vállalták, hogy hazatelepülnek. Nem kis eredménnyel történtek meg ezek a vezetőváltások, így kerültem bele én is ebbe a sodrásba, és vállaltam el november óta a kolozsvári Magyar Színház igazgatását. Én azt szeretném, hogy a színház átpolitizáltsága miatti szükséges rosszat (ami azért meghozta a maga művészi eredményeit is) váltsa most fel egy más minőség.- A műsorpolitika, a puszta egzisztálás szempontjából van-e változás? Hisz köztudott, nemrég beleszóltak a repertoárok összeállításába, voltak tiltott darabok, történtek kísérletek a magyar társulatok szétzilálására...- Ami kétségtelenül nagyot változott: megszűnt a színházi cenzúra. A színház szabadon választhatja meg a műsorpolitikáját. Én itt elmondanám azért, hogy hitem szerint az elmúlt években is, amikor nagyon nehéz volt átvinni egyegy darabot (tudod jól, ebbe te is beleestél annak idején), mégis a színháznak sikerült megtalálnia azt a rést, ahol tükröt tarthat a természetnek, hogy Hamletet idézzem. A mi társulatunknál sikerült elkerülni azt a kínos helyzetet, hogy - mondjuk - opportunista darabokat játsszunk, inkább sok volt a tingli-tangli, az olcsó szórakoztatás, ami bejött. Mert a színház egyike volt azon három szentélynek (a templom és a temetések mellett), ahol a romániai magyarok találkozhattak. Most a legfontosabb kérdésnek érzem, hogy megvan ez az alkotói szabadságunk, és mit tudunk kezdeni vele? Hiszen arról szólt az elmúlt tíz év, hogy a színész megpróbálta foggal és körömmel konzerválni magát, de ugyanakkor nem volt sem ideje, sem lehetősége arra, hogy elmélyüljön például a kifejezőeszközök tökéletesítésében vagy megújításában. Elég nehéznek érzem a helyzetet, mert ki fog derülni, hogy sokan nem tudnak majd megfelelni azoknak a követelményeknek, amelyet ez az új minőség, az új kihívás jelent számukra. Az erdélyi magyar színjátszás legkrónikusabb betegsége a rendezőhiány. Eddig sem voltunk elkényeztetve rendezőkkel, de mégis volt egy Harag Györgyünk, aki az egyetemes magyar színjátszás nagy alakja... Most örömmel mondhatom azt, hogy az idén, 38 év után először beindult Marosvásárhelyen egy magyar nyelvű rendezőosztály, amely teljesen új tanszék a Színművészeti Főiskolán, és amelynek a vezetését elvállaltam.- A kolozsvári társulat specifikus helyzetben van a többi magyar társulathoz képest, mivel önálló intézmény. A többiek viszont közös igazgatásban működnek olyan színházakban, melyekben van egy román tagozat és egy magyar tagozat. Itt egészen másféle gondok, feszültségek voltak, és tudomásom szerint vannak még manapság is. Te az elmúlt esztendőben látsz-e változást ezeknél?- Természetes, nekünk szerencsés helyzetünk van az önállósággal. A többi társulatok valóban nehezebb helyzetben vannak, és olyan feszültségek teremtődtek meg a fordulat után is, amelyeket színházon kívüli tényezők is fűtenek. Úgy érzem, abszurd dolog volt létrehozni Sepsiszentgyörgyön a román tagozatot, hiszen az eleve halálra van ítélve közönségileg is. A legrosszabb a helyzet Marosvásárhelyen, ahol van egy olyan feszült hangulat a román és magyar tagozat között, ami nem egészséges. Igazán az volna a kívánatos, ha ezek a tagozatok, mint társulatok önállósulni tudnának.- Váltsunk témát: mi a véleményed a magyarországi színjátszásról?- Elég jó. Úgy érzem, néhány éve nagy lépéseket tett a színésznevelést illetően, és öröm nézni, hogy jobbnál jobb fiatalok özönlik el a színpadot. Annyira nem ismerem az itteni struktúrát, hogy külön szólni tudnék mindegyik színházról, de az, amit például a Katona József Színház képvisel, az mindenképp egy európai rang. Itt, Szolnokon pedig van egy fantasztikus színháznak élés, egy olyan fanatizmus a társulatban, amely irigylésre méltó. Mintha országszerte szakítottak volna azzal a társalgási, hamis, álpatetikus színjátszással, ami a magyar színjátszást jellemezte. A szolnokiakról mindenképp elmondhatom, hogy a színházat, mint egy másfajta dimenziót képesek felfogni, tehát képesek nemcsak az egy azegybeni játszásra, hanem a bohóckodásra is, ami szerintem a színjátszás lényege. Ezért is vonzott az itteni munka, mert ezek a színészek vállalják a színházban a játékot. Az én ittlétem tulajdonképpen Schwajda György kitartásának köszönhető, aki ’87-ben hívott, és azóta volt türelme és nem mondott le arról, hogy valaha el is jutok ide, és el is engednek, mert akkor sorozatos visszautasításokat kaptam. Szívesen vállaltam az idejövetelt, mert úgy éreztem, hogy sok a közös vonás abban, amit én itt láttam és ahogyan én egy bizonyos csapattal otthon gondolkozom. (A készülő szobaszínházi produkció részletkérdéseire a január közepetájt várható bemutató előtt térünk ki.) Molnár H. Lajos \