Új Néplap, 1990. november (1. évfolyam, 175-200. szám)
1990-11-03 / 177. szám
4 1990. NOVEMBER Szombati jegyze t Johanna története A gyerek, az igen! Az megmondja! Nem köntörfalaz! Ha csupán csak ezért adnám közre Johanna történetét, joggal érhetne szemrehányás, túlzottan egyszerűnek látom köznapi dolgainkat. Johanna negyedik osztályos, szép, szőke, kék szemű lány. Okos is. Azt mondja: ma rossz napom volt. A miértre kifakad, s meséli, hogy az iskolai udvar végében álló kukákhoz odament egy öregember gyűjtögetni. (így: gyűjtögetni.) Látszott rajta - mondja -, hogy szegény, és éppen szünet volt és a gyerekek kicsúfolták. Úgy ingerkedtek vele, hogy az öregember megmérgesedett, először csak kiabált, azután mivel a nagyobbak mégsem hagyták abba a csúfolódást, utánuk is szaladt. És ahogy elindult, elesett. Nagyon megütötte magát, nem tudott felállni. És akkor becsengettek. - így szól a történet. Johanna még elmélázik a dolgon: de kár, hogy otthon felejtettem a mandarint, amit mama kikészített... Mert hogy odaadtam volna neki, - jegyezte meg együttérzéssel. Még tovább lamentált a történteken, majd egyszer csak megkérdezte : mit jelent az, hogy “nagy magyar”? Hát... Például Széchenyi, kezdtem zararodottan, mert én meg azon studíroztam éppen, vajon lehet-e az empátiát, a részvétet tanítani? Még diskuráltunk tovább a nagy magyarról, a kérdés azonban nem hagyott nyugodni. Vannak, akik azt állítják, az emberbe ilyesmit nem lehet belevetni, képtelenség, ez az érzés úgy jön, magától. Mások bizakodóbbak - az a véleményük - a szülői példa mindenekelőtt... Sajnos jóés rossz értelemben is. Azt szokták mondani, a gyerekek el kell, hogy viseljék a felnőttek ostobaságait, amíg azután olyan nagyok nem lesznek, hogy megismételhetik őket. Persze, ez is túlzás, és akárhogyan is forgatjuk a szavakat, a kérdés soha nem volt oly égető, mint most: vajon létezhet-e együttérzés ember és ember között, de akár társadalmi méretekben is? Létezhet-e egy olyan társadalmi berendezkedés után, amikor mindenki érezte, hogy mennyire különbözik a másiktól, és tudta is, hogy másmilyen akar lenni! És mégis úgy látszódott “kifelé, a világ felé”, hogy ez a népség egységes. Később kiderült, egy dologban igen, abban, hogy nem. így nem. És most itt a társadalmi, politikai sokszínűség, azt mondjuk nem baj, hogy egymásnak feszülnek a politikai indulatok, azt mondjuk nem baj ha ütköznek a különböző érdekek. Képviselők kezdeményezik például: vizsgálja meg az Alkotmánybíróság, hol van az érdekek érvényesítésének törvényes határa, mert számolni kell azzal, hogy valaki, valakik, esetleg mások rovására fejezik ki saját érdekeiket. Hát kimondható-e az a szó ilyen esetben: igen, megértem. Megértem, mert együttérzek vele. Ilyen esetben vajon lehetünk-e együttérzőek, megértőek? Megannyi példa bizonyítja, él az emberekben a szolidaritás érzése. Csupán az illusztráció kedvéért: éppen a héten adtuk hírül, hogy Johanna egyik kortársa, Perjési Viktor, 11 éves rákóczifalvi kisgyerek adakozók jóvoltából utazhat műtétre. Nem igaz tehát, hogy kihalt volna az emberekből az együttérzés. Más kérdés, hogy egy dologban, ténylegesen az ország előbbrevitelében sehogyan sem akar megnyilvánulni, általánosulni és működni ez az érzelem. Hogy emberek: most pedig hidat verünk..! Mert a hidak leomlottak. Hogy emberek, most építenünk kell, mert a házunk fala megrepedt...! Össze kéne fognunk! - hangzik úton, útfélen kormánypárti meg ellenzéki meg független és még ki tudja miféle torokból. S nem megy. Pedig a hídjaink leomlottak, újak kellenek, a ház pedig nehezen lakható. Lehet-e együttérzése az embereknek, amikor szavakkal fényesített pengék csattognak - bár ez a dolgok velejárója - vagy olyankor amikor ilyen nagy a szegénység, s mellette ott az “ilyen nagy” gazdagság? S akkor még nem is beszéltünk arról a történelmi dilemmáról, ami megoszthatja a társadalmat, hogy keleti vagy nyugati orientációjú legyen-e Magyarország. Apropó, nagy magyar. Kosztolányi úja egy helyen Széchenyiről, hogy 1848. márciusában házába invitálta mindazokat, akiket nagyra becsült, s remegő hangon keserű beszédet intézett hozzájuk. Azzal, hogy népünk tunya, bárdolatlan, úrhatnán, az igazság iránt érzéketlen, kötelességre renyhe, pallérozásra nem fogható. Nincs értelme a szónak - mondotta -, hogy nemzet, hogy magyar. Vendégei üvöltve rohantak rá, hogy honáruló, s ez a kisded nép nem tunya, csak elhanyagolt, nem éleme- dett, inkább gyermek még, gyámolításra és támogatásra szorul. S ekkor jött a nagy fordulat - tréfa volt, nevetett Széchenyi. A reagálásából azt a meggyőződését szerezte, hogy érdemes újult erővel dolgozni ennyi honfival. Nos, vehetné-e a bátorságot valaki, hogy azt mondja: nem érdemes hinnünk az összetartozásban, az összefogásban, a társadalmi együttérzésben arra várva, hogy rákiált egy másik: nem! Akkor, amikor Johanna igazsága még korántsem általános. Bizony nem mondhatjuk, még játékból sem, hogy tréfa volt. A jászberényi képző hallatlanul nyitott volt Bánhalmi János: Huncut szellő Gadányi György: A ló melyik oldalára Beszélgetés dr. Tóth Gáborral, az Eötvös Kollégium nyugalmazott igazgatójával nelemtanítás módszertanát, majd a továbbiakban főként nevelés- történettel foglalkoztam. 1955- ben, amikor Sőtér István miniszterhelyettes volt, felmerült, hogy helyre kellene állítani az Eötvös Kollégiumot. Ő biztatott, hogyy próbálkozzam meg az újjászervezéssel. Elég hosszú ideig vacillál- tam, hiszen nekem épp elég dolgom volt az egyetemen. Végül 1956 nyarán elvállaltam. Ősszel el is kezdtem szervezni a szétvert elődintézmény helyén egy szakmai jellegű kollégiumot. Tizenkét hallgató jelentkezett, két tápár: Gyergyai Albert és Szabó Árpád segített a program kialakításában és megvalósításában. Sajnos Szabó Árpádot hamarosan az Egyetemi Könyvtárba tették az eseményekben való részvétele miatt.- Mi történt a kollégistákkal a forradalom időszakában?- Nekem akkor huszonhat gyerekem disszidált, de ebből huszonkettő karácsonyra már hazajött, kettő pedig márciusig. Kettő nem jött haza, ők viszont jobban tették, mert ott harcoltak a Corvin közben. Közülük az egyik meghalt, a másik azóta se volt itthon. Egy gyerekem volt, akit két évre elítéltek.- Ezzel újra félre kellett tenni a kollégiumszervezési elképzeléseket?- Nem, hiszen a következő tanévben már harmincán jelentkeztek, majd évről évre mintegy hatvanan vállalták, hogy az ún. szakkollégiumi rendszer keretében nyelveket tanulnak, bizonyos tárgyakat pluszként, Eötvös kollégistaként hallgatnak.- Ezek szerint a szakkollégiumi rendszer bevezetésével mégiscsak sikerült helyreállítani valamit a fogalommá vált korábbi elképzelésekből.- Nézze, amikor itt a régi kollégiumot megszüntették, akkor nem az volt a sikk, hogy dolgozzanak az emberek, hanem,, hogy átvészeljék az egyetemet. Én ezzel szemben úgy gondolkoztam, hogy mindenekelőtt jó tanárokat kell nevelnünk. Nem feltétlenül tudósokat, viszont olyanokat, akik tudják a szakmájukat. Mert a jó tanár ott kezdődik, hogy tudja a szakmáját. Ezt kezdtük el egy tucatnyi emberrel, s odáig jutottunk, hogy mára az egész kollégium szakkollégium. 1984-ben mentem nyugdíjba, s akkorra a bölcsészkaron legalább hatvan tanár maradt benn az itt végzettek közül. Mellettük nagyon sokan más egyetemeken, főiskolákon és tudományos intézetekben oktatók vagy kutatók. Közülük hárman nagydoktorok, kandidátus is van vagy hatvan és körülbelül minden második bölcsész- doktor lett.- Igazgató úr! Befejezésül kérem, foglalja össze véleményét oktatási rendszerünk mai gondjairól és benne a tanítóképzésről.- Az egész rendszerből hiányzik a gyerek. Elveszett a képzés kapcsolata a gyerekkel, ezt pedig minél hamarabb ki kell alakítani. Van egy másik vesszőparipám. Ha mi tényleg vissza akarunk térni Európába, akkor sürgősen ki kell terjesztenünk a nyelvoktatást az általános iskola alsó tagozatára is! A képzőknek, bocsánat a tanítóképző főiskoláknak fel kellene készíteni a tanítókat az idegen nyelv tanítására. Na és még egyet. Csinálhatunk mi itt olyan reformot, amilyet akarunk, de az iskola jó csak akkor lesz, ha jó tanítók és jó tanárok tanítanak benne. Ez az alapja az iskolának. Ezt nem én találtam ki, ezt Eötvös Loránd ebben az épületben mondta el 1911-ben és tökéletesen igaza volt! És még egy kell - pénz. De hiába van pénzünk, ha rossz tanáraink és tanítóink vannak! Pethő László Az Eötvös Kollégium egyik szemináriumi termében ültünk le beszélgetni dr. Tóth Gáborral, az intézmény nyugalmazott igazga- tójávaL A közismert és tekintélyes tanár életútja legalább annyi érdekességet kínál, mint az egyetemi hallgatókkal való együttműködésének tapasztalata. Dr. Tóth Gábor annak idején a Jászberényi Tanítóképző hallgatója volt. togató érkezett. Olyankor viszont két embert feleltetett: Detki Kálmánt - aki szintén tudta a történelmet - és engem. A képzőben a természettudományok irányába is indítást kaptam. Volt egy nagyszerű matematika-fizika szakos tanárom, Csekő Árpád. Ő a fizika- szertárban többünket befogott arra, hogy különféle kísérleti eszközöket készítsünk tanyai tanítók számára. Szemes Gábor a növénytan iránti érdeklődésemet fokozta. Az akkori igazgató, Móczár Miklós az állattan kérdéseiben volt otthon, boncoltatott velünk és engem ez rettentően érdekelt. Nagyon kedves ember volt a mezőgazdaságtan-tanárunk Pál Sándor, akit magunk között Pausznak hu'vtunk. Vele például gombát termesztettünk a pincében. Volt egy jó zenetanárunk, Berzátzy Laci bácsi, magam is szerettem énekelni és hegedülni. A németet Blénessy János bácsi, a lélektant és a logikát Tanay Tóni bácsi tanította. Azt hiszem negyedévesek voltunk, amikor Bognár Gyula került oda, aki nagyon sóidat foglalkozott a népi írókkal. O még azok figyelmét is felkeltette, akiket ez egyébként nemigen érdekelt. Ezek a tanárok érdekes indítást adtak. Mindegyiknek volt valami rigolyája és azzal föl tudta kelteni az érdeklődést. Mindegyik más volt, nem hasonlítottak egymásra és ez volt a jó. Még világnézetileg is különböztek, az egyik negyvennyolcas érzelmű volt, a másik Habsburg-párti, a harmadik-negyedik megint más elveket vallott, de nem akarta egyik sem ráerőszakolni a nézetét a társaságra. Láttuk viszont gondolkodását, és ez nagyon sokat jelentett.- Milyen emlékei vannak a diákéletről?- Volt egy érdekes esetem. A társaim zöme katolikus volt, nekik húsvét előtt volt három olyan napjuk, amikor magukba szálltak. Én kimaradtam ebből, nekem nem kellett magamba szánnom. ‘Tétlenkedésem” láttán az egyik osztálytársam - azóta már meghalt szegény - kitalálta, hogy menjek el helyette gyónni. Azzal biztatott, ,hogy kapok ezért öt pengőt. Én pedig vállalkoztam, hiszen ez nagyobb összeg volt, mint az egész havi zsebpénzem. Elég az hozzá, elmentem, beálltam a gyóntatószék előtt álló sorba. Kioktattak, hogy mit kell tennem, így aztán néhány bűnöm megvallásáig simán ment a dolog, de pár perc elteltével kivágódott a gyóntatószék ajtaja, kiugrott a tisztelendő úr és kifakadt: te nem vagy katolikus! - Elrohantam. Valószínűleg a következővel meggyónatta, hogy ki vagyok és bejelentette az esetet az igazgatónak, Móczár Miklósnak. Ő lehívatott és azzal fenyegetőzött, hogy kivágnak az ország összes középiskolájából vallásgyalázá- sért. Dombi bácsi, a református pap segített ki szorult helyzetemből. Megkereste Kiss Józsefet, a református vallású debreceni tankerületi főigazgatót, aki elsimította az ügyet.- Kérem, a diákköri emlékek után beszéljen az Eötvös Kollégiumhoz kapcsolódó élményeiről. Hogyan, milyen elképzelésekkel került a kollégiumba?- 1953-ban kezdtem el az egyetemen (ELTE) tanítani. Miután a tanítóképzős tanárok felkészítésére specializált Apponyi Kollégiumot megszüntették, létrehoztak valami hasonlót, a Földes Ferenc Kollégiumot. Én ide jöttem tanítani logikát és a törté- Igazgató úr! Miért választotta a tanítóképzőt?- Egyszerűen azért, mert tanyai tanító akartam lenni. Ha az ember ezt ma mondja - különösen ha fiataloknak -, akkor biztos, hogy kinevetik, pedig ez nem volt nevetséges. Áz én korosztályom akkoriban hallatlan mértékben érdeklődött a parasztság, a nép iránt. Úgy emlékszem tizennégy éves lehettem, amikor olvastam Szabó Dezsőtől Az elsodort falul és engem az borzasztóan megfogott. Akkor határoztam el magamban, hogy én tanító leszek. Ä regény alapján úgy éreztem, hogy nekem is meg kell váltani alvilágot.- Úgy tudom Budapesten született, s mégis az alföldi kisváros tanítóképzőjében tanult.- Református voltam, így a nagybátyám mindenáron azt akarta, hogy menjek Nagykőrösre, a református képzőbe. Apám ezzel szemben nem volt vallásos, ő szocdem volt. Ennek hatására úgy gondoltam, hogy egyházi iskolába pedig nem megyek. Végeredményben ezért választottam Jászberényt, amely állami képző volt.- Milyen emlékei vannak a jászberényi intézetről? Kik tanítottak ott akkoriban ?- Nekem nagyon jó tanáraim voltak. Például volt egy olyan történelem szakos tanárom, aki észrevette, hogy engem érdekel a történelem. Ez a tanár Fiala Endre volt, akinek én hallatlan sokat köszönhetek, mert nagyon sok hasznos könyvvel és forrással látott el. Amikor a Polgári Iskolai Tanárképzőbe kerültem, akkor én a legfontosabb műveket jól ismertem, mert azt én már a képzőben olvastam. Nagyon érdekesek voltak az órái is, mert nem középiskolai stílusban tanított, hanem előadott és nem feleltetett. Kivételt ez alól akkor tett, ha láNagy Zsolt: Zeneiskola Strasszer András: Táváris ucsityelnyicá nyikto nye at szuszt vujet! A fotós kamara kiállítása Egy jó fotográfia megél a betűtengerben. Egy jó fotósorozat emlékezetes marad. Igen, azok maradnak. Mint most - együtt. Egy kiállításon. A Magyar Fotóriporterek Kamarája nemrégen alakult, s tagjai máris közös kiállításon mutatkoznak be a Budavári Palota “A” épületében. Hatvankilenc szerző képeit láthatják az oda látogatók január 6-ig, köztük lapunk fotórovat-vezető- jének, Nagy Zsoltnak a munkáját is.
