Új Néplap, 1990. november (1. évfolyam, 175-200. szám)

1990-11-01 / 175. szám

12 1990. NOVEMBER 1 Néplap Szerzetesélet Jász- Nagykun-Szolnokban Emlékművek - politikai jelképek Sztálin-szobor a Tisza partján Lapunk hetekkel ezelőtt foglal­kozott e témával. Az írás sajnála­tos módon néhány helyen techni­kai okok miatt több hiányosságot és pontatlanságot tartalmazott. Ezért, valamint azon ok miatt, hogy sikerült e témáról felkutatni újabb adatokat, ismételten írunk a szerzeteséletről. Szolnokon 1685-ben telepedtek le a ferencesek. 1685-től 1916-ig a várban, 1723-tól 1950-ig a mai belvárosban működtek. Itt volt a Kapisztrán Szent János Ferences Rendtartomány legnagyobb lélek­számú plébániája 30.400 hívővel. 1927-ben 5.369 gyermek és fiatal hitoktatását végezték. 1924-től két évtizeden át szerkesztették és ki­adták a Katolikus Élet című helyi lapot. 1948-ban 9 páter és 4 fráter végezte az említetteken kívül sok más feladatot is magában foglaló szolgálatát. Az első világháború után nagy fellendülés következett be a szer­zetesség terjedésében és hatóköré­ben. Ekkor kezdődött a magyar szerzetesség harmadik virágkora. A férfirendek közül három települt le ekkor Jász-Nagykun-Szolnok megye területén. A Verseghy-kultusz ápolásának és az anyanyelvi kultúra országos módszertani gondozásának fon­tossága indokolttá teszi, hogy Szolnokon létrehozzunk a követ­kező években egy olyan intéz­ményt, amely magas színvonalon képes ellátni ezeket a feladatokat. Elképzelésem szerint az anya­nyelvi központ kezdetben a Ver­seghy Ferenc Megyei Könyvtár szervezeti keretén belül működne (6-8 főnyi munkatársi gárdával), majd pedig néhány év múlva önál­lósulna. Ez az „önállóság” termé­szetesen csak viszonylagos lenne, hiszen továbbra is kapcsoaltot tar­tana a megyei könyvtárral, s ezen­kívül minden olyan intézménnyel, szervezettel és egyesülettel, amely valamilyen módon hivatásának te­kinti a magyar szellemiség ápolá­sát. Kiemelten fontosnak tartom az iskolákkal létrehozandó folyama­A Keresztény Iskolatestvérek Társasága 1923-ban jött Homokra, a Benczky Fiúotthont vezették, ahol 200-300 fiú élt és nevelkedett oltalmuk alatt. A fiúk - 6-tól 18 éves korukig - elemi, polgári és szakmunkásképző iskolában ta­nultak. Tanműhelyeikben termelő tevékenységet is folytattak, hozzá­járulva az intézet fenntartásához. A testvérek legnagyobb lélekszá- ma 15. A társaság itt működő újoncházának 18 növendéke volt. A női rendek közül az Isteni Megváltó Leányainak Kongregá­ciója nem 1919-től, hanem 1929- től tanított Kenderesen. Az Isteni Üdvözítő Nővérek (Salvator Nővérek - Soreres Divini Salvatores) 1930-ban kezdték meg a tanítást Karcagon. 1937-ben 342 leányiskolái növendéke volt a 4 nővérnek. A Szegénygondozó Nővérek Társulata (Congregatio Sororum Pauperibus Succurentium) egri kezdeményezésre alakult 1930- ban. Szolnokra 1931-ben jött 3 nő­vér, az 1925-ben felépült Eötvös téri szeretetházba. Jászberényben 1936-tól külső, majd 1948-tól - a Hatvani úti városi szere­tos, kölcsönös munkakapcsolatot, az ifjúság anyanyelvi kultúrájának csiszolása érdekében, a pedagógu­sok alkotó jellegű közreműködésé­vel. A lehetőségektől és az igények­től függően, fokozatosan válna or­szágos hatókörű intézménnyé, amely vállalná a magyar nyelvkul­túra céltudatos, összehangolt fej­lesztését, a nyelvművelés szakmai, módszertani segítségét, az egész­séges új nyelvi jelenségek népsze­rűsítését, nem utolsósorban pedig szervezetten felkarolná a jó kezde­ményezéseket. Együttműködne a Magyar Tu­dományos Akadémia Nyelvtudo­mányi Intézetével, kialakítva egy hosszabb időre szóló, átgondolt munkamegosztást. A Verseghy Ferenc Anyanyelvi Központ a nem kimondottan tudományos jellegű tevékenység jelentős részének át­tetotthonban - belső gondozást vé­geztek a nővérek, akik ekkor 6-an voltak. Szent Benedek Leányainak Tár­sasága (Oblatae S. Benedicti) 1934. évi csépai alapítása után - ahol a 120 óvodás mellett egy ele­mi iskolai osztályt is tanítottak - 1947. szeptember 4-én Tiszaugon, majd 1948. szeptember 7-én Me- zőtúr-Csugaron létesített zárdát. Ugon elemi iskolában tanítottak, majd a hitoktatás lett fő feladatuk, miként Csugaron kezdettől fogva. Mindkét helyen 3 nővér tevékeny­kedett. Minden zárdájukban vezet­tek tanfolyamokat (pl. szabás-var­rás), törődtek a betegekkel és a szegényekkel, egyesületeket és társulatokat vezettek, amellett, hogy gondoskodtak saját létfenn­tartásukról is. A hazai szerzetesrendek első vi­lágháború után kezdődött fejlődé­se 1945. után sem szűnt meg. Ezt bizonyítja a szervita rend két ága, valamint a Szent Benedek Leányai által létrehozott 4 zárda. Ezzel azonban a magyar szerzetesség harmadik virágkorának végéhez értünk. (k.k.) vállalásával, a „hétköznapi” nyelvművelés társadalmi üggyé válásának elősegítésével, a jó érte­lemben vett anyanyelvi ismeretter­jesztés új alapokra helyezésével teljessé tehetné az e téren folyó, jelenleg kissé féloldalas munkát. Nagyobb távlatban elláthatná az anyanyelvi központ - a nemzetközi kulturális egyezményekkel össz­hangban - a határainkon kívül élő magyarok nyelvi, irodalmi kultú­rájának bizonyos mértékű gondo­zását, népszerűsítését is. A tevékenységi kör fokozatos kitágulása előbb-utóbb szükséges­sé teszi majd egy könyv- és lapki­adással, kiadványszerkesztéssel foglalkozó részleg kialakítását, to­vábbá egy olyan számítógépes in­formációs központ létrehozását, amely a nemzetközi informatikai rendszerhez kapcsolódik. Az utóbbi hetek, hónapok po­litikai eseményei, a rend­szerváltás következtében meg­kezdődött a múlt szimbólumai­nak, mindenekelőtt az emlékmű­nek és szobrok eltávolítása. Bár ettől még nem lesz könnyebb az életünk - joggal gondolják így sokan -, bizonyos esetekben mégis elkerülhetetlenek ezek az intézkedések, hiszen egy új társa­dalmi rendszer nem tűrheti meg a régi, a megdöntött hatalom di­csőségét hirdető jelképeket. Szolnokon is eltávolították a művészetileg egyébként sikeres Lenin-szobrot, a Kossuth térről pedig a sokak számára érthetet­len pózban álló bronzfigurát, mely égbemutató kezével sok mindenre emlékeztetett, csak ép­pen a munkásmozgalom hőseire nem, akiket szimbolizálnia kel­lett volna. Azt persze már keve­sen tudják, hogy a szobor erede­tileg zászlót emelt volna magasra nyújtott kezében. Amikor azon­ban Kovács Ferenc szob­Mindez szakembereket, tárgyi, technikai feltételekt igényel, ezért a költségeket többféle forrásból szükséges fedezni. Bizonyára lesznek önköltséges, sőt: nyeresé­ges szolgáltatások, esetleg vállal­kozások. Emellett, úgy gondolom, számításba vehető a Soros Alapít­vány és a Magyarok Világszövet­ségének segítsége. Nem lebecsü­lendő lehetőség az egyházak, a külföldön élő jómódú, magyar származású írók, művészek, tudó­sok, üzletemberek, továbbá a ha­zai szponzorok anyagi, erkölcsi tá­mogatása sem. Ennek megvalósulásával rend­kívül sokat nyerne a magyar nyelv, a magyar kultúra, nem is szólva részletesebben arról, hogy egy új, korszerű szellemi központ jönne létre Szolnokon, elősegítve a vidék, a keleti országrész kultu­rális felzárkózását. Kópiás Sándor rászművész a mű gipszmodelljét a város vezetőinek bemutatta, ak­kor derült ki, hogy a főtéren már meglévő három zászlórúd mel­lett a kis zászlócskát tartó szobor nevetséges benyomást keltene. A művész ezután a tervezetet meg­változtatta, a szobor kezét ki­egyenesítette, majd elkészítette az égre és földre mutató, csupasz tenyerét kitáró, erőltetett pózba helyezett bronzalakot. Bár az 1963-ban felavatott Kossuth téri kompozíció a lakos­ság tetszését soha sem nyerte el és hamarosan idétlen viccek tár­gyává vált - („Állj meg, és gyere be a múzeumba!” „Ott voltunk, és ide jutottunk”, stb.) - szeren­csére a városképen nem sokat változtatott. Eltávolítása fel sem tűnt a járókelőknek, annyira jel­legtelen volt. Aligha ismert ma már egy ko­rábbi elképzelés, a szolnoki Sztá­lin-szobor terve, mélynek, ha megvalósul, a város legszebb ré­sze esik áldozatul. 1950. április 3-án a megyeházán tartott felsza­badulási díszközgyűlésen ter­jesztette elő a megyei pártbizott­ság egyik osztályvezetője a ja­vaslatot: „Szolnok legszebb he­lyén, a megyeháza mögötti Ti- sza-parton hálánk és szeretünk jeléül állítsunk fel a Nagy Vezér­hez méltó emlékművet, egy Sztá- lin-szobrot.” A megyegyűlés egyhangúlag és lelkesen fogadta el az előteijesztést. A szoborhoz felhasználták volna Horthy Ist­ván 12 mázsás bronzfigurájának anyagát, mely 1945-ig a Kossuth téren állt. Sztálin lábához pedig a Horthy-szobor mellékalakját, a fehérmészkőből készült szűrös paraszt figuráját kívánták állíta­ni. A koszorút elhelyező paraszt, melynek szobra jelenleg a hősi temetőben lévő n. világháborús emlékmű része, a magyar nép há­láját és alázatát fejezte volna ki a Nagy Vezér előtt. A szobor, ha megvalósul, alig­ha éli túl 1956 viharát, de Szol­nok belvárosa helyrehozhatatlan károkat szenved. A tervezet sze­rint a Kossuth Lajos utca házait, a megyei székház és a 60-as Cse­megebolt között, továbbá az F. Bede László utca épületeit, köz­tük az evangélikus templomot is lebontották volna. A főutca és a Tisza-part között nem állt volna más, csak Sztálin szobra. Ezt az óriási területet Sztálin térnek akarták elnevezni. Az előzetes számítások szerint a költségek az akkori viszonyok szerint horribilis összeget, mint­egy 962 ezer forintot tettek volna ki, melynek fedezését az egész megyének, a járásoknak, váro­soknak és a termelő üzemeknek kellett vállalni. Amikor néhány nap múlva a „nagyszabású városrendezés” tervezete is nyilvánosságra ke­rült, a megyei közgyűlés meré­szebb tagjai aggodalmuknak ad­tak hangot. Juhász Imréné főis­pánasszony szavai azonban csak­hamar „meggyőzték” az aggá- lyoskodókat: „... a terület megfe­lelőnek való kialakításával egyes épületek lebontásától sem lehet visszariadni, mert itt nem áldo­zathozatalról van szó, hanem minden lehetőséget fel kell hasz­nálni felszabadulásunk jelentő­ségének hiánytalan kidomborítá­sára.” Juhászné Szolnok Megye Tör­vényhatósági Bizottsága nevé­ben a vallás- és közoktatásügyi miniszterhez teijesztette fel a szoborállításra vonatkozó kérel­met. Sajnos a miniszter válaszát a levéltári iratok nem tartalmaz­zák. Azt mindenesetre tudjuk, hogy a Sztálin-szobor ügyét gyorsan és feltűnésmentesen le­vették a napirendről. Úgy tűnik, hogy a megyei vezetők kolosszá­lis ötletét, Szolnok központi ré­szének lebontását még az akkori párt- és államvezetés sem fogad­ta lelkesedéssel. Persze lehet, hogy másról volt szó, hiszen ez idő tájt még nem készült el Sztá­lin 12 méteres budapesti szobra, melynek felállítását egy vidéki városnak aligha illett a Horthy- ból öntött Sztálin-szoborral meg­előzni. Dr. Cseh Géza Létesüljön Szolnokon Verseghy Ferenc Anyanyelvi Központ Ősz „

Next

/
Oldalképek
Tartalom