Új Néplap, 1990. október (1. évfolyam, 149-174. szám)
1990-10-06 / 154. szám
8 IRODALOM — MŰVÉSZET, AZ Ű Gabriel Garda Márquez Száz év magány (részlet) A vágy, a szenvedély varázslatos, leigázó és fölszabadító erejéről ritkán olvashatunk oly gyönyörű sorokat, mint a Száz év magány lapjain. Az örökké visszatérő, gyötrelmet és beteljesülést hozó szerelemben Márquez a magány és reménytelenség ellenszerét találja meg, s ez teszi a tragikus történetet legmélyebb mondanivalójában optimistává. Gabriel García Márquez élményeinek forrása - nyilatkozatai szerint - a gyermekkor. Egy ősrégi hagyományokat elevenen őrző, kis kolumbiai falu mindennapi élete s a nagyszülők meséiben megelevenedő múltja csodálatos képeivel benépesítette a gyermekkor képzeletvilágát. S aztán évtizedeken át kísérletezik azzal, hogy formába öntse élményeit. Végül 1965-ben a Mexikóból Acapulcóba vezető országúton hirtelen egyetlen pillanat alatt megjelenik előtte „regényfolyója”. .Annyira kész volt, hogy szóról szóra lediktálhattam volna” - mondja. Hazament, bezárkózott, és tizennyolc hónap alatt megírta a Száz év magány-t - sokak szerint a legjobb latin-amerikai regényt. Abból az alkalomból közlünk belőle részletet - ízelítőül -, hogy a Szigligeti Színház színpadra viszi a regényt Schwajda György átdolgozásában. \ ____________________________________________________________________ / ős é Arcadio Buendía eleinte afféle ifjú pátriárka volt, irányította a vetési munkálatokat, tanácsokat osztogatott a gyerekek és háziállatok nevelését illetően, mindenkinek segített még a kétkezi munkákban is, a közösség jóléte érdekében. Mivel kezdettől fogva az ő háza volt a legszebb a faluban, a többit is annak képére és hasonlatosságára építették. Tágas és világos bejárata volt, teraszos ebédlője, élénk színű virágokkal, két hálószobája, egy belső udvara óriási gesztenyefával, dús veteményeskertje és baromfiudvara, ahol kecskék, disznók és tyúkok éltek békés közösségben. A házból, sőt az egész faluból egyetlen állatfajtát száműztek csupán: a viadalok kakasát. Ursula szorgalma nem maradt el a férjéé mögött. Az apró termetű, mozgékony, szigorú és kötélidegzetű asszony, akit egész életében senki se hallott énekelni, hajnaltól késő estig mindenütt ott volt halkan suhogó alsószoknyáival. Keze nyomán a döngölt földpadló, a meszeletlen vályogfalak, a saját kezűleg ácsolt rusztikus bútorok mindig tiszták voltak, s az öreg ládákból, ahol a ruhákat tartották, enyhe bazsalikomillat áradt. Jósé Arcadio Buendía, aki olyan vállalkozó szellem volt, amilyen sohasem akadt a faluban, úgy szabta meg a házak helyét, hogy mindenkinek egyformán kellett fáradoznia, ha vízért ment a folyóra, és olyan ügyesen jelölte ki az utcákat, hogy a hőség órájában egyik házra sem tűzött jobban a nap, mint a másikra. Macondo néhány év alatt rendezett és dolgos falu lett, olyan, amilyet háromszáz lakosa még sohasem látott. Csakugyan boldog falu volt, ahol senki sem múlt harmincéves, és még senki sem halt meg. Jósé Arcadio Buendía már a falu alapításakor csapdákat és kalitkákat készített. Rövid idő alatt rigókkal, kanárikkal, gyurgyalagokkal és vörösbegyekkel árasztotta el nemcsak a saját, hanem a falu valamennyi házát. A rengeteg és sokféle madár füttykoncertje oly süketítő volt, hogy Ursula méhviasszal tömte be a fülét, hogy a valóság iránti érzéke meg ne zavarodjon. Amikor Melchiades törzse, fejfájás elleni üveggolyókat árulva, első ízben felbukkant, mindenki csodálta, hogyan találhattak rá a mocsár mélyén szunnyadó falura: a cigányok akkor bevallották, hogy a madárcsicsergés vezette oda őket. A közügyek ápolásának szelleme hamarosan elenyészett; elűzte a mágnesláz, az asztronómiai kutatás, az anyag átváltoztatásának álma és az a vágy, amely a yilág csodáinak megismerésére sarkallta Jósé Arcadio Buendíát. Tetterős, tiszta emberből lompos öltözetű csavargó lett, s úgy elvadult a szakálla, hogy Ursula csak konyhakéssel tudta nagy nehezen megnyesni. Akadtak olyanok is, akik valami különös varázslat áldozatának tartották. De még azok is, akik biztosra vették, hogy megbolondult, faképnél hagytak munkát és családot és hozzászegődtek, amikor csákánnyel és baltával a vállán mindenkit felszólított: vágjanak utat közös erővel, hogy Macondó népe megismerhesse a nagy találmányokat. Jósé Arcadio Buendía egyáltalán nem ismerte a vidék földrajzát. Annyit tudott, hogy kelet felé áthatolhatatlan sierra van, s annak túlsó oldalán Rioha- cha ősi városa, ahol hajdani korokban - nagyapja, az első Aureliano Buendía elbeszélése szerint - Sir Francis Drake ágyúval vadászott a kajmánokra, aztán befoltoztatta és szalmával tömette ki őket, ajándékul Erzsébet királynőnek. Amikor Jósé Arcadio Buendía még fiatalember volt, társaival együtt elhatározta, hogy elvándorol a tengerhez. Ekkor történt, hogy asszonyokkal, gyerekekkel, állatokkal és mindenféle cók- mókkal átkeltek a sierrán, de huszonhat hónap múlva elálltak a vállalkozástól, s hogy a megtett úton ne kelljen visszamenni, megalapították Macondót. Ez az út tehát most már nem érdekelte, mivel csak a múltba térhetett volna vissza rajta. Délen a láp terült el örök növény- takarója alatt, s azon túl a nagy mocsárvilág, amelynek a cigányok állítása szerint nem volt határa. A nagy mocsár nyugaton végtelen víztükörbe veszett, amelyben simabőrű cetfélék úszkáltak; női fejük és felsőtestük volt, s hatalmas emlőik igézete sok hajóst elveszejtett. A cigányok hat hónapig hajóztak ott, míg elérték a szilárd földszegélyt, ahol a postaöszvérek jártak. Jósé Arcadio Buendía számításai szerint a civilzációhoz egyedül észak felé lehetett eljutni. Ugyanazokat a férfiakat, akik Macondo alapításakor a társai voltak, most favágó szerszámokkal és vadászfegyverekkel látta el, irányjelző műszereit és térképeit hátizsákba tette, és nekivágott a vakmerő kalandnak. lső napokban nem ütköztek komolyabb akadályba. A köves folyóparton addig a helyig ereszkedtek le, ahol évekkel azelőtt a páncélra akadtak, s ott egy vadnarancsfáktól szegélyezett ösvényen az erődbe hatoltak. Az első hét végén elejtettek és megsütöttek egy szarvast, de csak a felét ették meg: a többit besózták az elkövetkező napokra. E bölcs előrelátás arra szolgált, hogy ne mindig arapapagájt kelljen enniük, mert kék húsának fanyar pézsmaíze volt. Aztán több mint tíz napon át nem látták a napot. A talaj olyan puha és nedves lett, mint a tűzhányók hamuja, a növényzet egyre alattomosabb, mind távolabbról hallatszott a madarak rikolto- zása és a majmok veszekedése, s a világ végérvényesen szomorú lett. Az expedíció tagjaiban réges-régi emlékeket tá: masztott fel ez a nedvesség, ez a csönd, az eredendő bűn előtti paradicsom, ahol a csizmák füstölgő olajtócsákba süppedtek, a kések pedig vérző liliomokat és aranyló szalamandrákat szeltek ketté. Egy héten át botorkáltak, hangos szót alig ejtve, mint az alvajárók, e bús rengetegben,' világító rovarok seregeinek halovány fényében, fojtó vérszagtól elnehezült tüdővel. Visszaút nem volt, mert az ösvény, amit az erdőben lépésről lépésre vágtak, hamarosan bezárult mögöttük, az új növényzet szinte a szemük láttára burjánzott el. - Nem baj - mondta Jósé Arcadio Buendía. - Az a fontos, hogy ne veszítsük el az irányt. - Konokul az iránytűhöz igazodva vezette tovább embereit a láthatatlan észak felé, míg végre kijutottak az elvarázsolt vidékről. Sűrű, csillagtalan éjszaka volt, de a sötétséget új, tiszta levegő itatta át. A hosszú átkeléstől kimerültén, felakasztották a függőágyakat, és két hét óta először mély álomba merültek. Mikor fölébredtek, a nap már magasan járt, a bámulattól mozdulni se tudtak. Előttük páfrányok és pálmafák között, a néma reggeli fényben fehéren és porlepetten egy hatalmas spanyol gálya állt. Enyhén az oldalára dőlt, ép árbocairól az orchideáktól tarkálló kötelek közt rongyos vitorlafoszlányok lógtak. A megkövesedett halakkal és lágy mohával sűrűn beborított hajótest szilárdan befúródott a köves talajba. Az egész építmény mintha külön térben állt volna a magány és a feledés birodalmában, ahol a pusztító idő és a madarak nem háboríthatták. Az expedíció tagjai néma buzgalommal kutatták át a belsejét, de csak sűrű virágerdőt találtak benne. A tenger közelségét jelző gálya felbukkanása kedvét szegte Jósé Arcadio Buendíának. Csúfondáros sorsának tréfáját látta abban, hogy amikor gyötrődve és kínlódva kereste a tengert, nem talált rá, s most anélkül, hogy kereste volna, elháríthatatlan akadályként ott találta az útjában. Amikor hosszú évekkel később Aureliano Buendía ezredes is áthaladt e vidéken, már rendszeres posta járt arra, s csak az elszenesedett bordázat maradt meg a hajóból egy pipacsmező közepén. Ekkor győződött meg róla, hogy a történet nem apja képzeletének szüleménye volt, és feltette magában a kérdést: vajon hogyan hatolhatott be a gálya a szárazföld e távoli pontjára? De Jósé Arcadio Buendíát ez nem nyugtalanította, amidőn további négynapos gyaloglás után, a gályától tizenkét kilométerre, a tengerhez érkezett. Álmai véget értek e hamuszínű, tajtékos és piszkos tenger partján, melyért nem volt érdemes a kaland veszélyeit és áldozatait vállalni.- A sűly essen belé! - kiáltotta. - Macondót mindenütt víz veszi körül. Az az elképzelése, hogy Macondo félszigeten áll, hosszú időn át tartotta magát, az önkényes térkép alapján, amelyet Jósé Arcadio Buendía a felfedező- útról visszatérve rajzolt. Haragosan húzta meg a térkép vonalait, rosszindulatúan eltúlozva a közlekedés nehézségeit, mintegy önnön büntetésül, amiért oly esztelenül választotta meg a helyet. - Soha sehová nem jutunk el - panaszolta Ursulának. - Itt kell megrohadnunk élve, a tudomány jótéteményei nélkül. - Ez a bizonyosság, amint hónapokig rágódott a laboratórium kis kamrájában, megérlelte benne a tervet, hogy Macondót kedvezőbb környékre telepíti át. De Ursula ezúttal elébe vágott lázas tervezge- téseinek. Titokban, törhetetlen hangyaszorgalommal lázítgatta a falu asszonyait a férfiak hóbortja ellen, akik már hozzá is kezdtek a költözködés előkészületeihez. Jósé Arcadio Buendía nem is tudta, hogy a tervei pontosan mikor és milyen ellenséges erők következtében vesztek bele az ürügyek, várat- lan akadályok és kifogások sűrű szövevényébe, míg végül puszta illúzió lett belőlük. Ursula ártatlan arccal figyelte, és még egy kis szánalmat is érzett iránta, amikor egy reggelen az eldugott kamrában találta; férja éppen a költözködési ábrándjairól dünnyögött, és eredeti ládáikba csomagolta a laboratóriumi eszközöket. ■w Trsula hagyta, hadd fejezze be. ml Hagyta, hogy leszögezze a ládákat, és egy festékbe mártott izsóppal sorban ráírja a kezdőbetűit; egyetlen szemrehányás nélkül nézte, de már annak tudatában, hogy a férje is tudja (mert süket monológjaiban beszélt róla), hogy a falu férfiai nem fogják követni. Csak amikor férje már a kamra ajtaját kezdte szétszedni, Ursula akkor bátorkodott megkérdezni, hogy’miért, s ezt a keserű választ kapta: - Mivel senki sem akar innét elmenni, egyedül megyünk. - Ursula nem vesztette el a hidegvérét.- Nem megyünk el - mondta. - Itt maradunk, mert itt született a gyermekünk.- De nincs még halottunk - mondta a férje. - Az ember addig nem tartozik sehová, amíg nincs a földben halottja. Ursula szelíd eltökéltséggel válaszolt:- Ha meg kell halnom, hogy itt maradjatok, hát meghalok. Jósé Arcadio Buendía nem gondolta, hogy a felesége akarata ennyire hajthatatlan. A képzelet varázsával próbálta hát elcsábítani, egy csodálatos világot ígérve neki, ahol -elég, ha valami bűvös folyadékot öntenek a földre, s a növények máris olyan gyümölcsöket teremnek, amilyeneket akar az ember, és ahol potom pénzért mindenféle fájdalomcsillapító masinákat lehet kapni. E látnoki szavak azonban nem hatottak Ursulára.- Ahelyett, hogy folyton azokon a bolond találmányaidon járna az eszed, inkább a fiaiddal törődnél - felelte, r Nézz csak rájuk, úgy ki vannak csapva az Isten szabad ege alá, akár a barmok. Jósé Arcadio Buendía szó szerint vette, amit a felesége mondott. Kinézett az ablakon, meglátta a két gyereket mezítláb a napsütötte veteményeskertben, és az az érzése támadt, mintha Ursula varázsigéitől fogantak volna, s csupán attól a pillanattól fogva léteznének. És akkor lejátszódott benne valami: valami titokzatos és döntő folyamat, mely kiszakította a jelenből, és az emlékek felderítetlen tájai felé sodorta. Mialatt Ursula tovább söpörte a házat, amit immár biztosan tudta, élete végéig nem fog elhagyni, ő elmerülten nézte gyermekeit, míg csak könnyezni nem kezdett, keze fejével megtörülte a szemét, és beletörődése jeléül mélyet sóhajtott.- Jól van - mondta. - Küldd ide őket, segítsenek kirámolni a ládákat. / ősé Arcadio, a nagyobbik fiú tizennégy éves múlt. Szögletes feje volt, bozontos üstüke és olyan önfejű természete, mint az apjának. Bár magas termetével és testi erejével az apjára ütött, már akkor is nyilvánvalónak látszott, hogy nincs fantáziája. A sierrán való keserves átkelés idején, Macondo alapítása előtt fogant és jött a világra, és szülei hálát adtak az égnek, amikor látták, hogy nincs egyetlen állati testrésze sem. Aureliano, az első emberi lény, aki Macondóban született, márciusban töltötte be a hatodik évét. Csöndes és visszahúzódó gyermek volt. Már az anyja hasában sírt, és nyitott szemmmel született. Míg elvágták a köldökzsinórját, a fejét forgatta, a szobában levő tárgyakat szemlélte, kíváncsian, de minden elképedés nélkül fürkészte az emberek arcát. Majd közönyt tanúsítva azok iránt, akik odamentek hozzá, hogy megnézzék, figyelmét a pálmamennyezetre összpontosította, mely az eső rettentő nyomása alatt már-már beszakadni látszott. Ez az átható tekintet csak azon a napon jutott Ursula eszébe, amikoor a kis Aureliano hároméves korában belépett a konyhába: ő éppen levett a tűzről egyy fazék forró levest, és az asztalra tette. A gyerek, az ajtóban megtorpanva, így szólt: - Le fog esni. - A fazék biztosan állt az asztal közepén, de ahogy a gyerek a jóslatot kimondta, menthetetlenül megindult az asztal széle felé, mintha egy belső erő taszítaná, és darabokra tört a padlón. A rémült Ursula elmesélte az esetet a férjének, de ez természetes jelenségnek tartotta. Ilyen volt mindig, idegenül állt a fiaival szemben, részint mivel a gyermekkort a szellemi fogyatékosság korszakának tekintette, másrészt mert mindig teljesen belemerült a saját hóbortos spekulációiba. De attól a délutántól, hogy segítségül hívta a gyerekeket a laboratóriumi eszközök kipakolásához, a legjobb óráit nekik szentelte. A félreeső szobácskábán, amelynek falait lassanként fantasztikus térképek és mesebeli ábrák borították el, írni, olvasni és számolni tanította őket, s a világ csodáiról beszélt nekik: azokról, amelyeket ismert és azokról, amelyek határtalan képzeletében öltöttek testet. így tanulták meg a gyerekek, hogy Afrika legdélibb részén mily művelt és békés emberek élnek, s egyetlen szórakozásuk, hogy ülnek és gondolkodnak; és hogy az Égei-tengeren, a sza- loniki kikötőig szigetről szigetre ugorva, gyalog is át lehet kelni. E kápráztató leckeórák úgy bevésődtek a gyerekek fejébe, hogy hosszú évek múltán, egy másodperccel azelőtt, hogy a reguláris hadsereg tiszte tüzet vezényelt a kivégzőosztagnak, Aureliano Buendía ezredes újból átélre a langyos márciusi délutánt, amikor apja egyszer csak félbeszakította a fizikaórát, s mintha megbűvölték volna, keze megállt a levegőben, szeme kimeredt, úgy hallgatta a sípok, csörgők, dobok távoli haangját: a cigányok újból a faluba érkeztek, hírül adva a memphiszi bölcsek legújabb, elképesztő felfedezését. Új cigányok voltak. Fiatal férfiak és nők, akik csak a saját nyelvükön beszéltek, olajos bőrű és finom kezű, szép emberpéldányok, akiknek tánca és zenéje szilaj jókedvet árasztott szerte az utcákon, s voltak tarka papagájaik, melyek olasz románcokat adtak elő, egy tyúkjuk, amely dobpergés mellett száz aranytojást tojt, és egy idomított, gondolatolvasó majmuk és egy mindentudó gépük, amely egy időben gombot varrt fel és lázat csillapított, és egy rossz emlékeket feledtető készülékül meg valami flastromuk, amitől elmúlik az idő, és még ezer más, olyan szellemes és újszerű találmányuk, hogy Jósé Arcadio Buendía szerette volna feltalálni az emlékező gépet, nehogy egyet is elfelejtsen közülük. Egy szempillantás alatt felfogatták a falut. A zsibvásártól elbódult macondói lakosok egyszer csak azon kapták magukat, hogy fejvesztetten bolyonganak a saját utcáikon. Jósé Arcadio Buendía, mindkét gyermekét kézen fogva, nehogy a zűrzavarban elveszítse őket, aranyfogú ki- kiáltókba és hatkarú egyensúlyozóművészekbe botolva, a tömeg zavaros, trágya- és szantálfaszagú leheletétől fulladozva, mint egy őrült, mindenfelé kereste Melchiadest, hogy megtudja tőle e mesés lidércnyomás számtalan titkát. Sok cigányt megkérdezett, de nem értették a szavait. Végül arra a helyre ért, ahol Melchiades sátra szokott állni, s egy hallgatag örményt talált ott, aki spanyol nyelven ajánlgatta szirupját, amelytől láthatatlanná válik az ember. Az örmény éppen felhajtott egy pohárral az ámbraszínű léből, amikor Jósé Arcadio Buendía utat tört a könyökével a látványosságra odagyűlt bámészkodók csoportjában, és föltette a kérdést. A cigány végigjártatta rajta elképedt pillantását, majd bűzös és füstölgő kátránytócsává alakult át: a tócsa fölött ott lebegett válaszának visszhangja: - Melchiades meghalt. - Jósé Arcadio Buendía, a hírtől fejbe kólintva, der- medten állt, és igyekezett úrrá lenni a fájdalmán, míg az embercsoport, egyéb mutatványoktól csábítva, szétoszlott, s a hallgatag örmény tócsája egészen elpárolgott. Később más cigányok is megerősítették, hogy Milchiades valóban láztól pusztult el a szingapúri fövenyen. A gyerekeket nem érdekelte a hír. Mindenáron azt akarták, hogy az apjuk vigye oda őket a memphiszi bölcsek csodálatos találmányához, amit egy sátor bejáratában hirdettek: maga a sátor, mint mondták, Salamon királyé volt. Annyira erőszakoskodtak, hogy Jósé Arcadio Buendía legombolta a harminc reált, és a sátor közepére vezette őket, ahol egy szőrös mellű és borotvált fejű óriás állt, rézgyűrűvel a orrában, súlyos vaslánccal a bokáján, és egy kalózládát őrzött. Amikor az óriás fölemelte a láda fedelét, jeges lehelet csapta meg őket. Csak egy hatalmas, átlátszó tömb látszott, számtalan tűvel a belsejében, amelyeken sziporkázó színekben tört meg az alkony fénye. Mivel Jósé Arcadio Buendía tudta, hogy a fiai azonnali magyarázatot várnak tőle, zavartan re- begte:- Ez a világ legnagyobb gyémántja.- Nem - igazította ki a cigány. - Ez a jég/ ősé Arcadio Buendía értetlenül nyúlt a jégtömb felé, de az óriás visszatartotta. - Csak öt reálért lehet megfogni - mondta. Jósé Arcadio Buendía fizetett, majd rátette kezét a jégre, és perceken át rajta tartotta, miközben szívét félelem és ujjongás töltötte el a misztérium érintésétől. Szóhoz sem jutott, csak kifizetett még tíz reált, hogy a csodálatos élményben a fiai is részesüljenek. A kis Jósé Arcadio nem volt hajlandó megfogni. Aureliano viszont odalépett, rátette a kezét, és abban a pillanatban vissza is rántotta. - Forró - kiáltott fel rémülten. De az apja oda se hallgatott. Megrészegülve a nyilvánvaló csodától, egészen megfeledkezett ha- bókos vállalkozásainak kudarcáról és Melchiades testéről, amely a tintahalak martaléka lett. Újabb öt reált fizetett, és kezével a jégtömbön, mintha a szentírásra esküdne, felkiáltott:- Ez a mi korunk nagy találmánya!
