Új Néplap, 1990. október (1. évfolyam, 149-174. szám)
1990-10-06 / 154. szám
I 4 1990. OKTÓBER 6. Nem mese ez, emberek! Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis ország, annak pedig legalább 10 és félmillió állampolgára. Történt pedig vagy jó két és fél - három esztendővel ezelőtt, hogy annak a kis országnak a legfőbb vezetői - miután negyven- egynéhány év alatt amúgy alaposan elherdálták a nemzet vagyonát - gondoltak egy merészet, s nehogy nagydobra kelljen verni a fennhatóságuk alatt álló 93 ezer négyzetkilométert - hisz akkor ők se tudtak volna tovább hol uralkodni -, kitalálták, hogy az ott élők a munkájuk után kapott tallérjaikból személyi jövedelemadót fizessenek, ezzel is gazdagítva az állam üresnél is üresebb kincstárát. Ógtak - mógtak is eleget e miatt az emberek, hisz korábban sem éltek valami jól, s nehogy túlságosan elégedetlenekké váljanak, az ország vezetői odafönn kisütötték, hogy azért némi engedményt is adni kéne. Az adórendszer nemcsak az izzadsággal megkeresett havi fizetségeket, hanem az abban az országban föllelhető mindenféle árucikket érintett, hiszen az áfa néven ismertté vált általános forgalmi adó szépen, rendben rátelepedett az amúgy is egetverő árakra. Ezt az áfát - ha valaki nem tudott mit csinálni unalmában, és mondjuk építkezésbe vagy lakásának felújításába kezdett - az építőanyagok vásárlásai után visszaigényelhette az adóhivatalnál. A vezetők úgy gondolták, hogy ezzel rengeteget segítenek és javítanak az emberek hangulatán. Hisz ez egy boldog ország - hitték akkoriban még a főnökök -, s így az ott lakókkal nem fordulhat elő az, ami a szomorú mesék hőseivel történik meg, hogy a sűrű, sötét rengetegben, a szabad ég alatt kell álomra hajtaniuk árva fejüket. Ezért abban a hiszemben éltek, hogy előbb- utóbb majd mindenki fölépít magának egy tipptopp kis mézeskalács házikót. Tulajdonképpen sokan bele is vágtak, és szorgos kis hangyák módjára csinosítgatták, újítgatták, építgették lakásaikat. Ám, mire az utolsó marcipáncsere- pecskék is a helyükre kerültek, nyakig ültek az adósságban. Számoltak, osztottak, szoroztak, összeadtak, kivontak az emberek, de hiába. Ugyanis kiderült, hogy a napról-napra fölfelé ugrabugráló árak miatt akkor sem tudnák kifizetni házuk árát, ha az örök élet vizétől halhatatlanná válnának, és ezután csak száraz kenyérhéjon élnének. Persze az is igaz, hogy az OTP nevű országos pénzintézet magas kamatra - vagy talán hadisarcra, ezt pontosan nem tudni - adott hiteleket üppre, de hát azt is vissza kellett fizetni egyszer. De hogyan? Nos, nem kellett félteni annak a kis országnak a népét, hisz az emberi fantázia ott is végtelennek tűnt. S a csínytevők kifundálták, hogy van nekik bőven keresnivalójuk, már csak azért is, mert az ott bevezetett adórendszer egy sebtében összegányolt valami volt, így természetesen számtalan kis- meg nagykaput hagyott maga után. S mindez azoknak a malmára hajtotta a vizet, akik szerettek a zavarosban halászni. Az egyik gyenge pont éppen az általános forgalmi adó visszatérítése körül rajzolódott ki. Az adóhivatal emberei hiába kürtölték világgá a bajokat, ám hangjuk nem jutott túl a kerek erdő közepén. így a torkos emberkék nyugodtan űzhették tisztességtelen játékaikat. Egyet-kettőt közülük a hajdúk fülön is csíptek, de a többieket ez nem nagyon zavarta. Külön az áfa visszaigénylésére szakosodott maffiák garázdálkodtak az országban. Erről egyébként a tartományokban naponta megjelenő hírharsonák többször is beszámoltak. Ám a 25 botütés mégis elmaradt, és még egy irgum-burgum sem hangzott el. így az emberek vérszemet kaptak és tovább fejlesztgették, csiszolgatták kezdetleges módszereiket. Például fogták magukat és dolgozó kisiparosok adatait tartalmazó stempliket barkácsoltak otthon, házilag össze, és ezeknek a vállalkozóknak a nevében számlákat gyártottak. Mi sem volt egyszerűbb ennél, hisz a nyomtatványboltokban pár forintocskáért csupán venniük kellett egy nyugtatömböcskét, azt kiállították, rányomták a pecsétet, és már mehettek is az adóhivatalba visszaigényelni az áfát. Ezt olyan sze- mérmetlen módon csinálták, hogy egy- egy esetben 600-700 ezer forint értékű hamis számlát is benyújtottak, s jutottak hozzá szinte pillanatok alatt százezrekhez. Aztán kuncogtak is eleget a jól végződő tréfán, s mindig újabbakat eszeltek ki. Ha sikerült az egyiknek, miért ne sikerülne a másiknak is - gondolták a pemahajderek. S nyilván egyre merészebbekké váltak. Az egyik kisváros lakója sem volt rest, s legott a lakása közművesítése ürügyén kiállított egy 800 ezer forintos számlát, és nosza, ízibe, bevitte a hivatalba. Ám amikor az ellenőrök csak úgy, rajtaütésszerűen kibotorkáltak a helyszínre, mit ad isten, ott mindössze egy 12 négyzetméteres dü- ledező putrit találtak, s a portán nemhogy egy egész, de még egy fél tégla vagy egy fél cserép sem volt olyan, ami új Jett volna. Vagy mi sem egyszerűbb mint az, hogyha egy számlát kiállítottak 30 ezer forintról a boltban, otthon elébeírtak egy ötöst, s hipp-hopp, máris 530 ezret ért a kis papírocska, s természetes, hogy ezután járt vissza a 20-25 százaléknyi áfa. Vagy rájöttek a furfangosabbak arra, hogyha építkeznek, akkor a szükségesnél több anyagot kell vásárolniuk: mert ha csak 2 ezer cserép kellett, ők mégis vettek 4 ezret. Vitték a szabályos számlát, visszakapták az utánajáró áfát és másnap már a helyi hírharsonában hirdették is a 2 ezer felesleges cserepet, amit természetesen jó pénzért - vagyis olyan árért, amelyben az áfa is benne volt - kínálták eladásra. Tiszta haszon. De olyan esetek is előfordultak abban a kis országban, hogy vettek az emberek különböző építőanyagokat lakásuk felújításához és másnap azt színlelve, hogy elveszítették eredeti számlájukat, visszatértek az üzletbe és kértek egy másolatot, mondván, az mindenképpen kell, hogy visszakaphassák pár forintjukat. Az eladó tündéménik meg tündérbácsik varázsvesszejeikkel jóhiszeműen odateremtették az újabb blokkokat. S hőseink, világos mint a nap, mindkét számlával - merthogy nem veszett el az eredeti sem - jelentek meg az adóhivatalban, és minden különösebb tortúra nélkül jutottak hozzá jogtalanul mesés tíz- meg százezrekhez. Most fölvethetné persze bárki, hogy miért nem tudták kiszűrni ott, azon nyomban a hivatalban, hogy ki a csaló és ki nem. Nos, azért nem, mert ott egymás hegyén-hátán várakoztak mindennap az emberek, s arra annak az egy-két ügyintéző bácsinak meg néninek nem volt ideje, hogy minden számlát külön-külön, nagyítóval vagy írásszakértővel megvizsgáltasson. Utólag persze rendre rájöttek a hivatal emberei a turpisságokra, hisz ismerik a mondást: addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik. Jöttek is a zsandárok, és fülöncsípték azokat a torkosokat, akikről kiderült, hogy huncutkodtak. Nem is tehettek volna mást, hisz többszáz feljelentést kézbesített nekik a holló. Volt nagy csodálkozás, amikor a hamiskodók fejére olvasták bűnlajstromukat. Erről azonban már egyetlen hír- harsona sem írt egy árva sort sem. Itt a vége, fuss el véle. Aki nem hiszi, járjon utána. Megtette volna ezt egyébként a mesemondó is, csakhát akármerre ment, mindig abba a fránya adótitokba ütközött. Mert az ám nem csak a tisztességes embereket, hanem a csalókat is védi. És ez már nem mese, hanem maga a Mindennapi piacunk Fotó: Nagy Zsolt Nemcsak a beteg, az orvos is fontos Inteijú dr. Böjthe Lajossal, az Hetényi Géza Megyei Kórház és Rendelőintézet új igazgatójával Mint arról már lapunkban beszámoltunk, csütörtökön délután a szakorvosokkal kibővített főorvosi értekezlet döntött, és három pályázó közül dr. Böjthe Lajost választotta meg a Hetényi Géza Megyei Kórház és Rendelőintézet új igazgatójának. Tegnap interjút kértünk tőle lapunk számára.- Igazgató Úr! Ön sokáig aneszteziológusként - vagyis altatóorvosként - tevékenykedett itt a kórházban. Azzal, hogy most az intézmény első számú vezetője lett, fel hagy-e eredeti foglalkozásával?- Szó sem lehet róla. Már csak azért sem, mert egyáltalán mi a biztosíték arra, hogy négy esztendő múlva ismét megválasztanak. Ugye, hogy semmi? És mivel akkor még nem érem el a nyugdíjas kort, nekem utána is a szakmában kell dolgoznom. Nem akarok úgy járni mint sok korábbi igazgató, akik évtizedekig vezettek egy-egy egészségügyi intézményt, s csupán azt tekintették fő hivatásuknak. Ám amikor kikerült alóluk a szék, ott álltak mindenféle gyakorlat nélkül. Ezt mindenképpen el szeretném kerülni.- Azt Ön nyilván nálam is jobban tudja, hogy meglehetősen rossz az egészségügy helyzete, s ezen belül a megyei kórházunké meg különösen az. így indokolt a kérdés, hogy milyen elképzelésekkel vág neki új feladatának. Magyarán: véleménye szerint mik azok a legégetőbb gondok, amelyeket ha nem is napokon belül de nagyon rövid idő alatt meg kellene oldani?- Napokon belüli változtatásokra tényleg nem tudok példát mondani, tudni illik a hivatalos kinevezésem, még nem történt meg. Az igaz, hogy megválasztottak, ám a kinevezés a majdani helyhatósági vezető feladata lesz és tulajdonképpen csak attól az időponttól leszek én teljes jogú igazgató. Addig - elgondolásaim szerint - nem sok tninden történhet. A későbbiekben viszont nem is annyira a személyi változások jellemzik majd ennek az igazgatóváltásnak a lényegét, hanem inkább az, hogy gyökeres szemléletváltozást szeretnék elérni. Ez pedig nem túl rövid időt vesz igénybe.- Ha már a személyi változtatásokat is szóba hozta, azt azért megjegyezném, hogy a kórház dolgozói közül sokan mondták, hogy a most leköszönő elődje tulajdonképpen ugyanazokkal az emberekkel vette körül magát, akikkel az előző igazgató is dolgozott, s azok nagyban befolyásolták, emiatt mintha elvesztette volna realitásérzékét. Ebből a néhány elszólásból a kívülálló azt szűri le, hogy valamilyen személyi változások mégis csak el- kerülhetetlek.- Természetesen lesznek e tekintetben is változások, ám úgy néz ki, hogy ezek szinte maguktól megoldódnak. Hisz az elődöm visszalépésével egyidő- ben azok a vezető pozícióban lévő emberek is lemondtak, akik mellette komoly funkciókat töltöttek be. Én úgy tudom, - habár nem beszéltem még közülük senkivel -, hogy nem is szándékoznak megpályázni korábbi posztjaikat. Mindemellett azt szeretném nagyon hangsúlyozni, hogy nem kívánok semmiféle rettegéssel teli hangulatot, vagy állapotot teremteni a kórházban, mivel nagyon rossz lenne, ha valakiknek már most egybe lenne a gyomra amiatt, mert úgy hiszik, hogy inog alattuk a szék, vagy bizonytalan az íróasztaluk. Jelenleg nem ezzel kell foglalkozni, hisz ennek a kórháznak dolgozni kell, nemcsak ma, hanem holnap is. Persze az igaz, hogy nem mindenki odavaló ahol éppen most van, de azért az ijesz- getősdit mindenképpen el szeretném kerülni. Mindenkivel meg akarom beszélni, hogy mi az ami nem tetszik nekem, de nem az a célom, hogy fejek kerüljenek a fűrészporos kosárba, hanem az, hogy tisztességesen, hozzáértéssel dolgozó emberek teljes energiájukkal a kórház javára munkálkodjanak.- Ez eddig nem így történt?- Talán nem. Ugyanis voltak bizonyos körök vagy helyek, amelyek azt szolgálták, hogy emberek jó állásokhoz jussanak.- Meglátása szerint min kell itt a kórházban a lehető leggyorsabban változtatni?- Erre a kérdésre válaszolva azt a progampontomat emelném ki, amit úgy fogalmaztam meg, hogy beteg-, orvos- és szakmaközpontú kórházat szeretnék megvalósítani. Tudni illik eddig mindig arról beszéltek, hogy betegközpontú egészségügyi ellátás szükséges, ahol a valamilyen bajjal küszködő és hozzánk forduló ember az első. De kérdem én, meg lehet ezt úgy valósítani, hogy közben nem vagyunk tekintettel betegeket ellátó orvosok problémáira és nem figyelünk a szakmára? Ugye hogy nem? Ezért ezt a három dolgot együtt és egyszerre a lehető leggyorsabban meg kell és meg is lehet oldani. A betegközpontúság azt jelenti, hogy minden értük történjen, tehát ne attól függjön a páciens gyógyulása, hogy kihez fordul vagy milyen a kórház műszerezettsége, hanem attól, hogy mit kíván az érdeke? Érthetőbben: az esélyegyenlőséget szeretném megadni minden hozzánk forduló embernek. Ez nagyon fontos. És ezt csak úgy lehet elképzelni, ha a kollégák nem egymás farkasai, hanem egymás támogatói, s a beteg érdekében az esetleges személyi ellentéteket is félre tudják tenni. Mindez hozzátartozik az általam követeitekhez. Nyilvánvalóan egy egészséges verseny kell, hogy legyen az orvosok között, ami arra jó, hogy a szakmai teljesítményüket fokozzák. Ám ezentúl semmiféle rivalizálásnak nem szabad helyt adni.- Ön most az emberi és szakmai oldalát világította meg programjának, de nem beszélt az anyagiakról. Itt nemcsak az orvosok fizetésére - habár az is nagyon fontos -, hanem a kórház felszereltségére is gondolok.- Ebben a gadzasági helyzetben nem sok reményünk van arra, hogy ezen a téren különösebben változzon a helyzet. Éppen ezért csak vágyaink vannak. Ezek közé tartozik, hogy különböző vállalkozások révén szeretnénk tőkéhez jutni, s talán még külföldről is támogatni fognak bennünket. Ám igazából a társadalombiztosítás tudna segíteni rajtunk, de most az is átalakulóban van és jelenlegi formájában meg is akarják szüntetni. Tudja napjainkban elég nagy a káosz, hisz a helyhatósági választások zajlanak, és arról, hogy mennyi pénz fölött fog rendelkezni a kórház, még halvány fogalmunk sincs. Azt sem tudjuk, hogy ki tart majd el bennünket.- Elég lehangoló amit mond, pedig nagyon szépen mérni lehetne, hogy mennyire gazdaságos az egészségügy finanszírozása. Arra gondolok, hogy ha Önök gyorsan meggyógyítják a betegeket, akkor nem kell annyi táppénz, kevesebb a kieső munkaidő és így tovább. S ez mind az ország hasznára válna...- így van, de ehhez egy valóban gazdasági alapon működő társadalombiztosítás kellene. Ez az ami nincs, de nagyon reménykedünk benne, hogy lesz. Hisz mi is abban látjuk, a felemelkedés útját, ha pénzben kifejezhető munkát végezhet a jövőben az orvos. Mert abban a pillanatban amikor a társadalombiztosítás fehéren-feketén kimutatja és megmondja mennyit térít például egy röntgenvizsgálatért, mennyit a gyógyszerért vagy az orvosi díj fejében, s hogy egyáltalán egy napi kórházi ápolás hány forintot jelent, s ha ezeket a pénzeket az az intézmény, amelyik a beteget meggyógyította, meg is kapja - nos akkor mindjárt érdekeltté válik, hogy gyorsan és jól dolgozzon... S akkor majd az orvos sem tartja a markát a hálapénzért, mert lesz miből megfizetnünk. N.T.
