Új Néplap, 1990. október (1. évfolyam, 149-174. szám)
1990-10-29 / 172. szám
_u__________________________________________________________________________Néplap Szolnok, 1944 őszén Amikor meghalt a város A fiatalság tékozló, akit meg már egy kicsit is megcsapott az öregedés szele, pótolni szeretné ifjúkori mulasztásait. Gyűjtögeti az emlékeit. Tudathasadásos állapot - ha nem is a fogalom orvosi értelmezésében -, amikor a gyermekkori emlékek kerülnek egy több évtizeddel későbbi gondolkodás fókuszába. Az önvád kikerülhetetlen és természetes. Hiába mondják, hogy "ha nekem akkor annyi eszem lett volna, mint most...". Lehet, hogy a gyermeki ösztönök sokkal többet érnek, mint a pipa- szárrágó meditációk? De fölösleges is az effajta tépelődés, a gyer- mekkojom élményeit úgyis csak napjaim ítéletei alapján vagyok képes végiggondolni, leírni. Kutyák, macskák, gyerekek Szolnok fele harmada már 1944 nyarán romváros volt. Június elseje és augusztus 20-a között - nem teljes adatok szerint - 12 ezer 700 bomba hullott a Tisza-parti településre. De akkor azért még város volt a város, mert a lakosság többsége még itt siratta, temette a ha- lottait. A sebesülteket, a betegeket kórházba vihették, égett a villany, a közkutakból folyt a víz, a pékek kenyeret, kiflit sütöttek, a boltok, ha üresen tátongó polcokkal is, de nyitva voltak. (Persze már amelyik: a sárga csillagos üzletek redőnyét rég lehúzták!) Az értékek fogalma nagyot változott. A szegénység legnagyobb kincse ezidő- ben már a perforált papírlap, az élelmiszerjegy volt. Amíg jártak a vonatok, el lehetett menni ide-oda krumpliért, napraforgóért, esetleg egy pár kivén- hedt tyúkért, tojásért, de már ekkor is jobbára csere-bere alapon. De aztán ahogy közeledett a front, Szolnokról csak mentek a vonatok, vissza már nem jöttek. És amikor elfüstölgött az utolsó "civilvonat" is, egyes becslések szerint már csak ezerötszáz-kétezer, más adatok szerint négy-ötezer lakosa maradt Szolnoknak. A közigazgatást Jászberénybe vezényelték, néha onnan hazaszaladtak, mi újság itthon? Október 10-e körül a Tisza bal partjáról már áthozta a szél a szovjet előőrsök lövéseit, kurjongatá- sait. Ekkor már jobbára csak a magatehetetlen öregek, mozdulni képtelen, nekünk minden mindegy nincstelenek, asszonyok és gyerekek maradtak a városban. Férfiember sehol, vagy csak lapulva a romok között. Ha csizma csattogott a macskaköves utcákon, messzire hallatszott, mindenki tudta, hogy a "fekete ruhások" - nyilas keretlegények - vagy a német halálfejesek, az SS katonái jönnek. A Magyar Királyi Honvédségnek mindössze hat tisztje és tizenöt katonája jutott ezekben a napokban a város védelmére. A romházak udvarán, törmelékein elhagyott macskák nyávogtak, gazdátlanná vált kutyák csóválták farkukat, ha embert láttak. A jószágok örültek nekünk, az emberek meg féltek egymástól. A gyerekek váltak a fokozatosan elhaló város önálló és tevékeny polgáraivá, különösen a kisebbek, akiknek nem kellett attól tartaniuk, hogy befogják őket lőszert hordani, futóárkot ásni. De ásni azért ástunk épp eleget: az egyszervolt élelmiszerboltok, gazdagabb házak törmelékei alatt a raktárokat, kamrákat kerestük. Nagy kincs volt minden megtalált falat. Bunker is kellett! A "légósok" minden családi ház kertjében ásat- tak olyan jó három méternyi hosszú, két méternyi széles, ugyanolyan mély tömegsírnak valót. A tetejére fatörzseket, vagy ha az nem volt, deszkát kellett tenni, és azokra visszalapátolni a kiásott földet. A puskagolyótól, kisebb re- peszektől megvédett, de inkább csak lélektani hatása volt. Már amennyi! A nap jó részét ilyen bunkerokban töltötték a szolnokiak, lócákon, homokzsákokon üldögélve. Fölöttük csaknem egy hónapig szüntelenül robbantak a Sztálin-orgonák lövedékei, köröz- -tek az alacsony felhők alatt a repülőgépek. A bunkerokban, majdnem mindenhol egy-egy munkaszolgálatos vagy szökött katona lapult. Az öregasszonyok éjjel-nappal motyogták végehossza sincs imádságaikat. Áldott legyen az emlékük, jól imádkoztak, sokan túléltük... Csak egy nap a világ Akik nem élték át ezeket a napokat, akiknek nem voltak frontélményeik, nem érthetik meg igazán, miért is maradt az öregek és a középgeneráció számára jelzésértékű sláger: "Csak egy nap a világ..." A városban folyt a bor. A legnagyobb borkereskedő pincelabirintusában emeletnyi magas hordók voltak lesüllyesztve a borászok ke- zelőhídjai mellé. A német parancsnokság kiüttette a hordókból a csapot, amikor már várható volt, hogy a szovjet csapatok hamarosan elfoglalják a várost. A Tófenék utca környékéről messzire hallatszott a dáridó: "Ébredj magyar, az ősi föld veszélyben..." (A rossz emlékű nyilas pártház már nincs meg, a régi Deák Ferenc utcából nyílott jobbra.) Ittak a katonák, ittak az asszonyok, ittak a gyerekek, ittunk mindannyian, ki-ki a maga módján, de mindenki részeg volt. A "... ki tudja mi vár ránk" hangulata borgőzösen ülte meg az agonizáló várost. Október 25-én a Tabánt kiürítették, a lakosságot az ugari, Zagyvaparti tanyákra telepítették. A gyönyörű négytomyú Tisza-híd ekkor már alá volt aknázva. Másnapra virradóra tompa, de a bunkereket megremegtető robbanást hallottunk, majd a többszáz tonnás vasszerkezetek egymásra csapó- dásának fémes, rémítő hangját. Ezek voltak a mesébe illően szép híd utolsó jajszavai. (És hogy ez a robbantás mennyire értelmetlen volt: a szovjet csapatok ekkor már délen és északon is átkeltek a Tiszán, majd november 4-én néhány óra alatt pontonhidat vertek a Művészteleppel szemben, úgy araszoltak azon át tankjaik, ahogy az óriáshemyók másznak egy jó erős faágon.) Másnap megnéztük a Tiszába zuhant hidat. A mai Damjanich uszoda helyén egy gesztenyefákkal övezett utca volt. A híd felőli sarkán nagy szürke ház, egy magyar tábornoké. Felmentünk a padlására. Nem tudom, sírtam-e a látványra, azt se, hogy ma tudnék- e még ilyesmiért sími? Valami hihetetlenség élt bennem, bennünk, tabáni kölykökben, mert meg akartuk nézni a másik oldalról is a roncsokat. Ladikkal mentünk át a Zagyván a kiürített Honvéd Kórház alatt, végigcaflattunk a gát tövében. A torkolatnál valami fatelepféle volt. Ott láttuk meg a "fekete ruhásokat". Viharkabátos valakiket kísértek. Lezavarták őket a víz szélére, a géppisztolyosok pedig fennmaradtak a mázsaház mögött, mert odaátról a szovjetek is lövöldözni kezdtek. Eminnen is eldördültek a sortüzek. Nem emlékszem már, hányán voltak a viharkabátosok: hatan-e vagy nyolcán? Amikor a hozzám legközelebb álló két ember arccal a Tiszába zuhant, felugrottam és a cserép, meg tégla- rakások törmelékein át bukdácsolva rohantam vissza a Tabánba, nagybátyámék liliputi házába, ahol laktunk. Anyám a kapuban várt, jajveszékelt, vert, ölelgetett. Hadarva, hebegve, szipogva tudta csak elmondani, hogy kis játszópajtásomat, a szomszéd kályhásmester lányát aknatalálat érte. Anyám azt hitte, együtt voltunk. Kannát előre, kússz! A város vezetői közül csak ketten maradtak a helyükön. A méltatlanul mellőzött és elfelejtett költő, dr. Kiss Gábor, az akkori árvaszéki ülnök, Móricz Zsigmond barátja, és dr. Elek István városi tiszti főorvos, nagy művészetpártoló. Rajta kívül még egy orvos érezte kötelességének, hogy a halott város élőin segítsen: dr. Lengyel Bertalan, a későbbi neves bőrgyógyász, aki még - hála a sorsnak - ma is közöttünk él. Dr. Kiss Gábor velünk, gyerekekkel üzentette meg mindenfelé, hogy a Tisza vizéből nehogy próbáljon valaki inni, mert fertőzött. A felpuffadt hullák úgy úsztak lefelé, mint valami farönkök. (A Ti- sza-Zagyvá torkolatában lelőtt munkaseolgálatosok egyikének holttestét csak a jégzajlás morzsolta le a hídroncsról.) Zsákbakötött kannákkal - nehogy zörögjünk! - éjszaka jártunk, az utolsó száz méteren már kúsztunk a Tisza Szállóhoz ártézi vízért. A "városi vizet" csak felforralva, mosásra, mosdásra volt szabad használni. Dr. Kiss Gábor minden este ott volt a Tisza Szálló árkádja alatt, megtanított bennünket, hogyan kússzunk a kannával, hová bújjunk, amikor fütyül az akna. Méltatlanul bánt el az utókor a keményakaratú, de aranyszívű, tehetséges emberrel is. Szinte élve temették el, mert tétlenségre kárhoztatták. Az Árpádsávosok egyikét viszont ÁVH-s szakaszvezetőként láttam később őrt állni a Norma-ház előtt. A brigantik mindig megtalálják a maguk posztját. Krumpli korpával, - vaksötétben A "villanytelep" meg a papírgyár turbinái szinte mindvégig adtak valamicske áramot, de a vezetékeket leszaggatták az aknák, az ágyúlövedékek. Előkerültek a petróleumlámpák. Aztán a petróleum is elfogyott. Valakik tudták, hogy ha a benzinbe sót teszünk, az nem robban, lassan ég. Benzin volt bőven, de a só gyorsan fogyott. "Sötétben még megvagyunk valahogy, de só nélkül aztán nem!" - mondták az öregek, akik már átéltek egy háborút. Megszoktuk a sötétet, olyan lett a szemünk, mint a macskáé. "Csak ennél rosszabb ne legyen! Még élünk!" - mondta nagyapám. Másnap, harmadnap szakadatlanul géppuskázták a repülők az utcákat. Nem sok sikerrel, mindenki a föld alatt volt. Csak ennél rosszabb ne legyen! - ismételte nagyapám, mert ő Isonzónál már rosszabbat is megélt. Amíg élünk, nincs haj! És éltünk, lenn a föld alatt, a nyirkos rögök között, de éltünk. Anyám hajában főtt törtkrumplira szórt lisztet, később már csak korpát, összegyúrta, kifőzte vízben. Ez volt a kenyér. A pékek már nem sütöttek, mert a kemencék gyenge füstje is elég volt ahhoz, hogy odaágyúzzanak. Jobbról is, balról is. Elek doktor a városháza alatti patikában "rendelt", Lengyel doktor pedig későbbi feleségével a nagykórház - a mai megyei kórház - egyik pavilonjának pincéjébe menekítette át az egykori Papp Gábor szanatórium földszintjéről a gyermekkórházat'. A gyógyszereket az elhagyott, szétzúzott patikák törmelékéből szedték össze. Ahogy tudtunk, segítettünk: ösz- szesöpörtük az utcára kiszórt orvosságot, ruháskosárba lapátoltuk, úgy vittük "Elek doktor bácsinak". Néha meg is mondta, hogy mit keressünk, de a latin neveket nemigen tudtuk kisilabizálni. Egyszer találtunk olyan gyógyszert a hídnál lévő patika előtt, amit kért, szaladtunk, szaladtunk, vittük. Ezt már hiába hoztátok! - mondta, és kőkemény német kekszet nyomott a-kezünkbe. A mai eszemmel úgy mondanám, az volt a legriasztóbb, hogy nem láttunk embereket az utcán. De akkor még nem értem fel észszel, hogy meghalt a város. Ezért azt is természetesnek véltem, hogy megmaradtam. Sőt azt sem fogtam fel, hogy valamf rettenetes történt. Örültem anyám korpás krumplijának, és azt hiszem ’44 késő őszén, ’45 telén olyasmi lelkivilággal néztem az erőszakot, a halált, mint gyermekeink manapság a jó pénzért hirdetett akciófilmek borzalmait. A mai lélekrontást nehezebben élem át, mint az akkori valóságot. Pedig akkor meghalt körülöttem egy város. De netán most még ennél is többről van szó? Tiszai Lajos Ez a fényképfelvétel ott készült 1944 kora őszén, ahol most - körülbelül - a MÁV Csomóponti Művelődési Ház és a bizományi áruház áll 1990. OKTÓBER 29. Képes kaleidoszkóp A hatvanas években emlékezetes irodalmi estek színhelye volt a szolnoki Árkád cukrászda. Az üzlet vezetői most egy pódiumsorozattal felújítják e nemes hagyományt. A sorozat első előadásán Kovács Erzsi és Aradszky László lépett fel. Felvételeinken a két énekes és a közönség. Magyar színháztörténet címmel új könyvet jelentetett meg az Akadémiai Kiadó A magyar színjátszás 200 éves évfordulója alkalmából az Akadémia Kiadó az MTA Színháztudományi Intézetének közreműködésével reprezentatív könyvet jelentetett meg "Magyar Színháztörténet" címmel. Az első kötet az 1790-1873 közötti időszakot öleli fel, a második kötet megjelenése a jövő év elején várható. Talányos nyomok Nógrád megyében Hustyava Zoltán 1990. október 4-én Diósjenő határában gombaszedés közben egy erdei tisztáson egy 8 méter hosszú és 3 méter széles ellipszis alakú lenyomatot talált a talajon. Az ellipszisen belül 18 szabályos, egymástól azonos távolságra eső félgömb alakú lyuk van. A lyukak egymás közötti távolsága 120 centiméter, átmérőjük 30 centiméter, mélységük 20 centiméter. Az ellipszisen belül nem volt élő növényzet és a lyukak fala rendkívül kemény volt. Égésre utaló nyomokat nem találtak. Több ember egybehangzó véleménye szerint, a nyomok egy általunk ismeretlen szerkezettől származnak. i
