Új Néplap, 1990. október (1. évfolyam, 149-174. szám)

1990-10-21 / 167. szám

1990. OKTÓBER 21. 11 Szobrászsirató Lapunk október 9-i számában, A 07 je­lenti rovatban jelent meg a rövid hír:,, Ok­tóber 6-án, éjjel egy órakor, a Mezőtúr- békésszentandrási duzzasztónál Samu Géza 43 éves, buda­pesti lakos gépkocsi­jával belecsúszott a vízbe, és megful­ladt." Tragikus baleset, borzal­mas halálnem: feltartóztatha­tatlanul süllyed a mélybe az autó, lassan megtelik vízzel, hörgő, ziháló haláltusa, két­ségbeesett, reménytelen erő­feszítés, míg a benne rekedt ember tüdejéből is kiszorul a levegő. Őszintén sajnálom Samu Géza 43 éves, budapes­ti lakost, együttérzéssel gon­dolok a hátrahagyott hozzá­tartozókra - ha együttérzésem nem is képes fájdalmukat csökkenteni, és megrendül­tén gyászolom Samu Géza szobrászművészt, a jó isme­rőst (barátot?), cimborát, küzdőtársat, a modem ma­gyar szobrászat egyik legna­ben lehet, de érvényesebben aligha; felvetett fejjel, leiké­ből préselt torokhangon. Szá­jából sámánénekként hang­zott a nóta, mint ahogy po­gány, ősi mágiát művelt szob­raival is. Vegetatív szob­rászat: fogalmaz a rend­szerező szakmai magyarázat hajladozó, burjánzó sövény­plasztikái, rézszögekkel ki­vert, „megpatkolt”, tüskés ágú fái, teknőangyalai, nap­szekerei láttán. Bűvölő, titok­zatos mágia; súgja a lélek ér­zékenysége. Ahogy annak idején Sós Imre végig a Rákóczi úton, mezítlábasán, vállán a csiz­májával sétált be a magyar színháztörténetbe, úgy érke­zett Samu Géza a magyar szobrászatba, anélkül vált mesterré és lettek követői, hogy maga inaskodott volna. Egy rossz mozdulat, egy megcsúszó kerék váratlanul félbeszakította életművét, de ez az életmű mégsem csonka, így teljes, így is egész, de le­hetett volna gazdagabb, mű­vészi útja kanyarodhatott vol­na még másfelé, indulhatott volna még új magasságok Samu Géza: Temetési menet, fa, vas, 110x25x25 cm, 1972. gyobb ígéretű tehetségét, és ez ígéret beteljesítőjét. Samu Géza, aki 43 évesen távozott közülünk, csak át­menetileg volt budapesti la­kos. A főváros, mondhatnám, csak ideiglenes tartózkodási helye volt; messziről indult, és messzire érkezett. Dunán­túli parasztgyerekként nála senki sem énekelte szebben az alföldi népdalokat - szeb­meghódítására, ha képesek lettünk volna még köztünk marasztalni. Emlékére lassan úszik lefelé a vízen egy csó­nak alakú deszkadarabra sze­relt ’’Temetési menet”. És mintha látóként sorsát für­készte volna ki, ezt a szobrát kovácsoltvasból, mementó- ként a dunaújvárosi folyópar­ti sétányra, nagy méretben is elkészítette. Rideg Gábor „Caritas” szociális alapítvány Jászberényben Fogyatékos gyermekek gondozása helyben Az országban az elsők között létrehozott jászberényi Családsegítő Központ többéves tevékenykedése során számos olyan szociális problé­mákat tárt és karolt fel, aminek korábban nem volt gazdája. A Jászságban például 18 olyan egészségkárosodott gyermek él, akinek nevelése, gondozása túlnő a család anyagi, szellemi képességein. A teherrel azonban a szülők jórészt maguk birkóznak. A családsegítő köz­pont azon túl, hogy tud róluk, támogatja őket segélyekkel, benzinjegyek­kel, szakmai és lelki tanácsokkal is. Jászberényben 8-10 olyan mozgás- sérült gyerek van, akit rendszeresen hordanak a szülők Szolnokra, vagy Pestre, a Pető Intézetbe, esetleg Kecskeméten, bentlakásos intézetben foglalkoztatnak. A közelmúltban felmerült a gondolat, hogy Jászberényben megoldhat­nák-e a kezelést, gondozást. A városi tanács fennállásának utolsó hónap­jaiban, heteiben érdemben nem foglalkozhatott a témával, az az új önkor­mányzat hatáskörébe tartozik. Egy 5 éve született törvény értelmében a fogyatékos gyerekeket is az egészségesekével azonos jogok illetik meg, ezért a szülők az országgyűlési képviselő közbenjárását is kérték. Kiindulásként rögtön kínálkozott a Hűtőgépgyár augusztusban meg­üresedett bölcsődéje. A vállalat 1980-ban épített intézményében eleinte 60 gyermek nyert ideális körülmények között elhelyezést, de az utóbbi időben a létszám fogyott, s utoljára már csak 16-an vették igénybe a bölcsődét. Igaz, az egyik szárnyába beköltözött a munkapszichológiai laboratórium, de az üresen maradó 2 részt a gyár a városnak szánta. A vagyonügynökség által elrendelt vagyonzárlat miatt azonban jó szándéka ellenére egyelőre nem tud lépni a vállalat. A Családsegítő Központ azonban ez idő alatt sem tétlenkedik, hanem az úgynevezett konduktor bölcsődei, óvodai csoport létrehozása érdeké­ben pályázatokat készít, támogatókat keres. A feladatok természetesen sokrétűek, már csak azért is, mert nő a városban a munkanélküliség, megjelentek a hajléktalanok, és egyéb szociális feszültségek is keletkez­nek. Mindezekkel pedig az önkormányzatnak kell megbirkóznia. De már látható, hogy egyedül nem lesz elegendő a feladatokra, társadalmi ösz- szefogás kell. A fogyatékos gyerekek gondozására és más szociális prolémák enyhí­tésére (olcsó konyha, egyházi melegedő...) a családsegítő központ 100 ezer forintos „Caritas” szociális alapítványt hoz létre. Az alapítványt hamarosan bejegyzik, és a csekkszámlára várják a polgárok, helybeli üzemek adományait, amelyekkel nemcsak az érintett családokat, szemé­lyeket, hanem az önkormányzatot is segítik. Az igazság pillanata? Avagy Pálffy Dezső felüti a fejét Néplap Tudom, tudom. Kedves Olvasó, itt, Jász-Nagy- kun-Szolnok megyében Önöknek már a víz­csapból, a fúrott kútból, de még az itatóvályú­ból is a Mezőhéki Táncsics Tsz, Első Magyar Szövetkezeti Sörgyár és Pálffy Dezső-ügy fo­lyik, s elegük van a felmelegített perekből, sérelmekből, ország-világ előtt tépett sebekből, rehabilitációkból, amelyekkel amúgy, elviek­ben egyetért, de gyakorlatban már aligha kiván­csi a részletekre, miértekre. Telítődtünk áldo­zatokkal, önvádoló besúgókkal, megtért verő­legényekkel, s amikor a koncepciós per kifeje­zés annyi érzelmi energiát sem kelt a hallgató­ban, mint mondjuk az ügyeletes benzináreme­lés, akkor ember legyen talpán, aki még egy pillanatig is meri hinni, hogy közösségi meg­hallgatása, nyilvánosság előtti kitárulkozása gyógyírt ad sebeire, visszahelyezi emberi-er­kölcsi jogaiba. Helyére. Dr. Pálffy Dezső, a Mezőhéki Táncsics Tsz volt elnöke ilyen ember (a talpán), s bár tudom, mint mondám, hogy feltehetően Pálffy-allergiáért veszélyességi pótlékot kívánnak egyesek, szí­ves elnézésüket kérem: egy ma született kíváncsinak - kivált­képp, ha újságíró, s még inkább, ha szolnokiságát, pardon, Jász- Nagykun-Szolnok vármegyeisé- gét évtized után sem tagadja meg - minden vicc új. Jó, a Pálffy-ügy nem új. De nem is vicc! Legyen szabad ezt még meg- toldanom annyival, hogy a fenti­ek okán nem kívánok nagyon ér­tő szakértő, s még inkább nem avatott ítész lenni. Nekem most mindegy, ki mit írt, olvasott, s tett le az asztalra Pálffy-Mező- hék-Sörgyár-ügyben. Én most csak ülök - és emlékezem -, és arra emlékezem, hogy ülök. És hallgatok, mert azt hiszem, tanú­ja vagyok az igazság pillanatá­nak. így tehát: Tanúvallomás jóhiszeműen Ülök tehát - vissza az időben szeptember közepéig - a Mező­héki Táncsics Tsz közgyűlésén, és várom a nagy pillanatot, ami­kor az elűzött, meghurcolt hőst a nép, az istenadta, a belátó, az öntudatos, a nemzet alkotója, stb., vállára veszi, pajzsára eme­li, körbehordozza, és azt kiáltja: éljen! Rehabilitálni Pálffy De­zsőt! Ezt várom, mert a formális logika szerint úgy gondolom, aki bűnös, azt elítélik, akit elítélnek, attól elfordul a nép, aki pedig ártatlan, azt megkövetik - akik­nek kell -, felékesítik koszorú­val, megéljenzik, a megtérés napjától időben távolodva négy­zetes arányban növekszik az „Ugyemegmondtamhogyjóem bér” típusú hívek száma, majd ünnepséget rendeznek birkava­csorával, utcát neveznek el róla, de legalább sörözőt. És persze visszahelyezik jogaiba. Aki te­hát ártatlan, az nem bűnös. Csak ülök és hallgatok, és ahogy várom a megvilágoso­dást, úgy növekszik értelmemen a homály. Még nem tudom, ki az a Pálffy Dezső, de a reflexekből, reakciókból, a történtekből azt sejtem, nem szívesen látott ven­dég ő a saját egykori birodalmá­ban. Igazság ide, ártatlanság oda. Forr vagy megfagy körülötte a levegő, mindegy. Csak langy- meleg nem tud lenni. Nem sze­retnék a helyében lenni, akárki is ő. A formális logikával, az egy­szerű igazságokkal ugyanis - úgy tűnik - semmire sem megy. Az a bizonyos egyszerű igazság: dr. Pálffy Dezső téeszelnököt 1988-ban büntetőeljárás alá von­ják, lemond a vezető tisztségé­ről, elítélik, felmentik. Bűncse­lekmény hiányában. A „hiánya” ugyebár azt jelenti, nincs. Ha nincs, akkor semmi különbség közte és aközött, aki habzó száj­jal szidja őt a közgyűlés soraiból. Két ártatlan áll szemben egy­mással. Egy meghurcolt ártatlan és egy soha semmit meg nem élt ártatlan. S az egyik nem hisz a másiknak. Azt mondja Pálffy Dezső, az ártatlan, az egykori elnök, aki három év óta először áll szemtől szemben nagyüzeme volt tagsá­gával, hogy őt a Magyar Nép- köztársaság független (nem füg­gött tőle semmi sem?) bírósága bűnösnek mondta ki ebben és eb­ben, de a Magyar Köztársaság (még függetlenebb) bírósága ár­tatlannak mondta ki mindenben, amiben csak lebűnösözte a Nép- köztársaságé. Azt mondja erre a másik ártat­lan - mint aki nem hallja -, hogy mit keres itt „ez a’ ’ Pálffy, aki az Első Magyar Szövetkezeti Sör­gyár megépítésével csőd szélére juttatta a szép sikereket elért Me­zőhéki Táncsics Termelőszövet­kezetet, a megye büszkeségét? Ide „a” Pálffy ne jöjjön vissza se elnöknek, se senkinek, s főleg ne követeljen kártérítést az elvesz­tett napokért, a meghurcoltatá­sért, mert nem ő hurcolta meg, nem ő vette el alkotó napjait. Aztán sorra állnak föl a még ártatlanabb ártatlanok - akik ter­mészetesen semmibe nem keve­redtek, meghurcoltatásra sem tellett nekik -, és egyre nagyobb gombócokban dobálják a sarat az egykori dísztéesz sikerelnö­kére, a papírral bizonyítottan tiszta Pálffyra. Hogy a szauna, hogy a feleség pénze, hogy a flancos sörgyár... Különben is, vegye tudomásul, ők nem is büszkék az Első Magyar Szövet­kezeti Sörgyárra! Pálffy Dezső tartja magát, mint Odüsszeusz az árbocnál, te­kintete akár a szigorú osztályfő­nöké, akinek csemetéi eldugták a szivacsot, s rekontracímén sze­mükbe olvassa a gazdasági heti­lap hírét, miszerint a sörgyár be­tört részvényeivel abécsi tőzsdé­re, és ez nagy szó, ez bizonyítja, hogy biza jót tett az úttörő vállal­kozással. A téeszt pedig nem is hagyta csődben, csőd szélén sem. No, ennek már fele sem tréfa, rikkantja el magát a hivatásos számadó, és elmondja szubkont- rában, amit nem akart. Azt, hogy Pálffy Dezső mégis csőd szélén hagyta a téeszt, amit csak nagy- nagy küszködés árán (a jó nevű gyár emlegetett részvényeinek eladása árán is akár) sikerült megmenteni az enyészettől. Röpködnek a milliók-tízmilliók, miként szüretkor a darazsak. Fullánkjuk van már a szavaknak. Elég a vacakolásból, mit vesz- kődünk egy emberrel ennyit, záijuk ki - hangzik az első, majd a második, majd a dörgő tapssal kísért sokadik javaslat, végig­gördülve a termen, mint nyári zivatarkor az égzengés. Jelentem a tisztelt olvasónak, az egyöntetűen elítélő és ellensé­ges közhangulat rövid idő alatt másodszor csapott be. Aki ártat­lan, felmentik, gondoltam. Nem mentették fel. Akit tüntetőén ki­utálnak, akit egységesség, köz- felkiáltás látszatával kiközösíte­nek, azt kizárják, gondoltam. A szavazáson a kiközösítők nem voltak elegen. Nem zárták ki. Ennyit az egységességről. Fölkelve a padlóról Vártam, vártam, hogy az egy­más füle mellett elbeszélők kö­zös nyelvet találnak. Vártam, hogy valaki azt mondja, igen, hallottuk, hogy a volt elnök a mindenek fölött álló bíróság ál­tal büntetlennek minősíttetett, ezért elismerjük, hogy büntelen. Azt is vártam, hogy Pálffy Dezső azt mondja, igen, hallottam, hogy a munkámmal, működé­semmel kapcsolatban kritikát mondanak, meglep, hiszen amíg „erejem teljében” voltam, csend honolt körülöttem, de istenem, változnak az idők, nézzük csak, hogyan, miért vélekednek rólam így­Vártam, mint a déli buszt. Ké­sett. Most itt állok teljes tanács­talanságban, s nem tudom, hol kezdődik, s meddig tart a tiszte­let, amelyet az ismeretlen Pálffy Dezső konok bátorsága kelt ben­nem, amiért meghurcoltatása után fölkelve a padlóról szembe néz a vele ellenséges közösség­gel. Nem tudom'kinek mitől és miért szelektív a hallása. A da­rázsrajként dongó közösségé, amely nem hallja a felmentettség szózatát, s vétkeket emleget a papíron vétlennek? Annak vajon miért nem elég a pecsétes bizo­nyíték? Nálunk, e neurotikus kis hazában ennyire lehetetlen fe­hérbe öltöznie annak, akire egy­szer sár fröccsent? Ennyire nincs értéke már az írott szónak sem? Ennyire elszakadt egymástól íté­let és értékítélet? Találgatnék - de rossz totózó vagyok. S vajon Pálffy Dezső hogyan tudja nem meghallani a bírósági­jogi procedúrától teljesen füg­getlen ítélkezés felhangjait? Azt, hogy azok függetlenek attól, akármit tartalmaznak is. S a tar­talmuk! Három éve még lidérces álmában sem gondolta volna, lesz, aki felidézi - vagy felidézés gyanánt állítja -, nem akarták őt, az idegent, a felsőbbség által odatettet, a járási pártbizottság által odadicsértet. De hát ak­kor...! Akkor ugye a hatalom el­döntötte, hogy ő lesz jó „ne­künk”. Féltünk tőle! - mondják. Pálffy nem ezt hallja, ez „mocskolódás”. A hatalom? A párt? Hát arról - az átkosról - jobb nem beszélni! Ezt ő tudja. Ő az áldozata. Annak az áldoza­ta, aminek a kegyeltjeként állít­ják be. Emezek, itten! Aki alkot, aki koncepciózus, azt lehúzzák a szürkék. Az ő „bűne” (még az idézést is tegyük idézőjelbe, ha egyszer büntelenről van szó!) mindössze az, hogy alkotó és merész, nagy formátumú kezde­ményező és tiszta fejű stratéga volt. No és egyenes! Ő meg nem hátrált, be nem hódolt. A baj is abból keletkezett, hogy nem haj­tott térdet az MSZMP Politikai Bizottsága nagy hatalmú főme­zőgazdásza előtt, aki a MŰVET, a sörgyárat egyszerűen csak be akarta kebelezni. „Ha odaadom, fölkínálom a gesztorságot, tes­sék, ... elvtárs, vedd át, akkor semmi vétkem nincs” - mondja Pálffy, megnevezve a Kiponto­zott Élvtársat. Akkor most nem mint a nagyhatalmi Hatalmasság koncepciós perrel kiüldözött ál­dozata állna dugaszolt fülű be­osztottjai előtt, hanem lehet, ép­pen ügyeletes zöldbáróként kel­lene védenie a téeszvagyont. S akkor talán értenék, s nem emle­getnék, amit soha nem mertek szemébe mondani: a párt tette a nyakukra. Ugyan, kérem - mondja a mocskolódásra Pálffy Dezső, én a tudásom, szakértelmem révén érvényesültem, még az ellen is tiltakozom, hogy futtatott ember voltam, csupán csak elismert. No jó, a párt támogatása nélkül akkoriban senki nem érvénye­sült igazán, de hogy engem bárki bárhova „odatett” volna, az ne- vetségés rágalom. Az igazság in­kább az, hogy a Nagy Hatalmú Elvtárs, Szabó István indította el az aknamunkát, s ennek eszköze a mezőtúri pártbizottság volt. Lemondásra is az késztette. Akit pedig kényszerítettek, az nem önszántából távozott. Aki nem önszántából távozott az önszán­tából távozás látszatával, az ér­vénytelenül távozott, tehát most is ő az, aki marad. Ő az érvényes elnök, helyezzék vissza. Mitől igaz, ami hamis? Természetesen megismertem dr. Pálffy Dezsőt, aki a törekvő, az igazában végsőkig hinni tudó ember képében tűnt föl előttem. Büszke a tartására, hogy besétált az oroszlánbarlangba, vallja, ne­ki ezt „meg kellett lépnie’ ’. Most majd ő következik! Aki vétkes­nek mondta, azt bepereli, aki megrágalmazta, felelni fog, aki hamis bizonyítványt állított ki az igazról, megkapja méltó bünte­tését. A besározott és megtisztult volt elnök gyűjti az erőt, nekiru­gaszkodása a csillagos egekig röpítheti. Meg nem áll, míg a hite szerinti igazságot fel nem mutat­ja, az elégtételt meg nem kapja. Pálffy jelszava, miként a vicc­béli szovjet temetőké: Föl! Tá­madunk! Mit néki mocskolódás, mit né­ki mérlegeredmény, mellyel a té- eszből való távozása utáni ka­tasztrofális helyzetet kísérelte meg érzékeltetni a főkönyvelő. Pálffy Dezső úgy érzi, okkal vi­seltetik fenntartásokkal a mér­legadatok felhasználása, minősí­tő értéke iránt. Hát hogyne, amikor ugyanaz a téeszmérleg, ugyanaz a szám- adatsor egyszer arra volt alkal­mas, hogy többéves börtönbün­tetés fenyegesse, másszor meg épperi az bizonyította, nem hogy megkárosították volna a közös­séget, még adtak is neki. Ezért volt a bűntelenség, a felmentés. A másodfokú ítéletben - mint azt már a vízcsapból, gémeskút- ból és a chemotoxos flakonból is tudják olvasóink - az Adó- és Pénzügyi Ellenőrző Hivatal megállapította, nem igaz, hogy Marinka Zsigmond főkönyvelő^ vei - vádlottársával - alaphiá­nyossá tették a téeszt, miközben ők az alaphiány, mint a kizáró ok ellenére magas jutalmakat vettek föl. Hogy mitől hamis, ami igaz, az most már a könyvszakértők titka marad. A mezőhéki volt elnök pedig harcba lendül újabb és újabb üt­közetre, mert most már nyilván­való, ő nem habozik. Csak a martfűi első magyar szövetkeze­ti sör. Azzal viszont tele van a Gold Fassl! Igriczi Zsigmond

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom