Új Néplap, 1990. október (1. évfolyam, 149-174. szám)
1990-10-21 / 167. szám
4 1990. OKTÓBER 21. Néplap Valami fura légúti és egyéb megbetegedés következtében teljesen elment a hangom. Életemben ez először fordult velem elő, így el tudom képzelni, hogy sokakkal még egyáltalán nem. Az ő kedvükért hangsúlyoznám, mennyire lehetetlen és rettenetes ez az állapot. Az addig nagyjából ép ember szinte nyomorékká válik, de hátrányos helyzetűvé mindenképp. Suttogva nem lehet kiabálni, mondandónk lényegének nem tudunk hangsúlyt, nyomatékot adni, képtelenek vagyunk érzékeltetni a bennünk tobzódó érzelmek és indulatok sokszínűségét, belső feszültségeinket nem tudjuk a hangerővel levezetni - akkor meg megette a fene az egészet, az élő beszéd, a kimondott szó elveszíti fő funkcióit. A sutyorászással való nevetségessé válást nem is ecsetelném, csak két példát említenék: a fiam azt hitte, azért suttogok, mert valaki alszik, és ő is suttogni kezdett; a feleségem direkt idegesített, hogy vigyoroghasson azon, hogy nem tudok dörögni-villámlani, csak hörgők, miközben dagadnak az erek nyakamon és homlokomon. Eltöprengtem, ha már egy hűlés miatt valaminek meg kell hibásodnia, akkor miért épp a hang megy el? Miért nem - mondjuk - a kép? Nem lehetne választani? Hisz a külvilággal számos csatornán keresztül tartjuk a kapcsolatot, talán kevésbé viselné meg amúgy is zaklatott lelkünket, ha a befele érkező információk valamelyik fajtája károsodna. A múlt szombaton illant el hirtelen a hangom, a vasárnapi helyhatósági választásokon megnyilvánuló nagyméretű érdektelenséget látva és arról hallva támadt kiabálhat- nékom, ám a nem várt akadály miatt ezt nem tehettem meg. Persze, a választópolgár érdektelenségének megvan a magyarázata, mégis harsogtam volna, hogy emberek, menjetek el szavazni, mert másként évekig igaztalanul szidjátok az elöljáróságot. Régebben ugyebár, helyettetek állították oda őket, most a többség választhatott volna, és - a kisebbség választott. A versenyfutás eredményét vagy az ezutáni döntéseket a felnőtt lakosság háromnegyed részének nemigen áll jogában bírálnia; Szóval, ezt már hétfőn-kedden kiabáltam volna, ha tehetem. Közlési képtelenségem sikertelenségének élménye nyilván elmarad, ha teszem azt, nem látok vagy nem hallok egy hete, de láttam és hallottam, csak hangom nem volt hozzá. Ha rám bízzák, szintén az ideiglenes vakságot vagy süketséget (vagy mindkettőt) választom a hangtalanság helyett a hét eleji parlamenti közvetítések idejére is. Még mindig a hordó-ügy, éppen csak annyi változott, hogy most nem a magukat címzetteknek érzők haragszanak, hanem azok, akik úgy vélik, megvádolták őket. Egy helyben taposunk. Lemondott a helyhatósági választásokon magát győztesnek tudható SZDSZ parlamenti frakcióvezetője, szakadoznak a kisgazdák, interpellálnak az amerikai úton lévő miniszterelnökhöz, néhány MDF-vezető örvend a vasárnapi vereségnek (végre az ellenzéki pártok is megtanulják, mi az kormányozni, bár a településeken), hosszas és meddő vita arról, mi kell jobban Magyarországnak: a fegyveres katona vagy a fegyvertelen... Hát egy-két indulatszavam, tiszteletlen bekiabálásom a képernyőbe lett volna, de tehetetlenül vergődtem, csak nyüszítő és sistergő kínokat tudtam kipréselni magamból. Szintén az átmeneti vakság zavart volna kevésbé, ha arra gondolok, mennyi fontos dolgot kellett volna elintéznem személyesen vagy telefonon keresztül. Éppen aktuális defektusomról mit sem sejtve sűrűn csengettek fel a csodálatos távbeszélő segítségével, de ha én vettem fel a kagylót, ők nemsokára letették, mert azt hitték, hagyományosan magyar ez a szolgáltatás: félrekapcsol, vagy a süketnéma intézetbe, vagy a temetőbe szellemjárás közben vagy a nihilbe... Még ha süket vagyok, az sem zavart volna jobban. A látási és hallási ingerek néhai felesleges együttes jelenlétét jól példázza a hét eseményei közül a magyar-olasz focimeccs. Jó lett volna nem hallani (csak látni, mert szájról olvasni úgysem tudok) a tévében a Knézy-Mészöly afférról, de magát a mérkőzés közvetítését is zavarta a látvány a kommentárt és fordítva. Ha látom és nem hallom, még hagyján, de ennyire extázisba esni egy itthon kiharcolt vereséggel felérő döntetlentől (mert lényegében hazai pályán vesztettünk egy pontot), ez már beszédes megnyilatkozásra késztetett - volna. Hogy az érzékelés más tájaira is kitérjek, megemlíthetném, hogy abszolút nem bántam volna, ha a hőérzékelésem kihagy ezen a héten, meg kellett vesznem a lakásomban a melegtől. Amíg kint cudar idő volt, idebent is vacogtunk. Ahogy eljött a vénasszonyok nyara és vele a húsz foknál is magasabb meleg, megindították a távfűtést, mert - úgy látszik - ők csak a naptárat nézik, a hőmérőt nem. Ha nem működik az egyensúlyérzékem, talán észre sem veszem, mennyire kiegyensúlyozatlan vagyok, illetve vagyunk. Hogy hervasztóan ingott életünknek ez a hete (is). Ha ezen a héten egyszerre vagyok süket és vak, talán semmit sem vesztek. De csak a hangom ment el. Láttam, hallottam és érzékeltem mindent, és az a legborzasztóbb, hogy mindezek után nem tudtam, bár egyetlen isteneset ordítani. Ma megint megölték Amerika egy darabját Zsarustúdium a tengerentúlon A napokban érkezett haza az egyesült államokbeli tanul- mányútjáról Kovács Sándor rendőr alezredes, a Szolnok Megyei Rendőr-főkapitányság helyettese, és Angyal Sándor rendőr őrnagy, a főkapitányság közrendvédelmi alosztályának vezetője. A tapasztalatokról és a hallatlanul sok élményről Kovács Sándorral beszélgettünk.- Mi volt a legfontosabb leckéje az Amerikát járt magyar küldöttségnek?- Prince George megyében, Maryland államban a válsághelyzet menedzselését tanulmányoztuk. Egész pontosan a terroristákkal való bánásmódot túszszedés esetén. Tanáraink tiszthelyettesi rangban voltak, de az őrmester oktatónk például élete során 360 hasonló akcióban vett már részt, és már az is csoda, hogy életben maradt.- Eddig szerencsére csak hírből ismertük a terroristákat. Mit mondanak róluk azok, akik naponta kerülnek szembe velük?- Az indítékuk alapján három csoportba oszthatók: a politikai okból motiváltak, akik elsősorban a nagyközönségnek „alakítanak’ ’. Tettükkel a nyilvánosságot akarják befolyásolni. A legveszélyesebbek a fanatikusok, akik vallási vagy más meggyőződési okból fordulnak szembe a hatalommal, de nem ritkán saját magukkal is. Láttunk egy videofilmét, melyen egy házaspár mártírhalálát örökítették meg a rendőrök. A férj és feleség meg volt győződve, hogy így kell meghalniuk, ezért hát egy buszt hatalmukba kerítettek, és addig lövöldöztek, mígnem a rendőrök végeztek velük. A harmadik csoportba azok sorolhatók, akiket mondhatni a szükség visz túszszedő akcióba. Egy közönséges bűn- cselekmény során rajtuk ütnek, és nincs más menekülés, mint magukkal ragadni azt, aki éppen a közelükben tartózkodik. Nem a legjobb módszer a fegyverekhez kapni, elsősorban a tárgyalásos megoldást kell választani, a rendőrség kötelékében kifejezetten tárgyalásos embereket is tartanak, akiknek a közelében mindig van egy pszichológus. Amíg beszél a terrorista és nem cselekszik, addig mindig van remény, mondják.- Milyen a bűnözés helyzete Washington tőszomszédjában?- A megyében, ahol vendégeskedtünk, 600 ezer ember él, és az első félévben húszezer bűncselekmény történt, ezek legtöbbje erőszakos, garázda jellegű, de gyakori az emberölés és a kábítószerezés is. Ez a szám jóval magasabb, mint nálunk. Különösen nagy veszélyt rejt magában az általános fegyver- viselés. Amerikában már egy rutinszerű igazoltatás is valóságos kalandnak számít. Érthető módon elmagyarázták azt is vendéglátóink, miként zajlik ez náluk, az igazoltatott személynek nyugodtan kell ülnie a kocsiban, kezét nem veheti le a kormányról, és a rendőr hátulról oldalazva közelít. A tapasztalat azt bizonyítja, hogy ez nem túlbuzgóság. Jártunk a rendőrség emlékszobájában, ahol a bűncselekmények áldozataivá vált rendőrök fényképeit teszik ki, s ahol ez a felirat áll: „Ma megint megöltek egy rendőrt. Ma megint elpusztították Amerika egy darabját. ” Mert mi sem természetesebb, hogy ott a rend őre az állam köz- tiszteletben álló szereplője.- A közlekedésben mit tapasztalt?- Washington környékén közlekedés címszó alatt egy menthetetlenül kibogozhatatlan közlekedési dugó található. Volt olyan csomópont, ahol tizenkét felüljárót számoltunk meg, és hosszú kilométereken keresztül járda sincs az utak mentén, mert a közlekedő nem lehet más, csak autós ember. Mégis, az autóban ülő emberek nyugodtak és türelmesek, azért, mert kiegyensúlyozottan és gondtalanul élnek.- Mi okozott Önnek csalódást?- Elsősorban az, hogy milyen keveset tudnak rólunk az amerikaiak. Őrmesterünk lánya - aki még középosztálybelinek sem mondható - egy százszemélyes partit adott a tiszteletünkre, és jóllehei vendéglátóink készültek arra hogy Magyarországról érkezet vendégek is lesznek, mégis meg döbbentő volt, mennyire tájékozatlanok történelmünkről és nap: gondjainkról. Viszont becsületükre legyen mondva, távozásunkkor azt ígérték: ettől kezdve sokkal jobban érdeklődnek majc ez iránt az európai kisország iránt - Mit látott a turista ember?- Washingtonban a Capitolium- ban jártunk, ahol megkaptuk azt e zászlót, ami október 6-án a mi tiszteletünkre lobogott az államigazgatás székhelye fölött. Jártunk e Fehér Házban, láttam annak aa ovális szobájának a mását, amelyben Bush elnök dolgozik. Az ar- lingtoni temetőben felkerestük John Kennedy sírját, és lekezeltünk azzal a hajléktalannal, aki a Capitolium lépcsői alatt éli világál úgy, hogy a postát is oda címezik neki jó tíz éve. Baltimore-ban, ebben a kikötővárosban az utcaseprő Mr. Ferenc Nagy, aki komótosan a falhoz támasztotta söprűjét, és átadta számunkra névjegyét, amikor megtudta, hogy magyarok vagyunk. Amerika dúsgazdag ország, mégis a külügyminisztérium előtt százak laknak a szabadban, és aki fölé esetleg csatomatető jut, ő már irigyelt ember.- Mit irigyelt el legjobban amerikai kollégáitól?- Azt a hatalmas technikai hátteret, ami a bűnügyi nyomozókat segíti. Ha valamelyiküket telefonon felhívják, a számítógépen megjelenik: milyen számról és földrajzilag honnan keresik. Minden nyomozónak saját gépkocsija van, amit használ a munkájához. Nálunk a megyei főkapitányságon tíz nyomozóra jut egy autó.-pbMária ünnepén Túron „Isten báránya, ki elveszed a világ bűneit, adj nekünk békét! ’ ’ Szelíd, hajlékony dallam hangjai hordozzák a lélek enyhülését segítő fohász szavait, amelytől nem tudok szabadulni, mióta kiléptem a mezőtúri katolikus templomból. Itt fuvolázik a fülemben, a szívemben, akkor is, amikor már szülőházam árván maradt falai között próbálom vigasztalni magam a gyermekkor édes emlékével. Csöndes megelégedés jár át melengetőén. Ismét tele van énekszóval, imával, emberrel az Isten háza., Feltomyosult évtizedek súlyát dobják le magukról az egyszeriben éles ragyogással felbukkanó emlékképek. Tündérmesés nagymamám vezet kézen fogva vasárnap reggeli misékre. Most is érzem a térdem alatt a fehér harisnya gu- mírozásának szorítását, a csak vasárnap viselhető, ünnepi cipőben koppanó, büszkécskén pipiskédé lépteimet, s a hajamba fogott nagy fehér masni feszes húzását. A vasárnap fénye, a templomba igyekvés elmulaszt- hatatlan szentsége, sérthetetlensége kívánta meg a hétköznapitól különböző öltözéket, melyben kislányos hiúsággal billegtem. Édesanyámék nem jöttek, mert a félelem már ott remegett a levegőben, s mert egyre kevésbé volt ildomos számukra, hogy esetleg „templomos” jelzővel illessék őket, hiszen közeledtünk már az olyan időkhöz, amikor egy szó miatt is emberek tűntek el nyomtalanul az éjszakában. Az is bátorságnak számított, ha az anyja meg a gyereke járt templomba. Mondta: imádkozzunk érte, helyette is. Meg is tettük, de az én gyermekimádságom nem tudta kitölteni a beharangozástól az utolsó „menjetek békével” búcsúszóig a szentmise tömjénes időmúlását. S mikor már a saját költésű imácskáim is végképp elapadtak, a szentek fényességes szobraival foglalkoztam. Akkoriban volt még a templomnak egy olyan Jézusa, amely a feltámadása utáni díszes leplet viselte, s jobb karját diadalmasan felemelte a megváltó. Ez a szobor különös gondot okozott nekem, főleg tél víz idején. Hogy fázhat - mondtam magamban, mikor már az én lábam is elgémberedett a hidegtől, s eljátszottam a gondolattal, mint öltöztetném fel a saját kabátomba a „félmeztelen Jézuskát”, titokban, este lopózva az Isten házába. Hittem, hogy igen-igen nagy jó cselekedet lenne. Valamennyi szent figurájával bizalmas, ám tiszteletteljes kapcsolatot teremtettem, s meggyőződésem sziklaszilárd volt, hogy amikor emberi szem nem látja őket, mindannyian megelevenednek, s olyankor csak úgy ragyog a templom a nagy fényességtől. Mélázásaimból a csengettyűszók zökkentettek ki, hogy fel kell állni, vagy le kell térdepelni. Nagymamám fáradhatatlan elmélyüléssel mormolta imáit, s volt időm még a gyülekezet tagjait is szemügyre venni. A harangozó három sudár fiát kimondottan irigyeltem, valahányszor megláttam őket apjuk s anyjuk után, tisztes libasorban, büszke, nyakas tartással vonulni a szentáldozáshoz. Olyankor mindig az jutott eszembe: ezek bizony felmehetnek a toronyba is, s a harangkötelet is húzhatják. Mit nem adtam volna érte! Mindenkit megfigyeltem, s emlékezetembe élesen bele vésődtek jellegzetes, himbálódzó templomi járásukkal, áhítatot, komolyságot tükröző arcukkal. Az élet azután másfelé kormányozta utam, s ha hazalátogatván olykor a templomba is betértem, döbbenten tapasztaltam, megfakult ott minden. Előbb elfogyott az énekszó, a kórus a karzatról, s lassanként elfogytak az emberek is. Csak néhány imádságos, fekete ruhás öregasszony maradt meg rendíthetetlenül, és a civil ruhás apácák, akik egy ideig még a kórházban dolgozhattak. Anna nővér szigorú, de meleg csillo- gású barna szemét, rózsás mosolyé arcát soha nem felejtem, aki éppen akkor - amikor már az orgona is elnémult, mert eltűnt a hozzáértő kéz - tanult meg „Isten dicsőségére” orgonáim. így mondta, szó szerint, s bennem csak úgy muzsikáltak a szavai, nagy csengéssel-bongással. Miközben „Rákosi pajtásnak” kellett ütemesen tapsolnunk, ő volt olyan bátor, hogy mert Isten dicsőségére orgonálni! Attól kezdve nem bírálgattam egyszerű játékát. Tisztelni kezdtem. S most, évtizedekkel később ismét itt láttam a templomban hófehér hajjal, de a régi tekintettel. Újra itt van az a serte hajú, szűk vállú, darabos mozgású parasztlegény is, kit annak idején még az elálló fülei miatt is különös figyelemre méltattam, s főként azért, mert egyszer csak egy nagy darab, de kicsiny fejű, szelíd arcú leány is társult mellé a vasárnapi miskéken. Jé, hát az ilyen legényt is lehet szeretni? - gondoltam akkor a nagy áhítat közepette. Az elérzékenyülés párát von most a szemem elé, amint felismerem kislánykorom megbámult párosát. A hajdanvolt legény serte haja erősen deres már, s mankóval biceg a most még termetesebb, de változatlanul szelíd tekintetű párja oldalán. Itt van a harangozó családjából is egy fiú. Már csak egy. Őszükén ő is. S jön a kedves, halk szavú matematikatanár? Az egykor szénfekete haja ma fehérnél is fehérebb. Hajdani osztálytársam vékonyka, lányosán simára fésült frizurájú édesanyját is felismerem. Alakja változatlan, de a haja ma szőkített és bodorított, s az idő megvagdalta barázdáival keskeny arcát, amelyet már a festékkel sem takarhal el. Csengettyűszó. Szentáldozás Az orgona ismét zúg. Felújítva édes diadallal zeng. Boldog asszony ünnepén, a másik nagy Mária tisztelő nemzet, Lengyel hon papja tartja kettesben, a fő városból érkezett magyar atyá val a nagy ünnepi misét. A kar zaton ismét kórus énekel. Vála mivel jobb, mint a gyermekko rom sajátosan remegő, elnyújtok hangú énekesei. Ez most jobb. amannak viszont kedvesebb ... az emléke. Hullámzik az ének, hullámzik a tömeg. Jönnek vissza az oltártól, szentostyával a nyelvükön. A gyermekkor éles rajzú fényképeire fotografálódik rá a jelen. Mindkettőt látom egyidejűleg. A szentek ma fényesebben ragyognak, mint valaha. A padok már nem hidegek, meleg párna takarja az üléseket, s télen fűtés is van. Az oltár kivirágzott, dúsan pompáznak a fehér, piros s rózsaszín kardvirágok százai. Újra lehet szabadon hinni! Csak éppen az ifjúság, a fél élet szállt tova. És szelíden simogat a dallam. „Isten báránya, ki elveszed a világ bűneit, adj nekünk békét!” Adj. Az kell most... Berényi Bogáta Vasárnapi jegyzet Egy hét hang nélkül
