Új Néplap, 1990. október (1. évfolyam, 149-174. szám)
1990-10-16 / 162. szám
Néplap 1990. OKTÓBER 1< A jászapáti Borsos család üzenete Egely: Utazás - túl a normálison 19. Az első kődarabtól az elektrotechnikáig Hol tartanak a kutatások? „Mit ránkhagytak a századok” címmel történelmi és néprajzi kiállítás várja a látogatókat a jászapáti Vágó Pál Múzeumban. A nyitvatartási idő szerint legalábbis bizonyos napokon. Ez azonban ne tartson vissza senkit, ha szeretné megnézni a tárlatot. Fotós kollégámmal mi is zárt ajtókhoz érkeztünk. Jóformán el sem döntöttük, most mitévők legyünk, amikor a szomszédos épületből odajött hozzánk a ga- mesz munkatársa, s készséggel a gondnokért küldött. Amíg várakoztunk, kávéra invitált bennünket, s szabódásunkra csak annyit mondott, a minap szegedi, svájci, stb. vendégek jártak erre, s őket is hasonlóképp „gardírozták”. Ritkán tapasztal az ember manapság ennyi kedvességet. Alkalmi vendéglátónk azonban természetesnek tartja: ha már veszi valaki a fáradtságot, hogy megnézze a kiállítást, az láthassa is, s érezze jól magát a városunkban • mondja. Sikerült a kívánsága. Valóban jól éreztük meg- unkat; az emberség, az önzetlenség, a szeretet, amit tapasztaltunk, szívet melengető. A kiállítás a Borsos család gyűjteményéből ad ízelítőt. Ásványok, kőzetek, kövületek, az ősember kőszerszámai, I. és II. világháborús tárgyi emlékek, fotók, kézművesek munkái, egy- egy foglalkozás jellegzetes tárgyai, mint például a vasutasláda és tartozékai, régi konyhafelszerelés, receptes könyvek, Jászapátiról szóló cikkek láthatóak többek között a szinte zsúfolásig megtöltött teremben. A vendégkönyv tanúsága szerint a Borsos családnak nem ez az első bemutatója. Volt már csillagászati, ásványtani, őskőkori és világítástörténeti kiállításuk is. Borsosék egy kicsiny házban élnek a város szélén. Az a szellemi, érzelmi gazdagság azonban, amely a családból sugárzik, átmelegíti a bűvös falakat, az árnyékos parányi kertet is. Borsos János fő rezidenciája az épülethez ragasztott fészerben(?), fás- kamrában(?) található, de számos tárgy a konyhában, a szobában foglalja a helyet. Tengernyi kincs van még otthon úgy is, hogy egy részük a kiállításon, más részük pedig a városi könyvtárt s az iskolákat díszíti. Persze nemcsak Jászapáti, hanem más városok intézményeinek, múzeumoknak, főiskoláknak, gimnáziumoknak, általános iskoláknak is ajándékozott a gyűjtő. Ä hobbinál már régen több szenvedély 1986-ban kezdődött. Borsos János, foglalkozása szerint fúrómester, a Dunántúlról hozta haza az első követ. Egyszerűen csak szépnek találta, sajnálta eldobni. S aztán egyre nagyobb csomagokkal tért vissza családjához a munkából.- Elképesztő, hogy az emberek mi minden értéket kidobálnak - jegyzi meg. - Mihelyt meghalnak a nagyapák, nagyanyák, kedves régi tárgyaikat a szemétre hordják az utódok. Ő nem átallotta összeszedni. Miközben szépen gyarapodott a leszteni valamilyen módon, ha lehet - önzetlenül... így oktattam önvédelmet éveken keresztül, így lettem több mint negyven- szeres véradó az ország hat megyéjében...” - írja többek között. S ezért a gyűjtés is, amelyben immár az egész család részt vesz. Pár évvel ezelőtt az akkor még négygyermekes család gyalog, busszal, vonattal, mikor hogy adódott, bebarangolta a fél országot Pusztavacstól Debrecenen át Sümegig. Az út végén már a házigazdák segítettek felszállni a vonatra a mintegy 120 kg kővel, ásvánnyal s egyéb kincsekkel. Borsos János nem divatos holmikat, méregdrága játékokat ad a gyermekeinek, akikről úgy halA kiállítás egy részlete a Vágó Pál Múzeumban. gyűjtemény, Borsos János egyre többet olvasott, búvárkodott a tudományos könyvekben, hogy utánanézzen egy-egy kőzet vagy használati tárgy történetének. Előadásokat tartott, kapcsolatba került muzeológusokkal, kiállításokat rendezett. A Jász Újság (Jászapáti lapja) szeptemberi számában Örökségem címmel magáról is ír: „A Kunságban születtem s éltem 10 éves koromig, majd a Jászságba kerültem. Itt végeztem felső osztályaimat, s Jászapátin érettségiztem... Feleségem Pongó Mária. Én is jász lettem közbensők helyről sok iskola, sok tanító, sok tanár, sok segítő jó útra- valót adott... Úgy gondolom, nem vált rossz ötvözet belőlem... Amit kaptam útravalónak, azt mindig is szerettem volna törlőm, jó tanulók. Ennél sokkal többet: igazi útravalót, szere- tetet, önzetlenséget, az adni tudás képességét, az érték megkülönböztetését az értéktelentől. Ezt mutatja saját életével is. Forintokban mérve szegény, de igazából gazdag élet a Borsos családé. S hogy milyen sorsot szánnak a gyűjteménynek? Jövőre írástörténeti kiállítást rendeznek, s nem kis munkával lassan összeáll az elektrotechnikai anyag is. S aztán? Múzeumoknak, de mindenekelőtt Jászapátinak szánják a gyűjteményüket.- Ez az én hagyatékom - mondja búcsúzóul a családfő -, s szeretném, ha minél több ember hasznára, szórakozására válna. Tál Gizella Fotó: Nagy Zsolt A nehézségek ellenére - főleg Nyugat-Európában - évtizedek óta foglalkoznak a parajelensé- gekkel, persze nem túl nagy erőbedobással. Az Egyesült Államokban több laboratóriumban is vizsgálják a telepátiát, a prekogníciót és a clairvoyance-ot, részben azért, mert a hírszerzéshez is föl lehet haszználni, másrészt azért is, mert a jelenségek önmagukban is érdekesek, és kihívást jelentenek a tudomány számára. Ilyen laboratóriumok működnek a Stanford Research International nevű kaliforniai nagy kutatóközpontban, vagy a Princetoni Egyetemen is. Texasi olajpénzen is működnek hasonlóak, a Durhami Egyetem mellett is dolgozik egy ilyen kutatóközpont, és számos kisebb-nagyobb magánalapítvány is ad pénzt a vizsgálatokra. Angliában az Edin- iburgh-i Egyetem foglalkozik ezzel á témával. Nyugat-Európában ezenkívül Hollandiában és az NSZK-ban működik egyetemi szintű kutatócsoport. Oldódnak a görcsök Kelet-Európábán hosszú ideig nem lehetett nagyon tudni, hogy hol folynak ilyen kutatások, mára azonban már tisztább a kép: a legtöbbet a Szovjetunióban foglalkoznak a kérdéssel - itt körülbelül 30 kisebb-nagyobb csoport működik. Ma már a Szovjet Tudományos Akadémia koordinációjává folyik ez a tevékenység. Tavaly novemberben volt ott az első konferencia, amelyen a téma iránt érdeklődő, körülbelül ezer kutató, illetve parafenomén vett részt. Oldódni kezdenek tehát azok az eddig beépített ideológiai görcsök és tit- kolózási mániák, amelyek megnehezítették ezen a téren a tájékozódást. Lengyelországban egy több ezer fős társaság foglalkozik ezzel a témával, Csehszlovákiában pedig Prágában és Pozsony mellett, Szencen alakult - körülbelül 10 éve - egy külön kutatóintézet. Ez utóbbinak az a feladata, hogy a nálunk tiltott „varázsvesszős” kutatást a mezőgazdaság és az egészségügy szolgálatába állítsa. A forradalom óta Romániában sem tilos ezzel a témával Acélminta felületének mikroszkóp alatt kinagyított képe. A fémhajlítás során a parafenomén ujjának bőrredői belenyomódhattak a minta felületébe, ez okozta a változást az eredetileg sima, polírozott felületen. foglalkozni - most kezdte meg működését egy csoport, amely kifejezetten parajelenségekkel foglalkozik. Bulgáriában a dolog már 10- 15 éves múltra tekint vissza, itt több sikeres gyógyító működik. Néhány évvel ezelőtt magam is láttam a leghíresebb gyógyítót, a vak Vanga Dimitrovát, aki reggelente betegek tucatjait fogadta. Vanga tizenéves korában fokozatosan vesztette el látását, és ezzel együtt tett szert arra a furcsa képességre, hogy ha valaki eléállt, vakon is megmondta, mi az illetőnek a baja, milyen testrésze gyenge, illetve néhány év múlva milyen betegségre számíthat. Tucatjával keresték föl olyan nők, akik szerették volna megtudni, hogy meddőségük gyógyítható-e, várhatnak-e még gyereket. Magyarországon nem Az eddigi statisztikák szerint a vak Vanga kb. 80 százalékos biztonsággal tudta diagnózisait elkészíteni anélkül, hogy valamilyen vizsgálati módszert vagy laboreredményeket kért vagy használt volna. Kínában régi hagyománya van a tradicionális gyógyításnak, ebben az akupunktúrától kezdve a kézrátéte- les gyógyításon át sok - nálunk teljesen tiltott módszer - használható, gyakorolható. Kelet-Európábán csak Albániában és Magyarországon nem szabad ezekkel a kérdésekkel foglalkozni. Néhány évvel ezelőtt az Akadémia ülésén Szentá- gothay professzor úgy nyilatkozott, hogy a para- jelenség (például a telekinézis, telepátia) nem más, mint nyilvánvaló csalás. Ekkor nagy kampány indult meg a jelenségek ellen, és a hivatalos álláspont azóta sem változott. ... és a jövö? Itt tartunk ma. Van-e remény arra, hogy megértjük ezeket a jelenségeket? Bizonyos, hogy az egyszerűbbeket, például fém- hajlítást vagy a pszichokinézisl viszonylag kisebb erőfeszítések árán is aránylag jól meg tudjuk közelíteni, tisztába fogunk jönni a lejátszódó fizikai folyamatokkal. Az már erősen kérdéses, hogy mikor fogjuk feltárni az emberi testben lezajló folyamatokat, azokat, amelyeknek foly tán ez a furcsa „bioenergia” keletkezik. A bizonytalanság ebben a kérdésben azért is valószínű, mert eddig a tárgyalt jelenségekhez képest jóval egyszerűbb dolgokat sem sikerült megismerni, megfejteni. Például azt, hogyan működik az idegrendszer, vagy hogyan lehetne biztonságosan gyógyítani a daganatos betegségeket. Egy biztos. Addig, amíg tilalmak és előítéletek veszik körül ezt a témát, látványos haladásra nem lehet számítani. (Vége) Levelek a hazából a honba A LÁTOGATÁS Árpádom, elindultunk hát a szülőföld felé, nehéz szívvel, zaklatott lélekkel, némi izgalommal és elég fáradtan. Szerencsére, egy szolnoki barátom vállalta a nehezét, az ő kocsijába ültünk, ő vezetett, így biztonságban tudhattam a hátsó ülésen utazó fiamat és nejemet, én meg locsolgathattam össze-összeszoruló torkomat egy kis itallal. Képzelheted, hány kusza gondolat kergette egymást az agyamban szélsebesen és összefüggéstelenül. Még a határ előtt számoltam ki, hogy egy nap híján három éve és három hónapja szabadultam a szorításból, mely felé most - egy villámlátogatás idejéig - magyar állampolgárként haladok. Közben a kisfiam nagy elszántsággal készült, hogy majd szülőhazája földjére érve az első hivatalos személyeknek bemutatja román nyelvtudását, amiért én nem lelkesedtem különösebben, hisz ezek válogatott csúnya szavak a beszélőtársnak címezve (persze, mindet tőlem tanulta és fogalma sincs, mit is jelentenek). Aztán megúsztuk incidens nélkül, mert ki sem kellett szállnunk a kocsiból, a határőr csak az ablakon bepillantva "azonosított", a vámos meg intett, hogy menjünk, ki sem nyittatta a csomagtartót; úgy látszik, befele szabad bármit vinni (vagy pedig megérezte, milyen kedvességeket kap a fiamtól, ha kíváncsiskodik). Minden jel szerint, attól a fránya határtól indul meg a nejemnek a "nedvelválasztása". Régi (három éves és három hónapos) szokásához híven, rögtön eleredtek a könnyei, ahogy fizikai értelemben átkerült egyik országból a másikba. Néhány kilométer után pedig pisikálnia kellett. Nem feledvén a honi szokásokat és az amiatti állapotokat, én egy bokrot ajánlottam neki, ő - mint a civilizációhoz szokott - egy vendéglői toalettet választott. Nem valami derűsen tipegett vissza, mint mondta, csak nagy nehezen sikerült az akció, ugyanis a tett színhelyét borzalmasan nehéz volt megközelítenie. Hazaérkeztünk, állapíthatta meg magában az első konkrét élmény birtokosaként, és oszladozni kezdett meghatódottsága. Aztán vissza-visszatért benne is, éledezni kezdett bennem is, amikor a rég látott tájakat fedeztük fel ismét. Amíg lakott területen kívül gurult a kiskocsi, még csak-csak örvendtünk Erdélynek, még el-elhitettük magunkkal, hogy maradt belőle valami. De a lerobbant falvak és a lerombolt, feltúrt városok látványa ordította, hogy ez már nem az... Kolozsváron a központot megkerülő rövidített utat választottuk volna, a Torda felé mutató táblát követve azonban zsákutcába kerültünk; fiatal gyalogosok mellett lassított a barátom, előbb megnéztem őket, aztán kérdeztem anyanyelvükön, hogyan haladhatnánk tovább; ők is előbb megnézték a gépkocsink rendszámát, aztán mondták, hogy nem tudják; egy néni hessegette el őket, mint a legyeket szokás, és a konkrét helyzetünkön lu'vüli nagyobb összefüggésekre utaló túláradó kedvességgel mondta .magyarul, hogy "kedves- kéim, itt menjenek balra, aztán jobbra és tovább egyenesen, jó utat, az Isten áldja meg magukat"... Marosvásárhely... Hányszor jártam itt az utóbbi három esztendőm álmaiban félve, bújkálva, nehogy felismerjenek, nehogy ne tudjak ismét megszökni... Megmagyarázhatatlan: itt vagyok életem városában újra, és sehol semmi nosztalgia, azon lepődöm meg csupán, hogy a viszontlátás örömének még a csírája sincs bennem, és csakis azon hatódom meg, mennyire nem az enyém. Szinte hihetetlen, mily hatalmas a változás még a közelmúltból tartogatott emlékképeimhez viszonyítva is. Csupa mocsok és rendetlenség mindenütt. A buszmegállók mindegyikében többszáz ember; ha az út egyik sávja járható, a másikon az aszfalt felbontva; három évvel ezelőtti utcák eltűnve, régi épületek teljesen vagy félig lebontva, helyükön üresség, földkupacok vagy félig felhúzott "tömbházketrecek"; az utakon- tereken ide-oda rohangáló fura külsejű idegenek és szemét, szemét mindenütt... Leparkoljuk a kocsit, a barátom is bekap egy sört, majd - hogy a hosszas ülés után megrázzuk magunkat egy kicsit - teszünk egy rövid sétát a városközpontban kettesben. Megmutatom a törvényszéket, a Teleki Tékát, a Bolyai Farkas Líceumot (melyért hiába csatáztak) előtte a Boly aiak szobrával, a közvetlen szomszédságban lévő három templomot (az unitáriust, a katolikust és a reformátust), a Köteles Sámuel utcában a Színművészeti Intézetet (teljesen kihalt, mintha megszűnt volna), a Főtéren a Maros éttermet (melyről "szerényen" megjegyzem: arról híres, hogy a törzshelyem volt), a Kultúrpalotát, a Tanácsházát, a színházat, majd elsétálunk a vár és a benne lévő református vártemplom mellett, a Bulevárdon, és megállunk egy percre Körösi Csorna Sándor szobránál, megmutatom, melyik épületben volt a magyar nyelvű Pedagógiai Főiskola és hol vannak a temetők, melyben a sírfeliratok most is mind magyarok... A barátom viszonylag szűkszavú, de egyébként is elhinném, amit mond: ennyi műemléket egész Szolnok megyében életében nem látott, mint most Vásárhelyen félórás sétánkon. Bizony, ezeket mind leradírozni nehezen lehetne, könnyebb "átfesteni" és ősi román ereklyéknek kikiáltani... Nem csak szeme, szimata is van a szolnoki barátomnak, Árpádom. Azt mondta még séta közben (úgy öt perc elteltével), hogy ő messziről megtippeli a főtéri forgatagban, hogy melyik a magyar és melyik a román. Nem hibázott, mikor közelebb értünk már megtudhattuk a beszélgetésükből is. A mieink olyanok, amilyenek, most nem részletezem; a nem magyarokon rögtön látszott a másmilyenség (s ennek néhány vonása számomra is újnak tűnt): nagyobb csoportokba verődve, jobbára cigarettázva, másoknál gátlástalanabbá mozogva, lendületesen igyekeztek valahova mindenkit fürkésző tekintettel, amolyan "csináljunk egy jó balhét” hangulatban. Sötétedni kezdett, kérdi a barátom, miért vannak még ennyien az utcán. Neki meg kellett magyaráznom: a "lendületes legények" kivételével azért, hogy munka utáni icét-három órás futkorászással beszerezzék a vacsorájukat. Aztán a barátom benézett a boltokba, és elhitte, azt is, hogy igyekeznünk kell. Besötétedett mire hazaértünk, és sehol egyetlen helyen sem láttunk utcai világítást; csak a közlekedő autók fényét és ami a nem kellőképp lesötétített ablakok mögül kiszivárgott... Néhány perces telefonbeszélgetésünk alatt mindezt (és egyebeket) nem tudtam neked elmesélni. A többit is (azt a néhány nap alatt rámzúdult rengeteget) igyekszem később megírni. Egyelőre még csak arról, ami nem változott: a református temető... A hatalmas sírkövek a helyükön, akárcsak a fák, és az ösvények között is eligazodtam. Egy aprócska - mégis nagy - változás van csupán: az egyik gesztenyefa alatti sírban apám mellett most már ott nyugszik anyám is. Családjával együtt már csak virágot vihetett nekik komád, Lajos
