Új Néplap, 1990. október (1. évfolyam, 149-174. szám)
1990-10-13 / 160. szám
4 1990. OKTÓBER 1! Szombati jegyzet *A *1 i*ff **1 Amikor a ionok ránk kacsintott Hogy szavaz-e holnap az ország? Ha tudnám a választ, alighanem az Ausztria Lottóban kamatoztatnám váteszi vénámat. Egyelőre azt sem tudom, én odajá- rulok-e az urnák elé. Aggályaim és fenntartásaim, úgy vélem, éppen azok, mint a választásra jogosultak legtöbbjéé, megpróbálom hát saját életérzésemet analizálni, miért is nem törjük magunkat annyira, mint amikor, teszem azt, ilyen szellemes szlogenek csalogattak a voksolásra, hogy: "Szavazz a népfront jelöltjeire!" Bezzeg akkor rohantunk, mindenki első akart lenni, volt is jó 90 százalékon felüli a részvételi arány. Akkor egyszerűen féltünk. Attól, hogy kiderül, miközben otthon heverészünk, az ország politikai érettségből vizsgázik, hiszen a rádió már kora reggel skandálta a leszavazott települések névsorát. Meg talán benne is voltunk a lendületben, hiszen mentünk, amikor szólítottak a munkacsarnokba, az ebédlőbe, s tüntettünk szimpátiából, meg ellenszenvből, a Május elsejei táblákat is csak titokban dugtuk a kukák mögé, és a felvonuláson is úgy álltunk be a sorba, hogy mindenképp szemügyre vehessen bennünket a főnök, vagy a párttitkár. Aztán otthon az ebédnél elmondtuk családtagjainknak, hogy milyen ostoba volt egyik meg másik kollégánk, mert túljátszva ezt az önként vállalt szerepet, őszintén rajongott, meg lelkesedett, és a tapsolásnál biz' isten vörös volt a tenyere! Egyszóval egy társadalmi megegyezés részesei voltunk: úgy kellett cselekednünk, hogy abból a lehető legkisebb konfliktus se kerekedjék. Mindezért megkaptuk a 20 milliárd dollárnyi államkölcsön jelentős részét, ebből autót lehetett venni elérhető áron, és lakáshoz is juthatott az ember, ha a fogához verte a garast. Egy tégla 70 fillér is volt, és egy zsák cement sem volt több 70 forintnál. Elspóroltuk az energiánkat a háztájira, hiszen a munkahelyen nem törtük össze magunkat. Egy-egy lakótelep átadásakor a lakások zegzugaiból teherautószám vitték vissza az üres sörösüvegeket, melyek a munkálatok során gyűltek össze. Hogy ezzel egyenes arányban nőtt a hibajegyzék rubrikáiba felvett tételek száma? Az új tulajdonosnak legkisebb gondja is nagyobb volt ennél, amikor végre lakáshoz jutott. A vállalati rendészek a megmondhatói, mi minden masírozott ki egy-egy gyár területéről. A jászberényi Hűtőgépgyár egyik gépkocsivezetőjének garázsában tucatnyi ellopott fridzsidert találtak, amit az egykori vezérigazgató-helyettessel mentettek ki. De ment a tégla, a cső, a sóder, fordultak a vállalati autók feketén egy-egy építkezéshez, nőtt a ház, folyt a sör, fusiztak a haverok, emelkedtek a balatoni villák árai is - és ha mindezért egy papírlapot kellett úgy négyévente egyszer az urnába dobni, hát istenem... A legfőbb pártvezér legendás kacsintása mintha áldás lett volna minderre. A szavazás táján azért eljátszottunk a gondolattal, az igazi az lenne, ha nem egyetlen párt közül kellene kiválasztani azt, amely a meggyőződésünkhöz közel áll. És ha a népfront jelöltje mellett leg- alábbb még valakinek a neve ott virítana a szavazólapon ...M indegy, azért így is hoztuk a 90 százalék fölötti szavazati arányt. Aztán, amikor teljesült a vágyunk, hogy immár több párt közül kereshetjük ki a szívünkhöz legközelebb állót, és polgármesteri posztra is a kebelbélinket juttathatjuk, ezzel be is értük. Szavazhatnánk bárkire, ha lenne kedvünk. De nincs. Nincs, mert a tégla már nem 70 fillér, és a cement is több 70 forintnál. Hol van már a három- forintos kenyér, a 34 forintos marhahús? A lakások milliós árain pedig biz’isten csak mosolyogni lehet. Nem tudom, ki hogy van vele, én ezt a 30 százalék körüli részvételi arányt mégis többre becsülöm a 90 százaléknál. Azt mondta valaki: a demokrácia először megosztja az országot, hogy utána egyesítse, immár a valós meggyőződés rendezőelve alapján. Ha így nézem, az ország egy harmada már összeállt. Ha viszont pesszimista akarok lenni, úgy azt mondom: a kétharmad még atomizált állapotban van. Hogy mindezt végiggondoltam, magamat már sikerült meggyőznöm. Vasárnap a szavazóhelyiségben leszek. Mert a részvételemmel megigénylem a jogot, hogy később is beleszólhassak az ország dolgába. Ősz - vénasszonyok nyara ** , * v-f» Fotó: N.Zs. Volt egyszer egy cipészinas Otthonról - itthonra "Talán az unokáim" Nagyváradon születtem, het- vennyolcadik évemet töltöttem. Tizenöt éves koromig kifutófiú voltam egy papírkereskedésnél. Ekkortájt tanultam meg kerékpározni egy nyomdászlánytól, de biciklim évtizedekig nem volt, csak amikor a magyarok bejöttek, egy Csepel-gép. De erről majd később. Tizenöt éves koromban apám beszegődtetett cipészinasnak, akkor még Ferdinánd király volt Romániában. ’29-ben szabadultam a cipészszakmában. De akkor már olyan idők jártak, hogy nem nagyon kellett a munkánk, az emberek örültek, ha a betevő megvolt. Bukarestbe mentem hát, előbb kőművesekhez, aztán ácsok mellé. Lestem, hogy csinálják a dolgukat, s mikor már konyítottam valamit hozzá, fűrészt, szekercét vettem, s elindultam munka után. Nem kértek akkor még mesterlevelet, nem olyan világot éltünk. ’40-ben, amikor bejöttek a magyarok, felvettek a nemzetőrségbe. A román kivonuláskor alakult ez a szervezet, hogy amíg a magyar rendfenntartó erők be nem jönnek, ne harapóddzon el a bűnözés. Nem volt fegyverünk, mindenki fogott egy-egy botot, azzal tartottuk a rendet. A román kivonuláskor nem is nagyon mertünk mutatkozni, nehogy provokációnak vegyék, és közénk lőjenek. Nagyvárad-BudapestNagyvárad Aztán amikor felállt a csendőrség, a nemzetőrséget feloszlatták. Az akkori nemzetőrparancsnokunkból, dr. Árvái Árpádból közben Pesten képviselő lett, ő hatvanunkat kiemelt és berakott a fővárosi postára. Idő teltén öt kérvényt adtam be, hogy helyezzenek vissza Váradra. Mindet visszaküldték, nem volt az ottani postahivatalnál megüresedés. A vezér- igazgatóhoz is bekértem magam, nem fogadott. Akkor beadtam még egy kérvényt. Csoda történt, mehettem audenciára. Öt napon belül visszahelyeztek, még 200 pengőt is kaptam a költözéssel együtt járó költségekre. Ezt a visszatelepülést a gyermekeim, az unokáim azóta is a szememre hányják. "Papa - mondják -, ha maga akkor nem jön vissza, mi most magyar állampolgárok lehetnénk!" De hát a dolog nem ilyen egyszerű. Mondom is nekik: drága gyermekeim, ha én akkor Pesten maradok, ti aligha lennétek, tán már én sem. így ugyanis, amikor Váradon keresett a behívó, Budapesten voltam. Mire kiderítették, hogy Pestre települtem, már újra csak Váradon éltem. Ekkor még az ötből csak három gyermekem volt meg: Anti, Jóska, Marika. Emlékszem egy jó emberre, Bara- becznek hívták, együtt dolgoztunk a fővárosi postán, neki is három gyermeke volt. Szakasztisztként behívták, vissza se jött. Egy tagsági könyv története Másért is a védőangyalom kezét látom abban,. Jiogy Nagyváradra visszakerültem. Ez a történet még ott, Váradon indult. Huszka Péter, a cipészmesterem nagy kommunista volt. Fiatal fejjel, fogékonyan minden ragadt rám tőle. ’40-ben örültem, hogy jönnek a magyarok, hogyne örültem volna, de ahogy én gondolkoztam, az aligha felelt volna meg nekik. Jó is, hogy akkor Pestre kerültem, alighanem összefogdostak volna engem is. De hát újra hazavágytam, s úgy, ahogy meséltem is, visszahelyeztek Váradra. Bejöttek az oroszok, lehetett már nyíltan kommunistának lenni. Önként léptem be a pártba ’46-ban. Hamar rájöttem, merről fúj a szél, de az RKP-ba csak belépni lehetett nyaktörés nélkül, kilépni nem. A végén már gyűlöltem őket, mégsem tudtam tőlük megszabadulni egész a nyugdíjaztatásomig. Akkor kiadták a tagkönyvet meg egy átigazolási lapot, hogy most már jelentkezzek az utcai alapszervtitkámál. Hazamentem, lehajintottam a könyvespolcra mind a kettőt. Jó heEz a történet egy 78 éves nagyváradi ember, Anti bácsi életútja. Több, mint negyven éve rendszeresen járja Magyarországot. Legutóbb szeptember 13-án kora reggel indult vissza Váradra unokájával, Anikóval. lyen van, nem kér enni. Nagy sokára újra a kezembe akadtak. Az átigazolási lapot el is tüzeltem nyomban. Napokig rágtam magam: el kéne a tagsági könyvet is. De már azt nem mertem, mert ha újra előkeresnek, mit mondok? Jó is, hogy megmaradt, mert csak rájöttek: hiányzóm a sorból. Jöttek és mondták, hogy gyűlésre kell járnom, meg visszamenőleg rendezni a tagsági díjat. Atyaisten! Öt év is eltelt már akkorra. Csak megkérdeztem: hogy lehet ez: a fizetésemelést sose adják visszafelé! Mehettem föl a pártba. Odabent megkérdezték: "Fizet vagy nem fizet?!" Hagyjanak nekem békét! Beteg vagyok az élettől. Tudták ők nagyon jól, milyen élettől! Nem kérdeztek többet. "Kizárjuk!" - ennél szebb szót régen hallottam akkor. Köszönöm szépen! - így jöttem ki tőlük. A folyosón egy román megveregette a vállam, hogy én meg mertem tenni, kivágatni magam. Ő se volt kommunista, egy se igazán közülük, csak félelemből meg Erdélyért mutatták. Otthonról - itthonra Amíg pénzt tudtam váltani, vonattal jöttem leginkább. Most, hogy ez már nem megy, kerékpárral. Megállók, jönnek a vámosok, nem néznek azok semmit, nálam nem, mert általában nincs nálam semmi. Igaz, volt, hogy üvegeket hoztam át, magyar üres üvegeket. Gondoltam, itt beváltom, mégis ne fillér nélkül legyek. De most még a vonatozásról: Általában az osztrák-NDK határig váltottam a jegyet, abba jó pár száz kilométer belefért. De- hogy mentem'én odáig! Pesten leszálltam, kinéztem egy másik, belföldi vonatot. Néha várótermekben aludtam, igaz. De csáknefli mindig kaptam szállást, vendégszobát a helyi postahivataloknál. Megmutattam a ’42-es magyar királyi postás igazolványomat. Ennyi volt. így hálhattam én annakidején Pécsett 7 forintért, Kőszegen 4 forintért. Idén nyáron Pécsett 20 forintért kaptam szállást, de volt olyan is, hogy a postamester a saját szobáját adta ide, más nem lévén. A "potyautas" Ahogy szorult a cipő otthon, s egyre kevésbé váltottak forintot, kénytelen voltam mind gyakrabban a vasúton is elővenni a ’42-es igazolványomat. Mindig elmagyaráztam, miről van szó. Azt is elmondtam: nem román állampolgárként kérem az ingyen utazást, hanem hetven év feletti magyar emberként. A negyvenen túli kalauzok zömmel mind megértették, miről van szó. "Üljön csak nyugodtan, tata, magának nem lehet bántódása!" S ha jön az ellenőr? "Akkor sem!" Negyvenen felfelé mindig nyert ügyem van, de hát egyre fiatalabb a hivatali gárda, ők mái kevésbé respektálnak. Persze ez sem igaz mindig. Tegnap Kőszegre készültem, az idő miatt lebeszéltek a kerékpárról, így hát a karcagi rokonoknál hagytam. Odaállítok az információshoz, alig volt negyven, mondom: innen s innen vagyok, ennyi meg ennyi a korom, nincs egy forintom se, szeretnék eljutni legalább Budapestig. Nagyon kedves ember volt az illető, nemcsak hogy nem beszélt le, de még bátorított is. Két keréken Sokszor kipróbáltam: 70-80 kilométert meghajtok kerékpáron egy nap. így volt ez most is. Reggel hétkor indultunk Váradról a kisunokámmal, délután ötre már Bárándon voltunk. Bebarangoltam Berettyóújfalut, jártam Földesen, Sápon, aztán az idő miatt lefeneklettünk. De négy napja már Karcagon vagyok, közben megjártam a Dunántúlt is! Nem véletlen jöttünk íg> együtt az unokámmal. Szeretne itt letelepedni, hát ebben próbáltam segíteni. Megszoktam ezl már: egy fiam, egy lányom, hél unokám Amerikában... Értem ér Anikót is, otthon nem boldogul Érettségi után megpróbált tovább tanulni, több százból negyvenet ha felvettek, köztük négy magyart. Most dolgozik, de mennyiért és hogyan?! A túlórákat "tévedésből" gyakran nem nekik írják jóvá, hanem egy románnak. Ha reklamálnak, akkoi lázítanak, rühes magyarok, akii bomlasztják az épp hogy megszilárduló új rendet. Megértem ér őt, persze, hogy megértem. De segíteni nem tudtam. Jártunk Pesten, mindenütt. Csak ígéretek. Imre is végigtelefonált vagy tíz helyet Karcagon, ugyanaz Ezt is értem: itt is féltik az emberek a munkát, ahogy hallom: í dolgok egyre rosszabbra fordulnak. Hazaviszem hát ezt a lányt, remélem, nem vész el örökre! Jövőre hamarabb indulunk, Pestig el kellene jutni kerékpárral. Nap 60-70 kilométerrel kiáll az út. Er már tovább aligha jutok. De talár az unokáim. Dorkovics Ágne