Új Néplap, 1990. október (1. évfolyam, 149-174. szám)

1990-10-13 / 160. szám

4 1990. OKTÓBER 1! Szombati jegyzet *A *1 i*ff **1 Amikor a ionok ránk kacsintott Hogy szavaz-e hol­nap az ország? Ha tudnám a választ, alighanem az Auszt­ria Lottóban kama­toztatnám váteszi vé­námat. Egyelőre azt sem tudom, én odajá- rulok-e az urnák elé. Aggályaim és fenntartásaim, úgy vélem, éppen azok, mint a választásra jogosul­tak legtöbbjéé, megpróbálom hát saját életér­zésemet analizálni, miért is nem törjük magunkat annyira, mint amikor, teszem azt, ilyen szellemes szlogenek csalogattak a voksolásra, hogy: "Szavazz a népfront jelöltjeire!" Bezzeg akkor rohantunk, mindenki első akart lenni, volt is jó 90 százalékon felüli a részvételi arány. Akkor egyszerűen féltünk. Attól, hogy kiderül, miközben otthon heverészünk, az ország politikai érettségből vizsgázik, hiszen a rádió már kora reg­gel skandálta a leszavazott települések névsorát. Meg talán benne is voltunk a lendületben, hiszen mentünk, amikor szólítottak a munkacsarnokba, az ebédlőbe, s tüntettünk szimpátiából, meg ellen­szenvből, a Május elsejei táblákat is csak titokban dugtuk a kukák mögé, és a felvonuláson is úgy álltunk be a sorba, hogy mindenképp szemügyre vehessen bennünket a főnök, vagy a párttitkár. Az­tán otthon az ebédnél elmondtuk családtagjaink­nak, hogy milyen ostoba volt egyik meg másik kol­légánk, mert túljátszva ezt az önként vállalt szere­pet, őszintén rajongott, meg lelkesedett, és a tapso­lásnál biz' isten vörös volt a tenyere! Egyszóval egy társadalmi megegyezés részesei voltunk: úgy kellett cselekednünk, hogy abból a lehető legkisebb konf­liktus se kerekedjék. Mindezért megkaptuk a 20 milliárd dollárnyi államkölcsön jelentős részét, eb­ből autót lehetett venni elérhető áron, és lakáshoz is juthatott az ember, ha a fogához verte a garast. Egy tégla 70 fillér is volt, és egy zsák cement sem volt több 70 forintnál. Elspóroltuk az energiánkat a háztájira, hiszen a munkahelyen nem törtük össze magunkat. Egy-egy lakótelep átadásakor a lakások zegzugaiból teherautószám vitték vissza az üres sörösüvegeket, melyek a munkálatok során gyűltek össze. Hogy ezzel egyenes arányban nőtt a hiba­jegyzék rubrikáiba felvett tételek száma? Az új tu­lajdonosnak legkisebb gondja is nagyobb volt en­nél, amikor végre lakáshoz jutott. A vállalati rendészek a megmondhatói, mi min­den masírozott ki egy-egy gyár területéről. A jász­berényi Hűtőgépgyár egyik gépkocsivezetőjének garázsában tucatnyi ellopott fridzsidert találtak, amit az egykori vezérigazgató-helyettessel mentet­tek ki. De ment a tégla, a cső, a sóder, fordultak a vállalati autók feketén egy-egy építkezéshez, nőtt a ház, folyt a sör, fusiztak a haverok, emelkedtek a balatoni villák árai is - és ha mindezért egy papír­lapot kellett úgy négyévente egyszer az urnába dob­ni, hát istenem... A legfőbb pártvezér legendás ka­csintása mintha áldás lett volna minderre. A szavazás táján azért eljátszottunk a gondolat­tal, az igazi az lenne, ha nem egyetlen párt közül kellene kiválasztani azt, amely a meggyőződésünk­höz közel áll. És ha a népfront jelöltje mellett leg- alábbb még valakinek a neve ott virítana a szava­zólapon ...M indegy, azért így is hoztuk a 90 százalék fölötti szavazati arányt. Aztán, amikor teljesült a vágyunk, hogy immár több párt közül kereshetjük ki a szívünkhöz legközelebb állót, és polgármesteri posztra is a kebelbélinket juttathatjuk, ezzel be is értük. Szavazhatnánk bárkire, ha lenne kedvünk. De nincs. Nincs, mert a tégla már nem 70 fillér, és a cement is több 70 forintnál. Hol van már a három- forintos kenyér, a 34 forintos marhahús? A lakások milliós árain pedig biz’isten csak mosolyogni lehet. Nem tudom, ki hogy van vele, én ezt a 30 százalék körüli részvételi arányt mégis többre becsülöm a 90 százaléknál. Azt mondta valaki: a demokrácia elő­ször megosztja az országot, hogy utána egyesítse, immár a valós meggyőződés rendezőelve alapján. Ha így nézem, az ország egy harmada már összeállt. Ha viszont pesszimista akarok lenni, úgy azt mon­dom: a kétharmad még atomizált állapotban van. Hogy mindezt végiggondoltam, magamat már si­került meggyőznöm. Vasárnap a szavazóhelyiség­ben leszek. Mert a részvételemmel megigénylem a jogot, hogy később is beleszólhassak az ország dol­gába. Ősz - vénasszonyok nyara ** , * v-f» Fotó: N.Zs. Volt egyszer egy cipészinas Otthonról - itthonra "Talán az unokáim" Nagyváradon születtem, het- vennyolcadik évemet töltöttem. Tizenöt éves koromig kifutófiú voltam egy papírkereskedésnél. Ekkortájt tanultam meg kerék­pározni egy nyomdászlánytól, de biciklim évtizedekig nem volt, csak amikor a magyarok bejöt­tek, egy Csepel-gép. De erről majd később. Tizenöt éves koromban apám beszegődtetett cipészinasnak, akkor még Ferdinánd király volt Romániában. ’29-ben szabadul­tam a cipészszakmában. De ak­kor már olyan idők jártak, hogy nem nagyon kellett a munkánk, az emberek örültek, ha a betevő megvolt. Bukarestbe mentem hát, előbb kőművesekhez, aztán ácsok mellé. Lestem, hogy csi­nálják a dolgukat, s mikor már konyítottam valamit hozzá, fű­részt, szekercét vettem, s elindul­tam munka után. Nem kértek ak­kor még mesterlevelet, nem olyan világot éltünk. ’40-ben, amikor bejöttek a ma­gyarok, felvettek a nemzet­őrségbe. A román kivonuláskor alakult ez a szervezet, hogy amíg a magyar rendfenntartó erők be nem jönnek, ne harapóddzon el a bűnözés. Nem volt fegyverünk, mindenki fogott egy-egy botot, azzal tartottuk a rendet. A román kivonuláskor nem is nagyon mertünk mutatkozni, nehogy provokációnak vegyék, és kö­zénk lőjenek. Nagyvárad-Budapest­Nagyvárad Aztán amikor felállt a csendőr­ség, a nemzetőrséget feloszlat­ták. Az akkori nemzet­őrparancsnokunkból, dr. Árvái Árpádból közben Pesten képvi­selő lett, ő hatvanunkat kiemelt és berakott a fővárosi postára. Idő teltén öt kérvényt adtam be, hogy helyezzenek vissza Várad­ra. Mindet visszaküldték, nem volt az ottani postahivatalnál megüresedés. A vezér- igazgatóhoz is bekértem magam, nem fogadott. Akkor beadtam még egy kérvényt. Csoda történt, mehettem audenciára. Öt napon belül visszahelyeztek, még 200 pengőt is kaptam a költözéssel együtt járó költségekre. Ezt a visszatelepülést a gyer­mekeim, az unokáim azóta is a szememre hányják. "Papa - mondják -, ha maga akkor nem jön vissza, mi most magyar ál­lampolgárok lehetnénk!" De hát a dolog nem ilyen egyszerű. Mondom is nekik: drága gyerme­keim, ha én akkor Pesten mara­dok, ti aligha lennétek, tán már én sem. így ugyanis, amikor Váradon keresett a behívó, Budapesten voltam. Mire kiderítették, hogy Pestre települtem, már újra csak Váradon éltem. Ekkor még az öt­ből csak három gyermekem volt meg: Anti, Jóska, Marika. Em­lékszem egy jó emberre, Bara- becznek hívták, együtt dolgoz­tunk a fővárosi postán, neki is három gyermeke volt. Szakasz­tisztként behívták, vissza se jött. Egy tagsági könyv története Másért is a védőangyalom ke­zét látom abban,. Jiogy Nagyvá­radra visszakerültem. Ez a törté­net még ott, Váradon indult. Huszka Péter, a cipészmesterem nagy kommunista volt. Fiatal fej­jel, fogékonyan minden ragadt rám tőle. ’40-ben örültem, hogy jönnek a magyarok, hogyne örül­tem volna, de ahogy én gondol­koztam, az aligha felelt volna meg nekik. Jó is, hogy akkor Pestre kerültem, alighanem összefogdostak volna engem is. De hát újra hazavágytam, s úgy, ahogy meséltem is, visszahe­lyeztek Váradra. Bejöttek az oro­szok, lehetett már nyíltan kom­munistának lenni. Önként léptem be a pártba ’46-ban. Hamar rájöttem, merről fúj a szél, de az RKP-ba csak belépni lehetett nyaktörés nélkül, kilépni nem. A végén már gyűlöltem őket, mégsem tudtam tőlük meg­szabadulni egész a nyugdíjazta­tásomig. Akkor kiadták a tag­könyvet meg egy átigazolási la­pot, hogy most már jelentkezzek az utcai alapszervtitkámál. Ha­zamentem, lehajintottam a köny­vespolcra mind a kettőt. Jó he­Ez a történet egy 78 éves nagyváradi em­ber, Anti bácsi életút­ja. Több, mint negyven éve rendszeresen járja Magyarországot. Legutóbb szeptember 13-án kora reggel indult vissza Váradra uno­kájával, Anikóval. lyen van, nem kér enni. Nagy sokára újra a kezembe akadtak. Az átigazolási lapot el is tüzel­tem nyomban. Napokig rágtam magam: el kéne a tagsági köny­vet is. De már azt nem mertem, mert ha újra előkeresnek, mit mondok? Jó is, hogy megmaradt, mert csak rájöttek: hiányzóm a sorból. Jöttek és mondták, hogy gyű­lésre kell járnom, meg visszame­nőleg rendezni a tagsági díjat. Atyaisten! Öt év is eltelt már ak­korra. Csak megkérdeztem: hogy lehet ez: a fizetésemelést sose ad­ják visszafelé! Mehettem föl a pártba. Odabent megkérdezték: "Fizet vagy nem fizet?!" Hagyja­nak nekem békét! Beteg vagyok az élettől. Tudták ők nagyon jól, milyen élettől! Nem kérdeztek többet. "Kizárjuk!" - ennél szebb szót régen hallottam akkor. Kö­szönöm szépen! - így jöttem ki tőlük. A folyosón egy román megveregette a vállam, hogy én meg mertem tenni, kivágatni ma­gam. Ő se volt kommunista, egy se igazán közülük, csak félelem­ből meg Erdélyért mutatták. Otthonról - itthonra Amíg pénzt tudtam váltani, vo­nattal jöttem leginkább. Most, hogy ez már nem megy, kerék­párral. Megállók, jönnek a vámo­sok, nem néznek azok semmit, nálam nem, mert általában nincs nálam semmi. Igaz, volt, hogy üvegeket hoztam át, magyar üres üvegeket. Gondoltam, itt bevál­tom, mégis ne fillér nélkül le­gyek. De most még a vonatozás­ról: Általában az osztrák-NDK ha­tárig váltottam a jegyet, abba jó pár száz kilométer belefért. De- hogy mentem'én odáig! Pesten leszálltam, kinéztem egy másik, belföldi vonatot. Néha várótermekben aludtam, igaz. De csáknefli mindig kaptam szállást, vendégszobát a helyi postahivataloknál. Megmutat­tam a ’42-es magyar királyi pos­tás igazolványomat. Ennyi volt. így hálhattam én annakidején Pécsett 7 forintért, Kőszegen 4 forintért. Idén nyáron Pécsett 20 forintért kaptam szállást, de volt olyan is, hogy a postamester a saját szobáját adta ide, más nem lévén. A "potyautas" Ahogy szorult a cipő otthon, s egyre kevésbé váltottak forintot, kénytelen voltam mind gyakrab­ban a vasúton is elővenni a ’42-es igazolványomat. Mindig elma­gyaráztam, miről van szó. Azt is elmondtam: nem román állam­polgárként kérem az ingyen uta­zást, hanem hetven év feletti ma­gyar emberként. A negyvenen túli kalauzok zömmel mind meg­értették, miről van szó. "Üljön csak nyugodtan, tata, magának nem lehet bántódása!" S ha jön az ellenőr? "Akkor sem!" Negyvenen felfelé mindig nyert ügyem van, de hát egyre fiatalabb a hivatali gárda, ők mái kevésbé respektálnak. Persze ez sem igaz mindig. Tegnap Kő­szegre készültem, az idő miatt lebeszéltek a kerékpárról, így hát a karcagi rokonoknál hagytam. Odaállítok az információshoz, alig volt negyven, mondom: in­nen s innen vagyok, ennyi meg ennyi a korom, nincs egy forin­tom se, szeretnék eljutni leg­alább Budapestig. Nagyon ked­ves ember volt az illető, nemcsak hogy nem beszélt le, de még bá­torított is. Két keréken Sokszor kipróbáltam: 70-80 kilométert meghajtok kerék­páron egy nap. így volt ez most is. Reggel hétkor indultunk Vá­radról a kisunokámmal, délután ötre már Bárándon voltunk. Be­barangoltam Berettyóújfalut, jártam Földesen, Sápon, aztán az idő miatt lefeneklettünk. De négy napja már Karcagon va­gyok, közben megjártam a Du­nántúlt is! Nem véletlen jöttünk íg> együtt az unokámmal. Szeretne itt letelepedni, hát ebben próbál­tam segíteni. Megszoktam ezl már: egy fiam, egy lányom, hél unokám Amerikában... Értem ér Anikót is, otthon nem boldogul Érettségi után megpróbált to­vább tanulni, több százból negy­venet ha felvettek, köztük négy magyart. Most dolgozik, de mennyiért és hogyan?! A túlórá­kat "tévedésből" gyakran nem nekik írják jóvá, hanem egy ro­mánnak. Ha reklamálnak, akkoi lázítanak, rühes magyarok, akii bomlasztják az épp hogy megszi­lárduló új rendet. Megértem ér őt, persze, hogy megértem. De segíteni nem tudtam. Jártunk Pesten, mindenütt. Csak ígére­tek. Imre is végigtelefonált vagy tíz helyet Karcagon, ugyanaz Ezt is értem: itt is féltik az embe­rek a munkát, ahogy hallom: í dolgok egyre rosszabbra fordul­nak. Hazaviszem hát ezt a lányt, re­mélem, nem vész el örökre! Jö­vőre hamarabb indulunk, Pestig el kellene jutni kerékpárral. Nap 60-70 kilométerrel kiáll az út. Er már tovább aligha jutok. De talár az unokáim. Dorkovics Ágne

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom