Új Néplap, 1990. szeptember (1. évfolyam, 124-148. szám)

1990-09-01 / 124. szám

1990. 9 Irodalom, művészet \/ irodalmi oldalpáron Szenti Ki nő »ralikai Benke László _ Kenyérsírás, gyermeksírás Hamar megöregszik a gyermekmosoly, kaszára hamar megérik a kalász. És nem csitul a kenyérsírás sem lábon, sem asztagban, sem asztalon, mert letiporják, ha mégis lábra áll éretten vagy éretlenül. Kinek kenyér kellene, kinek hétvégi telek. Parcelláznak már megint néhány rohadt sufniért, szemre éppen olyanok mint az emberek. Habozás nélkül elveszik a másikét, a kenyeret s az életet. Hogyan is ragyoghatna gyermekeink arcán a mosoly, hogyan érhetne meg kaszára a kalász, míg nem csitul a kenyérsírás, hogyha ezek a mohó éretlenek - potomság! - letiporják az életet, kitaposnák édes anyjukból a gyereket egy rohadt sufniért. Nyolc évszázad- Melyik a ropogós? Istenem, milyen csacsi kérdés!- A művész úrnak is vittem az előbb... - súgja oda a csinoskának bizalmasan, majdnem cinkosan, és biztos a hatásban.-Jé... Tényleg? A néni majdnem megsértődik:- Ha én mondom!- A néni neki? Haláli!- Miért? Mi abban a - idegenkedve for­gatja szájában a szót - haláli?- Izgi lehet, nem?- Izgi?- A művész úrnak perecet?! - kuncog a kis cserfes tündér csiklandósan, szinte hu­nyorog, mintha tán utánozná a nénit. - Ilyen perecet?- Nagyon is szereti!- Éppen a perecet? Jaj nekem! Vitathatatlan, jópofa ez a taknyos! ­gondolja ő, dehogyis haragszik. Csak a huzat ne volna ilyen éles itt, a fal mellett. Máshová azonban nem engedik a kis asztalkát a perecekkel. Egyszerre csönd. Szinte varázsütésre. Az egész hall egyszerre fordul arra. Melege van. Majd ismét léghuzat csap­ja meg hátulról. Egyetlen pillanat. Mindenki áll, szend­viccsel, feketéscsészével, pereccel a kezé­ben. Ez a lány is. Mintha valaki itt felejtet­te volna.- Tériké, adjon nekem kettőt. S a tálcához koppan egy pecsétgyűrű feje.- A művész úr! O, Istenem! Még kabátban, fehér selyemsállal.- Frissek, ugye?- Istenem, művész úr... - reszket a hang­ja, s az arca egyre fehérebb. - Miért nem tetszett kiküldeni értük valakit? Hiszen bevittem volna én szívesen! - emeli tekin­tetét a színészre, és lassul, nehezedik a szava: - Hiszen én mindig... Elharapja a szó végét, pedig a vásárló előtt nem sülhet föl. Ez a szőke démonje­lölt se veszi le róla a szemét, azt a hunyor­gó, gonoszkodó szép szemét; el kell hát ismételnie, szorongva bár, mégis:- Hiszen én mindig... mindig beviszem, ha... A művész úrnak mindig... A barna arcú férfi szórakozottan bontja a sálát, illatos homloka csillog. A szeme bogara, igen az az, amiért még senki se veszi észre a szája körül évek óta lassan egymásra toluló, csöndes gyűrődéseket.- Mindig?- Hiszen... Lassul, majd megáll a gyűrűs ujj, nem bontja tovább a fehér sálat.- Nem hoz maga már be nekem perecet, Tériké, soha... Jaj! Ezt bár ne mondta volna! Pedig egy kicsit még igazán elnézné itt. A fehér sálat. Azt a gyűrűt. A szőke tini, itt, mellettük, jóízűen kun­cog magában, hogy íme, milyen könnyű hazugságon kapni valakit; azért adott Isten két komplett fület az embernek! Helyes, csak kuncogjon, jól teszi. Né­hány évig még szép... Szerencsére azon­ban ő is hallgat, tisztességből, cinkosan, s talán szurkol is neki titokban, mint az egész közönség.- Kettőt teszik?- Mint mindig, Tériké...- Igen, mint mindig... Lassú melegség járja át egész testét. Már-már azt hitte, hazugságon kapják, de lám, a művész úr figyelmes, még mindig a régi gavallér, és gálánsán alájátssza:- Kettőt, persze - ismétli. - Mint min­dig... Most hát győzedelmesen fordulhat már vissza, hogy a gyönyörű szőkeség arcába nézzen, szép és hitetlen szemei közé:- Na látod, szívem? Csakhogy, jaj, addigra már sehol! ...Úristen, mikor ment el?! Rémülten nyújtogatja a nyakát, a pere­ces tálca csaknem fölbillen. Hát akkor semmit se hallott? Semmit? Az egészből még ennyi se maradt?! Tizen­hat évből, milyen gyorsan elröppent tizen­hat évből, tizenhat év és három hónapból, ebből az egész vacak életből, ennyi se?!... Elsőt csöngetnek. Most már sietős lesz mindenkinek; nem kell többé a perec. gyszerre megértettem, hogy gonosz az öreg. A kutyája mögötte futko­sott az ágyon, és összeszőrözte a takarót hosszú, szőke szőrökkel. Gyű­löltem, meg az öreget is. Kár, hogy nem vettem észre előbb, honnan fúj a szél, de néha olyan vak az ember! És süket. És marha. Na, jól van. Összeszedtem a rajzaimat meg az ak- varelleket: óvatosan a dossziéba csúsz­tattam őket. Azért is vigyáztam rájuk! Hát kicsoda ő? Ennyi idős koromra öt­ször ennnyi képet festek, és öt várostér- művészeti pályázatot megnyerek! Lopva az arcára sandítottam: szürkés szakálla felborzolódott a dühtől meg at­tól, hogy visszafelé simogatta. Fekete kordbársony inge nevetségesen meg­csavarodott a nyakán, leggyűlöletesebb azonban a szeme volt: egy szikra sajná­lat se látszott benne, csak gúny, sőt, derű! Tudtam, hogy tehetetlen, megcsonto­sodott senki, de őrült feldúltságomban én is ugyanígy álltam vele szemben: nem tudtam érvényesíteni a fiatalságo­mat, frissességemet, mozgásképessége­met. Kihasználta a nyíltszívűségemet, a bizalmammal. Nem tudtam megvárni, hogy ő kérje a képeimet, reszkető kézzel könyörögjön értük: kiraktam őket, és ezzel az a nevetséges látszathelyzet állt elő, hogy ő a tanácsadó, a fölényes. Egyedül velem fordul elő ilyesmi! Gondoltam, hogy mondok még vala­mit, de aztán mégse mondtam. Ezután minden olyan természetes volt, kivéve azt, hogy lábam elé ugrott a kutyája, és farkcsóválva felnézett rám. Ő uszíthatta valamivel, esetleg jellel, hogy mondjak még egy utolsó marhaságot, mert elis­merem, hogy mondtam felindultságom- ban. Keresztüldöftem a pillantásommal, először a kutyáját, aztán őt; ha nem ül a fotelben, biztosan összeesik. Berántot­tam a cipzárat, persze megakadt, de úgy tettem, mintha nem akadt volna meg, azzal elmentem. Egy fagyos "jó napot", és kész, mert soha senkitől nem mentem el úgy, mint egy tahó. Ő se mondott többet, és nem nyújtotta a kezét. Na, jól van. Hideg volt, kellemetlen, nyirkos idő, illett az egészhez. Letöröltem kesz­tyűmmel az arcomat. Vékony volt a tás­kám a hónom alatt: kevés képet hoztam, a művészetben nem a mennyiség a dön­tő. Biztos az kellett volna neki, hogy telerakjam képekkel az állványait. Ez egy önimádó. Őszintén, nem őrület, hogy minden falról saját magát látja? Hová jut így az ember? Utáltam a köveket is a talpam alatt. Sajnáltam az arcomat, tönkretette a bő­römet a köd, pedig ötödik napja kvarcol- tam, Jutka szája <?££oravolt,amikorvisz- szajött a túráról. Most rossz volt rágon­dolni is. El tudtam képzelni, miket mon­dott volna, ha hallja az egészet: Gabi­kám, azért van benne valami... Na és mi van benne? Évszázados időtávlatok, óri­ási, mintha mást se csinálna az öreg, csak az egyik évszázadában csücsülne és figyelné az utókort, milyen hatással vannak rá a művei! Persze, megérti az ember, azt a negyvenhét évét érzi hússzor annyinak, mert nem tudja újra befutni. Te isten, mit adna érte, ha az ő vitorlájába fújna a mi szelünk... Ha mindez ilyen világosan, szépen megfogalmazva eszembe jutott volna egy félórával előbb - de akkor egész mással volt elfoglalva az ember, nem vele, pedig istenbizony hasznára válna, ha megmagyarázná valaki neki, hogy nem az kell, amit ő csinál! Mi a pillana­tot reprodukáljuk, az időt, amely még csak most következik! Hogy lehet ezt évszázadok távolságából figyelni? Ostobaság az egész, ne legyünk olya­nok, mint apám a kutyakiállításon, hogy ott van neki ötven gyönyörű agár, de a legrondábbat nézi kitartóan. O is más, kinőtt már közülünk, ezért nem segít, pedig megtehetné. Az egész világ szem­ben áll velünk, de miért éppen velünk, rosszat akarunk talán? Miért intéznek el bennünket azzal, hogy cigarettára gyúj­tanak, és kiszórják a hamut a muskátlira egy szó nélkül? Na, jól van. Majd megmutatjuk azért, és akkor is­mét ezt fogják csinálni: hallgatnak, és kiszórják a hamut a muskátlira, csak - másképp. Végképp leforrázva, persze. Nyikordult egyet a lámpavas: felnéz­tem rá, és láttam, hogy az öreg vigyorog a bórájában. Összehúztam a szememet: röhögj csak, nem tudod, mit röhögsz! Te kínlódsz munka közben, de én nem, és soha nem fogok, mert igenis fejemben van az egész, le kell csak festeni! Neked ez nulla, kicifrázva, neked a vásznon alakul ki a kép, izzadságban fürödve akarod kikapirgálni magadnak a halha­tatlanságot. Sajnos, nem úgy kell, ma már nem a fogunkkal rágjuk a márványt, hanem acélvésővel és villanyfúróval formázunk! Kacagva dolgozunk, ömlik belőlünk a művészet: csupa fény és len­dület, mi nem vakarózunk! Ötlet! Szi- porkázás! Amilyen a kor. lhúzott mellettem a troli, olyan kö­zel, hogy arcomba vágta a szelet. Képzeletben lefestettem, de csak a négy kerekét és köztük semmit: nem vagyok benne, tehát üres! Megértené az öreg? Mint a.Szerelmesek-et... Mit látott azon a képen? Egy fiút, aki tenyerében tartja szerelmese fejét, a háttérben pedig virágot és Filmvilág-ot vesz a bódénál a lány, fej nélkül? Merevek a mozdula­tok!... Rutinja van a halálosan nagy dol­gok lecsepülésében. Miért lila a hát­tér?... Nos, miért? Hát azért, mert lilái Olyannak láttam és kész. Nincs oka! Nincs! Nincs! Nem spekuláció, én nem szöszmötölök a vásznon, hát erre jó, hogy már a fejemben kész az egész! Kit érdekel a háttér? Ránézek a lexikon hát­lapjára, igen, oda, mit szól hozzá, onnan vettem, és mégis beleillik, az én színösszhangom más, mint amagáé, eny- nyi az egész, jogom van hozzá, vagy nincs? Nem zavar már a kicsinyessége, tudom, hogy mit akarok, és ez a fő. Maga valóban boldog lehet, ha hozzá­tesz egy szót a világ mondanivalójához, de az se biztos, ne legyünk túlzottan optimisták. Miért az időbe fúrja magát, miért nem az érzésekbe? Majd meglát­juk, mire lesz kíváncsi az emberiség száz év múlva, meglátjuk, kire mondják: érdekes?... Utáltam az utcát, a kirakatokat, a lám­pákat, a kapualjakat, a szemétkukákat! Néha olyan sivár, olyan semmirekellő a világ, és ilyenkor arra gondol az ember, érdemes-e piszkálni az egészet? A troli a négy kerekével és semmi másával, az igen, abban volt valami. Nem mondom, hogy világrengető téma, de van millió más, például hidak lelógó békanyálak­kal, sírók könnyek nélkül. Realitások... Mit ér az élet, ha nem rendezhetjük be a kedvünk szerint? Egy percig, na és? Utána máshol keresünk valamit, mi a probléma, ki mondta, hogy az? Példá­nak említettem. Van millió más. Vagy szerinted nincs? És teszerinted? Mi az, valamennyien meghülyültetek?.. Elmentek mellőlem. Kopogott a lép­tük a folyosón. Ettek. Ehhez értettek, állandó zabálás, óné nagy problémák, óné eszmei vezérfonal, óné beatfilozó- fia! Szétszéledtek, locsogtak az érettsé­giről meg mindenről, nem mintha hiá­nyoztak volna. Jutka is velük locsogott, miközben tömte magába az amerikai mogyorót. Meg kell őrülni tőle, én nem tudom, mi van vele az utóbbi időben. Zacskóba tette a héját. Mit akarnak ezek?.. Szünet végén odajött ez a hülye Bárdos, még mindig nem fejezte be a vacak szobrát. Gondterhesen elnyomta a cigarettáját, persze a tartóban, a világ­ért se mellette, és szolidan megjegyezte, hogy érdekes, amit mondtam, de nagyon szeretné majd látni a képeket, hogy az­tán vitatkozhassunk rajta. Ki akar éppen vele vitatkozni? Egy szikra humora sincs, de tehetsége sem, zárójelben. Munkagép.- Szia! - mondta Jutka. Ingerkedve nyújtotta a mogyorót, pedig már az el­múlt szünetben megmondtam neki, hogy tűnjön el vele, és hagyjon békén, mert nem tudom, mit csinálok. Nagyon letörten mentem haza. Ötö­dik hete semmit nem festettem, ez az igazság, illetve megcsináltam négy ké­pet félig, de közben rájöttem valamire: a méretekben van a hiba! Pofonegysze­rű, legalább kétszázszor négyszázas ké­pekre van szükség, érvényesüljön a szé­lesség, a mozdulatok ereje, sikítson az ecset, a fene egye meg! Apám hümmö- gött, nem mondom, hogy olcsó a vá­szon, de rettentően bántott, hogy ilyes­mire gondol, amikor művészetről be­szélünk. Aztán mégis megvette, de ad­digra elment a kedvem az egésztől. Is­tenem, csak lenne valaki, aki megma­gyarázná nekik, hogy a művészetnek pillanatai vannak! Az öreg állítólag mindig rendelkezik a pillanatok felett, mert rendszeresen dolgozik. Még hasz­nát is venném a meséjének, ha lefeküd­nék. Legalább elaludnék. Leül az ember, és elszív egy cigaret­tát. Aztán még egyet, aztán még egyet, amíg végül olyan keserű lesz a szája, mint az élet. Legjobb, ha magára zárja az ajtót: kirekeszti az ostoba világot, csinálják, ahogy akarják. Jutka is men­jen, nőkre sose bízza magát az ember, a siker az ő esetük, nem a komoly munka. Rázza csak magát a hülye Bárdos mel­lett, nyelje a csikorgó szövegét, amíg bírja, majd megtanulja ő is. Mindenki megtanul mindent, ki kell várni. Ezekkel a dolgokkal foglalkoztam, amikor felszálltam a kilencvenegyesre. Motorszag volt a kocsiban, hátraeresz­tette a vezető, az ilyennek mindegy, hogy megfullad az ember vagy nem. Utolsó busz volt, gondolta, nem számít. Az is visszataszító, hogy ilyenkor min­denki suttog a buszban, mintha tele len­nének titkokkal, pedig halálosan üres mindegyik. Képtelenség gondolkozni tőlük. És akkor megrázott valaki egy doboz fene tudja, mit, de úgy szólt, mint a babacsörgő. Nézem, egy kopasz öreg- úr, kampós orrú: valami svéd hülyesé­get szorongatott, lapos, zöld dobozt, benne nemtudommilyen drazsék, rág­ható cukorvitamin. Megrázta, aztán bumm, a pofájába a felét. A leghátul álló utas is hallotta, amint szétrágta őket, egyenként valamennyit a maradék há­rom fogával. Az első adat után jött a második, riccs-raccs! Egypáran össze­súgtak, és volt valami iszonyúan kispol­gári a felháborodásukban, mert egyik se mert szólni. A mögöttem ülő nő suttog­va magyarázta valakinek, hogy találko­zott már egy ilyen pacákkal, az is rágott valamit egész este, de a fene tudja, me­lyik este. Ez aztán végképp tökéletes volt, mert őt is hallotta az egész busz, csak az öreg nem. _ -áriam, ki lesz a következő. Képze- 1/letben ötszáz méterről láttam a ” buszt, ott ültünk, köztünk én is, for­gattuk a fejünket, mint a birkák, és nem mertünk szólni, mert mindenki azt hitte, hogy őt figyeli az egész világ, de én is, komolyan, hiszen tulajdonképpen ugyanazt csináltam, amit ők. Volt ebben az egészben valami röhejes, de annyira, hogy tényleg elkezdtem röhögni, min­den feloldó belső röhögéssel. És hirte­len megértettem az az öreg évszázadait. Nagyon kellemetlen, de világos gondo­lat volt: tényleg csak ötszáz méterről értheti meg az ember ezt az egészet! Abban a pillanatban kirobbant belőlem: beleröhögtem a csendbe. Most rám bá­multak egy pillanatig, aztán lassan meg­értették, min röhögök, mire ők is el­kezdték, és percek alatt egész kibírható- vá vált a busz légköre meg az egész világé, de ezt már nem tudom elmonda­ni. Lényeg az, hogy imádtam az öreget, de amennyire imádtam, annyira szé­gyelltem is magamat. Félig ájultan gon­doltam arra, micsoda marhaságokat mondtam neki azon az estén, legalább vágott volna szájon, de semmi. Gondol­tam, leszállók a Vérhalom téren, és te­lefonálok neki. Felveszi, erre azt mon­dom keményen, férfiasán, hogy minden rendben, értem az egészet, vagy valami hasonlót, de tényleg értettem, és azt is tudtam, hogy mit kell festenem: a buszt, meg ahogy röhögünk, de messziről. Mindegy, hogyan, majd kialakul a vász­non. Csörsz István:

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom