Új Néplap, 1990. szeptember (1. évfolyam, 124-148. szám)

1990-09-04 / 126. szám

4 1990. SZEPTEMBER 4 Ötven éve szentelték pappá "Játéknak" tekintette - így túlélte a sorozatos megaláztatást Himfy Ferenc atyát, a szolnoki Jézus Szíve - közismertebb nevén szegényházi - katolikus templom plébánosát 1940-ben Abonyban szentelték pappá. Az ötven év szolgálatból az utolsó húsz év Szolnokon telt el, nem ép­pen eseménytelenül, de az ezt megelőző időszak is meglehetősen mozgalmas volt. Nem egyszer "lesett rá a gonosz, hogy elve- szejtse, nem egyszer érin­tette Júdás csókja", őt azonban hite, embersé­gessége, bölcsessége min­dig túllendítette a kritikus élethelyzeteken.- Plébános úr! Hogyan választotta hivatásául a papi pályát?- Már ötödikes gimna­zista korom óta lélekben papnak készültem. A túljelentkezés miatt azonban nem ment simán a dolog. Az érettségi után Tokodra mentem üveggyári segédmunkásnak, ahol cserkészcsapatot szerveztem. A családomban mindenki a közigaz­gatásban dolgozott. Polgármester unokabátyám révén először szel­lemi ínségmunkás lettem, majd az ő kíséretében, cserkészruhában álltam a püspök elé, hogy pap aka­rok lenni. így vettek fel a váci sze­mináriumba. 1940-ben Abonyban lettem segédlelkész. Rá négy évre nagy kitüntetés ért. Püspöki kine­vezései Soroksár-Újtelep plébáno­sa lettem. Igaz ugyan, hogy én mindig középiskolai hittanár akar­tam lenni, de a püspök iránti feltét­len engedelmesség a hivatáshoz tartozott.- Hogyan élte meg a II. világhá­ború végét, és mi történt Önnel Szolnokra kerüléséig?- Miután Soroksárt elfoglalták a szovjetek, megváltozott a helyzet. Addig én voltam a valaki, hallgat­tak rám az emberek. Mit csináljak? Elmentem a püspökhöz, aki így fogadott: - De jó, hogy jöttél! El kell menned Gyömrőre, a halállis­tán lévő plébánost helyettesíteni. Harminchat kilométert gyalogol­tam odáig. Pár hónap után egyszer csak az engem leváltó paptársam ezt a hírt hozta: - Te vagy a kiskun­félegyházi tanítóképző hittantaná­ra! Nagyon örültem, hiszen régi vágyam teljesült. Na, aztán az élet fintora, hogy két évig taníthattam csupán, mert 1947-ben megszün­tették a hitoktatást. A gyerekek azonban jártak a nyakamra, hogy most hol tanulhatunk hittant? Kis­csoportokat alakítottunk, ami élet- veszélyes volt, mert magánházak­nál tanítottam őket, és ez államel­lenes szervezkedésnek minősült. Ezt a munkát sokan csináltuk, hu­szonötén tartottuk egymásai a kap­csolatot. A huszonöt hitoktatóból 1952-ben már kilencet letartóztat­tak a beépült spiclik segítségével. Egy közülük életfogytiglant, a töb­bi nyolc-kilenc évet kapott. 1957- ben két, már börtönt megjárt pia­rista atyának segítettem volna Svájcba kijutni, akiket visszahív­tak a börtönbe - arra a korra ez rendkívül jellemző volt. Ekkor hat(!) "vadember" jött értem este tízkor. Volt köztük egy "ember- szabású" - gondoltam, majd ezzel szót értek. Miután elvittek a János- hegy oldalában egy magánházba, próbálkoztam is nála. Nagy pofon volt a válasz, a jobb fülemre egy hónapig nem hallottam. A Fő utcá­ba kerültem nyolc hónapos vizsgá­lati fogságba. Összesen ötvenkét órán át hallgattak ki, a falon húz­tam a strigulákat. Bíróság elé vé­gül nem kerültem, mert tarthattak tőle, hogy elmondom a módszere­iket. Ugyanis spiclit akartak belő­lem faragni, szabadon bocsátásom fejében. így "csak" Tökölre inter­náltak. Ott aztán megcsinálták ve­lem egyszer, hogy felolvasták a nevem a szabadulok között, leszá­moltattak, és amikor már a szabad­ság szele megcsapott, a kapuban mondták meg, hogy tévedés! Vé­gül 1960-ban szabadultam. Rend­őri felügyelet alá kerültem négy évre. Csomagoló részlegben dol­goztam. Közölték velem, hogy en­gedélyezik a papi tevékenységet, ha "normálisan" viselkedem. Én megkérdeztem: a maguk normája más, mint az enyém! Melyiket vá­lasszam? A miénket! - felelték. 1964-67 között Szentesen, 1970- ig pedig Tiszavárkonyban voltam. Ekkor már gyakorolhattam a hiva­tásomat.- A Szolnokra való áthelyezését Ön kérte?- Nem kérhettem, mert világo­san megmondták, hogy Budapestre és megyei székhelyre nem mehetek. A szol­noki, nyugdíjba menő plébános keresett meg, és mondta, hogy ő majd elintézi nekem az áthelyezést. Gya­nút fogtam, úgy érez­tem, hogy Szolnokon megfigyelés alá fog­nak helyezni - ami ké­sőbb be is igazolódott. Belementem a játék­ba, de figyeltem ma­gam köré. Kiderült, hogy megfi­gyeltették, kikkel levelezem és kikkel tartom a kapcsolatot. Akad­tak, akik jelentették, kik járnak hozzám. Nemcsak a külvilágra, de közvetlen környezetemre is figyel­nem kellett! A belvárosi templom plébánosa megpróbálta a püspök­től kikényszeríteni, hogy elhelyez­zenek Szolnokról, de ez nem sike­rült. Annak ugyanis, hogy meg­épülhessen a szandai plébánia, az áthelyeztetésem lett volna az ára! - plébános társam javaslata szerint. A zaklatásokat, megfigyeléseket játéknak tekintettem, és ellentrük- köket találtam ki. Azt is el akarták hitetni a környezetemmel, hogy nyugati kém vagyok, és mint meg­tudtam azoktól, akik továbbra is bíztak bennem, a városi vezetők hintették el. Azután voltak a tele­fonos játékok a rendőrkapitány­sággal. Sokat kellett ravaszkod- nom... Annak köszönhetem, hogy épelméjű maradtam, hogy játék­nak tekintettem az egészet.- Hadd kérdezzem meg, hogyan sikerült megőriznie a nehéz évek ellenére is szellemi frissességét?- Ennek okai: a józan élet, a hivatás melletti elkötelezettség, ami folytonos tanulással, önkép­zéssel járt. Az általam szervezett kiscsoportoknak is olyan elvárásai voltak, hogy mindig meg kellett újulnom. Az ember feltöltődik at­tól a munkától, amit szívesen, sze­retettel végez.- Köszönöm a beszélgetést. To­vábbi munkájához jó égészséget kívánunk! Csirke József Múlt, jelen (és jövő?) az OMÉK-on A 71. Nemzetközi Mezőgazda­sági, Elelmezésipari Kiállítás és Vásáron az ágazat gépesítése iránt érdeklődők tapasz­talhatják: a kőbányai vásárváros­ban tíz napon át együtt van jelen a múlt és a jelen. Nem egy jó nevű hazai és nyugati cég standján per­sze már a jövő is! Két, vásárjárás közben készült fotónk ezt idézi, íme a múlt: a Földművelésügyi Minisztérium kiállítási csarnokában, az agrártörténeti bemutatón látható az 1928-ban, Magyaror­szágon gyártott 30 lóerős HSCS- traktorral hajtott Kühne-cséplő- gép. Rajta az öntöttvas tábla: Me­zőgazdasági Gépgyár RT. Mo- son-Budapest. A jelen? A vásár­város szabadtéri kiállítási terüle­tén egy Ferguson traktor után 0 "kötött" 16 soros, elsősorban aprómagvak és gabonafélék veté­sére alkalmas gép. Méreteinél és univerzitásánál fogva a leendő hazai farmereknek is ajánlja a gyártó, a Mosonmagyaróvári KÜHNE Mezőgazdasági Gép­gyár. És ugye, ez egy kicsit már a jövő! Kép és szöveg: Temesközy F. Gróf Eszterházy Károly, száz templom építtetője A közelmúltban az egri tanár­képző főiskola Eszterházy Károly nevét vette fel. Eszterházy Károly, egri püspökét, aki egyházmegyé­jében - melyhez hozzátartozik me­gyénk egy része is - száz templo­mot építtetett, számos más építke­zése mellett, melyek között olyan nagy jelentőségűek is voltak, mint az egri líceum. Gróf Eszterházy Károly 1723- 1799 között élt, tevékenysége te­hát a 18. század második felére esett, mikorra az ország, s különö­sen a megszállt területek már ma­gukhoz tértek a török dúlása után. Mikorra már elmúltak a Rákóczi szabadságharc keltette hullámok, s a lassú társadalmi, gazdasági fejlő­dés meghozta az eredményét. Ez ideig toldozták-foldozták a falvak­ban, városokban a török időkben tönkrement templomokat, hisz a török, kevés kivétellel, a templo­mok építését és felújítását nem en­gedélyezte. így az épületek állaga kevés helyen engedte meg, hogy a régi templomot megtartsák - me­gyénkben egy ilyen sincs. Lehető­ség volt a régi templom részbeni felújítására, erre már van néhány példa megyénkben, pl. Tiszasüly, Jászberény, Tiszabura. Ezek a mai képükben barokk templomok őriz­nek korábbi gótikus részleteket. Templomaink jelentős hányada viszont a 18. század második fe­lében újonnan épülő barokk temp­lom. Ilyen nagyarányú építkezés egy fejlett építőszervezetet igé­nyelt, és természetesen rengeteg pénzt. Gróf Eszterházy Károly a kor egyik legnagyobb földesura volt, ez azonban még kevés lett volna építkezései finanszírozásá­ra. Előbb váci, majd egri püspök lett, s Heves-Külső-Szolnok vár­megye főispánja. E tisztségei biz­tosították számára a megfelelő pénzösszegeket. Az anyagi erők mellé pedig szüksége volt a kor céhes iparának színvonalát meg­haladó építési szervezetre, melyet a püspöki építési iroda létrehozá­sával oldott meg. A török megszállás alól felsza­badult területeken az 1730-as évektől kezdve játszik jelentős szerepet a feudális uradalom, mint építtető. Alig van olyan építési fel­adat, mellyel egy nagybirtok ne kerülne kapcsolatba, amellett nagy területen sokat kell építeni, amely sajátos szervezést igényel. Az ura­dalom fogalmát nemcsak világi ér­telemben használjuk; a püspöksé­gek, a legnagyobb apátságok ugyancsak találkoznak e felada­tokkal. Ezért lassan elválik a nagy­birtokok és a polgári-kisnemesi ré­tegek építtető szerepe. A nagybir­tokokon koncepciózus építészeti programok születnek, ami lénye­ges szervezeti, művészi felkészü­lést igényel. Ezen igények kielégí­tésére szervezte meg Eszterházy a püspöki építési irodáját. Az irodá­hoz az építési folyamat teljes egé­szét átfogó mesterségek képvise­lői tartoztak, valamint olyan mű­vészek, akik az elkészült épületet díszítették. Az építési iroda vezetője Farkas János volt, aki egy leveles könyv­ben tájékoztatta folyamatosan Eszterházyt az egyházmegyében folyó munkálatokról. A leveles könyvben megtalálhatjuk a püs­pök utasításait is, melyek tanulsá­ga szerint nagy hozzáértéssel szólt bele a különböző építési és művé­szi problémák megoldásába. Építészei közül az egyik legje­lentősebb Francz József, aki me­gyénkben is több templom építője - Besenyszög, Tiszaörs, Tiszapüs- pöki. Festők között, a szintén me­gyénkben is dolgozók közül, olya­nokat említhetünk meg mint Kräc­ker és Zirkler János, szobrászt pe­dig mint Halblechner Vencel és Steinhäuser Antal. Megyénk jó néhány temploma őrzi így Eszter­házy és e kiváló mesterek keze nyomát. Zsolnay László Árpádom, csütörtökön, a második bécsi döntés év­fordulóján hiába vártam a románokat a Tisza-híd túlsó részén, nem alkották meg a jelképes élő láncot az általuk elképzelt Nagy Románia "nyugati határán". Akik érkeztek, azok simán átjöttek a hídon, és nem jelképesen terjeszkedtek, hanem ténylegesen csencseltek, évfordulótól, "nemzeti gyásztól" és egyéb érzelmektől függetlenül, csupán az anyagi érdektől ve­zéreltetve. Elgondoltam, hogy nekik biz­tosan nem is kellene a Tiszántúl, sőt Ma­gyarországot sem szívesen annektálnák, mert akkor ugyan biza hol élnék ki zsib- vásári hajlamaikat, hol tehetnének szert ilyen könnyen, viszonylag munka nélkül haszonra? A különben nem kifejezetten kedvelt Magyarország erre jó nekik: piac­nak. Amíg a szolnoki piac lengyel piac volt, még nézett ki valahogy. Amióta ki­szorították őket a románok, "tiszta kosz" és gané az egész. Mintha nem ismernék a nyilvános vécét, ott végzik a dolgukat, ahol éppen rájuk jön. Akik például a saját személygépkocsijukban hálnak, úri szo­kásként mintha csak éppen kidugnák a feneküket az ajtón és ablakon, elegánsan körbeszarják az autójukat, aztán másnap reggel szidják az országot, hogy itt mennyi légy van... És az még hagyján, ha csak a piacot tisztelnék meg ily módon jelenlé­tükkel! De elárasztották az egesz várost, árulnak a vasútállomáson és az autóbu­szon, parkokban és áruházak előtt meg itt velem szemben is, a Széchenyi lakótele­pen, a napipiac környékén. Még a legré­mesebb álmaimban sem fordult elő a döb­benetes élmény: román szótól hangos ma­gyarországi környezetem. Mert ha csak csencselnének, talán hem is zavarna, mint azokat az állampolgárokat, akik bizonyos cuccokat viszonylag olcsón tudnak tőlük megvásárolni. De szemetelnek, hangos- ' kodnak és szemtelenek, mint az a bizo­nyos lengyelpiaci légy. Ott a szemetesku­ka két lépésre tőle, ő a banánhéjat, újság­papírt, üres üveget, uzsonnamaradványo­kat oda dobja, ahol áll: saját maga alá. Nemzeti gyász ide vagy oda, én bizony rászóltam az egyikre, hogy az ott, két lé­pésre tőle nem más, mint a szemétláda. Olyan csúnyán nézett rám, mintha Erdélyt akarnám tőle elvenni. (Azon meg sem le­pődött, hogy ékes románsággal intéztem hozzá szózatom, mert - bizonyára - hite szerint az övé világnyelv, és azt igenis illik tudni errefelé mindenkinek.) Némelyek szemtelenségéről annyit, hogy mivel ez a mindenhol-árusítás tilos, hát néha jön a rendőr és szól, merre van a KGST-piac; végignéztem: jó néhány társaságot négy- szer-ötször kellett hogy figyelmeztessen, csak akkor voltak hajlandók szedelőzköd­m. Bezzeg otthon, ahol a rendőr nem ennyire udvarias és türelmes, serényen csipkednék magukat. Bosszant az is komám, hogy ezek, akik szinte hetente fordulnak áruikkal a hatá­ron, talán abban a hiszemben, hogy úgy­sem érti senki az itteniek közül a szavai­kat, egyfolytában ócsárolják állapotain­kat: hogy nem is olyan szép ez a város (más kérdés, hogy a helyiek sincsenek elragadtatva), hogy nagyon szemetes (eh­hez történetesen ők járultak hozzá elsősor­ban), hogy hiába van minden az üzletben, nagyon drága (ez az észrevétel sem nélkü­löz minden alapot, de tudok egy jobbat: itt, egy kicsit keletre minden roppant olcsó, ám semmit sem lehet kapni)... És látom, hogy ilyen szörnyű, áldatlan helyzetek kö­zepette ruhácskákból, cipőcskékből, zok- nicskákból s egyebecskékből kiárulták a színes tévére és videóra valót - mert azért figyelem, miket pakolnak el hazafele me­net. Vacak egy hely az, ahol nekik "csak" ilyesmire futja... Visszatérve a "nagy évfordulóra", örömmel konstatáltam a hírekből és a tévé Panoráma műsorából, hogy lényegében befuccsolt a Vatra és az őt támogató veze­tés. Ha igaz, hogy Marosvásárhelyen mindössze háromezer hívet sikerült ösz- szeverbuválni a nemzeti-nacionalista gyá­szolásra, akkor ez azt jelenti, hogy a romá­nok többsége "nem vette a lapot", vagy jobban féltek az eseménytől, mint a ma­gyarok. Ha a Panoráma riportere nem vá­logatta meg interjúalanyait, hanem tény­leg véletlenszerűen kapta "mikrofonvég­re" az utca emberét, akkor valóban örven­detes, hogy sok román nem kapta be a csalit, hogy észre sem vették sokan: mű­balhét akarnak összehozni az uszítok, és nem a román-magyar ellentéteket kellene felnagyítani, előtérbe helyezni, hanem a demokráciát hirdető vezetést az antide­mokratikus intézkedéseivel kellene szem­beállítani. Néhány nyilatkozó a te igazadat erősítette meg: a románok közül sokakat már nem lehet megtéveszteni, egyre töb­ben látnak át a szitán: azért ugrasztanának egymásnak különböző nemzetiségűeket, hogy bukott ideológiát folytathassanak és leplezzék a teljesen lerobbant gazdaság talpraállítására való képtelenségüket. Mi­közben az "utca emberének" nincs baja a magyarokkal, a miniszterelnöknek van: bírálja a magyar sajtót és vezetést, ő egy­folytában azon van fennakadva, hogy a magyarok valamiért mindig hibásak - ezt is láthattuk a Panorámában, melynek kitű­nő stábjával nem nagyon rokonszenvez Petre Roman úr (elvtárs), kioktatta volna a riportemőt, ám ezt a hölgyet nem olyan fából faragták (erről több ízben is meg­győződhettem), a dolog fordítva sült el. Nem tartom valószínűnek, hogy ez a randi még egyszer összejön. Persze, az is nyilvánvalóvá vált az "ün­nepi" Panoráma-műsorból, hogy másként beszél a bukaresti román, mint az erdélyi testvére. Ez utóbbi oly szépen be van oltva az "ősi föld" gondolatával, hogy már rög­eszméjévé vált, akkor is az Erdélyhez való ősi tulajdonjogról beszél, amikor nem is ezt kérdezik tőle. A Marosvásárhely főte­rén lévő ortodox templomok harangjainak kongásától az istennek sem tudtam meg­hatódni. Talán megérteném "őszinte bána­tukat", ha Trianon évfordulóján örömün­nepet ültek volna. Érdekes (érdekes?): nagy búbánattal és csinnadrattával siratták azt, amikor arra emlékeztek, hogy Észak- Erdélyt "elvették" tőlük; de arról, amikor a történelem folyamán először úgy isten­igazából megkapták, teljesen megfeled­keztek. Milyen furán szelektív ez a közös­ségi emlékezet. Míg általában igaz a tánc­dalszöveg, miszerint "csak a szépre emlé­kezem", addig ezek csak a "rosszra" tud­nak visszagondolni... Tudod, minek ör­vendtem a legjobban a helyszíni képes beszámoló láttán? Annak, hogy egy vásár­helyi magyar asszony mosolyogva (már- már őket lesajnálva) mondta, hogy állító­lag mindezért, az úgynevezett bécsi diktá­tumért az erdélyi magyarok a hibásak, és hogy az "ünnepi szónokok" szerint nekik kell most bűnhődniük. Ebben a mosoly­ban benne volt a "tiszta röhej". Benne volt a nyugodtság és az az erkölcsi magaslat, melyre egy nép évszázadok alatt juthat fel. És benne volt az igazság birtoklásának tudata. Vagy csak én magyaráznám bele? Mindegy, megúszták. Igen, megúszták és nem megúsztuk, mert ha valami balhé lett volna, azt a világ közvéleménye előtt ők "viszik el". Nincs az a rafinéria, amivel azt ki lehetett volna magyarázni. És itt, a Tiszában sem fürdött senki, jelenti végül komád, Lajos Levelek a hazából a honba Elcsencselt "honfoglalás"

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom