Új Néplap, 1990. szeptember (1. évfolyam, 124-148. szám)
1990-09-29 / 148. szám
8 Néplap 1990. SZEPTEMBER 29. Olvasta már? Alekszander Szolzsenyicin: A GULAG- SZIGETCSOPORT Az első kötet 545, a második 563 oldal. Nem mennyiséggel, oldalszámmal és kilóval mérték soha az irodalmat, de azt illik megmondani: ennek a kétkötetes regénynek az olvasása heteket vesz igénybe, s nemcsak a terjedelem miatt. Kell végigolvasásához végtelen nagy türelem, érdeklődés a közelmúlt történelme iránt - s mit tagadjuk, bírni kell gyomorral, gusztussal is a könyvből föltáruló tengernyi szenvedést -, amit az orosz ember élt át 1918 és 1956 között. Vannak, akik azt mondják majd, ha megbirkóztak vele: de hiszen ez nem is regény, ez - ha hiszünk a szerzőnek - maga a szörnyű valóság, amelynek milliós áldozatai igazolják; évtizedes, belénk nevelt vagy ránk kényszerített hitünk minket is rávitt arra az útra, amely elvezethetett volna idáig is. Mindazonáltal van még egy feltételünk is A Gulag-szigetcsoport olvasásához. Nem árt, ha előtte Szolzsenyicin más munkáiba is belelapozunk. így például az 1988-ban megjelent, Ivan Gyeniszovics egy napja című kisregénybe, vagy az idén a Magvető jóvoltából magyarul is megjelent A pokol tornáca című regénybe. A felsorolt művek mind egy-egy jellemző darabjai az életműnek, amely során az író a sztálini önkény korszakának feltárását vállalta magára - mégha ez kitaszítottsággal, állampolgárságától való megfosztással járt is. Épp most, amikor Szolnokon A Gulag-szigetcsoport pár napig kapható volt, - szóval épp most adták hírül a rádiók és újságok, hogy Szolzsenyicin is visszakapja szovjet állampolgárságát, sokéves emigrációjából visszatérhet hazájába. Nos, az író eleddig nem nyilatkozott, ám felesége már elmondta helyette, hogy nem kíván élni a keggyel, egyelőre nem kéri s fogadja a rehabilitálást. Lehet, ebben része van annak is, hogy az író maga és mások szenvedéseit megítélve nem hisz a változásban. Vagy egyszerűen nem felejti, hogy szülőhazája neki tizenegy évig lágert, börtönt, kényszermunkát „biztosított”. Mindenesetre az igaz, hogy a sztálini korszak sok történelmi regényét már külföldön jelentette meg. így volt ez Az első körben (1978), a Rákpavilon (1970) s A Gulag-szigetcsoport (1973) esetében. Ekkor, a Gulag megjelenése után utasították ki hazájából s fosztották meg állampolgárságától. Hogy műveiért Nobel-díjat kapott, talán nem meglepő, a könyvei ismerőinek még inkább nem az. A Gulagban megírja, mi vezette ezekben a leleplező, igazságot föltáró műveknek megírásában. „Dicső hazánkban, mely képes immár több mint száz éve nem publikálni Csadajev műveit azon a címen, hogy írójuknak reakciós nézetei voltak, már senki sem csodálkozik azon, hogy éppen a legbátrabb és legfontosabb könyvek nem juthatnak soha a kortársak kezébe, nem hathatnak időben a nemzet tudatára. Ezt a könyvet is merő kötelességérzetből írom: túl sok elbeszélés, visszaemlékezés halmozódott fel már a kezemben, nem hagyhatom elveszelődni őket... Ennek a könyvnek a létrehozása meghaladta volna egy ember erejét. Azon kívül, amit magam mentettem ki a szigetvilágból: saját bőrömön, emlékezetemen, fülemen és szememen kívül” s az író 227 ember nevét sorolta föl az eredeti nyelven megjelent kötetben. Magyarul nem olvasható a szemtanúk, az emlékezők névsora, talán érthető is. Megjegyzem, nemegyszer találkoztam a Gulagban magyar nevekkel, de hát ki is gondolná, hogy a milliókat elnyelő táborokban nem volt sokféle náció - a némettől a lengyelen, a magyaron át az észtig, lettig, litvánig. Ami nekünk, a világháborút átélt olvasóknak talán a legmegdöbbentőbb: a világ első kommunista államában bűn volt hazatérni hadifogságból, azért legkevesebb pár év börtön, de többnyire kényszermunka, sok év embertelen élet várt a háborúban amúgy is megszenvedett oroszokra. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen hatalmas regényből igen nehéz mutatóba (ebben az esetben ízetlenkedés az ízelítőt írni...) idézni. Úgy gondoltuk, nem a Szibériában halomra fagyott foglyokról, nem is az aranykeresők vagy a szénbányászok 10-14 órás munkanapjairól, a kínvallatás keserveiről választunk néhány kifejező részt. Amolyan „könnyedebb’ ’ fejezetekből válogattunk. Lehet, aki csak ennyit olvas el, nem hiszi ezt a könnyedebbséget - aki végigolvassa, bennünket igazol. (SJ) (Alekszander Szolzsenyicin: A Gulag-szigetcsoport - Kiadvány- szervező: Új Idő Kft. - Alföldi Nyomda Debrecen. I-D. kötet ára: 348 forint) A rabszállító kocsit is a történelemtől örököltük. Az a börtönszekér, amelyet Balzac ír le, lényegében rabomobil. Csak éppen lassabban halad, s nem szokták annyira teletömni. Igaz, hogy a 20-as években még gyalogmenetben hajtották a foglyokat végig a városon, még Leningrádon is; az útkereszteződéseknél elakasztották a forgalmat. („Rajtacsíptek?” - korholták őket a járókelők. Akkor még senki sem tudott a csatornázás nagyszabású koncepciójáról...) De a Szigetvilág, mely siet magáévá tenni a technika vívmányait, nem késett bevezetni a „fekete hollót”, vagy ahogy a foglyok becézték a rabomobilt: a „varjút”. Az első varjak akkor jelentek meg még macskaköves utcáinkon, amikor az első teherautók. Rossz volt a rugózásuk, szörnyen ráztak, de hisz a letartóztatottak nem voltak üvegből. A „dugaszolás” azonban már akkor, 1927-ben, kitűnő volt: nem volt rajta egy rés sem, villany sem volt benne; már akkor sem lehetett sem lélegzeni, sem kinézni. A varjú belsejét már akkor teletömték álló foglyokkal. Nem volt ebben semmi gonosz szándék, csak éppen nem állt rendelkezésre elég kocsi. Színük éveken át acélszürke volt; leplezetlenül viselték a börtön bélyegét. A háború után azonban jobb belátásra tértek a két fővárosban: kívülről élénk színűre festették a varjakat, s ráírták az oldalukra: „Kenyér” (minthogy a foglyok voltak az építkezések kenyere), „Hús” (az igazságnak megfelelőbb lett volna: „Csont”), vagy hogy: „Igyék szovjet pezsgőt!” Belülről a varjú lehet egyszerű, acélbevonatú karosszéria, üres doboz, de lehetnek benne körbenfutó padok is. Az utóbbi egyáltalában nem kényelmesebb, sőt! Ebbe ugyanannyi embert szoktak rakni, mint az állóhelyes kocsiba, csakhogy egymásra fektetve, mint a csomagokat vagy bálákat. Némely varjúban box is van hátul - egy egyszemélyes acélszekrény. Sőt, az egész kocsi is boxokra lehet osztva: jobbra- balra egyszemélyes szekrények sora, kulcsra zárhatók, akár a cellák, a közfolyosó a vertuháj birodalma. Ki gondolná, hogy ilyen gonddal épített kaptár rejifi * ' Ko ban a cellában - de most aztán ki vagy szolgáltatva nekik. éha oly nagy a szorosság, f hogy még a tolvajoknak is bajos végrahajtani a „hámozást”. Mindenkinek úgy be van szorítva keze-lába testek és csomagok közé, mintha kalodában lenne. Csak a zökkenőknél, melyek akkorát dobnak az emberen, hogy majd kiszakad a belsőrészed, cserélődik a kezek és a lábak helyzete. Máskor, ha több hely van, a tolvajok fél óra alatt lebonyolíttőzik a poharát emelő, kacagó leányzó mögött: „Igyék szovjet pezsgőt!”? A rabomobilba is úgy terelnek, hogy az őrök sorfala kétfe- lől üvölti: „Davaj, davaj! Gyorsabban!” - hogy ne érj rá körülnézni és szökésre spekulálni - tolják, taszigálják befelé a népet, csomagoddal elakadsz a szűk ajtónyílásban, bevered a fejedet a felső szélébe. Aztán bevágják az ajtót, s elindulunk. A varjúban persze ritka a többórás szállítás, csak húsz-harminc percig szokott tartani. Ezzel szemben úgy dobál, hogy törik a csont; a lelkét is kirázza az embernek az alatt a fél óra alatt; ha pedig magas termetű vagy, a fejed is le van szorítva - biztosan eszedbe jut, milyen kényelmes ehhez képest a sztolipin. —ráadásul a varjúban újra szokták keverni a paklit: új emberekkel hoznak össze. A legemlékezetesebb persze a bűnözőkkel való találkozásod lesz. Lehet, hogy nem kerültél velük egy kupéba, a gyűjtőben sem raktak össze velük ugyanabják a csomagvizitet, kiszedik a „zsiradékot” és a „szajré” jobb darabjait. Elsősorban gyáva és józan megfontolások tartanak vissza attól, hogy veszekedjél velük (apránként kezded már elveszíteni halhatatlan lelkedet, abban a feltevésben, hogy igazi ellenségeid s a valódi megpróbáltatások még csak ezután jönnek, azokra kell tartalékolnod erőidet). De meg az is lehet, hogy ha meglegyintenéd valamelyiket, a bordáid közé nyomnának egy kést. (Vizsgálat nem lenne, vagy ha lenne is, az sem nagy veszély a tolvaj számára, legfeljebb kicsit tovább ott tartják a gyűjtőben, nem küldik a többivel együtt a messzi lágerba. Lásd be, hogy egy társadalmilag rokon s egy társadalmilag idegen elem konfliktusában az állam nem állhat az utóbbi pártjára.) Lunyin, nyugalmazott ezredes, a Kémiai Légvédelem tisztje mesélte 1946-ban egy butirkai cellában, hogy amikor egyszer, március nyolcadikán egy moszkvai rabomobilban szállították a városi törvényszékről a Templom - börtön Tolsztoj álma megvalósult: többé nem kényszerítik a foglyokat, hogy részt vegyenek azokon a lélekölő istentiszteleteken. Zárva vannak a börtönök templomai. Igaz, állnak még az épületek, de kitűnő érzékkel a börtön kibővítésére használták fel őket. így helyeztek el további kétezer embert Butirka templomában, egy év alatt pedig nem kevesebb, mint ötvenezer fordul meg benne, ha két hetet számítunk minden egyes váltásra. Ma már, amikor negyedszer vagy ötödször érkezem a Butirká- ba, határozott léptekkel sietek át a börtönépületekkel körülzárt udvaron a nekem rendelt cella felé, még meg is előzve kísérőmet egy fejhosszal (mint ahogy a ló iparkodik ostor és gyeplő nélkül is hazafelé, ahol a zabot sejti), sokszor pillantásra sem méltatom a négyzet alapú, nyolcszögben felhúzott falú templomot. Ott áll a négyzet alakú udvar közepén egymagában. Szájkosarai nem gyári termékek, nem vasalt üvegek, mint a tulajdonképpeni börtönéi, hanem elszürkült, korhadozó deszkaborítás - ez is az épület másodrangúságára látszik mutatni. Itt van elhelyezve, hogy úgy mondjuk, a Butirka házi továbbítója, a nemrég elítéltek börtöne. Annak idején azonban, 1945- ben, nem mindennapi élmény volt számomra, amikor az OSZO ítélete után a templomba vittek bennünket (éppen jókor!, bizony, ránk fért volna egy kis imádkozás!), felvittek az emeletre (mely felett egy másik emelet is el volt rekesztve), és a nyolcágú központi csarnokból szétküldtek bennünket a cellákba. Engem a délkeletibe utaltak. Tágas, négyzet alakú cella volt, akkor éppen kétszázan voltak benne. Szokás szerint minden elképzelhető helyen feküdtek: a priccse- ken (ezek itt nem emeletesek), a priccsek alatt, a priccsek között a padlózat kőlapjain. Nemcsak a Mert a lágerban éppen fordítva: a nőknek sokkal nehezebb, mint nekünk. Hogy az elején kezdjük, ott van a láger mocska. Már a gyűjtőkben és a szállítás alatt is szenvedtek a piszoktól, a lágerban sincs módjuk szabadulni tőle. Igazán tisztának soha nem érezhetik magukat egy átlagos láger női munkabrigádjában, a már obiigát közös barakkban, nem juthatnak meleg vízhez (sőt, néha egyáltalán nincs víz; Krivoscsekovo 1. sz. lágerpontján a zónán belül egyáltalán nincs mosdási lehetőség, a víz be van fagyva, olvasztani nincs hol). Törvényes úton soha gézhez, rongyhoz nem juthatnak. A mosásról nem is beszélve!... Fürdés? Ajaj! A fürdéssel kezdődik a lágerba való megérkezés, ha leszámítjuk a marhavagonból való kirakodást a hóra s a lágerba vivő utat, melyet holmiját cipelve, fegyveres őrség és kutyák közé szorítva tesz meg a fogoly. Épp a lágerfürdőben vetkőztetik pőrére s gusztálják meg a frissen érkezett női árut. Nem lényeges, van-e víz vagy nincs, elég az, ha a tetvészés, a hónalj- s a szeméremszőrzet leborotválása közben s ürügyén a lágerarisztokrácia egy jeles csoportja: a fodrászság alkalmat nyer az új anyag megtekintésére. Az ő szemléjüket hamarosan a többi bizalmiaké fogja követni - még Szolovkából fönnmaradt tradíció ez, csak akkor még, Archipelág hajnalán, valami ide nem illő szemérmességből öltözetesen vették szemügyre őket, házimunka közben. De mihelyt Archipelág kérge megszilárdult, ez a procedúra is pimaszabbá vált. Fedot Sz. és felesége (ilyen sors hozta őket össze) nevetve emlékeznek ma, hogyan álltak fel a bennfentes férfiak a szűk tiMi ir«m hí i j.«ii mi m folyosó két oldalán, s hogyan bocsátották be erre a folyosóra a ruhátlan nőket, de nem ám egyszerre valamennyit, hanem egyesével! Ezután a bennfentesek egymás közt döntötték el, ki melyiket választja. (A húszas évek statisztikája szerint a női és férfi foglyok aránya 196, 197 volt. A harmincas és a negyvenes évek rendeletéi után az arány kissé kiegyenlítődött, de nem annyira, hogy a nő, különösen a vonzó nő, értékét vesztette volna.) Más lágerokban az udvariasság határain belül maradt a vásár lebonyolítása: alighogy elhelyezik barakkjaikban a nőket, belejtenek a jó húsban lévő, új vattakabátban pompázó (ha egy ruhadarab nem rongyos és nem mocskos, a lágerban rögtön állati elegánsnak tűnik!), arrogáns, jósvádájú bizalmiak. Sietség nélkül járnak föl éí'alá a vagonkák között, válogatnak. Egyhez aztán odaülnek, beszédbe elegyednek vele. Majd hanyagul odavetik: ugorjon fel egyszer hozzám. Mert ők nem közös barakkszálláson laknak, hanem „fülkékben’ ’, kettesével-hármasával. Van villanyfőző- jük, serpenyőjük. Zsírban sült krumplival, minden emberi vágy netovábbjával traktálhatnak! Első alkalommal beérik az ismerkedéssel, meghányják-vetik együtt a lágerélet körülményeit. A türelmetlenebbje rögtön a krumpli után be akarja vasalni „az árát’ ’ is, de a tartózkodóbbak kikísérik a leányzót, s egyelőre beérik a fantá- ziálással. Siess, angyalom, lágeregzisztenciád megalapozásával addig, míg úriemberektől kapsz ajánlatokat. Ma még tőled függ, lesz-e tisztálkodási, mosási lehetőséged, csinos ruhád, nem-kimerítő munkád. Ebben az értelemben szokták hangoztatni, hogy a nőknek „könnyebb” a lágerban. Könnyebben megtarthatják puszta életüket. A „nemi gyűlölet" szemszögéből, amellyel némely „rozogák” viszonyulnak azokhoz a nőkhöz, akik nem süllyedtek le a szemétládáig, nem nehéz arra a következtetésre jutni, hogy a nőnek könnyebb a lágerban, mert egyrészt kisebb porcióval is beéri, másrészt rendelkezésére áll egy eszköz, hogy elkerülje a koplalást és megmentse életét. Az, aki őrjöng az éhségtől, az egész világ fölött az éhség kiterjesztett szárnyait látja, egyéb-nem is létezik „számára. szájkosarak voltak másodrendűek, hanem az ellátás is olyan volt, amilyenben csak a Butirka mostoha- gyerekeit részesítették, nem az édeseket. Ennek a siserahadnak nem kölcsönöztek ki könyveket, sem sakkot, sem dámát; még az alumíniumtálkákat és a csorba fakanalakat is összeszedték minden étkezés után, nehogy a nagy kavarodásban belekerüljenek egy transzportba. Még a bögrét is saj- náltákamostohagyerekektől: aba- lánda után kimosták a tálkákat, azokból hörpölhették a teát is. Az edényhiány elsősorban azokat sújtotta, akik szerencséjükre vagy szerencsétlenségükre csomagot kaptak a családjuktól (a családtagok pedig, nem kímélve szűkös pénzecskéjüket, legalább ezekben a hosszú utat megelőző napokban igyekeztek jól tartani a távozókat). A családtagok nem részesültek börtönismereti kiképzésben, a börtön irodájában pedig hiába is kértek volna felvilágosításokat, így hát nem is küldtek bakelit edényt, pedig csak ilyent engedélyeznek a fogolynak, üveget, fémet nem. Azt a sok mézet, lekvárt, kondenzált tejet könyörtelenül kiöntötték, kikotorták a cella „etetőjénél” valamibe, amilye akadt a fogolynak; csakhogy egy ilyen templomi cellában semmije sem volt, a markán, száján, zsebkendőjén, kabátja szárnyán kívül - tehát ezekbe. Gu- lag-viszonylatban ez még csak rendjén volna, de Moszkva kellős közepén? Ráadásul: „szaporán, szaporán!” - sürget a felügyelő, mintha attól félne, hogy lekésik a vonatról (pedig csak maga is szeretne nyalakodni az elkobzott edényekből). A templomi cellákban minden az ideiglenesség jegyét viselte, az állandóságnak még az az illúziója is hiányzott, amelybe a vizsgálati cellák ítéletre váró lakói ringathatták magukat. Ezt a darált húst, ezt a Gulagnak szánt félkész gyártmányt csak addig a néhány napig tartották itt kény- szerűségből, míg hely nem ürült számukra a Krasznaja Presznyá- ban. E helynek csak egy előnye volt: a foglyok naponta háromszor maguk mehettek a balándáért (kását itt nem adtak, ezzel szemben balándát háromszor, ami nem is volt ellenükre: többször kaptak meleg ételt s laktatóbbat). Ezt a Tagankába, a tolvajok sorban megerőszakoltak egy fiatal lányt (menyasszony volt, szegény) - a varjú többi utasa egy szóval sem tiltakozott, közömbösen tűrte. Ez a leány reggel még kiöltözve, kicsinosítva, szabad emberként jelent meg a törvényszéken (azért ítélték el, mert önkényesen távozott a munkahelyéről - de ez sem volt egyéb aljas rágalomnál; a főnöke jelentette fel bosszúból, mert nem akart vele hálni.) Fél órája kapta meg öt évre szóló ítéletét a Rendelet alapján, aztán belökték ebbe a varjúba, most pedig világos nappal, valahol a Liget körút táján („Igyék szovjet pezsgőt! ”) láge- ri prostituáltat csináltak belőle. S állíthatja-e valaki, hogy ezt a bűnözők tették vele, nem pedig a börtönügyisek és a saját főnöke? A tolvajok aztán csupa hálából s gyengédségből, miután megerőszakolták, még ki is fosztották: elvették elegáns félcipőit, melyekkel a bírákat szándékozott elbájolni, kabátkáját - s át- játszották az őröknek. Ezek megállították az autót, leszálltak vodkát venni, beadták a csibészeknek, akik ráadásul még ittak is egyet a lány számlájára. Mikor a Tagánka-börtönbe értek, a lány zokogva panaszolta el, mi történt vele. A tiszt meghallgatta s ásítva felelte:- Az állam nem tud mindenkinek külön transzportot biztosítani. Eszközök híján ez, sajnos, nem áll módunkban. __ izony, a rabomobil a Sziget- §<csoport „forgalmi dugója”. Ha a sztolipinban a politikaiakat nem tudják elkülöníteni a bűnözőktől, alckor a rabomobilban már a férfiakat sem tudják elkülöníteni a nőktől. Hogy is lehetne elvárni, hogy a csirkefogók ne éljenek egy kis „édes életet” két börtön között? kedvezményt annak köszönhették, hogy a templomban nem volt felvonó, csak a főépületben, s a személyzet viszolygott a fárasztó munkától. Messziről kellett cipelni az öblös, dögnehéz kondérokat, át az udvaron, föl a meredek lépcsőn - nagyon megerőltető volt a legyengült foglyoknak, mégis szívesen vállalták, csak hogy kerülhessenek egyet a zöld udvarban s hallgathassák a madarak énekét. A templomi celláknak sajátos levegőjük volt: valahogy érezhető volt bennük a későbbi továbbítópontok huzatossága és a sarkvidéki lágerek jeges lehellete. A szoktatás szertartásának helye volt ez a templom: itt kellett beletörődni a gondolatba, hogy ítéleted nem tréfadolog, máris könyörtelenül érvénybe lépett, s hogy életednek ezt a keserű fordulatát agyadnak meg kell emésztenie, el kell fogadnia. Bizony, nem könnyű ez a beletörődés! Hiányzott továbbá az emberállománynak az az állandósága is, amely a vizsgálati cellákat jellemezte, s amelytől azok oly családiasakká váltak. Itt éjjel-nappal hozták, vitték az embereket, egyesével, tucatjával, következésképpen örökös volt a költözködés a padlón és a priccseken, ritkán fek- hetett az ember két napnál tovább ugyanazon szomszéd mellett. Ha érdekes emberrel akadtál össze, tanácsos volt nem halogatni a kikérdezését, különben egy egész életre szem elől téveszthetted. Rabomobil
