Új Néplap, 1990. szeptember (1. évfolyam, 124-148. szám)
1990-09-27 / 146. szám
10 1990. SZEPTEMBER 27. Az álmodozások kora? A Jászkunság és a világkiállítás Nyilatkozatok, újsághírek, pletykák halmaza kapcsolódik a világkiállításhoz, pontosabban: ahhoz is. Még nincs döntés, olvasom, hogy lesz-e vagy sem Budapesten világkiállítás, de folyamatosan tárgyal az előkészítő bizottság, sőt már kormánybiztosa is van a várható világeseménynek. A magyar főváros tegyen ki magáért - hallom az egyik nyilatkozót. A világkiállítás az egész ország ügye legyen, így beszél valaki más. Meg is indokolja, miért: a magyar vidéket nem szabad arra kárhoztatni, hogy csupán a terhek elviseléséhez járuljon hozzá. Tiszteletreméltó megállapítás ez utóbbi, de egyelőre nagyon elvi jelentőségű. Ahhoz, hogy a szándék tartalommal telítődjék, a magyar vidéknek jól körvonalazott, előzetes terveket kell letennie az „asztalra”. Hol landolnak a Boeingek? A kérdés talán kicsit költői, természetesen a Ferihegyen szállnak le azok a gépóriások, amelyek a tengerentúlról hozzák a látogatókat a világkiállításra. Kézenfekvő így a válasz, csak hát hallottam egy rádióinterjúban, hogy a Ferihegynek már megvan a kiegészítő repülőtere, hiszen a világkiállítás idején többszörösére növekszik majd a légiforgalom, így nemcsak Budapest határában szállnak majd le a külföldi légijáratok. A megye képviselőitől meg azt tudhattam meg, hogy Ivan Ivano- vicsék távozása után a kunmadara- si repülőteret kiválóan lehet majd használni a polgári légiforgalom számára. Ha lehet? Én csak annyit tudok erről a légibázisról, hogy jó kövér és hosszú betonja van, s csak kapisgálom - egyelőre reménytelenül -, hogy a MALÉV-interjú Kunmadarasra célzott-e, vagy a magyar légiközlekedés szakembereinek más elképzeléseik vannak. Az álmodozások korát éljük? Lehet, de higgyünk a szép álmoknak, hátha Petőfinek - Anyám, az álmok nem hazudnak - megint igaza lesz. De szép is lenne, ha a Hortobágy szélén lenne egy nemzetközi repülőterünk. Az odaérkezett utasokat ugyanis magyaros vendéglátással bizonyára befolyásolni lehetne, hogy nézzenek már szét a mi környékünkön is, ha már olyan messziről idefáradtak. Mit tudnánk megmutatni a világlátott embereknek ezen a nagy lapályon, érvelt velem szemben az egyik ismerősöm, aki mostanában jött haza az ilyen meg olyan Alpok és tengerek csodavilágából, ahol nyári szabadságát töltötte. A „nagy lapállyal” kezdeném. A betonrengeteghez, az autócsordákhoz szokott szem már eleve élményt kapna, ha láthatná a horizontot, a fennséges pusztát, a békésen legelő állatokat, hallhatná a madarak csicsergését, teliszívhatná tüdejét a vadvirágos rónaság mézporos levegőjéből. Csak emlékeztetőül: a Hortobágy legszebb része szűkebb pátriánk pereme. De hát a messziről jött emberek se csak igével élnek. Tudunk-e nekik jó, igazán magyaros falatokat adni? Ha nagyon gyorsan elfelejtjük azt a fogalmat, hogy vendéglátóipar - ahol ki van írva, hogy hányadosztályú ,,üzem" -, akkor talán. Ugyanis addig demagógizál- ták, hogy a magyar konyha, a magyar vendéglátás világhírű, amíg a vendéglátóipar azt teljesen tönkre nem tette. De hát van vendéglátóipari főiskolánk - na, tessék, még ez is! -, ahonnan a tanulmányaik befejezése után jól képzett, európai fejjel gondolkodó, a vendéglátás szakmai és lélektani alapjait ismerő, nyelveket beszélő fiatal szakemberek fogadhatják majd vendéglőikben, fogadóikban, csárdáikban a külföldieket. De úgy ám, ahogy kell, nem kommersz, kozmás, égetett olajszagú ételekkel, nem felvizezett, szintén ipar- szerüen kezelt borokkal, hanem a valaha tényleg világhíres magyar étkezési kultúra formáival, ízeivel. Tudom, van ennek az eszmefuttatásnak néhány bökkenője, a legnagyobb talán az, hogy honnan lesz ezeknek a fiatal embereknek pénzük álmaik - mert biztos vannak! - megvalósításához. Tőkét kell nekik teremteni, mert alföldi népszokásaink fölelevenítésével, ennek középpontjában ételeinkkel, italainkkal ,,tuttira” mehetünk. Álmodozzunk hát: ha ökör sülne a parázs fölött a vendégek fogadására; ha a pusztai emberek ott főznék a birkatestet a csárda előtt; ha az egykori halászok, vadászok, pákászok művelt utódai megkóstoltatnák a vendégekkel, hogy mi van a vasbográcsban; mi serceg a nyárson... Ha a legfényesebb cári udvarokban, a világ legelőkelőbb vendéglőiben muzsikált Farkas Jancsik, Rácz Gyurik, Lukács Jóskák, Horváth Bélák és más, nagy hírű prímások legtehetségesebb unokái, fiai elővennék a vonót. Valaha a Jászságból, a Kunságból a téli szezonra az Alpok, a Tátra legszebb kastélyaiba, hoteljeibe hívták meg cigányzenészeinket. De ott muzsikáltak a francia Riviérán is... Kezembe akadt a múltkoriban egy könyv, bizonyos Stögermayer nevű fogadós adta ki Szolnokon, a századforduló környékén. Még beszélhettem olyan emberekkel, akik törzsvendégek voltak annakidején Stögermayeréknél, s elmondták, nem üzleti fogás volt a szakácskönyv, - Halak és vadak elkészítési módjai - és nem hivalkodó csalétek az étlap, amelyen több mint százhúszféle-fajta halételt - halászlé, töltött csuka, ilyen meg olyan ponty és harcsapaprikás, rántott békacomb, béka tejfölös galuskával, stb., stb. - számoltam meg. Ha csak tizedét tudnánk adni annak, amelyet a régi magyar fogadók, csárdák konyhái főztek, s ami akkor természetes volt, „nyerők” lehetnénk. Sóhajok a termálvízben A napokban egy Ausztráliából látogatóba hazajött úrral üldögéltem a szolnoki Damjanich uszoda termálmedencéjében. Az illető már nyugdíjas, jobbára csak szellemi frissességében gazdag ember, aki azóta már elindult még egyszer körbeutazni a Földet. Kétszer ugyan már megtette, de azt mondta, három a magyar igazság. Más igazságokról is beszélgettünk. Például arról - ő kezdte a sóhajtozást -, hogy ha az övé lenne ez az uszoda, néhány év alatt - ha nem is többszörös milliomos -, de igen gazdag ember lenne. Erre fel mondtam neki, hogy nálunk meg úgy tudom, veszteségesek az uszodák, a termálvizes strandok. (Bár azért néhányan, a működtető vállalatok gúlájának csúcsain lévők szépen gyarapodtak.) Azt is elsorjáztam ennek a derék kengurus magyarnak, hogy tucatnyi ilyen, meg ennél különb termálvizes uszodát, fürdőt tudnék neki mutatni, egy jó ötven kilométeres sugarú körön belül. Erre aztán megindult a fantáziája: tudja, mit csinálnék én? Kíváncsi voltam, hát kérdeztem, mit? A világ legnagyobb utazási irodáiban, a reumát és egyéb bajokat kezelő gyógyintézetekben angolul, franciául, németül, stb. megírt színes prospektusokban hirdetném, hogy mi kincsük van a magyaroknak - kezdte -, szállodaláncolatot építenék, szanatóriumokat, és a legjobb orvosokat hoznám ide! Az egész gyógyító-üdülő övezetnek repülőtere is lenne - na, tessék, már megint a repülőtér! -, minden parknak egy-egy helikopterállomása, és meghatározott időben, két-három hetenként kedvezményes repülőjáratokat szerveznék, hoznám-vinném a betegeket, gyógy kezeiteket, olyan idegenforgalmat teremtenék, hogy dőlne a pénz a bankomba. Uram, akkor most én, bár senki sem hatalmazott föl, de azért senki Mednyánszki László: Csavargó. sem haragudna meg rám ezért, felkérem Önt, tárgyaljunk, kössünk szerződést, hozza a pénzt, építsen, szervezzen, csinálja, ahogy akarja - mindkettőnk megelégedésére! Mi azt szeretnénk, és azért hajlandók lennénk nagyon keményen dolgozni, hogy kincses vizeinkben télen-nyáron itt lenne néhány tízezer ausztrál, amerikai vagy akárki, mentem bele a játékba. Elkomorult, sajnos nekem nincs annyi pénzem, de ha volna, hozzáfognék, még így, közel a hetvenhez is. De hát miért nem csinálják ezt maguk? Mert nekünk még annyi pénzünk sincs uram, mint Önnek, feleltem. Visszareplikázott: minden valamirevaló tőkés vállalkozó úgy csapna le erre a lehetőségre, mint a héja. Nem maflák maguk? Elengedtem a fülem mellett a megjegyzését, de magunk között azt hiszem, gondolkodhatunk arról, hogy maflák vagyunk-e? Valószínűleg, igen. Többnyire földhözragadt szemléletű emberek sáfárkodnak ezzel a nemzeti kincsünkkel is - tisztelet a ritka kivételnek -, egy-egy provinciális vidéki vállalat szemszögéből, lehetőségéből ítélnek meg mindent. Nem is igen tehetnek mást, hiszen anyagiak hiányában csakhogynem bezárnak ezek a fürdőhelyek. (Nekünk viszont, bérből és fizetésből élőknek már a harminc forintos fürdőjegy is drága.) Pedig mi mindent lehetne - álmodozzunk csak tovább - kezdeni ezekkel a strandokkal, fürdőkkel, a semmibe folyó vagy lefojtott termálvizekkel. Van még néhány évünk a világ- kiállításig - megint említem -, de már most koncepció kellene, üzletfeleket - mit kellene! - kell keresni, mert különben kint leszünk a vízből. Ráadásul valószínűleg éhesen. A nép eszét, kezét kell megmutatni Nem Horthy Miklós, hanem a nép kezét, a nép keze munkáját, a legtehetségesebb alkotásait kell megmutatnunk a világnak. A magyar szellemiség gyümölcseit. Sose volt annyira mértékadó nagy néprajztudósunk, dr. Györffy István bölcs szava, intelme, mint napjainkban: A világ nem arra kíváncsi, mit vettünk át a kultúrájából, hanem arra, hogy azt mi, mivel gazdagítottuk. Tudatos egyszerűsítéssel fogalmaztam meg mértékadó magatartásunk igényét. Van - de mennyi minden -, amivel akkor sem „rúghatunk labdába' ’ a nagyvilág előtt, ha minden energiánkat, pénzünket olyanra fecséreljük, amivel a civilizáltabb országok már egy jó évszázaddal megelőztek bennünket. De ha azt adjuk, amink van, és ami számukra érdekes, bár nekünk kevésbé tűnik annak, akkor sikerünk lehet. Ne feledjük a régi kínai bölcsességet: Azt kell a horogra tenni, amit a hal szeret. A megye múzeumainak birtokában van az egész Kárpát-medence magyar fazekasművészetének anyaga. A magyar fazekasság színe-java jelenleg is a Nagykunságban dolgozik, alkot. Van néhány jeles fazekasházunk, kismúzeumunk: Tiszafüreden a Nyúzó-ház, Karcagon a Kántor-ház, Mezőtúron a Badár- ház és műhely, - de nincs az országnak fazekasmúzeuma, kerámiamúzeuma, ahol a teljesség látható lenne. Pedig csak gondolat, elhatározás és viszonylag szerény anyagiak kérdése, hogy legyen, mégpedig valahol a BudapestKunmadaras út mentén. Hiszem, hogy az országos fazekasmúzeum olyan kuriózum lenne, amely hamar meghozná az árát, és itt maradna az utókor számára nemzeti kincsként: az új Magyarország ezt is megteremtette. A Szolnok megye népművészete című könyv példaértékű. A magyar fazekasmúzeumhoz csatlakozhatna néhány olyan impozáns kiállítóterem, amely szűkebb pátriánk népművészetét mutatná be. A míves másolatokat - meg a folyamatosan újjászülető eredetieket- árulni kellene. Kis pénz, jó pénz és sok kis pénz, nagy pénz. Lakodalmast, verbunkost, széki muzsikát Talán nem tűnik hivalkodásnak, ha emlékeztetek, hogy jó tíz évvel ezelőtt leírtam a lap hasábjain a szolnoki táncszínház gondolatát. Nem szeretném, ha bárki is na- gyotmarkolással illetne, csupán arról volt szó ebben a felvetésben, hogy megsajnáltam azokat a szegény, főleg szovjet turistákat, akiknek százai programtalanul töltötték estéik javarészét a városban. Délelőtt megkoszorúzták a Lenin- szobrot, délután gyárlátogatásra vitték őket, este meg nézhették a különböző áruházak kirakataiban a harisnyanadrágokat, a farmereket, a szépítkezőszereket, amelyeket természetesen nem tudtak megvenni. Javaslatomra a Tisza Táncegyüttes jó néhányszor műsort adott a programtalan vendégeknek, akik éppenhogy valamit láthattak a Nyugatból", hazánkból, tehát a legvidámabb lágerből. Csak hát Krisztus koporsóját sem ingyen őrizték, nyilván a „Tisza” sem bírta „szusszal”. De a megváltozott helyzetben, amikor szép, új színházunk lesz - mert azért csak lesz! - a világkiállítás idejére meg kellene szervezni, ha úgy tetszik, alföldi folklórközpontként, a táncszínházát. Azokon a napokon, amikor a Szigligeti Színház társulata nem tart előadást, működjék itt a táncszínház. Két európai hírű tánccsoportunk is van, a Jászsági Népi Együttes, a Tisza Táncegyüttes és még néhány kiváló folklóregyüttesünk, amelyek jó szervezéssel, meghatározott napokon előre szervezett közönség előtt, egész estét betöltő, valóban tiszta forrásból jött művészetükkel telt házaktól kaphatnának vastapsot. Lásd: a Krisztus koporsójára tett illetlen megjegyzésemet... Aba-Novák, Fényes Adolf, Mednyánszky és a többiek Szintén egy rádiónyilatkozatban hallottam, hogy a világkiállítás kulturális programjával egyelőre gondok vannak. Mostanság még nekünk is csak terveink lehetnének, de szép terveink, az bizonyos. Ott voltam az elmúlt években Bécsben, Grazban, és tudom, hogyan fogadta az osztrák közönség és az ottani turizmus a Szolnoki Művésztelep nyolcvanéves múltjáról bemutatott kiállítást. Megéltem a kortárs művészek párizsi tárlatának sikerét, ezért bátorkodom- ki tudja, már hányadszor felhívni a közvélemény figyelmét -, hogy a Szolnoki Képtár Európa jelentős kiállítóhelyeinek rangos egyike lehetne! Ha végre megcsinálnánk! Bécs, Graz és Párizs óta a Damjanich Múzeum raktáraiban - istenem, milyen körülmények között- elhelyezett műkincsek száma gyarapodott, egyrészt a Barcsay- hagyatékkal, Mednyánszky László képeivel és mások munkáival. Jászberényben meg Hamza Dezső Ákos világot járt festményei várhatnák a világot. Az a plein air festészet, vagy nevezzük csak egyszerűen alföldinek, amelyet a művésztelep legnagyobbjai évtizedeken keresztül képviseltek, Pettenkoféntől Chio- viniig és tovább európai értékű művészet. Kishitűség lenne nem a világ elé tárni! Másrészt tartozás is: nincs még egy Szolnokhoz fogható város, amelyik ennyire méltánytalanul engedi elfelejteni hajdanvolt festő- és szobrásznagyságainak emlékét. (Bezzeg, ilyen meg olyan közintézményeknek nevezett valamikre tellett!) Vétek lenne továbbra is az „isten háta mögött’ ’ tartani a túrkevei Finta Múzeumot. Alexander Fin- tának Amerikában, Zádory Oszkárnak, hiszen Rodin-tanítvány volt, Franciaországban vannak gyökerei, hagyományai. Szinte mindegyik városunk, jeles településünk hozzá tudna valamivel járulni - természetesen a maga hasznára - a világkiállítás sikeréhez. Mennyire örülnének például az amerikás magyarok, akik büszkék a függetlenségi háború magyar hősére, ha Karcagon lenne egy berendezett Kováts Mihály Emlékház, Túrkevén pedig Korda Sándor emlékeit gyűjtenék össze, akár a Finta Múzeumban. Ha céltudatosan felkészülnénk a felsoroltak és egyebek megvalósítására, akkor hamar és látványosan kiderülne, mit adtunk mi a világnak. Nyilván kapnánk is érte valamit, bizonyára nem is keveset. S ha mindezek esszenciáját egy, a magyar könyvművészet legjobb hagyományait idéző, különböző világnyelveken megjelent, színes - szóval nagyvilági - könyvben, albumban a külföldi haza is vihetné magával, bizonyára örülne. De mi is ám, mert jó pénzt hagyna itt érte. Álmodozzunk, ébredjünk és cselekedjünk. Nevünk jó híréhez némi készpénz is csengene, bizton hiszem... Tiszai Lajos Leánytánc. A Jászsági Népi Együttes lánykara. a mmm "Lmr m TERmooräETKEin WM A 150 ha TERÜLETŰ HALASTÓ REND51ERIT PAW/ll/VICK/lI 1990. OKTOBER 5-IG KÉMÜK BEGYÚJTAM í ' A SZÖVETKEZET CÍmÉRE : I/ÍI1KIIÍR, IC IJI 54. SI.AU RÉSZLETES FELVILÁGOSÍTÁST ÍWÚH: MIIDRI MIHÁLY EOAGAZATVEZETO „Miska” és társai.
