Új Néplap, 1990. szeptember (1. évfolyam, 124-148. szám)

1990-09-26 / 145. szám

1990. SZEPTEMBER 26. 5 A tévé képernyője előtt „Forrong” a televízió, a híra­dósoknak például versenyben égnek húrjaik - illetve kameráik. Hírközlési verseny Az elmúlt héten a kettesen út­jára indult a kísérleti adás, egy vállalkozó kedvű csapat híradó­ja, méghozzá azzal a kifejezett szándékkal, hogy ők kevesebb időben többet kívánnak adni, mint az úgynevezett „hagyomá­nyos” tévéhíradó. Ami ebben az időszűke életünkben bizony eléggé nem értékelhető szem­pont. Érdemes hát rájuk figyel­nünk, hisz meglehet, bennük a jövő híradóját is üdvözölhetjük. Ugyanis a tartalmasabb televízi­ós hírközlésért meghirdetett pá­lyázaton ők is részt vesznek, Bá­nó András és társai. Ide kapcsolható az angol hír­közlés televíziós csatornájának immáron rendszeres jelentkezé­se is televíziónk képernyőjén. Igaz, a késő esti, sőt éjszakai órákban, ami megtekintését megnehezíti. Viszont aki mégis megnézi, egyrészt gyakorolhatja angolnyelv-tudásá; (ha angolul tanult, illetve tanul, hisz eredeti nyelven hangzik el a BBC híra­dója), másrészt érdekes összeha­sonlításra nyílik alkalma: híra­dónkat összemérheti az angol tá­jékoztató programmal - tarta­lomban, minőségben. Vélemé­nyem szerint az eddig látottak alapján nincs különösebb szé­gyenkeznivalója a mi híradósa­inknak, angol kollégáikkal egy­bevetve sem... Sőt. Es még vala­miért érdemes éjszakázni a késői angol programért! Megtudhat­juk, mi értékes a nagyvilágnak, angol szemmel nézve a történte­ket, és hogy mi mennyire va­gyunk érdekesek a világnak. Lát­hatjuk hol, mikor, milyen hang­súllyal szerepelünk az angol hír­adás programjában, s hogy egyáltalán megemlítenek-e ben­nünket. Sokat elárulhat nemzet­közi megítélésünkről egyszerű­en az a tény, hogy vezető magyar államférfiak látogatásai, tárgya­lásai például milyen módon tá­laltatnak a napi híradás külföldi programjában. Esik-e róla szó, avagy sem. A BBC híradója, majd valószínűen az őt követő hasonló hírműsorok segítenek abban, hogy pontosabban elhe­lyezhessük magunkat a nagyvi­lág rendjében, s hogy valóban józanul ítélhessük meg magunk, országunk jelentőségét a világ- történelem eseményeiben. „Forrong” a televízió, de ta­lán pontosabb, most forrja ki új­magát, új tartalmát, vele együtt új formáját. Új arcok tűnnek fel, különösen az információs műso­rokban, a politikai magazinok­ban. A Hétben is felfigyelhet­tünk személyi frissítésre. Például a rádióból közismert Stefka Ist­ván műsorvezetőként debütált épp az elmúlt héten, s a riporte­rek között is - eddig kevésbé vagy alig ismert arcok. A kérdés: mi újat hozott - hoz ez a frissítés? Egyelőre még nem tapasztalni gyökeres változást a magazin tartalmában sem, sőt ki-kiütkö- zik a gyakorlatlanságból szárma­zó bizonytalanság. Mindenesetre maga a frissítés jelensége: új re­ményeket ébreszt, bíztató. A magyar dráma napján És ezek után egészem másról, művészetről; két olyan alkotás­ról, amely megdobogtathatta a szívünket, Fellini filmjéről (va­sárnap este) és Székely János drámájának bemutatójáról, fel­vételről (pénteken). Éz utóbbi nekünk azért is különleges öröm, mert a képernyőre vitt előadás a szolnoki színház műhelyében született. Állítom, a magyar drá­ma napjára lámpással sem keres­hetett volna alkalmasabb pro­dukciót a televízió. Hisz a szer­ző, aki Erdélyben él, a mai ma­gyar nyelvű drámaírást egyete­mesen képviselheti, s ami ennél is fontosabb, olyan élő reprezen­tánsa a műfajnak, ami által mű­vének, a Caligula helytartójának „sugárzása” igazán méltó tisz­telgés az „ünnepnapon”. Ami a néző szempontjából persze ennél is lényegesebb: olyan színpadi mű előadását láthattuk, amely mondhatni új életre kelt a képer­nyőn (vannak produkciók, me­lyek ellenkezőleg, alaposan megsínylik az egyik közegből a másikba történő vándorlást). Mind az a finomság, ami Taub János rendezői munkáját oly sa­játosan jellemzi, tökéletesen ki­ragyogott a közelképek, a képi kiemelések folytán. Olyan rész­letek váltak hangsúlyossá, ame­lyek a nagyszínházban a távolsá­gok miatt nem érvényesülhettek, elsikkadtak. Mondhatni felizzott a képernyőn a dráma, ez az egyébként is kamaramű, amely­ben nem a külső cselekmények - történet alig van -, hanem a belső feszültségek viszik a prímet. A népe igazáért, méltósága megőr­zéséért harcoló zsidó főpap sze­repében a képernyőn szinte óri­ássá nő Kézdy György, illetve a főpap alakja. S Fodor Tamás helytartójában is rendkívül ér­zékletessé válik - épp a részletek felerősödésével - az a dráma, amit a hatalom embere él át ab­ban az őrlődő küzdelemben, amelyet egy nép ellenállásának megtörésében vív, engedelmes- kedve a császár zsarnoki hatal­mának, s közben maga is zsar­nokká válva. Itt egy-egy kéz­mozdulatnak, arcvonásnak is ereje van! A tiszta, szép előadás, amely az adott évadban a szakma általános elismerését vívta ki (várományos volt az év legjobb előadásának kritikusi díjára is), most országos közkinccsé vált, méghozzá úgy, hogy a képernyő szinte megsokszorozta erejét. Milyen jó volt hallani a szerző kivételesen tiszta hangját, vere­tes nyelvének pontosságát, él­vezni gondolatainak ragyogását! Ennél méltóbban nem ünnepel­hette volna televíziónk a magyar dráma napját, mint egy remekmű remek előadásának népszerűsí­tésével. Fellini-film Igazi csemegét jelenthetett az Országúton is, főleg azoknak, akik nem láthatták hajdan (1954- ben készült) Fellini Oscar-díjjal is kitüntetett alkotását, amelyben három különös ember sorsába, lelki világába tekinthetünk be; s amelyben az alkotóművész ma­gányról, szomorúságról és öröm­ről, szépségről „énekel”, az ér­zelmek gazdag skáláján, sok-sok költészettel. Es hála a Gelsomi- nát játszó Giulietta Masinának - aki mellesleg a rendező felesége is - az ő sajátos képességeinek, melyekkel elvarázsolja a nézőt. A legmélyebb érzelmeket is játé­kos groteszkséggel szólaltatja meg Chaplinre emlékeztető esz­közeivel; pantomimes mozgásá­val, egyedülálló humorával, melyben öröm és szomorúság szívszorongatóan van együtt, le­bilincselő. A sok szórakoztató, felszínes, kommersz film között vagy után igazi felüdülés az ilyen elmélyült, az emberi lélek húrja­in bravúrosan játszó alkotás. Fel­lini filmjének szépségei örven­detes módon a képernyő kis vásznán sem tűntek el, s nem za­vart az sem, hogy két színt „hasz­nál”, a feketét és a fehéret. A kis Gelsomina szavaira gondolom sokáig emlékezhetünk - „Megér­kezett Zampano!” -, csak örül­hetünk, hogy hosszú idő után va­sárnap este a képernyőn is fel­hangzott. Valkó Mihály ,,A múlt példa legyen most...” O Választási kisszótár tisztségviselőknek A Szent István-i államalapítás szerencsésen egyesítette a ma­gyar és az európai hagyományo­kat. Ám amíg ebből valódi köz- igazgatás, működő helyi testüle­tek jöttek létre, nagy idő telt el. Keveredett az európait jelentő latin írásbeliségre építő kultúra, s a közvetlen közösségi átadásra hagyatkozó magyar gyakorlat. Erről legbeszédesebben latinból magyarrá forduló közigazgatási nyelvünk szól. Érdemes néhány tanulságát feleleveníteni. A földesurat, majd államha­talmat képviselő bíró szavunk a XIV. század elején jelenik meg, a korábban használt iudex meg­felelőjeként. Ám amíg ez utóbbi­ban az „ítélethozó, ítélő, bíráló” fogalom testesül meg, a magyar a bír (birtokol valamit) régi, hon­foglalás előtti szavunk szárma­zékaként a „hatalommal, jogkör­rel bíró” jelentést hangsúlyozza. Jelzi, hogy őt megbízója hata­lommal ruházta fel a közösség felett. Későbbi századokban a bíró szó jelentése változik, nem­csak a hatalom birtoklására, de a szellemiekben való többlet, az erkölcsi és anyagi javak bírásá­nak tényére is utal. 1390-ből adatolják először az elöljáró szót közigazgatási érte­lemben úgy, hogy a „közösség előtt járó”, az átlagból kiemel­kedő erkölcsű s szellemű embert jelölte, aki bíróként alkalmas a közösség nevében szólni. Hamar került hát párja a latin praetor nálunk épp hogy feltűnő, illetve a később gyakrabban használt magister megjelöléseknek. Az elöljáróságot, mint testületet 1650-ben jegyzik fel önálló szó­ként először, s ez szintén az élete példájával, munkájával, erköl­csével a köz előtt járók testületé­nek megnevezésére szolgált. Igen korai (1416) a testületet jelentő tanács szavunk is, amely az ősi, uráli kori tan- szótőből származik, s benne a tanít ige töve lelhető fel. A megnevezés tehát eredendően is a nagyobb tudást emeli ki; a közösségből azokat, akik tapasztalataik, na­gyobb ismereteik révén s böl­csességük miatt másokat taníta­nak, a hatalommal rendelkező bírónak, elöljárónak tanácsot, tanítást adnak. Mintha napjaink­ra kicsit megkopott volna e szó eredeti értelme. Ugyancsak Zsigmond korából (1403) ismerjük az esküdt szó első előfordulását is, amely az es- (esik, eső, elesik, leesik) szó­tőből származik. Nyelvészeink szerint az eskü mozzanata, szer­tartásának rendje él e szóban. A keresztény esküvést, eskütételt térdelve (térdre esve), Isten előtt meghajolva mondták ki, s ezért lehetett az esküdt, s később az esküdtek testületé szava szent, s mindenre garancia. Levéltáraink a XVII-XVIII. szzadból számos eskümintát, szöveget őriznek. A hamisan esküvőkről számos hie­delemmondát, elrettentő példát őrzött a közösség, s közülük leg­ismertebb Arany János hamisan esküvő vén Márkusa. 1372-ben tűnik fel oklevele­inkben a nótárius, mint közigaz­gatási tisztséget viselő személy. A szó a latin nóta „jegy, jel, írás” szó származéka. Mivel a középkorban az írásbeliség nyel­ve a latin, a nótárius feladata az írásbeli megörökítés volt. Nem véletlen, hogy a latin nyelvűség miatt jegyző szavunk csak a XVIII. század végéről ismert, ám ekkor a magyar írásbeliség terjedése miatt rohamosan ki­szorítja latin elődjét. A szó tü­körfordítás: a magyar jel, jegy, írásjel, írásjegy a latin nóta megfelelője. Polgármester szavunk már kilóg a latin írásbeliségből, s a nyugat-európai városfejlődéssel való kapcsolat miatt a német Bürgermeister szó egyenes for­dítása. Német nyelvű városaink s polgárai elöljárójuk megjelölé­sére (a polgárok mestere, első embere) már a középkorban használják e megjelölést (sze- pességi városok, erdélyi szá­szok, budai polgárok), ám a ma­gyar közigazgatásban, magyar terminusként későn vonul be, a kiegyezés utáni nagy közigazga­tási átrendezéskor (1886), s csak a városok elöljáróinak (törvény­hatóságijoggal felruházott, illet­ve rendezett tanácsú városok s Budapest, Fiume) megnevezé­seként. Ma, amikor helyhatósági választások előtt e tisztség fal­vakra is kiterjed, jelzi, hogy ta­lán falvainkban is európai érte­lemben vett polgárok létére szá­míthatunk. Vezető, vezetés, vezetőség szavunk kései. 1887-ből adatol­ják, s a forrás épp a „Magyar munkásmozgalom története” című kiadvány, ahol is a párt vezetésére utal a szó. A vezető nem elöljár, nem esküszik a köz­re, bár hatalmat bír, irányít, má­sok cselekedeteit megszabja, azaz vezet, önmagát a szó értel­me szerint nem korlátozza. Ha kezdetben a munkásmozgalom vezetői nem is ilyenek voltak, mintegy ilyenné váltak többsé­gükben. Jó lenne, ha ismét feles­küdött elöljárók, tanító tanácso­sok, a polgárok kiemelkedő mesterei lépnének helyükre! Szabó László (Folytatjuk) Egely György: Utazás - túl a normálison 3. A TELEPÁTIA Néhány évvel ezelőtt, amikor először találkoztam Úri Geller­rel, egy érdekes kísérletet végez­tünk el. Úri arra kért, hogy gon­doljak valamire nagyon erősen, ő majd megpróbálja kitalálni. Az első feladvány rendkívül könnyű volt számára: egy asztalra gon­doltam. Pillanatok alatt kitalálta. A második esetben egy jóval ne­hezebb dolgot választottam, eg hatalmas, nagy fekete táblára gondoltam, aminek éppen a kö­zepét „néztem”. Semmi más nem volt az agyamban, csak egy nagy feketeség. Úri azt mondta: „Nem látok semmit, bárhová gondolok, semmit sem látok, semmit sem érzek.” Számokkal nem megy Sokszor jelenik meg így a te­lepátia: valaki gondol valamire és ezt egy másik ember kitalálja, esetleg le is rajzolja. A megfi­gyelések tanúsága szerint azon­ban nemcsak hogy kevés ember tudja ezt a különleges dolgot, de átvinni sem lehet akármit. Ha Úri Geller épp a legjobb formá­ban van, akkor sem tudja kitalál­ni mondjuk azt a két- vagy há­romjegyű számot, amire éppen gondolunk. A telepátia segítsé­gével átvihető egy érzés, például a düh, a félelem, a jóllakottság, a szeretet érzése, néha melódiákat is át lehet vinni, néhány taktust; de számokat, képleteket, elvont logikai összefüggéseket soha. Érdekes dolgot mond nekünk ez a sok megfigyelés. Azt, hogy az agy tevékenysége nem zárha­tó be a koponyaüregbe, valami nagyon fontos része azon kívül is történik. Ez szöges ellentétben áll az agy működéséről vallott mai felfogással, mely szerint ez nem más, mint valamilyen bo­nyolult elektromos és kémiai fo­lyamat. Ha csak ilyen egyszerű lenne a dolog, akkor jelenlegi tudásunk határain belül meg le­hetne oldani a gondolkodás régi problémáját. Amennyiben léte­zik telepátia, a feladat jóval ne­hezebb, mint sejtjük, mert akkor olyan fizikai folyamatokat is meg kellene ismernünk, ame­lyek segítségével terjedhetnek a gondolatok. Persze mindenki­nek az jut eszébe, hogy ez való­színűleg elektromágneses hullá­mok, rádióhullámok segítségé­vel is megvalósulhat. Ezt a felté­telezést már régen ellenőrizték, de igazolni nem lehetett. Egy­részt nem találtak olyan rádió­hullámokat az emberi agy körül, ami magyarázhatná, hogy a tele­pátia több száz, esetleg több ezer kilométeres távolságon is műkö­dik, másrészt a telepátia kísérle­tek rendre azt mutatják, hogy ak­kor is sikeres kísérleteket végez­hetünk, ha mind az adó, mind a vevő olyan lezárt helyiségben ülnek, amelyeken nem hatolhat­nak keresztül rádióhullámok, vagy pedig csak extrém, nagy veszteségek árán, úgy, hogy gya­korlatilag már semmilyen hatás­sal nem lehetnek az anyagra. Ha sikerült volna valamilyen kap­csolatot találni a rádióhullámok­kal, a telepátia ma már régóta elfogadott lenne, ennek hiányá­ban a parajelenségek közé tarto­zik. Lebeg, mint a lélek, fenn A telepátiának az a sajátossá­ga, hogy számokat, bonyolult, elvont képleteket nem lehet át­vinni, azt sejteti, hogy az agynak általában csak a jobb féltekéje képes ilyen módon információ­kat átadni és átvinni, a bal félte­ke, ami inkább analitikus dol­gokkal foglalkozik, nem. Talán emiatt van az is, hogy akik képe­sek mind átvenni, mind átadni gondolatokat, azok elsősorban humán orientáltságú, vidám, nyitott emberek, akik általában a művészeteket szeretik. Ezek az emberek erős, fejlett jobb agy­féltekével rendelkeznek. A telepátia vizsgálatában szá­zadunk 70-es éveiben az ún. sza- badválasztásos telepátiakísérle­tek hozták meg a fordulatot. Ezeknek az volt a célja, hogy a hétköznapi életben lezajló folya­matokat jobban megértsük. Az „adó” kiment valamilyen vélet­lenszerűen kiválasztott helyszín­re, és ott hosszan koncentrált va­lamire, amit a „vevőnek” több tíz, vagy akár több ezer kilomé­terre, egy lezárt szobában ülve ki kellett találnia, magnóra kellett mondania, vagy rajzot kellett ké­szítenie róla. Az ugyan ritkán fo- rult elő, hogv a „vevő” tökélete­sen visszaadta azt a képet, amit az „adó” látott, mégis meglehe­tősen jó rajzokat készítettek így is. Érdekes, visszatérő jellegze­tessége volt ezeknek a kísérle­teknek, hogy a „vevő” néha olyan dolgokat is le tudott írni, melyek ott voltak ugyan az „adó”-ember környezetében, de az nem is figyelt rájuk - ezek szinte tudattalanul kerülhettek az agyába. Még egy érdekes és talán lényeges momentum: az „adó’ által megfigyelt tárgyakat a „vevő” általában felülnézet- ben rajzolta le, mintha 10, vagy 100 m magasságban lebegne a kiszemelt tárgy, vagy tájék fö­lött. Olyan dolgokat is leírtak a „vevők”, amelyeket az „adó”- emberek nem láthattak, mert túl alacsonyan álltak. Gyerekkorban nagyon erős Érdekes, hogy telepátia létre­jöhet olyan emberek között is, akik nem beszélik ugyanazt a nyelvet. Ez azt mutatja, hogy a jelenség nem a nyelvi kommuni­káció egy fajtája, ennél sokkal alapvetőbb, egyszerűbb dolog lehet. A megfigyelések még azt is mutatják, hogy a telepátia erőssége, a képesség változik az életkor folyamán - kisgyermek- korban a legerősebb, majd roha­mosan csökken a jelentősége, in­tenzitása, s csak akkor tér vissza, villan fel újra ez a képességünk, ha „csúcshelyzetbe” kerülünk. Jó lenne-e vajon, ha mindnyá­jan rendelkeznénk ilyen képes­ségekkel? Úgy tűnik nem, hisz komoly gondok, bajok forrásává válna, ha mindenki mindenkor el tudná olvasni mások gondolata­it, ha akaratlanul is érezné, tud­ná, mire gondolnak a környeze­tében lévő emberek. Ha másra nem is gondolunk, csak arra, hogy soha többé nem lennének orvosok, fogorvosok, ha a tele­pátia egy állandó tulajdonsá­gunk lenne, hiszen akkor az or­vosok állandóan éreznék a bete­gek fájdalmát. Ezért is meg­nyugtató, hogy a természet ezt a rejtett, gyerekkorban valószínű­leg nagyon erős képességünket elnyomja. (Folytatás holnapi lapszá­munk 12. oldalán) Naplemente — Fotó: Mészáros

Next

/
Oldalképek
Tartalom