Új Néplap, 1990. szeptember (1. évfolyam, 124-148. szám)
1990-09-26 / 145. szám
1990. SZEPTEMBER 26. 5 A tévé képernyője előtt „Forrong” a televízió, a híradósoknak például versenyben égnek húrjaik - illetve kameráik. Hírközlési verseny Az elmúlt héten a kettesen útjára indult a kísérleti adás, egy vállalkozó kedvű csapat híradója, méghozzá azzal a kifejezett szándékkal, hogy ők kevesebb időben többet kívánnak adni, mint az úgynevezett „hagyományos” tévéhíradó. Ami ebben az időszűke életünkben bizony eléggé nem értékelhető szempont. Érdemes hát rájuk figyelnünk, hisz meglehet, bennük a jövő híradóját is üdvözölhetjük. Ugyanis a tartalmasabb televíziós hírközlésért meghirdetett pályázaton ők is részt vesznek, Bánó András és társai. Ide kapcsolható az angol hírközlés televíziós csatornájának immáron rendszeres jelentkezése is televíziónk képernyőjén. Igaz, a késő esti, sőt éjszakai órákban, ami megtekintését megnehezíti. Viszont aki mégis megnézi, egyrészt gyakorolhatja angolnyelv-tudásá; (ha angolul tanult, illetve tanul, hisz eredeti nyelven hangzik el a BBC híradója), másrészt érdekes összehasonlításra nyílik alkalma: híradónkat összemérheti az angol tájékoztató programmal - tartalomban, minőségben. Véleményem szerint az eddig látottak alapján nincs különösebb szégyenkeznivalója a mi híradósainknak, angol kollégáikkal egybevetve sem... Sőt. Es még valamiért érdemes éjszakázni a késői angol programért! Megtudhatjuk, mi értékes a nagyvilágnak, angol szemmel nézve a történteket, és hogy mi mennyire vagyunk érdekesek a világnak. Láthatjuk hol, mikor, milyen hangsúllyal szerepelünk az angol híradás programjában, s hogy egyáltalán megemlítenek-e bennünket. Sokat elárulhat nemzetközi megítélésünkről egyszerűen az a tény, hogy vezető magyar államférfiak látogatásai, tárgyalásai például milyen módon tálaltatnak a napi híradás külföldi programjában. Esik-e róla szó, avagy sem. A BBC híradója, majd valószínűen az őt követő hasonló hírműsorok segítenek abban, hogy pontosabban elhelyezhessük magunkat a nagyvilág rendjében, s hogy valóban józanul ítélhessük meg magunk, országunk jelentőségét a világ- történelem eseményeiben. „Forrong” a televízió, de talán pontosabb, most forrja ki újmagát, új tartalmát, vele együtt új formáját. Új arcok tűnnek fel, különösen az információs műsorokban, a politikai magazinokban. A Hétben is felfigyelhettünk személyi frissítésre. Például a rádióból közismert Stefka István műsorvezetőként debütált épp az elmúlt héten, s a riporterek között is - eddig kevésbé vagy alig ismert arcok. A kérdés: mi újat hozott - hoz ez a frissítés? Egyelőre még nem tapasztalni gyökeres változást a magazin tartalmában sem, sőt ki-kiütkö- zik a gyakorlatlanságból származó bizonytalanság. Mindenesetre maga a frissítés jelensége: új reményeket ébreszt, bíztató. A magyar dráma napján És ezek után egészem másról, művészetről; két olyan alkotásról, amely megdobogtathatta a szívünket, Fellini filmjéről (vasárnap este) és Székely János drámájának bemutatójáról, felvételről (pénteken). Éz utóbbi nekünk azért is különleges öröm, mert a képernyőre vitt előadás a szolnoki színház műhelyében született. Állítom, a magyar dráma napjára lámpással sem kereshetett volna alkalmasabb produkciót a televízió. Hisz a szerző, aki Erdélyben él, a mai magyar nyelvű drámaírást egyetemesen képviselheti, s ami ennél is fontosabb, olyan élő reprezentánsa a műfajnak, ami által művének, a Caligula helytartójának „sugárzása” igazán méltó tisztelgés az „ünnepnapon”. Ami a néző szempontjából persze ennél is lényegesebb: olyan színpadi mű előadását láthattuk, amely mondhatni új életre kelt a képernyőn (vannak produkciók, melyek ellenkezőleg, alaposan megsínylik az egyik közegből a másikba történő vándorlást). Mind az a finomság, ami Taub János rendezői munkáját oly sajátosan jellemzi, tökéletesen kiragyogott a közelképek, a képi kiemelések folytán. Olyan részletek váltak hangsúlyossá, amelyek a nagyszínházban a távolságok miatt nem érvényesülhettek, elsikkadtak. Mondhatni felizzott a képernyőn a dráma, ez az egyébként is kamaramű, amelyben nem a külső cselekmények - történet alig van -, hanem a belső feszültségek viszik a prímet. A népe igazáért, méltósága megőrzéséért harcoló zsidó főpap szerepében a képernyőn szinte óriássá nő Kézdy György, illetve a főpap alakja. S Fodor Tamás helytartójában is rendkívül érzékletessé válik - épp a részletek felerősödésével - az a dráma, amit a hatalom embere él át abban az őrlődő küzdelemben, amelyet egy nép ellenállásának megtörésében vív, engedelmes- kedve a császár zsarnoki hatalmának, s közben maga is zsarnokká válva. Itt egy-egy kézmozdulatnak, arcvonásnak is ereje van! A tiszta, szép előadás, amely az adott évadban a szakma általános elismerését vívta ki (várományos volt az év legjobb előadásának kritikusi díjára is), most országos közkinccsé vált, méghozzá úgy, hogy a képernyő szinte megsokszorozta erejét. Milyen jó volt hallani a szerző kivételesen tiszta hangját, veretes nyelvének pontosságát, élvezni gondolatainak ragyogását! Ennél méltóbban nem ünnepelhette volna televíziónk a magyar dráma napját, mint egy remekmű remek előadásának népszerűsítésével. Fellini-film Igazi csemegét jelenthetett az Országúton is, főleg azoknak, akik nem láthatták hajdan (1954- ben készült) Fellini Oscar-díjjal is kitüntetett alkotását, amelyben három különös ember sorsába, lelki világába tekinthetünk be; s amelyben az alkotóművész magányról, szomorúságról és örömről, szépségről „énekel”, az érzelmek gazdag skáláján, sok-sok költészettel. Es hála a Gelsomi- nát játszó Giulietta Masinának - aki mellesleg a rendező felesége is - az ő sajátos képességeinek, melyekkel elvarázsolja a nézőt. A legmélyebb érzelmeket is játékos groteszkséggel szólaltatja meg Chaplinre emlékeztető eszközeivel; pantomimes mozgásával, egyedülálló humorával, melyben öröm és szomorúság szívszorongatóan van együtt, lebilincselő. A sok szórakoztató, felszínes, kommersz film között vagy után igazi felüdülés az ilyen elmélyült, az emberi lélek húrjain bravúrosan játszó alkotás. Fellini filmjének szépségei örvendetes módon a képernyő kis vásznán sem tűntek el, s nem zavart az sem, hogy két színt „használ”, a feketét és a fehéret. A kis Gelsomina szavaira gondolom sokáig emlékezhetünk - „Megérkezett Zampano!” -, csak örülhetünk, hogy hosszú idő után vasárnap este a képernyőn is felhangzott. Valkó Mihály ,,A múlt példa legyen most...” O Választási kisszótár tisztségviselőknek A Szent István-i államalapítás szerencsésen egyesítette a magyar és az európai hagyományokat. Ám amíg ebből valódi köz- igazgatás, működő helyi testületek jöttek létre, nagy idő telt el. Keveredett az európait jelentő latin írásbeliségre építő kultúra, s a közvetlen közösségi átadásra hagyatkozó magyar gyakorlat. Erről legbeszédesebben latinból magyarrá forduló közigazgatási nyelvünk szól. Érdemes néhány tanulságát feleleveníteni. A földesurat, majd államhatalmat képviselő bíró szavunk a XIV. század elején jelenik meg, a korábban használt iudex megfelelőjeként. Ám amíg ez utóbbiban az „ítélethozó, ítélő, bíráló” fogalom testesül meg, a magyar a bír (birtokol valamit) régi, honfoglalás előtti szavunk származékaként a „hatalommal, jogkörrel bíró” jelentést hangsúlyozza. Jelzi, hogy őt megbízója hatalommal ruházta fel a közösség felett. Későbbi századokban a bíró szó jelentése változik, nemcsak a hatalom birtoklására, de a szellemiekben való többlet, az erkölcsi és anyagi javak bírásának tényére is utal. 1390-ből adatolják először az elöljáró szót közigazgatási értelemben úgy, hogy a „közösség előtt járó”, az átlagból kiemelkedő erkölcsű s szellemű embert jelölte, aki bíróként alkalmas a közösség nevében szólni. Hamar került hát párja a latin praetor nálunk épp hogy feltűnő, illetve a később gyakrabban használt magister megjelöléseknek. Az elöljáróságot, mint testületet 1650-ben jegyzik fel önálló szóként először, s ez szintén az élete példájával, munkájával, erkölcsével a köz előtt járók testületének megnevezésére szolgált. Igen korai (1416) a testületet jelentő tanács szavunk is, amely az ősi, uráli kori tan- szótőből származik, s benne a tanít ige töve lelhető fel. A megnevezés tehát eredendően is a nagyobb tudást emeli ki; a közösségből azokat, akik tapasztalataik, nagyobb ismereteik révén s bölcsességük miatt másokat tanítanak, a hatalommal rendelkező bírónak, elöljárónak tanácsot, tanítást adnak. Mintha napjainkra kicsit megkopott volna e szó eredeti értelme. Ugyancsak Zsigmond korából (1403) ismerjük az esküdt szó első előfordulását is, amely az es- (esik, eső, elesik, leesik) szótőből származik. Nyelvészeink szerint az eskü mozzanata, szertartásának rendje él e szóban. A keresztény esküvést, eskütételt térdelve (térdre esve), Isten előtt meghajolva mondták ki, s ezért lehetett az esküdt, s később az esküdtek testületé szava szent, s mindenre garancia. Levéltáraink a XVII-XVIII. szzadból számos eskümintát, szöveget őriznek. A hamisan esküvőkről számos hiedelemmondát, elrettentő példát őrzött a közösség, s közülük legismertebb Arany János hamisan esküvő vén Márkusa. 1372-ben tűnik fel okleveleinkben a nótárius, mint közigazgatási tisztséget viselő személy. A szó a latin nóta „jegy, jel, írás” szó származéka. Mivel a középkorban az írásbeliség nyelve a latin, a nótárius feladata az írásbeli megörökítés volt. Nem véletlen, hogy a latin nyelvűség miatt jegyző szavunk csak a XVIII. század végéről ismert, ám ekkor a magyar írásbeliség terjedése miatt rohamosan kiszorítja latin elődjét. A szó tükörfordítás: a magyar jel, jegy, írásjel, írásjegy a latin nóta megfelelője. Polgármester szavunk már kilóg a latin írásbeliségből, s a nyugat-európai városfejlődéssel való kapcsolat miatt a német Bürgermeister szó egyenes fordítása. Német nyelvű városaink s polgárai elöljárójuk megjelölésére (a polgárok mestere, első embere) már a középkorban használják e megjelölést (sze- pességi városok, erdélyi szászok, budai polgárok), ám a magyar közigazgatásban, magyar terminusként későn vonul be, a kiegyezés utáni nagy közigazgatási átrendezéskor (1886), s csak a városok elöljáróinak (törvényhatóságijoggal felruházott, illetve rendezett tanácsú városok s Budapest, Fiume) megnevezéseként. Ma, amikor helyhatósági választások előtt e tisztség falvakra is kiterjed, jelzi, hogy talán falvainkban is európai értelemben vett polgárok létére számíthatunk. Vezető, vezetés, vezetőség szavunk kései. 1887-ből adatolják, s a forrás épp a „Magyar munkásmozgalom története” című kiadvány, ahol is a párt vezetésére utal a szó. A vezető nem elöljár, nem esküszik a közre, bár hatalmat bír, irányít, mások cselekedeteit megszabja, azaz vezet, önmagát a szó értelme szerint nem korlátozza. Ha kezdetben a munkásmozgalom vezetői nem is ilyenek voltak, mintegy ilyenné váltak többségükben. Jó lenne, ha ismét felesküdött elöljárók, tanító tanácsosok, a polgárok kiemelkedő mesterei lépnének helyükre! Szabó László (Folytatjuk) Egely György: Utazás - túl a normálison 3. A TELEPÁTIA Néhány évvel ezelőtt, amikor először találkoztam Úri Gellerrel, egy érdekes kísérletet végeztünk el. Úri arra kért, hogy gondoljak valamire nagyon erősen, ő majd megpróbálja kitalálni. Az első feladvány rendkívül könnyű volt számára: egy asztalra gondoltam. Pillanatok alatt kitalálta. A második esetben egy jóval nehezebb dolgot választottam, eg hatalmas, nagy fekete táblára gondoltam, aminek éppen a közepét „néztem”. Semmi más nem volt az agyamban, csak egy nagy feketeség. Úri azt mondta: „Nem látok semmit, bárhová gondolok, semmit sem látok, semmit sem érzek.” Számokkal nem megy Sokszor jelenik meg így a telepátia: valaki gondol valamire és ezt egy másik ember kitalálja, esetleg le is rajzolja. A megfigyelések tanúsága szerint azonban nemcsak hogy kevés ember tudja ezt a különleges dolgot, de átvinni sem lehet akármit. Ha Úri Geller épp a legjobb formában van, akkor sem tudja kitalálni mondjuk azt a két- vagy háromjegyű számot, amire éppen gondolunk. A telepátia segítségével átvihető egy érzés, például a düh, a félelem, a jóllakottság, a szeretet érzése, néha melódiákat is át lehet vinni, néhány taktust; de számokat, képleteket, elvont logikai összefüggéseket soha. Érdekes dolgot mond nekünk ez a sok megfigyelés. Azt, hogy az agy tevékenysége nem zárható be a koponyaüregbe, valami nagyon fontos része azon kívül is történik. Ez szöges ellentétben áll az agy működéséről vallott mai felfogással, mely szerint ez nem más, mint valamilyen bonyolult elektromos és kémiai folyamat. Ha csak ilyen egyszerű lenne a dolog, akkor jelenlegi tudásunk határain belül meg lehetne oldani a gondolkodás régi problémáját. Amennyiben létezik telepátia, a feladat jóval nehezebb, mint sejtjük, mert akkor olyan fizikai folyamatokat is meg kellene ismernünk, amelyek segítségével terjedhetnek a gondolatok. Persze mindenkinek az jut eszébe, hogy ez valószínűleg elektromágneses hullámok, rádióhullámok segítségével is megvalósulhat. Ezt a feltételezést már régen ellenőrizték, de igazolni nem lehetett. Egyrészt nem találtak olyan rádióhullámokat az emberi agy körül, ami magyarázhatná, hogy a telepátia több száz, esetleg több ezer kilométeres távolságon is működik, másrészt a telepátia kísérletek rendre azt mutatják, hogy akkor is sikeres kísérleteket végezhetünk, ha mind az adó, mind a vevő olyan lezárt helyiségben ülnek, amelyeken nem hatolhatnak keresztül rádióhullámok, vagy pedig csak extrém, nagy veszteségek árán, úgy, hogy gyakorlatilag már semmilyen hatással nem lehetnek az anyagra. Ha sikerült volna valamilyen kapcsolatot találni a rádióhullámokkal, a telepátia ma már régóta elfogadott lenne, ennek hiányában a parajelenségek közé tartozik. Lebeg, mint a lélek, fenn A telepátiának az a sajátossága, hogy számokat, bonyolult, elvont képleteket nem lehet átvinni, azt sejteti, hogy az agynak általában csak a jobb féltekéje képes ilyen módon információkat átadni és átvinni, a bal félteke, ami inkább analitikus dolgokkal foglalkozik, nem. Talán emiatt van az is, hogy akik képesek mind átvenni, mind átadni gondolatokat, azok elsősorban humán orientáltságú, vidám, nyitott emberek, akik általában a művészeteket szeretik. Ezek az emberek erős, fejlett jobb agyféltekével rendelkeznek. A telepátia vizsgálatában századunk 70-es éveiben az ún. sza- badválasztásos telepátiakísérletek hozták meg a fordulatot. Ezeknek az volt a célja, hogy a hétköznapi életben lezajló folyamatokat jobban megértsük. Az „adó” kiment valamilyen véletlenszerűen kiválasztott helyszínre, és ott hosszan koncentrált valamire, amit a „vevőnek” több tíz, vagy akár több ezer kilométerre, egy lezárt szobában ülve ki kellett találnia, magnóra kellett mondania, vagy rajzot kellett készítenie róla. Az ugyan ritkán fo- rult elő, hogv a „vevő” tökéletesen visszaadta azt a képet, amit az „adó” látott, mégis meglehetősen jó rajzokat készítettek így is. Érdekes, visszatérő jellegzetessége volt ezeknek a kísérleteknek, hogy a „vevő” néha olyan dolgokat is le tudott írni, melyek ott voltak ugyan az „adó”-ember környezetében, de az nem is figyelt rájuk - ezek szinte tudattalanul kerülhettek az agyába. Még egy érdekes és talán lényeges momentum: az „adó’ által megfigyelt tárgyakat a „vevő” általában felülnézet- ben rajzolta le, mintha 10, vagy 100 m magasságban lebegne a kiszemelt tárgy, vagy tájék fölött. Olyan dolgokat is leírtak a „vevők”, amelyeket az „adó”- emberek nem láthattak, mert túl alacsonyan álltak. Gyerekkorban nagyon erős Érdekes, hogy telepátia létrejöhet olyan emberek között is, akik nem beszélik ugyanazt a nyelvet. Ez azt mutatja, hogy a jelenség nem a nyelvi kommunikáció egy fajtája, ennél sokkal alapvetőbb, egyszerűbb dolog lehet. A megfigyelések még azt is mutatják, hogy a telepátia erőssége, a képesség változik az életkor folyamán - kisgyermek- korban a legerősebb, majd rohamosan csökken a jelentősége, intenzitása, s csak akkor tér vissza, villan fel újra ez a képességünk, ha „csúcshelyzetbe” kerülünk. Jó lenne-e vajon, ha mindnyájan rendelkeznénk ilyen képességekkel? Úgy tűnik nem, hisz komoly gondok, bajok forrásává válna, ha mindenki mindenkor el tudná olvasni mások gondolatait, ha akaratlanul is érezné, tudná, mire gondolnak a környezetében lévő emberek. Ha másra nem is gondolunk, csak arra, hogy soha többé nem lennének orvosok, fogorvosok, ha a telepátia egy állandó tulajdonságunk lenne, hiszen akkor az orvosok állandóan éreznék a betegek fájdalmát. Ezért is megnyugtató, hogy a természet ezt a rejtett, gyerekkorban valószínűleg nagyon erős képességünket elnyomja. (Folytatás holnapi lapszámunk 12. oldalán) Naplemente — Fotó: Mészáros