Új Néplap, 1990. szeptember (1. évfolyam, 124-148. szám)
1990-09-15 / 136. szám
8 1990. SZEPTEMBER 15. Irodalom» művészet K arsai Lehel karikás szemekkel bámult a nagyvilágba a taxi ablakából. Arca még gyűrött volt az álmosságtól, borzongott, ásítozott, és arra gondolt, hogy a repülőtéren mindenképpen megiszik egy kávét, mert letaglózza az álmosság. Megpróbálta a figyelmét apróságokra összpontosítani, hogy ébren maradjon. Nézte, hogy az esőcseppek hogyan csorognak le a taxi füstüveg szélvédőjén, és hogyan keveredik az ablakra szabályos időközönként felpermetezett lúgos folyadékkal. Azután a néptelen Üllői utat nézte. Az éjjeli műszak még nem ért véget, a nappali még nem kezdődött el. A kapualjakban a pesti utcák riadt élőlényei bújtak egymáshoz, kutyák, macskák, patkányok kerestek menedéket a csípő, maró eső elől.- A fene egye meg! - mondta halkan a sofőr. Karsai Lehel nem szólt semmit. Még mindig az álmosság ellen küzdött, és szeretett volna valami dallamfoszlányt felidézni az emlékezetéből, azt remélte, talán segít, ha elfűtyül valami régi melódiát. A sofőr azonban makacsul beszélgetni próbált.- A fene enné meg! - ismételte egy kicsit hangosabban. - Már megint esik!- Esik - ismételte gépiesen Karsai Lehel, és halkan fütyülni kezdett, úgy rémlett neki, sikerült találni egy dallamot.- Megáll az ész! Január közepén esik az eső! - folytatta kitartóan a sofőr.- Miért, mikor essen? - kérdezte türelmetlenül Karsai Lehel. Zavarta a beszélgetés, mert a sofőrnek mély, ál- mosító hangja volt.- Nem az a baj, hogy esik, hanem az, hogy eső... Karsai Lehel ezt elengedte a füle mellett, mert nem tudta, hogy mit válaszoljon. Néhány másodpercig csak az eső kopogása hallatszott, meg a halk sistergés, amely akkor keletkezett, amikor a semlegesítő anyag reakcióba lépett az esővízzel.- Az én gyerekkoromban januárban nem eső esett, hanem hó - folytatta a sofőr. Nem zavarta, hogy az utasa nem látszott túl beszédesnek. Karsai Lehel csak hosszú másodpercek után válaszolt:- Nekem is rémlik...valamikor még esett hó.- Esett! - csattant föl a sofőr ham Azután hirtelen elhallgatott, mert kanyarodnia kellett, csak később folytatta: - Mi falun laktunk, reggelenként néha alig tudtunk kimenni az ajtón, akkora volt a hó. A disznóvágás is mindig havas időben volt, szinte magam előtt látom a disznó vérétől vörös havat. Sóhajtott és megállt, mert pirosat jelzett a közlekedési lámpa. Karsai Lehel fésűt és tükröt vett elő, fésülködni kezdett, mert észrevette, hogy a reggeli kapkodásban erről megfeledkezett.- Itt nőttem föl a Józsefvárosban - mondta közben, de én is emlékszem Benedek Szabolcs még havas telekre. Apám néha fölvitt bennünket a Normafához karácsony táján szánkózni. Hóembert is építettünk.- Az unokám hatéves, de még nem látott havat - felelte a sofőr, és indított. - Nem is tudom, fog-e még egyáltalán. Karsai Lehel befejezte a fésülkö- dést. A taxiórára nézett, és elővette a pénztárcáját.- Hová repül? - kérdezte a sofőr.- Nem én utazom. Japán vendégek jönnek a cégemhez, én fogadom őket. Hosszú ideig egyikük sem szólalt meg. A sofőr bekanyarodott a repülőtér épülete elé. Karsai Lehel a pénztárcájában matatott. 1- Mennyi lesz?- Kilencszázhuszonötezer-három- százhuszonöt forint. ■ Karsai Lehel átnyújtott egy egymilliós bankjegyet.- Nem kérek vissza - tette hozzá. A sofőr megköszönte, Karsai Lehel pedig kilépett a taxiból. Hirtelen megcsapta a városszéli gyárak elviselhetetlen bűze. Előkapta az oxigénkészülékét a zsebéből, és vett néhány mély lélegzetet. Azután kinyitotta öreg, ócska esernyőjét, amelyen már apró lyukakat mart az eső, ás a műanyagból készített díszbokrok között belépett a repülőtér épületébe. A váróterem néptelen volt, csak az ő léptei kopogtak a kőkockákon. Figyelmesen megnézte a táblát, de az nem jelzett semmit, üresen ásított a neonfényben. Az információs pultnál egy fiatal nő ült, üres szemekkel bámulta a zöld képernyőt. Karsai Lehel udvariasan köhintett, hogy fölhívja magára a figyelmét.- Jó napot! - fordult felé a nő, és nem sok hiányzott, hogy ásítson. - Tessék! - Közben szüntelenül a fölfelé igyekvő sorokat figyelte a monitoron.- Jó napot! A tokiói gépről szeretnék érdeklődni.- Tessék? - ismételte a kisasszony, és végre ránézett.- Őt óra tizenkettőre jelezték a tokiói gép érkezését...- Nincs információnk róla. Karsai Lehel elfordult a pulttól. Egy ideig tétován a körmét rágta, azután odament az újságospulthoz.- Várok egy kicsit, hátha közben kap valami információt - mondta félig visszafordulva a nőnek. Vett egy Magyar Hírlapot, és leült vele az egyik műanyag fotelbe. Csak a szokásos hírek: „A kormány újabb rendkívüli segélyt kért a Valutaalaptól”, „Harmadik napja tart a kohászsztrájk”, „Holnaptól hazánk vendége a litván köztársasági elnök”, „Eddig ötszázezer halottja van a kínai polgárháborúnak”, „A várható esőzések miatt elmarad a hétvégi bajnoki forduló az NB I-ben”, „Norvég halászok szerint elpusztult az utolsó kékbálna”. Nem nagyon érdekelte az újság, csak azért olvasta, hogy teljen az idő. Egy hirdetés azonban hirtelen fölkeltette a figyelmét: „Nyaraljon a svéd Riviérán!”. Mindig vágyott ilyen utakra. Amióta a mediterrán tengerpart elsivata- gosodott, a skandináv államok fürdőhelyei jöttek divatba. Kiáltásra figyelt föl, azután észrevette, hogy a kisasszony az információból felé integet.- Uram! Odament a pulthoz.- Uram! Most jött egy értesítés Tokióból. A repülőtere nem indít és nem fogad.- Miért nem?- Napok óta fekete köd borítja Tokiót és környékét. A közlekedés megbénult. Többet sajnos én sem tudok.- Köszönöm. K arsai Lehel kilépett a váróteremből. Az eső még mindig zuhogott. Kicsit hűvös volt, de nem húzta szorosabbra a kabátját. A bőrében újabban kitapintható kis csomók minden érintésre ppkolian fájtak. Baranyó Sándor: Napfényes délelőtt Pika-Nagy Árpád: Frigy Nyiszíor Miklós: Filmkocka Pörög a filmkocka, látom magam feltúrt gallérral kopott esőkabátban vidéki állomáson, ahogy ülök feltúrt gallérral kopott esőkabátban. A vonat berobog, felszállók feltúrt gallérral kopott esőkabátban a másik énem ott marad, rágyújt feltúrt gallérral kopott esőkabátban száguldók egyre távolabb, én ki tovább utazom, gyanakszom: ő lett a boldogabb, aki ott maradt feltúrt gallérral, kopott esőkabátban. Konczek József: A dióbarna délutánnak... A dióbarna délutánnak földutat rejtő mélyeit már eltakarják lusta árnyak, koromsötét és zöld-szelíd törzsek meg bojtos új hajtások, mint puha és nehéz szövet, s a ragacsos-hús vadcsapáson jönni látom az őzeket, az erdöalji rozsvetésben még süt a nap, szokott helyen megrezzenő fül-felütéssel legelnek együtt csendesen. Ég, ha dörren, megszokott zaj, még hirtelen vihar előtt is változatlan nyugalommal állnák a szélborzolt mezőt, csak a legnagyobb nyári csendben, a feledtető alkonyon kapkod fejük. Tán puska esetten, s telik vérrel a patanyom? A terem olyan, mint kora délelőtt más hétköznapokon is. A sarokban a két összetolt asztal, ahol hatan is elférnek, még üres. Tiszta a hamutányér, makulátlan az abrosz. Ketten jönnek. Egy nő és a férfi. A nő határozott, a férfi egy kicsit ügyetlennek tűnik. Talán ezért is ülnek a nagy asztalhoz.- Két kávé, egy kóla, egy sör... A felszolgálónő megismétli a rendelést, aztán, amikor már háttal áll a kedves vendégnek, arcán ott szomorodik az enyhe undor. A legjobb asztalnál két szerelmes. Bagatell. Ott ülnek majd kora délutánig a két kávé és a kóla mellett. Az a férfi, aki úgy kér sört, hogy nem kérdi meg a márkát, az vagy nagyon gazdag, vagy bugyuta. Azok ketten ülnek a hat szók- nyi asztalnál, de úgy, hogy a vál- luk majdnem összeér. Mire a felszolgálónő visszajön, már tenyérnyi hely sincs az asztalokon. Kiterített térkép, egy seregnyi újság.- Biatorbágy? Hol van Biatorbágy?- Nem tudom. Vagy a Tiszán- vagy a Dunántúlon...- Két szoba, konyha, víz, villany... .- Mennyi?- Nem írják. A férfi sóhajt, mert ha nem íiják, akkor az a lakás csak millión felül lehet. Az asszonyka, kezében egy ceruzát tartva olvas. Valósággal belebújik a lapokba.- Tiszaföldvár? Az hol van? Hosszú parasztház....- Nézzem? - zörög a térkép. Nézik. Megtalálják. Nyolcszáz négyszögöl gyümölcsös, ház. Mellék- épületek... Fényesedik a szemük, elképzelik az óriás kertet, a nagy ház mellett a kicsi házat, ami jó lesz majd a születendő gyerekeknek. Hűl a kávé, melegszik a kóla, de Salgótaiján mellett is hirdetnek egy nagyszerű házat. Ók ketten tele is álmodják bútorokkal, és összeérő kezük melegétől felforrósodik a térkép. A pincémő utálkozva nézi őket, mert azok már úgyse rendelnek semmit. Az a bizonyos ház viszont másfél millió. Az álmodott bútorok így hát kikerülnek a házból, kicsit szomorúan, mert szépek lehettek volna nagyon.- Szalmadpuszta hol van? Ott háromszázezerért kínálnak... Nekünk van kétszázötven. Apa ha adna... Hűl a kávé, melegszik a kóla. Összehajolnak a térkép felett, keresnek egy pontot, ebben a nagy ákombá- komban, amit berendezhet a gyönyörű képzelet, ahol talán megáll a lábán a kétszer kéttalpnyi valóság. A homlokuk összeért ebben a nagy gondban, aztán a kezük is. A térkép, mintha szégyenlené a maga súgta álmokat, megindul, és lassan lecsúszik a földre. J&k JB % r Bartha Gábor: Összehajtok
