Új Néplap, 1990. augusztus (1. évfolyam, 98-123. szám)
1990-08-04 / 101. szám
8 1990. AUGUSZTUS 4. Irodalom» művészet Herceg Árpád: Tudass, ha változik a címed! M agam előtt látom Nagyrakást, amikor már majd nem csak bajusza lesz, de tiszteletre méltó szakálla is, és éppen kamionsofőrként keresi kenyerét, s nem is akármekkora kenyér lesz az, ha meggondolom. Képzeljétek el, a fiú éppen valami levélpapíros fölött gubbaszt, valahol Kassel és Dortmund között, és levelet ír, hát mi mást ima, és ki másnak ima, hát persze, hogy apának. Nagyrakás éppen egy döntési szituációban leledzik, de nemsokára kilépve a kétségek világából, hátat fordít mindennek, amihez addig köze volt, és valami olyasmibe fog, amit mi sosem értünk meg, igaz, elítélni sem lesz okunk, viszont Nagyrakás bátorsága előtt le a kalappal. Ettől kezdve majd tíz évig nem kapunk tőle levelet, ami nem lep meg bennünket, mert hozzáedződtünk, hisz volt már ilyen annak előtte is, de apa tíz éven át mindig kibattyog a kapuba, ha postást ugat Füles kutyánk, e néven a harmadik. Harmadik Füles azidőtájt már csak a postást ugatja meg, és tejbepapit eszik, mert körülbelül annyi foga lesz, mint anyának és apának együttvéve. És Harmadik Füles már két hónapja nem ugat, amikor becsönget a postás, aki tudja, hogy mit vár apa, és mindig meg is ígérte neki, hogy holnap hozza, biztosan hozza. És Nagyrakás ettől kezdve olyan leveleket ír nekünk, amiket még én is megirigy- lek, pedig akkor én már híres író leszek, és később, mint apa hagyatékának gondozója, fel is használom némelyiket egy regényemben. Több pénzt kapok majd érte, mint amennyit apa és anya együtt egész életükben láthattak, de csakhamar elviszi az egészet az az infláció, amelyik viszont nem fogható ahhoz, amelyiken apa és anya pénz nélkül verekedik át magukat, amíg nekem, szegény növényevőnek itt a szám jár. De szólnom kell ezekről, mert nagyobbrészt Nagyrakás, kisebb részben Kisrakás a magyarázata annak, hogy apa mért azt, amit, mért úgy, ahogy. Hogy én is világosan lássak, majd segít nekem apa naplója, amiről majd még beszélek, és a többi hagyatékról is beszélek a maga idejében, amelyektől megválni nem lesz szívünk, annyi emlékkel kötődünk porosodó tárgyakhoz, téglához, vakolathoz. Csak Lackónak lesz bátorsága hozzá, hogy rendet teremtsen. L ackót az én1 egyik unokám második házasságából születendő ötödik leány- gyermek és Nagyrakás egyik zabigyerekének unokája által örökbefogadott fiú ülteti majd a trónra. Jó emlékezettel lesz megáldva. Örökre emlékezni fog ránk az is, akit apa nemsokára megtalál az utcán és felveszi, de a puiya nem nagyon fogja tudni sohasem, hogy valójában mi is zajlik le benne. A dinasztia kallódó ága lesz, és egyszer majd megpróbálja kilopni a szemünket is, amit nem fog megbánni soha, mert egészséges gondolkodású bunkó válik belőle akkorra, és majdan minden gyerekét igyekszik letagadni, legalább a felét sikerül is neki, ami nem kis pénz, ha meggondolom. De ne rohanjak most annyira előre, hiszen zabigyerekekben nálunk most sincs hiány, ami nekünk családi szava- járásunk, ha előjön a téma, és az évek során sokszor előjön, mert én meg Pocak fölöttébb kíváncsiak leszünk arra a családmodellre, amelyikbe előre megfontolt szándékkal belecsöppentünk a megkérdezésünk nélkül is, szerencsénkre. A zidőtájt apa szuverén jognak gondolta, hogy egy nő gyereket akar, és úgy gondolta, hogy neki, apának is jól jönne még egy-kettő Nagyrakás és Kisrakás után, és azután, akit nem is ismert, mert alighogy megszületett, meg is halt a levegőben. De azt nem akarta apa, hogy úgy legyen gyereke, hogy ne legyen gyereke, amit Nagyrakással és Kisrakással addigra kitapasztalt, ezért aztán megmondta az akkor még nemanyámnak, hogy idefigyelj, drága hölgyvendégem, a részemről rendben, de én aztán nem fogok ám az ajtód előtt handabandáz- ni, hogy láthatom-e a gyerekeket, mert nekem az ilyesmiből elég volt, hanem a fizetésemet majd rendesen elosztom, csak tudass, ha változik a címed. Amire az én akkor még nemanyámban is felgyűlt a fény, és megmondta a magáét, hogy hát idefigyelj, kedves férfivendégem, tulajdonképpen nekem is elég volt abból, hogy kizárólag magamnak akarjak gyereket, abban meg rengeteg a bizonytalansági faktor, hogy mi rendes férj-feleség legyünk, tehát szülök én neked gyereket, ha tudok, aztán azt csinálsz vele vagy velük, amit akarsz, de ha elveszed tőlem, akkor megöllek. És meglehet, hogy apa életének kioltását a szóbanforgó szituációban anya komolyan is gondolta, mint egy racionális jövőképet, de ehhez azért tudni kell, hogy úgy állt kezében a kés, mint tehénen a gatya, erre nincs jobb képzavar. Viszont anya már abban az időben is kémia szakos tanár volt, ami apának eszébe sem jutott soha, és ez nagy könnyelműség, ha meggondolom, mert az ember sosem hagyhatja védtelenül a hátát. Apa és anya hosszú életűek lesznek a földön, és én meg Pocak, státuszunk szerint apa gyerekei, szorgalmasan látogatjuk anyát, amióta saját lakása van, nem is akármilyen rom. Ez a rom, persze mindannyiunké, mert nagyon jól érezzük benne magunkat, apa és anya prekoncepciójának szerencsés és folyamatos dugába dőlése nyomán. Apa és anya a későbbiekben is csak annyi függetlenséget őriznek meg maguknak, amennyit még el tudnak viselni, mert jólesik. A szörnyű csak az az egészben, hogy apa meg anya egy társadalomban élnek, és a társadalom mifelénk az emberek magánügyeibe is beleüti az orrát, és nemegyszer előfordul, hogy felteszi magának a fogas kérdést: most akkor kié a gyerek? a magáé vagy azé a nőé? Mert az nem lehet, hogy mindegyiküké legyen. És mielőtt még elvettek volna bennünket valamelyiküktől, anya és apa kitalálták, hogy az lesz mondva, hogy a gyerekek, aki én és Pocak vagyunk, apáé, a nevezett hölgy csak az anyjuk. Ennek nyomán apának sokszor tették fel a kérdést, hogy hát kípesvót othannyi üketa zannyuk? A zannyuk a világ legrendesebb embere, szólta el magát apa néha, ami igaz is, és anya szerepe elvitathatatlan abban, hogy amikor az elviselhető függetlenség határain belül apa lakásába vonultunk vissza néhanapján, apa még gondolatban sem követte azokat a gonoszságokat, amiket vele szemben Nagyrakás és Kisrakás anyuja elkövetett annak idején, és fo- lyamtosan még sokáig, és amiket mindig elkövetnek a gyerekekkel azok a felnőttek, akik nem jönnek ki egymással, átmenetileg vagy tartósan. Egyszer majd megpróbálják sarokba szorítani apát, hogy hát mikó vühe- ti el üketa zannyuk, és apa ekkor elköveti azt a hibát, hogy megmondja az igazságot, tudniillik azt mondja: bármikor. Osztán mikó vüszi? Nem vüszi, mondja majd apa, mert nem az ű duuga vünnyi, mert ücsaka zannyuk. Hát akkoó? Mikoó láthassa? Minden nap. Azannyát! Minden nap vüszi a két nyomoruúttat? Nem-minden nap. Dejszen azonta, nem?! Vagyhaggya ükét ottalunnya? Mért ne hagynám. Másnapig? L egutóbb egy évig ott aludtunk, mondja majd apa, és amikor idáig jutnak a társalgásban, a fejéhez is kap gyorsan, mert rájön, amire már sokszor rájött korábban is, csak nem akart tudomást venni róla, tudniillik, hogy ugyanazok a szavak nem mindenkinek ugyanazt jelentik, és ha valaki valamit nem ért, az leggyakrabban nem a maga értelmét veti alá vizsgálatnak. Szerintem apa ezért tart a háznál harapós kutyát, Füles, e néven az első jó szolgálatot tesz, amikor időről időre jelzi, hogy hívatlan látogató érkezett." ii iin_r 'ij.y.-.'gsMfcggg ki Takács Imre: Jelenetek a kertben Susmorogni akármit mégse lehet. Zörgetni dobverőt se, labdát se gurítani. Erősen lejt a kertem, és tűzve oszlopokkal. Kökénybokrot is ültettem, az se kell már. Egyvalaki hiányzik, aki a gulyást főzné, Riogatva engem is vissza - felejtett szerelembe, Egyenirányítva az alvásban, Sürgölödéseimhez békét biztosítva. Árva lelkem nem árva, hisz üggyel-bajjal tele, Görnyedek inkább, mintsem röpülnék föl, Olyképpen, mint a költőt gondolják röpülönek - Tulajdonképpen a szárnyatlanok. Alvajáró arkangyalnak való ha lennék, akkor igen! Kiss Benedek: Kékszilva-esték Kékszilva-hamvas estéken itt is, ott is madár csetteg. Közelébe így közelít a fészeknek hamvas kékszilva-estéken. Már a csönd hült madárfészek, kékszilva-messzi estében, hol harangszó szárnya alól kipislogatva, elnéztem: hogy zsiborgott, hogy szállt a fészek! Ráncos kékszilva-estémben most madarak zuhannak belém, vagyok verebekkel rakott zsupházfedél, - zsupházfedél én lettem, én, kékszilva-estéken! Oláh Zoltán: Csillagok A holdas est ősz-lábakkal sétál, izzadt öklömön neonfény lapoz, áfák között fehér talpú szél jár, s gyanakvón minden árnyék megmotoz. Kökényük arcodon egy könnycsepp, levelek hullnak, koldulnak némán, térdén az est megtöri könnyed szőke hajad, ráncaimon sétál. Porcelán gallyat ropogtat talpam, kicsi öklöd még mellemen dobog, fűzzük át az est tűjén a hajnalt mi, szép emberszabású csillagok!
