Új Néplap, 1990. augusztus (1. évfolyam, 98-123. szám)
1990-08-01 / 98. szám
1990. AUGUSZTUS 1. 5 Hagyományainkból Bölcsőtől a koporsóig "NYISD KI RÓZSÁM ABLAKODAT' Ismerkedés, udvarlás, párválasztás, eljegyzés a hagyományos paraszti életben A régi falun az ismerkedési alkalmak korlátozottak és szertartásosak voltak. A szülők kiskortól vagyonuknak, rangjuknak megfelelően igyekeztek irányítani gyermekeiket. Már előre kiszemelték a jövendőbelit. Ennek ellenére' mégis volt a parasztfiatalság életének rövidebb-hosz- szabb időszaka, amikor mód volt az ismerkedésre, udvarlásra, de a pár- választásnál a döntő szót a szülők mondták ki. A találkozóhely nyáron az utca, a játszóhely, télen a fonó volt. Ismerkedésre adott lehetőséget a vízhordás. Ez a lányok feladata volt. A legények odasereglettek a kutakhoz, folyóhoz, ahonnan a vizet hordták. Az ismerkedés, udvarlás fontos színtere volt a szabadban vagy zárt helyen megrendezett tánc- mulatság, melynek helyileg megszabott időpontjai többnyire a nagy egyházi ünnepekhez kötődtek, például karácsonyhoz, húsvéthoz, pünkösdhöz. A legfontosabb, a házasságkötés szempontjából legjelentősebb alkalom általában a farsangi bál volt Helyi szokásoknak megfelelően a mulatságra a lányok egyedül, anyai kísérettel vagy az udvarló legény meghívására mehettek el. Télen az udvarlás fő helyszíne a fonó volt. Csak meghatározott napokon látogathattak ide a legények, akárcsak a lányosházakhoz. A többiek elől bujkáló szerelmeseket a leányok, legények közössége megvetette, büntette. A hagyományos illem nem engedte, hogy az utcán kézenfogva sétáljanak, megcsókolják egymást. Ezzel szemben a fonóban az ölbeültetés, a csók természetes, sőt szinte kötelező volt. A fonóbeli játékokban a játékosok csókkal válthatták ki magukat, a fonóban a párokat összeéneklő dalokat énekeltek. A leesett vagy levert orsót a lánynak csókkal kellett visszaváltani, ha vonakodott, a legények bosszút álltak, lemotollálták a fonalát, a kenderszöszt vizes vályúba dobták., A fonóból egyenként ki kellett kísérni a legényeket. Sokáig nem volt ildomos kint tartózkodni, mert a bentlévők figyelmeztették, például utánavitték a guzsa- lyát. Ismerkedésre, udvarlásra alkalmat adhattak a búcsúk, vásárok, és különösen az ilyenkor megrendezett táncmulatságok.- Egyes kegyhelyeken szabályos "leányvásárok" alakultak ki. Különösen az elzárt, elszórt szerb és román falvak lakói számára volt ennek nagy jelentősége. A lányok kelengyéjükkel érkeztek Udvarlás a táncházban ide, és az eljegyzésre is sort kerítettek. Múlt századi zombori leírás szerint tánc közben a háza1 sulandó legény rokona a kiszemelt lánynak almát nyújtott át, melybe pénzt szúrtak. Amennyiben elfogadta, ezzel meg is történt az eljegyzés. Az udvarlás fontos fokozata volt a lányosház felkeresése. Jellegzetes palóc szokás volt a csoportos udvarlás. Egy-egy lányt több legény is felkeresett az úgynevezett legényjáró estéken kedden, csütörtökön, szombaton, vasár- és ünnepnapon. A pénteki napot országszerte nem tartották alkalmas dátumnak az udvarlásra. A legények elbeszélgettek a lánnyal, majd akinek legjobban tetszett a lány, igyekezett utoljára maradni, hogy néhány szót egyedül is válthassanak. Azokon a vidékeken, ahol az udvarló legény egyedül járt, számos jelből következtethetett arra, hogy a közeledését jó néven veszik-e? Karcsán a legény a gubáját a látogatás után szándékosan a lányos háznál hagyta. Ha tetszett a szülőknek, akkor legközelebb visszaadták a gubáját, melynek ujjába a leány kendőt tett. Ha nem tetszett a legény, akkor napszálltakor az ajtó elé akasztották a gubát. Ebből a szokásból ered a "kitették a szűrét" szólásunk. Lenézték azt a lányt, aki korán beengedte a házba a legényt. Az udvarlásnak a házasságot megelőző foka volt némely vidéken, például Komárom megyében, de erdélyi leírások szerint is, a szimbolikus vagy a tényleges együtthál ás. A szerelmi ajándékok és jelek fontos szerepet kaptak az udvarlásban, mert annak különböző fokát jelezték, nemcsak az érintetteknek, hanem az egész falu közösségének is. Az ajándékok a hagyományos paraszt- i világban nem voltak sokfélék. A lány zsebkendővel, bokrétával, a legény munkaeszközökkel (mosósulyok, orsó, guzsaly), vásárlási csecsebecsékkel kedveskedett. Az ajándékok átadásának is megszabott ideje volt, általában valamilyen jeles napon, ünnepen. Az ajándék visszautasítására, megsemmisítésére is akadnak példák. A bosszúálló legény a zsebkendőt szétszaggatva a lányosház kilincsére tette. A megbántott lány pedig megette a mézeskalács szívet. Az udvarlás, szerelmi ajándék formája a szerenádadás is. Közismert jelkép a májusfa, melyet elsősorban az eladósorú lányoknak állítottak, sok esetben a komoly szándék bizonyítékaként, de mindenképpen az udvarlás jeleként. Az ajándékozás legfontosabb, legjelentősebb alkalma a kölcsönös jegyajándék, mely az eljegyzést pecsételi meg. Az ajándékok cseréjével és a kézfogással menyasszony és vőlegény lett az ifjú párból. A jegyajándék a legény részéről a jegykendő volt, szép hímzett kasmír- vagy selyemkendő, mélynek sarkába például a palócoknál pénzt is kötöttek. A leány jegyruhát adott: inget, gatyát, zsebkendőt. A századforduló óta már a jeggyűrű vált a legfontosabb jegyajándékká. Az eljegyzés fontos velejárója mindenkor a két család közös lakomája. Tátrai Zsuzsanna Remeteházak és a templomból maradt torony Majk-puszta titkai Kilátás a toronyból a remetelakokra Az egyházi férfiak különös csoportja a kamalduliak rendje. Ez a toszkánai Campo Maldolo- ban, 1012-ben alapított szerzet arról nevezetes, hogy tagjai a legnagyobb magányosságban és igen nagy csendességben élnek. Ha nem is fogadnak örök hallgatást, mint a karthauziak, ők is csak akkor szólalnak meg, ha rokoni látogatójuk érkezik, az pedig nem jöhet többször, mint évente egy- vagy kétszer. Különben valamennyi fölszentelt rend- tag külön házban lakik, a maga kertecskéjét műveli, és csak a közös ájtatosságok idejére gyűlnek össze kolostoraik templomában. Lévén, hogy a kantáidul i barátoknak egytől-egyig saját lakóépület kell, ez a rend csak ott tudott megtelepedni, ahol olyan gazdag patrónusok akadtak, akik vállalták az építkezés tetemes költségeit. Hazánkban a XVIII. század első felében jelentkezett egy ilyen kegyúr. Galánthai gróf Esterházy József, a tata-gesztesi uradalom birtokosa, aki mint Komárom megye örökös főispánja és Magyarország országbírója megtehette, hogy majk- pusztai birtokában egy részét a hallgatag szerzeteselmek felajánlja, s számukra - több más, szintén tehetős famíliával egyetemben - otthonokat és közösségi épületeket emeljen. A majki remeteség alapítólevele 1733. június 28-án kelt, s hamarosan meg is kezdődött az Oroszlány melletti erdőségben az építkezés. Az osztrákok remek építőművésze, a barokk stílus kiváló művelője, Franz Anton Pilgram készítette a terveket, amelyek egyrészt a kis házakat ábrzolták, másrészt meg az egész telepnek adtak egy zártságában is szellős, arányos elosztású keretet. Összesen tizenhét lak került tető alá, így tehát tizenhét fehér csuhás, hosszú szakállas, tar koponyájú szerzetes kezdte meg Majk-pusztán csöndesen áj- tatos, ám annál szorgalmasabb életét. Napjaik egy részét odabent az adományozó főurak címereivel díszített házakban töltötték. Amikor lakószobáikat rendbe tették, az azzal szemközti házikápolnájukba vonultak át, hogy annak márványoltára előtt és barokkos gazdagságú freskói alatt misét mondjanak. Ezt követően konyháikban, meg az ezekhez csatlakozó pincéikben, padlásokon tettek-vettek, majd pedig azokba a munkaszobákba mentek, ahol különféle mesterségeket lehetett űzni, vagy a tudós könyvekben elmélyedni. Ha az olvasásba, más szorgoskodásba belefáradtak, a házak előtti, embermagasságú kerítéssel körülvett kertekben folyathatták a napot: itt virágokat, gyógynövényeket és főzéshez szükséges terményeket gondoztak. Harang- konduláskor aztán egybegyűltek a remeteség központjában álló templom oltára előtt. Egészen 1782. április 15-éig élték ezt a hallgatag, de mindig munkás életet a majki kamalduliak. Ekkor azonban hozzájuk is elért II. József közismert parancsa, amely kivétel nélkül feloszlatta a szerzetesrendeket. A fehér csuhás férfiaknak búcsút kellett mondaniuk címerdíszes otthonaiknak, és kénytelen-kelletlen to-. vábbálltak. Majk-puszta ismét az alapító Esterházyaké lett. Ok előbb két ' posztókészítőnek adták bérbe - ezek munkásai, mintegy százötven ember vette birtokába a papi házakat -, majd egy szűr- és posztógyár települt meg az épületegyüttesben. Végül főúri vadásztanya lett belőle; a remeték szobáit ekkortól fogva a cselédség lakta. A felszabadulás után hol otthontalan földművelők, hol az oroszlányi bányászok szegé- nyebbjei kerestek menedéket a mind jobban pusztuló házacskákban. Egészen 1970-ig tört a cserép, hullott a vakolat Majk-pusztán, vagy ahogyan egy zengzetes följegyzés mondja, a tizenhét barátok csöndes lakhelyén. Ekkor azonban az oroszlányi tanács elhatározta, hogy1 a remeteséget annak építészeti értékéhez illően felújíttatja. Mondhatni, egész Komárom megye összefogott, hogy a kecskeméti illetőségű Bácsterv mérnökeinek tervei szerint a műemlékegyüttes megfiatalodjon. Ahogyan az alapításkor a főúri családok, most egy-egy gyár, üzem, tehetősebb intézmény utalt át tetemesebb összegeket. Persze nem egészen önzetlenül írták alá az okmányokat, merthogy a tizenhét kis ház mindegyike egy-egy adakozóé lett: ki üdülőt, ki oktatási központot rendezett be benne. Kívülről azonban minden eredeti; Pilgram mester sem találna sehol semmi kivetnivalót. Legföljebb csak'akkor, ha egyik-másik kápolnába is benézne, mert ezek freskóin még ott dolgoznak a. restaurátorok. Ez azonban nem ok arra, hogy az érdeklődőket távol tartsák. Jönnek is azok száz számmal. Különösen jó időben, amikor egyébként is remek élmény egy vértesi túra. Hát még úgy, ha egy ilyen különös szerzetesrenddel és egy ilyen pompás épületegyüttessel is meg lehet ismerkedni a hétvégi kirándulás során. A.L. "Négyesfogat" - két csikóval. Felvételünk Öcsöd határában készült. Fotó: M.J.
