Új Néplap, 1990. augusztus (1. évfolyam, 98-123. szám)

1990-08-25 / 118. szám

Magazin A kilenc kínzás földién 10 A Szühebátor-szobor tövében Aljosa, a tolmács Amikor bizonyossá válik, hogy az ember Mongóliába uta­zik, akkor jönnek azok az isme­rősök, akik már állatorvosként, vízkutatóként, bányászként vagy más minőségben megjárták ezt a hatalmas keleti országot, és jó tanács címén horrortörténeteket adnak elő a mongol étkezési szo­kásokról, s annak a magyarokra való káros hatásairól, továbbá a nomád körülményekről, s mond­ják mindezt oly elhitető erővel, minden szörnyűségre előkészí­tendő a kezdő utazót, hogy az a szerencsétlen rögvest megfogad­ja, ő bizony nem eszik, nem iszik ott semmit, telepakolja a háti­zsákját májkrémekkel, majd eléldegél azon. Nekem is adtak ilyen tanácsokat, ám én úgy vél­tem, a mongolok is éppen olyan emberek, mint én, ha őnekik jó, nekem is jó lesz az ottani étek. Augusztus 9-én, csütörtökön indultunk el Ferihegyről egy ma­gyar íróval, nevezetesen Krasz- nahorkai Lászlóval Mongólia felé. Malév gépen utaztunk, me­lyen elsőrangú ellátásban része­sültünk, márkás és drága italok után finom ételeket, végül még ajándékot is kaptunk. Fapados elképzeléseimet mindez messze felülmúlta, nem úgy Moszkvá­ban a Seremetyevó 2! Óriási tö­meg zsúfolódott össze a repülő­téren, az egész szovjet-orientált harmadik világ itt dúródott, lök­dösődött, torlódott, kiabált, ácsorgott, aludt... Miután hosszú ideig hiába vártuk csomagjain­kat, nézelődtünk, mindenféle űr­lapokat töltöttünk ki (s ez itt föl­öttébb fontos dolog!), majd a szalaghoz tolódtunk, préselőd- tünk, mert megindult, s csoma­gokat hozott felénk, persze min­dig a másét, s amélyik senkié sem volt, az ott keringett hosszú ideig, majd leállt a szállítószalag. Később ismét jöttek csomagok, nagysokára a mienk is. Ezt köve­tően vetettük bele magunkat a repülőtéren nyüzsgő, fortyogó tömegbe, s miután sok időnk volt az átszállásig, nézegettük az em­bereket egy kevésbé forgalmas zugolyba húzódva. Pajeszos, ka- pedlis zsidó kivándorlók vára­koztak türelmesen, szomorúan. Egy szőkített hajú néger leány jött-ment, frizurája amolyan ba­rázdált fazonú, ám az erősen fe­kete haját csak imitt-amott fogta be a festék. Egy mongol lány mellett elszántan énekelt a kaná­rija, s ez a hang valahogy elvisel­hetővé tette ezt a bábeli poklot. A nomád viszonyokat is majd­csak kibírom valahogy, hiszen itthon sem inkubátor alatt élek én, s a közelmúlt avagy a jelen magyar viszonyai még oly messze állnak a fejlett nyugat vi­szonyaihoz, hogy - úgy érzem - nekem innen a Kárpát-medencé­ből nincs erkölcsi alapom a mon- góliai körülmények miatt finy- nyáskodni. Egyébként sem kéj­utazásra készülök, hanem - lehe­tőségeimnek megfelelően - amo­lyan fapados ismeretszerzésre. Tehát el kell felejteni az úgyne­vezett jó tanácsokat, még vélet­lenül sem szabad felszínre en­gedni magunkban azt a visszata­szító európai gőgöt, amivel egy­némely nem kevésbé visszata­szító honfitársunk megalázza a fejletlenebbnek vélt népeket, esetünkben a mongolokat. Hosszú sorok állnak a büdös bü­fék előtt. Leülni nem lehet. Lép­csők alatt, félreeső zugokban emberek alszanak keménypapí­rokon. Vietnámiak, arabok, né­gerek törtetnek céljuk felé, ren­getegen vannak. A büfé hamaro­san zakrity, a kiszolgáló durván elküld melegebb éghajlatra. Egyenruhás, kövér, nagybögyű, széles ülepű nő jön, öntudatos járásán mintha egyfajta tahó nagyhatalmi gőg látszana. Aztán e rengeteg üdítő élmény után me­hetünk a géphez, de óriási töme­gen kell átvergődni, senki nem tudja, hol lehet átzsilipelni a tran­zitba, még ott sem, ahová ki van írva, az információnál egészen mást mondanak, de az sem igaz, semmi sem igaz. Végül sikerül bejutni a tranzitba, ahol veszünk néhány doboz sört és Pepsit. Mellettünk egy nagylétszámú család ácsorog, egy pöttöm gye­rek áhítatosan nézi az üdítőmet, adok neki egyet, magához szorít­ja a piros dobozt, senkit sem en­ged hozzányúlni, alig tudják ki­bontani a dobozt, látszik, még nem volt dolguk vele, a kicsi egyedül issza. Újabb gyerekek kerülnek elő, csorog a nyáluk, nekik is adok Pepsit, hosszas küzdelem után sikerül felbonta­niuk, szájról szájra adják még a felnőttek is, egy-egy kortyot isz­nak mély áhítattal. Megrendítő. Kiderül, németek, évszázadok­kal ezelőtt kerültek az őseik Uk­rajnába, mint telepesek, őket vi­szont a húszas években kitelepí­tették Kirgiziába, most Frunze mellett laknak, éppen oda igye­keznek. Büszkék németségükre, hogy milyen jól megállják a he­lyüket a munkában, de németül már csak az idősebbek beszél­nek, az új generációk nem. Itt születtek, ez a hazájuk, nem köl­töznének vissza Németországba. A mongol légitársaság gépén ülünk. Moszkvába érkeztünk it­teni idő szerint fél egykor, egész délután álltunk, de most végre ülünk a gépen, melynek fél hét­kor kellett volna indulnia, de csak fél nyolckor kezdődik a fel­szállás. Addig a repülőben izza­dunk, olyan, mint a szauna, nincs levegő, még fűtenek is. Mögöt­tünk egy fiatal pár, talán húsz­évesek lehetnek, a fiú Moszkvá­ban járt gimnáziumba, most jog­hallgató, beszél németül, ango­lul, oroszul, arabul, ógörögül, la­tinul, lehet, hogy kihagytam va­lamit. Kínába igyekeznek. Fönt a magasban már nincs olyan em­bertelen meleg, mint a betonon. Kelet felé repülünk. A gép jobb oldali ablakain csak a koromsötét ég látszik, ám a bal oldalon gyö­nyörű színek játszanak, ké- kes-indigós-zöldes-sárgás-nara ncsos—vöröses-bordós-feketés az ég. Az utasok találgatják: talán a sarki fény miatt? Már 10-e van, péntek. Moszk­vai idő szerint fél egykor feltűn­nek Irkutszk fényei. Nemrég kaptuk meg a vacsorát, s alig ta­karították el a báránysült romjait, Elfogy a köd. Alattunk a tajga, később átérünk a ligetes puszta övezetébe, a hegyek magasabb részein erdők, lent kopár hegyol­dalak, völgyek. Dimbes-dombos zöld bársony odalent a mongol táj. Ha még délebbre mennénk, elérnénk a füves puszta övezetét, aztán a Góbi következne, majd a sivatagos puszta. Addig azonban nem megyünk - sajnos. A kopár völgyekben itt-ott fehér jurták ragyognak. Elég kísérteties a táj fentről. És mégis: ez a kietlen­máris hozták a reggelit. Semmit sem ettünk. Leszállás előtt szed­ték össze a nagyrészt érintetlen tálcákat. Leszállunk, állítólag tankolni. Kint sötét van. Vajon meglátjuk ma a Bajkál-tavat? Negyed kettőkor beterelnek min­ket az irkutszki repülőtér épüle­tébe, amely leginkább a dunaúj­városi stílusban épült művelő­dési házhoz hasonlít. Mögöttünk bezárják az ajtót, hiába mennénk ki később levegőzni, nem lehet. Ingyen szörpöt adnak. A falon a szibériai ásványokból egy kis ka­marakiállítás, a bratszki vízi erő­mű makettje, továbbá egy gond­terhelt, szinte riadt Lenin-kép. Odakint lön világosság, ám le­szállt a köd. Fél nyolc után visszaülhetünk a repülőgépre. Most hideg van. Új utasok száll­nak fel. A repülő és a köd nem mozdul. A mongol nők kicsik, kissé hát­rahajtják az ülést és szinte fekve alszanak. Mi nem tudjuk hova tenni a lábainkat. Múlik az idő. A mongolok türelmesek. Keleten az idő nem számít. Lassan fosz­ladozik a köd. Egy ideig még vá­runk, aztán egyik gép a másik után vonul a kifutópályára. Ott­hon hajnali három óra van. Végre felszállunk. Alattunk tejfehér köd hömpö­lyög, nem látjuk a Bajkált. Fent ragyog a nap. nek, már-már holdbélinek látszó vidék micsoda embertömegeket, milyen hatalmas vitalitású népe­ket vetett felszínre! Népek böl­csője és temetője volt. Itt nyarga- lásztak az ázsiai hunok még idő­számításunk előtt, akiket a kína­iak hiungnu névvel illettek, s akik ellen kénytelenek voltak megépíteni a Nagy Falat. Olyan népek éltek erre, mint a tunghuk, a tokhárok, a szienpik, a tabga- csok, az ázsiai avarok, vagy ahogy a kínaiak nevezték, zsuan­zsuanok, úzok, szogdok, a tür- kök, az ujgurok, a kirgizek, a dzsürcsik, a karakitajok... No meg a mongolok. Talán Temü- dzsin, azaz Dzsingisz kán is vé­giglovagolt valaha azon a vidé­ken, amely fölött most elsuha­nunk. S a többi nagy kán, Ögö- dej, Güjük, Kubiláj... Kubiláj, aki előtt behódolt Kína, s aki Pe- kingben uralkodott, nem Kara- korumban. A15. századtól kezd­ve az óriási birodalom egységét próbálták újrateremteni - sikerte­lenül. Elterjed a mongolok kö­zött a lámahit. A 17. században már az egész ország mandzsu uralom alá kerül, s ott is maradt egészen a 20. század elejéig. Ek­Vár egy tolmács is, aki enyhén szólva erősen ittas. Szervusz, le­gyünk jó barátok, mondja. Aljo- sának hívják, közli. Nem tudtam, hogy Mongóliában is használják ezt az ékes orosz nevet. Talán még a nöhöri időkből maradt rá. Tudom, hogy a mongoloknál él a névtabu, a szülők nevének a kimondása például, de nem hi­szem, hogy Aljosát ez motiválta volna tősgyökeres "mongol" ne­vének megválasztásakor. Robo­gunk a repülőtérről Ulan-Bator felé. A hegyek, az egész völgy nagyon szép, kár volt ezt a szép tájat elrontani egy ilyen várossal. A jó nyolcszáz kilométer hosszú Tolafolyó mellett haladunk, sza­bályozatlannak, mocsarasnak tűnt már a levegőből is az Orhon eme mellékfolyója. A folyó kis­sé szénsavas vize fölötti híd be­visz a városba. Randa. A blokk­házakon kívül viszont ott húzód­nak a barakk- és jurtavárosok, összezsúfolva, ám gondosan kö­rülkerítve, kerítésük motívu­mokkal díszítve. Ami viszont kőből, betonból épült, az amo­lyan ruszki stíl. Lekopott, primi­tív sztálinizmus. Avagy brezs- nyevizmus. Ezt kapták szegény mongolok kultúra gyanánt. Vi­szont ragyog a nap, az ég való- színűtlenül, már-már giccsesen kék. Érezni a nap erejét. Az em­berek az utcán esernyőt, táskát, újságot tartanak a fejük fölé. A szállodánk, bizonyos ifjúsági szálló, remek. A farostlemez ál­mennyezet itt-ott hozzáér a fal­hoz is, a linóleum sötét színe egész világossá és vidámmá te­szi szállásunkat, az ágy meghit­ten recseg, a szekrényt nehéz kor kezdődött az erős orosz be folyás, amely rövid kínai fosztó gatás után csak tovább erősödött Jött Szühebátor, jött Csojbal szán, a többit tudjuk az iskolábó meg az újságokból. Innen fent ről, a repülőből nem látszik hogy ebben a szerencsétlen, év századok óta elnyomott ország ban már csaknem hetven észtén deje élvezik ama bizonyos fórra dalom gyümölcseit. Egyesek Aki nöhör (elvtárs). Végül le szállunk Urga városában, aza mai nevén Ulan-Batorban. Vá minket az írószövetség alelnöke bizonyos Balt nevű férfiú, aki nek a neve azonos a magyar balt szóval. lenne zárkózottnak nevezni, mi vei ajtaja kellemes nyikorgás ki séretében újra és újra kinyílik, fürdőszoba bűbájos, itt találhat az illemhely is, melynek tartá lyából lehúzás után játékos pei met hullik a vendég orczáján mily kedves, s a kinti melege milyen jól ellensúlyozza a szc bábán uralkodó nyers hideg!. Fáradtak vagyunk kissé, de mé beszélgetünk vendégeinkkel, i! letve vendéglátóinkkal, Aljos erőlködve fordít, hamar telelihe gi a szobát is kellemes italszag gal, s amikor elmennek vendége ink (egyébként vendéglátóink azonnal közli, hogy ő itt fo aludni azon a harmadik ágyoi és most már vegyük elő a há; kisüsti pálinkát! Igyunk addig i: amíg egy órakor visszajön az a elnök, s ebédet ad a tiszteletűn! re. Pálinkánk nem volt, így Alje sa beérte a Moszkvában vett de bozos sörrel is, majd amikor a elfogyott, indítványozta, hog üljünk be az étterembe, annál inkább, mert már fél három vo mongol idő szerint (ott hét óráv: van több, mint Magyarorsz: gon), s az alelnök sehol. Beü tünk tehát ebédelni, ám Aljos lebeszélt minket az evésrő majd ha jön az alelnök, addi igyunk, mondta, abban is van ki lória, rendelt hát háromszor eg deci arhit, amolyan mongol p; linkafélét, meg is itta mind a há műnkét, viszont nekünk kelle kifizetni. Ez az italmennyiség, úgy ti nik, már neki is sok volt, léméi a szálloda előterébe és ott old; Iára dőlve elaludt. Körmendi Laj< A zöld, bársonyos füvön fehér jurták világítanak Az utazás mm Jellegzetes mongol táj Kopár hegyek fölött Aljosa

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom