Új Néplap, 1990. augusztus (1. évfolyam, 98-123. szám)
1990-08-22 / 115. szám
Néplap 1990. AUGUSZTUS 22. Levél helyett Beszélgetés a komával- Hol voltál a tavaly december 22-én?- Délben, amikor elpucolt a diktátor, már kint voltam a bukaresti pártközpont előtti téren, és végignéztem azt, ami látható volt az Iliescu-féle kabinet megalakulásából. Érdekes volt, miért éppen ezekből állt össze az új vezetés. Te is tudod, hogy Iliescu a kommunista pártban egészen magas beosztásokban dolgozott, és még tíz évvel ezelőtt, amikor megjósolhatatlan volt a rendszer kelet-európai bukása, és a volt diktátor dinasztiájának a menesztéséről is csak a legvakmerőbbek álmodoztak, már akkor mindenki Iliescut emlegette, mint lehetséges utódot. De különleges rejtélynek tűnhetett, hogy a forradalmi ifjúság hatalmas tömegéből, melyet főleg egyetemistát alkottak, miért nem egy egyetemi tanár került oda fel, miért éppen Pétre Roman? Sokan gyanították azt, ami a későbbiekben több mint valószínűvé vált: hogy még az édesapjának megígérték azt, hogy a fia megfelelő pozíciót kap...- Miért, ki volt az apja?- Elfelejtetted? Hát Valter Roman, a komintemnek a spanyol polgárháborúban résztvevő hőse, aki aztán visszakerült Romániába, és mint központi bizottsági titkár rengeteg érdemet szerzett olyan értelemben, hogy a szovjet befolyást erősítette a román politikában... A lényeg, hogy Petre-t Iliescu bevitte a vezetésbe, és amikor ügyesen elosztották adataimat, a társaság kivonult az erkélyre, és Iliescu bejelentette, hogy ő a forradalomnak úgynevezett kisugárzottja, és őket emelte a forradalmi tömeg ezekre a pozíciókra. A tömeg viszont erre egyfolytában azt üvöltötte, hogy kommunistákat nem akar látni az új vezetésben, innen is látszik, hogy a megmozdulás nemcsak Ceausescu-ellenes volt, hanem antikommunista is. Ekkor Iliescuék visszavonultak a háttérbe tanácskozni, és rögtön utána beindultak a terroristáknak nevezettek akciói: nagy lövöldözés, nyomjelzős lövedékek, távcsöves puskák golyói... Többnyire a levegőbe lőttek, de a tömegből is szedték az áldozatokat, emberek terültek el, halottak, sebesültek... A tömeg szétoszlott, majd összeverődött, megint folyt a lövöldözés egészen addig, míg Iliescu és díszkísérete ismét kivonult az erkélyre, ekkor elhallgattak a fegy-' verek, az új vezér ismét bejelentette annak a bizonyos Nemzeti Megmentés i Frontnak a létrejöttét. Ekkor a tömeg már nem kiabált ellenük, mert azzal volt elfoglalva, hogy honnan fognak lőni azok a bizonyos terroristák. A tér elcsendesedett, és - hogy is mondjam? - ezzel a hallgatólagos beleegyezéssel a zsebében Iliescu bevonult a televízióba és az ország nyilvánossága előtt bejelentette, hogy ezután ("ideiglenesen") ők a hatalom az országban. Közben az állítólagos terrorista-akció folyt, miközben a “terroristák” másztak elő a különleges alagutakból. Tudod te is, a Központi Bizottság épülete alatt olyan atombiztos bunkerek és berendezések vannak, hogy a szarcsimbók és felesége akár éveken át túlélhette volna a hatalomváltást, ha oda elrejtőzik, mert olyan zárak és páncélajtók mögé kerül, ahova behatolni egyszerűen képtelenség. A perén azért mind emlegette, hogy ez nem forradalom, hanem államcsíny volt, mert őket éppen az “utódok” beszélték rá, hogy helikopterrel meneküljenek... Szóval, ezekből a bunkerekből, vája- tokból és patkányjáratokból egyfolytában jöttek elő ezek a bizonyos terroristák, akikről ma már tudjuk, hogy Iliescu jelére indultak el. Elfogták őket, látványosan átadták a rendőrségnek meg a hadseregnek, majd szép lassan szélnek eresztették őket, hogy folytathassák mesterségüket, megbízatásukat. Miután befejeződött a lakosság rettegésben tartását célzó hadművelet és Iliescu meg a gárdája abban a szerepben tetszelgett, hogy ők számolták fel a terrorista akciókat, azonnal beindult az antikommunista mozgalom. Ismét megjelent a tömeg, ezúttal a Minisztertanács épülete előtt, egyfolytában tüntettek, mire az új vezetés ellenakciót vetett be: hívták a munkásokat az állítólag a nép által elfogadott hatalom védelmére. Első alkalommal a két nagy fővárosi gyárból jöttek, a Repub- licából és a Nehézgépgyárból, és amilyen marhák voltunk - mint mondtam - mentünk mi is. Miután a parasztpárt jól bemocskolta magát a hülyeségeivel, akkor a Front minden antikommunista tüntetésre (amely folytatta volna december 22. eszméjét) rákente, hogy a parasztpárt szervezte. így nyerték meg maguknak a munkásokat és főleg a bányászokat, akiket még olyan hihetetlen manőverrel is megtévesztett, hogy az egyetemisták tüntetését is a parasztpárt irányítja...- Visszatérnék december huszonkettedikéhez, mert érdekel, hogy miért nem tette szóvá a sajtó Iliescuék “kabinet-alakítását” és a nyilvánvaló összefüggést a tömeg antikommunizmusa és az úgynevezett terroristák akcióba lépése között?- Meg fogsz döbbenni: szóvá tették, nagyon sok lap megírta.-És?- És semmi. Hát a lapokat most úgy ítélik meg, hogy amelyik megírja az igazságot, az bulvárlap, és azt azonnal perbe lehetne fogni, ha lenne sajtótörvény - ezzel fenyegetőzik a Front egész sajtóorgánuma. Mondok mást is. Van egy szervezet, valahogy így hívják, hogy a volt politikai foglyok szövetsége. Na, ennek az elnöke, azok tanúvallomásai alapján, akik látták a téren, mikor indult be a “terrorizmus”, pert indított volna Iliescu, mint fővádlott ellen, aki felelős a december 22. és 26. közötti áldozatokért. Ezeket a folyamodványokat a főügyészség mind visszautasította azzal, hogy nincsenek kellőképp megalapozva. Még egy érdekes jelenségről: a titokzatos terroristák ellen bevetették, ugye, a hadsereget, azok teljesen fölöslegesen szétlődöztek néhány épületet, mert kiderült, hogy ott nem is volt senki, hanem üyen szimulátorokat helyeztek oda, mint egy puska az ablakban, távirányított vaktöltények - s ezekre a katonaság rálőtt ágyúval, több tucat épületet lőttek így szét, áldozatul esett az egyetemi könyvtár is, és utána fogták a fejüket, meg jajgattak, hogy mekkora kár keletkezett... Nos, amikor ez a “vihar a biliben” elült, összehívtak volna az igazi forradalmárok egy antikommunista tüntetést december huszonhatodikára ilyen jelszavakkal, hogy az egykori nomenklatúrából és a szekuból senki se kerülhessen be az új vezetésbe - ez volt a temesvári kiáltványnak is az egyik magva. No, ezt a tüntetést a vezetés a televízión keresztül úgy szerelte le, hogy közzétett egy felhívást a lakossághoz: ha valakit azon fognak, hogy a tüntetésre hívó röpcéket teijeszt vagy élő szóban invitálja oda a járókelőket, akkor azt azonnal fogják el, mert az terrorista, és a terroristák csak azért akarják összecsődíteni a tömeget egy bizonyos térre, hogy aztán tudják lelőni az egészet. Ennek az lett az eredménye, hogy jónéhány szervezőt lefogtak, a többiek megijedtek és elálltak a szervezéstől, a tüntetésből nem lett semmi. Iliescuék röhögtek a markukba.- Én meg itt bosszankodtam, mert a naív, a rafinéria ilyen tökélyére érzéketlen magyarországi tömegkommunikáció simán “bevette” ezt a cselt - is! Lejegyezte: M. H. L. Virágkarnevál ’90 Debrecenben 21. alkalommal rendezték meg a Virágkame- vált, ahol a színpompás virágkompozíciókon kívül 16 külföldi, illetve 10 hazai együttes folklórbemutatójában gyönyörködhetett a közönség. Fotó: Korányi Éva i2. Nem a világ közepe Főleg az első napokra-hetekre jellemző, hogy a házban mintha csak a kicsi létezne, minden érte történik, csak rá figyelnek, ő a világ közepe, körülötte sürög-forog mindenki. Ez egyrészt természetesen, “magától értetődően” történik így, a baba iránti szeretet, gondoskodás, féltés eredménye, másrészt kisebb-nagyobb feszültségekkel jár, túlzott megnyilvánulásai, “vadhajtásai” (különösképp ha túlhaladnak az első heteken) káros következményekkel járhatnak mind a gyerekre, mind a szüleire nézve. Ddikó- éknál ezek a feszültségek nemigen, vagy csak csírájukban fordultak elő, mert idejében és tudatosan készültek a túlzott gyerekközpontúság elkerülésére, óvakodtak attól, hogy a kisbaba (akarata ellenére) váljék a szülők, nagyszülők és mások közötti szóváltások, civódások, veszekedések gyutacsává. Magam is elmondtam fiatal barátaimnak azt, amit ezzel kapcsolatban mint pszichológus a szakkönyvekből és mint gyakorló szülő az “élet valóságából” tudtam. Elsősorban azt, hogy csaknem valamennyi anyuka aggódik a kicsijéért, figyeli, gondozza - és ez így is van rendjén. Azonban egy részük túlzásba viszi ezt a törődést, kétségbeesve rohan a babához, ha az felsír, a kaijába kapja, ringatja, sőt, vele együtt sír - ezek az első lépések a gyerek elkényeztetése felé, az efféle magatartás állandósulásával párhuzamosan válik a szülő a gyerek rabszolgájává. A normálisnál nagyobb aggodalom kergeti az anyukát egy éjjel többször is a gyerek ágyához, hogy megnézze, léleg- zik-e még a kicsi, sőt, némelyek “egy bizonyos időre” beköltöznek a gyerekszobába. A túlzott törődés nemcsak a kismama lelki világát teszi zaklatottá, nemcsak az anya-gyerek viszonyt mérgezheti meg, hanem zavarokat okozhat az anyuka-apuka (illetve a féij-feleség) kapcsolatban is. Az “átköltözés” például, csak fokozza a féijben a kisemmizettség érzését, amely már amúgy is megszületett benne annak láttán, hogy mindenki csak a kicsivel (esetleg a kismamával) törődik, hogy hozzá, az apukához senkinek nincs egy jó szava, hogy neki csak a hordár vagy a “fuss ki, öblítsd ki” szerep jutott. A papa is ember, ha egyáltalán nem törődnek vele, persze hogy csalódottnak, kirekesztettnek érzi magát, s előbb- utóbb a kocsmában köt ki, s a szemrehányás ("bezzeg míg én itthon kínlódok, te..." stb.) már csaknem törvényszerűen következik. Ildikóéknál fel sem merültek efféle dolgok, István egy percig sem érezte feleslegesnek, kisemmizettnek magát - egyrészt azért, mert a felesége “nem felejtett el” hozzá is kedves lenni, elismerni férje otthoni ügyeskedéseit, másrészt pedig ügyelt arra, hogy férjét ne csak pelenkamosásra “használja”, hanem bevonta őt a kicsivel való foglalkozásba: néha István pelenkázta Matyit, az első hetekben A KICSI felváltva teáztatták a kicsit, amikor éjjel felsírt stb. Ildikó szomszédasszonya tanácsa ellenére nem költözött át még ideiglenesen sem Matyi szobájába; igen helyesen úgy vélte, hogy a feleségnek a hitvesi ágyban van a helye még akkor is, ha jónéhány hétig simogatáson és puszin kívül egyebet nem nyújthat férjének; és abból, ahogyan férjéhez bújt, Istvánnak eszébe sem jutott, hogy Ildi életében a második helyre csúszott volna... A kicsi körüli kezdeti sürgés-forgásban nem ritkán a nagyszülők keverik - szintén feleslegesen és jóformán akaratuk ellenére a senkinek sem hiányzó vihart. Pontosabban inkább a nagymamák, mert a nagytaták a legritkább esetekben szólnak a nők dolgának minősített csecsemőgondozásába, a “taták” általában egy hosszabb-rövi- debb szemlét tartanak az unoka fölött, majd duzzadó mellel szólnak a vejüknek (vagy fiuknak): na gyere fiam, igyunk egyet a gyermek egészségére! Ildikó apja sem tett sokkal többet ennél: büszkén mosolygott első unokájára, “tisztes távolságból” nyújtotta feléje mutatóujját, enyhén megérintette vele Matyi orrát, néhány keresetlen szóval üdvözölte ("na, hogy vagy? mit csinálsz?"), majd rászólt a feleségére, aki teljesen gátlástalanul “vette birtokba” a legénykét ("fiam, ilyen kicsi gyereket még nem szabad csókolgatni, csak a feje búbját s esetleg a fenekét"). Szóval, a nagymama... Szerencsés esetben tökéletes egyetértés és jó viszony van a szülők és a nagyszülők között. Ha nincs így, az a szerencse, ha a nagymama más helységben (minél távolabb) lakik. De mi történik akkor, ha hiányzik az egyetértés, ha a “nagyi” mindenbe beleszól, ha uralkodó természetével mindent a saját elképzelése szerint akar irányítani, ha sűrű és hosszas látogatásaival valósággal rátelepszik a fiatal házaspár életére, vagy ha szükségből egy fedél alatt kell lakni a gyermeknevelésről és csecsemőgondozásról örökké más nézeteket valló (s azokat minduntalan kinyilvánító) nagymamával? Bizony sok esetben mindennapos civakodás, fokozódó feszültség, nem egyszer válás az eredmény, ha a fiatalok nem eléggé okosak és határozottak. Okosak akkor, ha sikerül megvalósítaniuk a kölcsönös alkalmazkodást, a kényszerhelyzet kívánta kompromisszumot. A fiataloknak is kell alkalmazkodni a nagymamához, és képesek is erre, ha szem előtt tartják, hogy nagyit alapjában véve a jó szándék, a kicsi iránti szeretet vezérli még akkor is, ha akaratos, önfejű, kiabál, veszekszik, kellemetlenkedik. Mielőtt durván szembeszegülnénk nagymama utasításaival, jusson eszünkbe, hogy “szegény” gyerekszakértőnek tartja magát, s nem tudja, hogy nézetei, módszerei egy része elavultnak, túlhaladottnak számít szemünkben, és azt se feledjük, hogy erről nyugodt hangon, tapintatosan, türelemmel előadott érvekkel (akár az orvos tanácsaira hivatkozva) kell őt meggyőzni. Tekintettel az “anyós-érzékenységre” ajánlatos, ha a meggyőzést a saját gyereke kíséreli meg és nem a menye vagy a veje. A “diplomáciai kapcsolatok” rendezése, a békés tárgyalás azzal kezdődik, hogy hagyjuk nagymamát, fejtse ki zavartalanul az éppen aktuális kérdéssel kapcsolatos felfogását. Ildikó is így tett édesanyjával, minden alkalommal meghallgatta, aztán “hozzászólását” a következő taktikai elképzelésre építette: anya, neked nagyjából igazad van, de egy részletkérdésben nem értek egyet, és hiába is erősködnél, én ezt a saját belügyeimbe történő beavatkozásnak tartom, tudniillik, te az én édesanyám vagy, Matyinak viszont én vagyok az anyja. így a békés megegyezés sokkal hamarabb létrejött, mintha István mondta volna, hogy mit tegyen nagyi, ha babázni akar, vagy eszébe juttatta volna, hol szabad esetleg pu- szilgatni a kicsit... (Folytatjuk) Molnár H. Lajos
