Új Néplap, 1990. augusztus (1. évfolyam, 98-123. szám)

1990-08-18 / 113. szám

1990. AUGUSZTUS 18. 5 Néplap “Idvez légy, bódog Szent István királ...” Változzék meg egy tér neve! A Karthauzi Névtelen örökítette ránk a legrégibb, röviddel István szentté avatása után keletkezett him­nusz 1526-ban is énekelt, fent olvasható szövegét. Szent István király alakját nemcsak a mindenkori tudományosság tartotta életben, hanem tisztelete példátlan folytonossággal, változatlanul élt ezer éven át a nép legszélesebb rétegeiben is. Se a refor­máció, se más történelmi, eszmei és politikai válto­zások nem rendíthették meg. Nagyságát és emlékét különösen augusztus 20-án oly mélyen és őszinte tisztelettel ünnepelte egész népünk, hogy ezt a napot még Rákosiik sem tudták kitörölni a közemlékezetből, hanem kénytelenek voltak a dátumot megtartva, azt aratási-betakarítási ünneppé ("az új kenyér ünnepe"), majd később az alkotmány ünnepévé nyilvánítani. S ez vált “törté­nelmi csapdává” számukra! Ismét csak az első “al­kotmányunk” megfogalmazója, az államalapító ISTVÁN került a középpontba. “Szolnok megye közigazgatási rendszerének alap­jait is I. (Szent) István király rakta le. Az új, nyugati típusú államrend szervezése érdekében az ország­ban szétszórtan fekvő hatalmas királyi birtokok köz­pontjául egy-egy várat jelölt ki... Ennek határában, szláv szóból átvettem ’’megyéjében" lakó királyi né­pek élére főtisztek kerültek, akiket, szintén szláv eredetű szóval: ispánnak, várispánnak neveztek. E várispánságok közé tartozott a szolnoki is. ...Szol­nok várispánsági székhellyé való kijelölése Szent István királyunk által bölcs intézkedésnek bizo­nyult: felismerése volt a természetföldrajzi előnyök­nek. ...A tudomány Szolnok vármegye és város ne­vét személynévből eredezteti, joggal feltételezve, hogy a Szent Gellért püspökkel vértanúhalált halt Szolnok ispán volt a névadó. ... Kaposvári Gyula (ny. megyei múzeumigazgató) szerint a későbbi vár helyén már akkor is földvárnak, s benne ispánsági épületeknek és templomnak kellett lennie." Szolnokra vonatkozó adatokat azért is idéztünk kissé bővebben a Szolnoki útikalauzból (1977), hogy még inkább megalapozottabbnak lássuk sok­sok szolnoki lokálpatrióta egyre erősödő óhaját, hogy a várban levő teret - mintegy korrigálva év­százados mulasztásunkat - Szent István tér névvel tiszteljük meg! Szolnok ispán emlékét pedig - erősödő történe­lemtudatta] - úgy is ápoljuk a jövőben, hogy az egy­kori vár területén előbb egy emlékoszlopot állítunk tiszteletére. ... Majd később - a nemzeti himnu­szunkban is megfogalmazott “bőség” elkövetkezte- kor - állítsuk fel emlékszobrát első várispánunknak, városunk és megyénk névadójának, Szent István ki­rályunk kortársának. Tiszteletében azonban ne sértsük Gutenberg em­lékét sem, akiről elnevezhetünk városunkban más­hol egy teret vagy utcát. Pl.: a Sajtó utca, Könyv ut­ca, Nyomdász utca, Aradi utcák találkozásánál is van egy kis tér - a Petőfi út elején, a Baross útnál. Sőt, a Széchenyi városrészben is több névadó lehe­tőség adódhat még. Dr. Bedey Endre 10. Hány nap az út hazáig? Zűrzavaros, vegyes érzelmek­kel tele napok következtek Ildi­kó és István életében, közvetle­nül Mátyás megszületése után. Barátom néha nagyon egyedül érezte magát az üres lakásban (főleg annak tudatában, hogy most már kicsijük is van), más­kor meg túlságosan is sokan vi­gyorogtak, hangoskodtak körü­lötte, jöttek gratulálni a barátok, az ismerősök, a szomszédok, el­kerülhetetlen volt a sűrű poha- razgatás. Tulajdonképpen maga István idézte elő a nagy vendégjárást, mert amikor első “ájulásából” magához tért a kihalt lakásban, egyedül nem bírta elviselni a nyakába szakadt boldogságot, a telefon mellé ült, felhívott ro­kont, barátot, ismerőst, ismeret­lent, hogy mindenkinek elkiabál­hassa a nagy hírt. Persze, az anyósáékkal kezdte, akik más városban laktak, és akiknek Ildi­kó az egyetlen gyerekük, így Matyi érkezése különleges ese­ménynek számított az ő életük­ben: nagyszülők lettek.- Kezitcsókolom, az a helyzet, hogy nagymamát csináltam anyukából - kezdte István nem kis büszkeséggel.- Tessék?... Hogy mondtad? ... Mi van? - értetlenkedett az anyó­sa, pedig nincs baj a hallásával, és véletlenül a telefonvonal is ki­fogástalan volt.- Szóval az van, hogy Mátyás puszilja nagymamát és nagyta­tát! Ezután részletesen be kellett számolnia mindenről, ment is szépen felfele a “telefonszámla”. Végül az iránt érdeklődött “nagymami”, hogy mikor jöjje­nek látogatóba.- Jaj, az még ráér, Ildit csak a jövő hét végén engedik ki - mondta István arra számítva, hogy megússza anyósa szemre­hányását a sok üres piásüveg mi­att. (Aztán a szemrehányás csak nem maradt el, mert nagyi a “fo­gyasztás” nyomainak eltüntetése előtt érkezett, de valamelyest bo­csánatosnak minősült a “bűn”, amikor kiderült, mekkora ven­dégsereg “termelte be” az üvegek tartalmát.) Míg Ildikó a szülészeten volt, férje mindennap felszaladt hoz­zá, beszélt vele, vagy beküldte a nővértől a csomagot a “kívánsá­gokkal”: narancs, grapefruit, cit­rom... Ezek a “kórházi jelené­sek” némi bosszúságot okoztak Istvánnak. Az rendben, hogy bemegy és bevisz ezt-azt, de mi­nek erőlteti Ildikó a személyes találkozásokat minden egyes al­kalommal? Mikor a bejáratnál várta a nővért, hogy hozza az üres szatyrot és az esetleges üze­netet, az üzenet helyett egy fehér köpennyel érkezett, és bíztatta Istvánt, hogy menjen csak be az épületbe, mert a felesége várja az előcsarnokban. Persze, hogy ő is látni szerette volna minél gyakrabban Ildikót, de nem szí­vesen lopódzkodott tolvaj mód­jára végig a folyosókon, és tudta, A kicsi hogy feleségének is rosszat tehet (mint ahogy rosszat is tett), ha naponta kétszer végigsétálja az ágya és az előszoba közötti száz métert. Ildikónál ugyanis, mint manapság csaknem minden szü­lő nőnél, gátmetszést végzett az orvos. Ezt a vágást bevarrták, de a sebnek gyógyulnia kell, István úgy gondolta, a sok sétafikálás ezt nem segíti elő. Mondta is feleségének, de az csak legyin­tett, számára fontos most az volt, hogy lássa a párját, és személye­sen számolhasson be az apró, ám szerinte oly fontos események­ről. A kicsi - ugye - szombat reg­gel tette meg a “nagy utat”, va­sárnap az újdonsült anyuka még a szülés körülményeit ecsetelget- te és érdeklődött, mit csinált az­óta a férje ("sokat ittál?", “ettél valamit?”, “anyuék már tud­ják?”, stb.); negyedóra múlva István mondta Ildikónak, hogy most már jobban tenné, ha visz- szamenne és pihenne, ne álldo­gáljon sokat itt a huzatban (mire Ildi: “jó na, csak még egy ki­csit...”, “hiányzóm neked?”, “ne­kem nagyon hiányzol”, “a szülés óta még nem láttam a fiunkat, azt mondják alszik”, stb.)... Anyuka hétfő déli hírei: “kép­zeld István, ma már behozták a kicsit, hogy szoptassam, tejem van, de még olyan ügyetlenek vagyunk mind ketten, én sem tu­dom, hogy adjam neki oda, ő sem tudja, hogyan kell kiszopni, csak kínlódott, sírdogált, úgy sajnáltam...”, “olyan édes, jó gyermek, nem visít úgy, mint a többi, csak halkan panaszkodik, hogy e-e-e”... Ildikó hétfő esti hírei (telefonon keresztül): “ma délután egész jól szopott az úrfi, a nővér megmutatta, hogyan kell csinálni..., szóval a lényeg, hogy ne csak a bimbót szopikálja, ha­nem kapja be a mellbimbó körüli udvar minél nagyobb részét, közben az ujjammal be kell ki­csit nyomjam a mellem, hogy ne érjen egészen az orrához, mert akkor nem tud szuszogni, és ab­bahagyja a szopást..., ha meg vé­letlenül kicsúszik a szjából és összevissza kezdi forgatni a fe­jét, akkor magam felől megérin­tem az arcát az ujjammal, s ak­kor már a jó irányban keres, megvárom, míg jó nagyra tátja a száját és akkor adom oda neki a didit, hogy jó nagyot faljon, ő meg úgy elkezd dolgozni, úgy szívja, nyeli, úgy jár a szája mint egy kicsi malacnak, olyan drá­ga...” Kedd délutáni beszámoló: “most már rendszeresen kiszopja az adagját, olyan drága, hogy meg kell enni..., mikor a kórte­remből valamelyik anyuka megy át a csecsemőkhöz, mindig meg­kérem, nézze meg mit csinál az enyém, s mindig mondják, hogy olyan édesen alszik..., közben vakarja a fülét, mint te, nagyon jó gyermek, ritkán sír, áthallat- szik hozzánk a hangjuk, már tu­dom, hogy melyik Matyi, ő csak így csinál, hogy e-e-e, szeret­lek”... A szerdai újdonság: “le­het, hogy holnap hazaengednek, csomagolj be tiszta törülközőbe egy-egy ingecskét, réklit, meleg sapkát, kiskabátot, pelenkát, pó­lyát..., dél felé várunk, addig is puszilunk”. A csütörtöki hideg­zuhany (azon kívül, hogy megér­kezett István anyósa): “nem en­gednek ma haza, István..., az or­vos azt mondta, a kicsi jól van, ő mehetne, de én nem mehetek, mert a vágásom nincs teljesen rendben..., azóta is bőgök, még az sem biztos, hogy holnap kien­gednek...” (Ugye-ugye, a sok sé­tálási - gondolta István, de csak ennyit mondott: - Ne sírj, kicsi szívem, ne idegeskedj, nehogy elapadjon a tejed, ezt a napot va­lahogy kibírjuk, én is nagyon vá­rom, hogy itthon legyetek..., anyukád már itt van...) Aztán pénteken az orvos meg­vizsgálta Ddikót, csóválta a fejét és megkérdezte:- Lesz-e sírás, ha ma sem en­gedem ki?- Lesz! - mondta kétségbeeset­ten és máris sírásra görbült száj­jal a fiatalasszony.- Na, akkor inkább menjen ha­za - mondta a főorvos -, csak vi­gyázzon nagyon magára, kezelje a sebet, mossa rendszeresen kamillateával és kenje be azzal a kenőccsel, amit felírok... így történt, hogy Mátyás vi­lágra jövetelének hetedik napján elfoglalhatta kitakarított és gon­dosan előkészített rezidenciáját. (folytatjuk) Molnár H. Lajos Hány személyes ez a betondzsungel? Új igazgató a Gyermekváros élén Az idén az ország figyelme többször is a szol­noki Gyermekváros felé fordult. Júniusban igaz­gatóválasztásra került sor. Ketten pályázták meg az igazgatói széket, melyből 60-42 arányban Szügyi Csongor került ki győztesen, ő nyerte el a nevelőtestület szavazatainak nagyobbik hánya­dát. Szügyi Csongor harminchá­rom éves matematika-fizika sza­kos tanár, valamint pszichopeda- gógus. A pályázat elnyerése előtt a Kodály Zoltán Ének-Zene Ta­gozatos Általános Iskolában ta­nított. Előtte öt évig a Gyermek- városban dolgozott, így belülről volt alkalma megismerni az itt folyó munkát, feladatokat. Négy gyermeke van, felesége szintén pedagógus (jelenleg gyesen egy hónapja született fiúgyermekük­ké1)-..- Ön nem mindennapi elszánt­sággal bíró ember, ha beadta pályázatát erre a válságokkal, megoldásra lehetetlennek tűnő gondokkal teli pályára. Ez már abból is látszik, hogy ma, amikor mindenki “fázik" a gyermekál­dástól, önnek négy gyermeke van.- Vagyis azt szeretné tudni, hogy jutottam idáig? Amikor a Münnich iskola és a Gyermek- város között a konfliktus kirob­bant, az ideözönlő újságírók, Vallenberg Társaság, a különbö­ző vizsgálatokat végzők velem is akartak beszélni. Ezután már éreztem, hozzá kell szólnom a témához nyilvánosan is. A Nép­lapban írtam egy hosszú cikket. Ezután volt kollégák megkeres­tek: közeledik az ötévenként kö­telező igazgatóválasztás, kértek, pályázzam meg az állást. A hoz­zászólásaimhoz úgyis végig kel­lett gondolni az itt lévő gondo­kat, s döntöttem: beadom a pá­lyázatomat. A Gyermekváros fölött összecsaptak a hullámok- A gondok alapjában véve ott kezdődtek, hogy az intézeti neve­lés úgy, ahogy van, teljesen elhi­bázott, rossz koncepcióra épül. Bizonyítja ezt, hogy a nevelőott­honokból kikerültek teszik ki az öngyilkosok, kábítószerezők, haj­léktalanok számarányukhoz ké­pest igen nagy százalékát. Ha azt akarjuk, hogy egészséges gyere­keket neveljünk, 180 fokos fordu­latot kell tennünk, de azonnal. Mostanra itt a Gyermekvárosban is összeszaporodtak a gondok. Az az igazság, hogy alapjában véve már alig csinált valaki valamit, ez az apátia, közöny a gyerekekre is ráragadt. Oda jutottak, hogy gyakran egész nap a video előtt ültek a gyerekek, és a felnőttek teljesen elbizonytalanodtak. A házon belül szerkezeti, szemlélet­beli változásokra van szükség. Először is felül kell vizsgálni, hány személyes is valójában ez a betondzsungel. Elméletüeg 320, de ha ide 320 gyereket bezsúfol­nak, itt élni még annyira se lehet, mint eddig. Már eddig is - mint a legtöbb nevelőotthonban - elég lélekromboló állapotok voltak: egybenyitva minden, intézeti szellem, a családiasság csak kül­sőségekben nyilvánult meg itt-ott.- Az lenne a szerencsés, arra törekszünk, hogy szép fokozato­san megteremtsük a családi élet­hez hasonló életkörülményeket. Megpróbáljuk a csoportok létszá­mát csökkenteni, lehetőleg tizen­öt fő alá. Olyan elszeparált egysé­geket kívánunk létrehozni itt az épületen belül, amelyek kezdeti lépések lehetnek a családi miliő kialakítása felé. Egy éven belül minden csoportnak lesz egy kis konyhája, a szobákba meghitt környezethez méltóbb, családias jellegű bútorokat teszünk. Ehhez kisméretű íróasztalokra, székekre, stb. is szükség lesz. (A felajánlá­sokat szívesen veszik - a szerző megj.) Nem lesz takarítónő. A gyerek eddig máshol evett, más­hol tanult, máshol volt beteg, máshol aludt, ezután lehetőleg minden egy helyen lesz. Ha este küenckor megéhezik, kimehet a saját kis konyhájukba, kenhet egy szelet kenyeret, elmehet a boltba - mindent úgy, mint a családok­ban. Gazdaságilag, pedagógiailag önálló kis egységek lesznek, akik úgy szervezik az életüket, ahogy céljaiknak megfelelően nekik is legjobb.- Ehhez persze kiváló szakem­bergárdára van szükség - ezért említettem a szemléletváltást. Az adott gyerekek egyéni pszichés és egyéb problémájára figyelő, azo­kat kezelni tudó nevelőkre, és az ehhez szükséges megértő légkör­re van szükség. A kísérlet to­vábbfolytatásának mintamodell- jéül már most indul egy “családi” csoport: egy pedagógus házaspár nyolc gyerekkel és egy gyermek- felügyelővel egy már meglévő szolgálati lakásban fog lakni, egészen otthonos, intimitásnak megfelelő körülmények között. A gyerekek korban különbözők lesznek, főleg testvérek. Későbbi­ekre koedukált csoportokat is ter­vezünk. Be kell hozni az életet a Gyermekvárosba A téli, tavaszi hírek kapcsán sokan kérdezték tőlem: hogyan kívánom rendezni a kapcsolato­mat a környező intézményekkel, amelyekkel a Gyermekváros kapcsolata teljesen megromlott. A válaszom az, hogy ez nem gond. A GYTVI-vel a kapcsol­atom a legjobb, a Münnich isko­lával szintén. Már tárgyaltunk is egy csomó újításról, ez valóban nem probléma. Van itt megol­dásra váró kérdés úgyis elég. Van például jó néhány túlkoros gyerek, aki nem járhat tovább az általános iskolába, őket el kell helyezni a dolgozók általános is­kolájába, ami csak két-háromna- pi tanulás, a többi napra értelmes munkát kell találni számukra. Kialakítottunk műhelyeket, amelyhez olyan partnereket, akár magánvállalkozókat keresünk, akikkel szerződést köthetünk, bármilyen jellegű bedolgozásra. Nem könyöradományt akarunk, hanem értelmes munkát, olyan korrekt üzleti kapcsolatot, amellyel mindketten jól járunk. A műhelyek kialakítására van Szügyi Csongor: A gondolato­kat meg kell valósítani pénzünk. Ide tartozik, hogy a nemrég még bizonytalan sorsú­nak látszó harminc szakmunkás- tanuló problémáját is megoldot­tuk. Felkerestem a speciális szakmunkásképző vezetőjét, be­fogadjuk őket, sőt a tanulók kol­légiumi elhelyezését is biztosí­tani szeretnénk, ugyanis a város egyetlen kollégiumába se vették fel őket. Hosszabb távú perspektíva, hogy ha tovább tanulnak a gye­rekeink, szakmát szereznek, itt maradhassanak, amíg más lehe­tőségük nincs. Éppen ezért, most újra, minden, iskolából kimaradt (15-17 éves) gyerekünket beis­kolázunk. Jeleztük a város felé, hogy a megüresedő szovjet tiszti lakásokból tíz-tizenöt lakásra mi is igényt tartanánk, fiataljainkkal a felújításba is besegítenénk. Akik önálló életvitelre már ké­pesek, előtakarékoskodtak, itt lakhatnának egy lakásban vagy egy szobában további öt évig. Fontos ez a fokozatos kibocsá­tás, gondoskodás róluk, amíg teljes biztonságba nem kerülnek.- Nagy fiainknak, lányainknak nincs egy hely, ahol leülhetnek beszélgetni, ezért nem csoda, hogy a kerítést támasztják, meg a dombok mögött vannak együtt úgy, ahogy nem kellene. Lere- kesztünk a könyvtár mellett egy nagy klubszobát, ahol kulturál­tan, normális körülmények kö­zött lehetnek együtt, olvashatnak, beszélgethetnek, zenét hallgat­hatnak. Az egyházi oktatást is fenntartjuk, Hamar István lelki- pásztort és lelkes csapatát to­vábbra is vátjuk. Lesz egy helyi­ség, ami nem mondanám, hogy kápolna, de valami meditativ szoba, ahová bármikor elvonul­hat a csöndre, gondolkodásra vá­gyó gyermek. Aki nem fél a változástól Szügyi Csongor programja sokhelyen újszerű, több olyan terve is van még, mellyel a me­gye ifjúságvédelmi gondján sze­retne enyhíteni. A szakemberek továbbképzésére is gondja van, ezenkívül speciális szakemberek kapnak munkát ősztől a Gyer­mekvárosban. Lesz pszichológus vagy például zeneoktatás. (Ol­csón megvásárolható zongorát vagy pianínót, valamint fúvós hangszereket keresnek - ismét le­het segíteni! A szerző megjegyz.) Az augusztus elsején megválasz­tott igazgató a tervek megvalósí­tásáért máris sokat tett, például megírt és megnyert két pályáza­tot, mellyel összesen, első lépés­ként, 410 ezer forintot szerzett a Gyermekvárosnak. Programját, terveit látva úgy tűnik, a szolnoki Gyermekváros egy ideig még az érdeklődés középpontjában ma­rad - remélhetőleg, mint modell a jövő számára. Kátai Szilvia

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom