Új Néplap, 1990. augusztus (1. évfolyam, 98-123. szám)
1990-08-17 / 112. szám
4 1990. AUGUSZTUS 17. Kunszentmártonban Megjelent a Jászkunság idei 4. száma Kereszténydemokraták tanácskozása Most is tele vagyok indulattal Nemrégiben Kunszentmártonban is megtartotta a Kereszténydemokrata Néppárt helyi szervezete alakuló ülését. A tanácskozás helyszíne a római katolikus templom hittanterme volt, ahol mintegy 30 résztvevő jelenlétében Józsa László beszélt a szervezet megalakításának céljairól. Mint mondotta, a demokrácia nem csupán lehetőséget, hanem felelősséget is jelent; szükséges, hogy Kunszentmártonban is hallassák szavukat azok, akik a keresztény értékrendet vallják életük alappillérének. Kunszentmárton régi katolikus hagyományokkal rendelkező településeink közé tartozik, s a párt alapítói eme összefogással hangsúlyozni kívánják azt, hogy napjainkban is társadalmunk épülését segíti a keresztény erkölcsi értékrend felismerése, megújítása. A célok között felvázolták azt is, hogy hallatni akarják szavukat az önkormányzati választások idején, s a szervezet saját jelöltjét delegálja a városi képviselőtestületbe. A Kereszténydemokrata Néppárt helyi szervezete programjában vállalja a város helytörténeti értékeinek megóvását, a fiatalok nevelését. Az eseményen Deák András, a párt megyei elnöke ismertette a Kereszténydemokrata Néppárt Szent István ünnepi üzenetét. Ebben többek között elmondotta: a párt Jász-Nagykun- Szolnok megye népének is üzeni, érezze át végre történelmi fele- _ lősségét, kötelességét. Mindenki személyes felelős magatartásával, s cselekedeteivel vegyen részt a haza megújításában. Az istenfélő polgárok alakítsák meg mindenütt e párt szervezeteit, válasszanak maguk közül becsületes, önzetlen vezetőket, és jelöljék, válasszák, küldjék a helyi önkormányzati testületekbe. A rövid tájékoztatót Józsa László tartotta, és többek között az alábbi lényegesebb tevékenységekre utalt. A helyi szervezet céljának megalakítása az volt, hogy a demokrácia nemcsak lehetőséget, hanem felelősséget is kíván abban, hogy a különböző nézetek jelentkezése mellett Kunszentmártonban azon rétegek is hallassák szavukat, akik a keresztény értékrendet vallják életük alappillérének. Az előadó kiemeli, hogy Kunszentmárton a régi katolikus hagyományokkal rendelkező települések közé tartozott mindig, és ezek az emberek a periféria szélére kerültek. Ennek következményeit látják a párt alapítói világosan, akik összefogásukkal hangsúlyozni kívánják a keresztény erkölcsi értékrend felismerését, megújítását, az erre épülő új társadalom kialakulását. A beszámoló arra is hangsúlyt fektetett, hogy az önkormányzati választásnál is hallatni akarják szavukat, és saját jelöltet delegálnak a városi képviselő testületbe. A Kereszténydemokrata Néppárt magára vállalja és programjának tekinti, hogy a város hely- történeti értékeit megóvja, a városkép kialakításában szót kapjon, a műemléki értékű létesítmények megóvása, a múlt örökségének továbbadása biztosítva legyen. A Kereszténydemokrata Néppárt az ifjúság erkölcsi arculatának kialakítása egy magasabb- rendű műveltség elsajátítása terén nélkülözhetetlennek tartja a hitoktatást. Ezt követően megválasztották az öt tagú vezetőséget, elnöknek '- mint Mátyás királyt annak idején - közfelkiáltással Józsa László tanárt választották meg. Veres Zalán Tibor költő vallja a címben szereplő véleményt a Jászkunság című, kéthavonta megjelenő, megyei társadalmi és művészeti folyóiratban megjelent, vele készített interjúban. Mégpedig azért, mert gyakran nem az történik, amit szeretne. Ráadásul a parlamentben is időnként furcsa dolgokat tapasztal. A költészet jövőjéről pedig az a véleménye a költőnek, hogy a líra most "azért van zsákutcában, mert nincsenek olyan egyéniségek, olyan kiváló költők, akik maguk mellé tudnák állítani a közönséget. Most jó prózaírók vannak!" Érdemes megismerkedni Zalán Tibor verseivel és a vele készült interjúval a Jászkunságban. A "Kulturális Elnémulás" rovatban Buda Béla nemzetközi hírű pszichiáter "Kommunikáció és kultúra" c. tanulmányában azt feszegeti: hogyan függ össze a kultúra a mindennapi kommunikációval, a köznapi megértéssel, a nyelvvel és az "élményközösség- gel”? A szerző azt vallja, hogy "Hosszú időnek kell még eltelnie, amíg valaki tényleg belép az idegen nyelvi kultúrába!" Pedig különben igazán sosem leszünk európaiak. A folyóirat "Irodalom" rovatában Bíró József, Jenei Gyula és Dúsa Lajos verseivel, valamint Mátyás B. Ferenc novellájával ismerkedhetnek a kortárs szerzők művei iránt érdeklődő olvasók. A "Diárium"-ban pedig Endrődi Szabó Ernő Lomb és gyökér c. esszéjéből nyerhetnek továbbgondolásra érdemes intelmeket. Többek között a mai magyar irodalom szerepválságával kapcsolatos összefüggésekről és a minduntalan tetten érhető értékzavarról. A Jászkunság legutóbbi számát - amely 24 forintos áron kapható az újságárusoknál és a postahivatalokban - Zalán Tibor képkölteményei illusztrálják. L. Gy. Köszörűs / Fotó: I:Cs. / Kísérletező kedv már van Háztűznézőben ISKOLASZÉK-ügyben Mi az, hogy iskolaszék? Olyan - minden iskolaügyben felelős érdekegyeztető, érdekérvényesítő - testület, amelyet a szülők, pedagógusok és a helyi önkormányzat bevonásával működtetnek oly módon, hogy a tantestületi autonómiát ne zavarják. Beszélgetőpartnerem dr. Vincze Sándor, a Szolnok Megyei Tanács művelődési osztályának vezetője.- Vannak-e már alakuló vagy működő iskolaszékek a megyében? Tud-e róluk?- Egy működőről tudok. Kisújszálláson alakult ez év májusában, és az a sajátossága, hogy a város valamennyi oktatási intézménye képviselteti magát benne. Az ottani helyi tanácsi művelődési osztály támogatója volt az ügynek, és kölcsönösen akarták a pedagógusok, szülők is. Indítóokul szolgálhattak az országos kísérletek is e témában.- Hogyan fogadják a pedagógusok az iskolaszék-alapítási törekvéseket? Mi a tapasztalata ezzel kapcsolatban?- A pedagógusok körében jelenleg tartózkodás figyelhető meg. A tantestületek azért aggódnak, mert az oktatási törvény által biztosított jogosítványuk csorbulását látják benne. Csak egy példát említenék. A vezető kiválasztása pillanatnyilag tantestületi egyetértés kérdése. A jövőben viszont beleszólási joga lehet az igazgató személyének eldöntésébe a helyhatóságnak és a szülőknek is. Nagy az aggódás ezzel kapcsolatban. Annak idején sok iskola még az iskolatanácsok létrehozásától is tartózkodott. Az önállóságukat féltették.- Tudnak-e a szülők az iskolaszék-alapítási lehetőségről? Arra gondolok, hogy jómagam is csak szakmai, pedagógiai lapokból szereztem iskolaszék-ügyben eddigi ismereteimet.- A legkevésbé hallunk ilyen ügyről a szülőktől véleményt. Még mindig csak az a jellemző, hogy kirívó problémákkal, panaszokkal jelentkeznek nálunk.- Végül arra szeretném megkérni, hogy fejtse ki saját véleményét az iskolaszékekkel kapcsolatban.- Létrehozásukat indokoltnak tartom, hiszen az iskola olyan fontos társadalmi képződmény, aminek a szülők véleményét is számításba kell vennie. A gyermekek érdekében még akkor is kívánatosnak tartom ezt, ha a nevelők részéről ez nem teljesen szimpatikus. Alapításuknál úgy kellene eljárni, hogy az iskolák önállósága a lehető legkevésbé csorbuljon. Most még mindenképpen idő előtti kezdeményezés iskolaszéket létrehozni, próbálkozásnak azonban jó. Igazán a helyhatósági választások után lehet csak az új keretekbe beilleszteni. A meglévő szabályok jelenleg még nem adnak nagy lehetőséget az iskolaszéknek. Hangsúlyozom: a próbálkozásnak örülök, de csak kísérleti jelleggel tudom elfogadni.- Köszönjük a beszélgetést! Kíváncsian várjuk, hogy mit mondanak Kisújszálláson a kísérletről. (Folytatjuk) Csirke József 9. A szülés (ahogyan Ildikó mesélte)- Amikor elköszöntem a férjemtől, furcsamód őt féltettem, mert láttam, mennyire kétségbe van esve. Én abszolút semmiféle félelmet nem éreztem, tudtam, hogy ennek most meg kell történnie, úgy mentem a felvonóhoz, mint egy hősnő. Csak szegény Istvánnak nehogy valami baja essék... Előfordul, ugye, hogy az embernek rettenetesen fáj a foga, de mikor belép a fogászatra, hirtelen megszűnik minden fájdalom; pont így jártam a szülési fájdalmakkal, mire felértünk a szülőszobába, az addig sűrűn jelentkező görcsök egy jó óra hosszat kimaradtak, már arra gondoltam, mégiscsak elsiettük a dolgot, nem kellett volna bejönnünk a kórházba, most ülhetek egy-két napot hiába. De aztán ismét jelentkeztek a fájdalmak. Megvizsgált a főorvos is, azt mondta, hát erre még kell várni, itt az ágy, lehet pihenni, lehet sétálni, lehet jajgatni, nálunk mindent lehet... És akkor én nem sétáltam, hanem inkább pihentem, mert tudtam, hogy tartalékolni kell az erőmet a nehezére, jajgatni pedig még nem volt okom. Magamra hagytak, aztán időnként be-benézett hozzám a főorvos vagy a bába, de fogalmam sincs, milyen időközönként, azt sem tudtam, körülbelül hány órája vagyok itt, az időérzékelésem lassanként annyira cserbenhagyott, hogy ha azt mondják dél van, elhittem volna. Csak az események sorrendje maradt meg emlékezetemben: hallottam, amikor a férjem telefonált a főorvosnak, aztán injekciót kaptam, valamivel később bekövetkezett a bu- rokrepesztés, ami különben egyáltalán nem járt fájdalommal; a nagyobb fájások akkor jöttek, amikor elment a magzatvíz... Nem tudhatom, más nőnek mi van ilyenkor a fejében, az enyémben sok gondolat nem volt, az biztos. Leszűkült a világ, nem volt se anyám, se apám, se István. Hallottam a közelben egy szülő nő a férjét átkozta kitartóan és cifrán. Én szeretem a férjemet, mondtam is ezt neki, mielőtt felvittek, de ott, a szülőszobában nem gondoltam rá se haraggal, se szeretettel. A világból csak a testem maradt, benne a kicsi, akinek most sértetlenül ki kell jönnie..., csak erre gondoltam, erre koncentráltam. Közben a térérzékem is felborult, úgy tűnt, nem én vagyok a szobában, hanem a szoba van bennem... Persze, annak tudatában voltam, hogy az egyre hasítóbb érzéseket lehetőleg civilizáltan viseljem el. Épp egy ilyen hasogatósorozat csúcspontján nézett be az ügyeletes orvos, a számat fogtam, hogy ne visítsak, közben ő olyan társalgási hangnemben megkérdezte: vannak már fájdalmak? Csak inteni tudtam, mi az, hogy vannak?!... Aztán bejött a főorvos, kezembe nyomta az oxigénpalack csövét, azt mondta, na, ezzel szórakozzon egy kicsit. Kicsit szórakoztam vagy sokat, sejtelmem sincs, egyszerre megtelt a szoba: nővérek, orvosok, szülésznő..., mindenki tett-vett, nyüzsgött serényen, kétségtelen, gondoltam, a finishez érkeztünk. Fel a szülőasztalra, mondta a bába, mert már érzem a fejét. Felsegítettek, az ágy és a szülőasztal között egy méter lehetett a távolság, az út közepén össze kellett kucorodnom. Egy kicsit vártunk, majd a bába mélyen a szemembe nézve mondta: most gyorsan hoppá, fel, hogy a következőnél már az asztalon legyünk. Nagyon figyeltem a szavukra, pontosan, tökéletesen igyekeztem követni az utasításokat, hogy minden rendben legyen. Az akarat hiába volt meg bennem, az erőm néha elhagyott, s ha nem sikerült feltámasztanom magamtól, segítettek a nyugodt, emberi hangok. Főorvos úr, nagyon fáj, ömlött ki belőlem a panasz egy adott pillanatban. Tudom, Ildikó, válaszolt egy hang, s mivel először szólított keresztnevemen, szinte hihetetlen erőt adott egy ideig. Saját hörgésemet hallottam, majd a szülésznő hangját: Ildikó kedves, amikor nyom, fogja össze a száját, akkor az erő bennmarad. Kérem, császá- roljanak meg, jött ki a számon a kérés egy gyenge pillanatomban; válaszként a hangok: (az ügyeletes orvosé) az nem olyan könnyű, (a bábáé) a gyermeknek nem az a természetes útja, (a főorvosé) magácska nagyon ügyes, nem szorul a császárolásra... "Most nyomjon", "most mélyeket lélegezzen", "most ne nyomjon”, "milyen ügyesek vagyunk", "csak így tovább", "nagyon ügyes"... Mikor éppen nem voltam ügyes, rámijesztett a főorvos: Ildikó drága, nyomjon, mert ha nem, fogóra kerül a sor... Úgy, úgy, beszélgessen vele, tanácsolta a főorvos hangja, s akkor vettem észre, hogy tényleg a kicsivel beszélgetek: gyere már, drága gyermekem, segíts te is egy kicsit..., édesanya is nyom, kapaszkodj te is egy csöppet, gyere drágám, ügyesen... S akkor egy nyöszörgő, addig sosem hallott hang válaszolt... Ez már ő volt. Nem visított, nem nyivákolt, hanem szép csendesen, intelligensen sírdogált. Hát ennek puculija van, állapította meg a főorvos, hát ez fiúgyermek... Észre sem vettem, hogy megszűntek a fájdalmak, hogy megkönnyebbültem volna. Csak őt figyeltem, hogy mit csinálnak vele, hogy is néz ki. Ráncos volt, lila volt, kicsi, rusnya pofája volt, az arca mint a majomé (s mint az Istváné), a feje hegyes, a testén fehér foltok, mikor mosdatták, lepergett róla a víz, haja volt, barna volt, szőrös volt, az enyém volt... A bába másnak látta, felemelte, úgy mutatta a nővéreknek: né, milyen szép, nagy, egészséges gyermek, tele vitaminnal..., öt deka híján négy kiló és ötvenöt centi!... Mintha megszűntem volna létezni, csak őt láttam... Mátyás, drága Matyikám, ismételgettem, olyan vagy, mint édesapád, Matyi, Matyi... Aztán a kicsit elvitték, engem átsegítettek az ágyra, azt mondták, pihenhetek, aludhatok, vagy két-három óra múlva visznek át az újszülöttosztályra. Dehogy aludtam, csak lebegtem az alvás és az ébrenlét, az álom és a valóság határán. Óh, bárcsak jönne fel István, bár láthatnám őt is, bár megnézhetné ő is a fiát!... Nemsokára jött a dokival, a haverunkkal, a doki csak beköszönt, gratulált és magunkra hagyott. Ahhoz képest, ahogy kinézett, nem is beszélt olyan összefüggéstelenül a drága párom... Pardon, azt hiszem, most túloztam, nem nézett ki rettenetesen, az igazság az, hogy kellemesen csalódtam, borzasztó állapotban képzeltem el ezen a szombati reggelen. Kissé borzos volt, fél napja borotválkozott, mégis borostás az arca, de a szeme olyan eleven és csillogó, mint azelőtt és azóta sem. Csak a legfontosabb dolgokat ismételte számtalanszor, hogy szeret és nagyon büszke rám. Rávettem, nézze meg a kicsit, amíg ő a fiában gyönyörködött, a doki, miután gyorsvizitet tartott Matyin, megjegyezte: na, ezt jól megfacsarintottá- tok!...- Na ugye, hogy pont olyan, mint te! - mondtam Istvánnak, miután megtekintette a művét. Erre a párom az ő páratlan humorával megkérdezte:- Én is ilyen taknyos, nyálas és lila vagyok? Pihenned kell, mondta búcsúzóul... Pihentem. Nem aludtam, pihentem, lebegtem az alvás és az ébrenlét, az álom és a valóság határán. Valahogy nem tudtam felfogni, valós súlyával és összes dimenziójában érzékelni, hogy megvan a fiam, a fiunk. Hogy nem is volt olyan nehéz, akkor nem fogalmazódott meg bennem, csak később. Ma már azt is hozzátenném: ha százszor olyan nehéz lett volna, akkor is megérte. Mi az, hogy megérte!... (Folytatjuk) Molnár H. Lajos A kicsi
