Új Néplap, 1990. augusztus (1. évfolyam, 98-123. szám)

1990-08-16 / 111. szám

1990. AUGUSZTUS 16. Néplap Sugárveszély lakásunkban A televízió népszerű budapesti körzeti műsorának egyik adásá­ban olyan "házi veszélyforrás­ról" esett szó, amelyről a magyar nagyközönség eddig alig hallha­tott. A műsor, sajnálatos módon, semmiben sem segítette a tájéko­zódást, még kevésbé a megnyug­vást. Miről is van szó? Buda egyik régi bérházában egy lakó - törté­netesen villamosmérnök - hogy­hogy nem, GM-csöves sugárzás­mérőt kerített, és elkezdett mé­ricskélni a lakásában. Megdöb- benten tapasztalta, hogy a sugár­zás nála mintegy négyszer-ötször erősebb, mint másutt. Egy ilyen eset után érthető kí­váncsisággal várhatjuk, hogy a tv-riport eligazít bennünket: ve- szélyes-e vagy sem ez a többlet­sugárzás, mi a sugárzás oka, le­hetséges-e vajon, hogy a mi laká­sunkban is erős a sugárzás? A tv sajnos a válasszal adós maradt, de legkevésbé sem a riporter hi­bájából. Döbbenetes, de igaz: nem sikerült olyan szakembert ültetni a tévé kamerája elé, aki bármi érdemlegeset is képes lett volna nyilatkozni a kérdésről! Ha itthon ilyen sanyarú a hely­zet, tekintsük át, mit tud a laká­sok radioaktivitásának problé­májáról a nemzetközi szakiro­dalom. Századunk legelső éveiben lord Rutherford, a modem atom­magfizika atyja, valamint Marié Curie, majd mások munkássága nyomán a tudomány megismerte a radonnak, a rádiumból keletke­ző radioaktív nemesgáznak a tu­lajdonságait. Mivel környezetünkben szinte mindenütt, a talajban, a házak fa­lában, stb. van - bár rendkívül kis mennyiségű, de sugárzása foly­tán kimutatható - rádium, radon gázt is mindenhol észlelhetünk a levegőben. Szabad térben a ra­don koncentrációja a hőmérsék­let, a légnyomás, a szélsebesség és más tényezők hatására akár ötszörös-tízszeres határok között is változhat, azonban egy biztos: értéke akkora, hogy ezt teljesen veszélytelennek tekintik. Egészen más a helyzet azon­ban az épületek zárt légterében. Itt a radon koncentrációja - ha az ablakokat becsuktuk - folyama­tosan növekszik. Egy adott lakás­ban a radon mennyisége számta­lan tényezőtől függ. Legfonto­sabb ezek közül az épületet alko­tó anyagok, továbbá a talaj rádi­umtartalma. Építőanyagaink e szempont­ból óriási változatosságot mutat­nak. A legradioaktívabbak a mélységi kőzetek, így például a gránit. Angliának egyes részein (például Comwallban), ahol a gránit a farmházak kedvelt építő­anyaga, ez rendkívül súlyos gon­dokat okoz: számos szakértő sze­rint e házakat le kellene bontani, vagy legalábbis költséges átala­kítások árán csökkenteni kellene a radonszintjüket. A tégla, a vá­lyog, a beton radioaktívanyag­tartalma általában igen kicsi. Gyakorlatilag nulla a fa radioak­tivitása; a faházak egyértelműen radonmentesek. Sokszor a talaj erősebb radon- forrás, mint az építőanyagok, ez a helyzet például a gránit mállá­sából létrejött talajok esetében, vagy az uránbányák meddőhá­nyójánál. Azt hihetnénk, hogy e meddőhányók radioaktivitása közismert, a tapasztalat azonban mást mutat. Az USA-ban több helyütt is építettek lakóházakat meddőhányókra. Egy ilyen la­kásban az átlagosnál négyszáz- szőr több radont mértek. Az eset­re úgy derült fény, hogy a lakó, aki egy atomerőmű technikusa volt, munkába menet megszólal­tatta a reaktor sugárkapujának a vészcsengőjét! A fenti eset utal a radon rend­kívüli veszélyére: sugárzása ugyanis nem csak kívülről éri a testet, hanem a belélegzett radon bomlástermékei - amik szintén radioaktívak - lerakódnak a tüdő­ben. A radon tüdőrákokozó hatá­sa az uránbányászokon végzett megfigyelések nyomán már rég­óta ismert. Térjünk most vissza hazai álla­potainkra. A tévé előtt nyilatko­zó "szakember" megmérte a la­kásban a gamma-sugárzás erős­ségét. Ez tökéletesen semmit­mondó adat, e helyett a radongáz koncentrációját kellett volna meghatározni. Nincs szabvány, így hivatalos intézkedésre sem kerülhet sor - zárta le a kérdést a műsorvezető - jóhiszeműleg, hi­szen őt félrevezették. íme néhány adat: Svédország, Anglia és több más ország mint­egy tízezer lakásában történt mé­rés átlaga: 15 radonbomlás má­sodpercenként és köbméter leve­gőnként. Svéd javaslat a korlát­ra: új épületben legfeljebb 70, felújítottban legfeljebb 200, meglévő épületben legfeljebb 400 (az előbb megadott egység­ben). Az angol szabvány kicsit más számokat ad meg, az USA- ban megint más előírásokkal dol­goznak. Nehéz eldönteni a hasz­nálandó korlátot, többek között azért, mert igen súlyos anyagi kihatásai lehetnek. A mezőgazdasági termények iránti fokozott igény következté­ben hazánkban 1960 és 1980 kö­zött a műtrágya-felhasználás az ötszörösére nőtt. Ezzel párhuza­mosan hagytak fel az is­tállótrágya okszerű fel- használásával, hiszen an­nak hatóanyag-tartalma (nitrogén-foszfor-kálium) jóval kisebb mint a mű­trágyáké, másrészt kijut­tatása sokkal költsége­sebb. Ugyanakkor az ál­lattenyésztésben képző­dő trágyát elméletileg is csak a növénytermelés képes "hatástalanítani", hiszen a megsemmisítése lehetetlen. A hatvanas évek végén terjedtek el a hatalmas kapacitású, akkor korsze­rűnek mondott, koncent­rált állattartó telepek. Egy-egy átlagos méretű telepen 5-25 ezer sertést vagy 400-1000 szarvas- marhát nevelnek, de kül­földön 100-200 ezer ser­téstelep is előfordul. Ezeknek nemcsak az ál­lattartási, takar­mányozási rendszerük tér el a hagyományostól, ha­nem szinte valamennyi sertéstelepnek a trágyaeltávolí- tási rendszere is. Almozás he­lyett azz állatok ürülékét és vize­letét vízzel hígítva vezetik ki az istállókból: így keletkezik a híg­trágya. S bár a hígtrágya tényle­ges mennyiségét nem mérik, a különböző becslésekből sejthe­tő, hogy hazánkban évente mint­egy 25-30 köbméter hígtrágya keletkezik. A koncentrált telepek többsé­ge megfelelő hígtrágyakezelő és elhelyező, illetve hasznosító te­lep nélkül épült meg. Az építte­tők ugyanis - tévesen - arra szá­mítottak, hogy a növényter­mesztők az almos trágyához ha­sonlóan szívesen fogadják, beil­lesztik a táplálékláncba a hígtrá­gyát is. Csakhogy közben már felfutott a műtrágyatermelés, a gazdaságok ennek a kijuttatására rendezkedtek be, s a növényter­mesztő a nitrogén-foszfor-káli­um visszapótlásával olcsóbban tudta megoldani a tápanyagellá­tást, mint hígtrágyával. Márpe­dig az állandóan termelődő, fel­halmozódó, kezeletlen hígtrágya nagy veszélyt jelent a talajra, a felszíni és felszín alatti vizekre és a levegőre is. Egy 5 ezer férő­helyes sertéstelepen keletkező hígtrágya szervesanyag-terhelé- se 30 ezer lakosú város szenny­vízkibocsátásával azonos. Mit lehet hát tenni? Kísérletek bizonyítják, hogy nyárfás ültet­vényeken sok hígtrágya helyez­hető el. Az eljárás egyszerű: nin­Zöldesített tetők Az NSZK-ban is egyre job­ban terjed az a gyakorlat, hogy a lapos tetőre fűvel, zöldség­növényekkel, virágokkal, bokrokkal, sőt akár kis fákkal is kertet varázsolnak. Becslé­sek szerint az országban éven­te immár mintegy 1 millió négyzetméter tetőfelületet "zöldesítenek". Az építési hatóságok néhol megkövetelik, hogy az ilyen tetőnek legalább 2 százalékos lejtése legyen, nehogy a talaj­ban víz megrekedjen, és az épületet túlságosan megterhel­je. A számítások azt mutatják, hogy a zöldesített tető ma a hagyományosnál 20-30 száza­lékkal drágább, de ez a több­letköltség egy-egy épület összes költségéhez képest ele­nyésző, továbbá az ilyen tető­ket olcsóbb karbantartani, s az élettartamuk mintegy harminc év. Az NSZK számos városá­nak hatóságai anyagilag is tá­mogatják azokat, akik házuk lapos tetejét zöldesíteni kíván­ják, s jónéhány városban ter­veket dolgoztak ki egy-egy övezet tetőinek ilyetén beülte­tésére. A szövetségi kormány környezetvédelmi minisztere pedig azzal is példát mutat, hogy a minisztériumnak Bonnban építendő székházára szintén zöld tetőt tervezett. Jelez a ruhaszárító csipesz A franciaországi Grenoble- ban Antoine Vital, 11 éves kisis­kolás olyan ruhaszárító csipeszt szerkesztett, amely villogással azonnal jelzi, amint a száradni kitett ruhanemű megszárad. A barkácsoló kedvű kisfiú a víznek azt a tulajdonságát használja fel, hogy a víz is elektromos vezető­ként viselkedik áramkörbe "kap­csolva". Az elektromos vezető olyan anyag, amelyben szabad elektronok vagy mozgékony io­nok vannak, s ezek - elektromos töltésük lévén - külső elektromos tér hatására elmozdulnak, áram­lanak. Ily módon elektromos töl­tésszétválasztás alakul ki, s meg­felelő körülmények között áram­kör jön létre. Az áramkör kapcsolójául, illet­ve megszakítójául itt a ruhacsi­pesz két szára közötti ruhában lévő nedvesség szolgál. Amint a víz elpárolog, az áramkör e he­lyen megszakad, és ezt egy erre a célra alkalmas, a csipeszhez erő­sített berendezés azonnal jelzi, hasonlóan azokhoz a riasztóbe­rendezésekhez, amelyek akkor "szólalnak" meg, amint az áram­kör valahol megszakad. A száraz ruha szigetelő, már nem vezeti az elektromos ára­mot, csak a benne lévő nedves­ség. De ez a nedvesség, hiába centrifugálják a ruhát, mechani­kailag maradéktalanul nem távo­lítható el a szövetek '’hajszálcsö­vecskéinek" labirintusából. A teljes szárazság eléréséhez a víz párolgási tulajdonsága segít hoz­zá. Ez is hosszabb-rövidebb időt vesz igénybe. Hosszabb szél­csendes, párás, hűvös időben, de a száradást meggyorsítja a szára­zabb, melegebb, nedvesebb, sze­les időjárás. Mivel a víz jól vezeti az elek- romos áramot, ez a tulajdonsága veszélyeket is rejt magában a háztartási gépek meggondolatlan használata esetén. Sajnos nem egyszer előfordult olyan baleset, hogy valaki vízzel teli fürdőkád­ban hajat szárított, s az elektro­mos hajszárító eközben a vízbe esett, a vízen keresztül az áram­körbe kapcsolódott szerencsét­len ember halálát okozva. Veszé­lyeket rejthet magában a sérült szigetelésű, földeletlen vezetékű mosógép és centrifuga is, ha kel­lően nem védekezünk ellene, azaz gumitalpú cipő vagy gumi­szőnyeg nélkül kerülünk a hibás géppel kapcsolatba. A természetben lévő nedves­ség, a levegő magas páratartalma is rejthet veszélyeket, elsősorban nagyfeszültségű vezetékek köz­vetlen közelében. A francia kis­fiú találmánya persze nem jár semmilyen veszéllyel, mivel igen kis feszültséggel működik, akár egy elektromos karóra vagy zsebrádió. csenek agronómiái kötöttségek, beruházási és üzemeltetési költ­sége kicsi. Hátránya, hogy a táp­anyagok jelentős része lebomlik, nem hasznosul és jelentős terüle­teket von ki a mezőgazda- sági művelés alól. Kidolgozták már azt a megoldást is, hogy a táp­anyagokat szilárd formá­ban kivonják a hígtrágyá­ból. Ez a hígtrágya-kezelé­si technológia fizikai-ké­miai és biológiai lépések­ből áll. Sajnos a költségek nem teszik lehetővé szé­leskörű elterjedését. Szóba jöhet még a biogázfejlesz­tés, azonban - főleg a gaz­daságossági számítások miatt - egyelőre ez sem je­lent tömeges perspektívát. A megoldatlan hígtrá­gya-kezelés miatt pedig pusztul a környezet, a ter­mészet. Képünkön: Erdőhalál az NDK-ban. Elpusztult fák merednek az égre egy 160 ezer férőhelyes sertéshíz lalda mellett. Az elmúlt három évben a trágyalé egy 3500 hektáros erdőben a fenyőfák 60 százalékát károsította. Antoine Vital, francia kisfiú a találmányával Szennyvíz­tisztítás napfénnyel Az Egyesült Államokban, a Sandia Laboratórium kutatói olyan eljárást dolgoztak ki, amely szerint napsugarak segít­ségével tisztítható meg a szerves anyagokkal szennyezett víz. A berendezés egy több mint 200 méter hosszú, parabola alakú, tükrökkel bevont "teknő". Ez a napfényt egy olyan üvegcsőre összpontosítja, amelyen átfo­lyatják a porrá őrölt, titán-oxid- dal összekevert, megtisztítandó folyadékot. Amikor a titán-oxid pora a napfényt elnyeli, a megin­duló vegyi folyamatok - egyebek között a vízben keletkező hidro­xilgyökök és peroxidok - elbont­ják a szerves molekulákat. Ezen a módon percenként 100 liternyi szerves anyagokkal szennyezett víz tisztítható meg. A kutatók re­mélik, hogy eljárásukkal a víz­ben lévő növényvédőszereket és a dioxint is ártalmatlanítják. Új teleszkóp Hawaii szigetén, a Mauna Loa 4200 méteres magasságá­ban megkezdte üzemelését Nagy-Britannia és Hollandia együttesen megépített külön­leges "szubmilliméteres" csil­lagászati távcsöve. A 0,3-1 milliméteres hullámhosszúsá­gú, vagyis az elektromágneses sugárzások tartományában a rádióhullámok és az infravö­rös hullámok közötti sugárzást fogta fel. Ezek a sugarak átha­tolnak a csillagközi poron, s ilyenformán ezzel a műszerrel olyan megfigyelések is végez­hetők, amilyenek a más hul­lámhosszúságú sugárzásokra épített távcsővel nem. Az új távcsőtől főként azt várják, hogy segít majd földeríteni az új csillagok és bolygók kelet­kezésének folyamatát. A távcső antennája a maga nemében a legnagyobb (15 méter átmérőjű) és a legkor­szerűbb. Ahhoz, hogy felfogja a milliméternél kisebb hullám- hosszúságú sugarakat, a felü­letének olyan pontos alakúnak kell lennie, hogy rajta az egye­netlenségek nem haladhatják meg a milliméter harmincad- részét. Ezt a pontosságot ne­héz olyan antennával elérni, amely egy darabból áll. Ezért az új távcső antennáját úgy építették meg, hogy 276 kü­lönálló egységből áll, s mind­egyiket egy-egy kis motor hozza a kívánt helyzetbe. A James Clark Maxwell Teles- cope-nak elnevezett műszer viszonylag erős sugárzást fo­gott fel a Holdról, továbbá a Jupiterről és a Marsról. A tudomány világa Hígtrágya és környezetvédelem

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom