Új Néplap, 1990. augusztus (1. évfolyam, 98-123. szám)

1990-08-15 / 110. szám

Néplap 1990. AUGUSZTUS lf Jegyzet Milyen üzlet a kultúra? Palást és korona Kulturális életünk minden megnyilvá­nulása - a színház, a film, a múzeumügy, a műemlékvédelem, a könyvtár és a könyvkiadás - a teljes reménytelenség ál­lapotában van. Miközben az állam egyre inkább kivonul a kulturális életből, egy koldussá szegényedett intézményi rend­szert hagy maga mögött. A piaci viszo­nyok megjelenése e területen még jobban összekuszálta a helyzetet. A kultúra nincs felkészülve a piaci megméretésre, ver­senyre, s az sem tisztázott, mi is a szerepe a piacnak a kultúrában. Ezért aztán rendel­tetésüktől merőben idegen feladatok vál­lalására kényszerülnek a kulturális intéz­mények. A művelődési házak kocsmát nyitnak, a múzeumok vásárokat, bálokat rendeznek, a könyvtárak fagylaltot árul­nak. Összehasonlító tanulmány készült nemrégiben egy amerikai és egy hazai múzeum támogatási és önfinanszírozási rendszeréről. Az derült ki, hogy az USA- beli intézménynek fele akkora a vállalko­zási tevékenységből származó jövedelme, mint a magyar múzeumé, de kisebb Ame­rikában az állami és a regionális támoga­tás is. Jelentős viszont, ami nálunk szinte teljességgel hiányzik, az állami szférán kívüli - vállalati, banki, egyéni - alapítvá­nyi támogatás mértéke. Manapság a kultúrának igen szűk az érdekképviselete, ezért még a maradékelv alapján juttatott pénzeit is megcsapolja, lefaragja a költségvetés. Tavaly év végén kezdődött el a költség- vetési intézmények munkaügyi érdeke­gyeztető tanácsának (KIMÉT) négyoldalú tárgyalássorozata. Résztvevői a kormány, a tanácsi önkormányzatok szövetsége (a Társadalombiztosítási Főigazgatósággal, a Tudományos Akadémiával), a különbö­ző szakszervezetek és a kamarák. Mind a négy "asztaltársaság" nyitott, bármelyik­hez lehet csatlakozni. S noha itt elsősor­ban munkaügy-politikáról, bérekről van szó, ezek a feltételek a kultúrális intézmé­nyek létét vagy megszűntét is meghatá­rozzák, s így rendkívül fontosak működé­sük, életben maradásuk szempontjából. Hasonló kísérlettel megyei, városi szinten is találkozhatunk, Zalaegerszegen, Sop­ronban a városi intézmények és a helyi önkormányzatok ültek érdekegyeztető asztalhoz. Jack Lang francia kultuszminiszter igen szemléletesen érzékeltette a televízióban, hogy a művészetek, a kultúra a nyugati világban jó üzlet. A befektetés busásan kamatozik, legfeljebb nem rögtön. Ve­gyünk például egy jól megóvott műemlé­ket - így a francia miniszter -, szépségével örömet szerez a környezetében élőknek, egy-egy műemlék kedvéért szívesen uta­zik (lakik, eszik, költ) a turista. S hasonló a helyzet a színház, a film, a zene, a kép­zőművészetek esetében. A művészetek többet adnak a társadalomnak, mint amennyibe kerülnek. Nálunk egyre olyan gazdasági tervek készültek-készülnek, amelybe nem épült be a kulturális tervezés. Mindezideig po­litikai meggondolások döntötték el, hogy kultúrára, egészségügyre, oktatásra mennyit költünk. Ezért aztán nehezen ítél­hető meg, hogy most mennyi a nemzet- gazdaságban a kultúrára fordítható ösz- szeg. S hogy amennyit előirányoz a költ­ségvetés, az sok-e vagy kevés. Csak annyit tudunk, veszélyhelyzet van. No, nem a kultúra van válságban, hanem a feltételrendszer, amely működteti, befo­lyásolja. Persze átmenetileg ezért háttérbe is szorulhat a kultúra. Különösen, hogy a közfigyelem se kultúrapárti mostanában. Pedig a tudásiparba, az oktatásba, a ku­tatásba, a kulturális televízióba még profit reményében is érdemes befektetni. Az NSZK-ban egy statisztika szerint a 4,2 milliárd márka kulturális befektetés 6 mil­liárd márka bevételt hozott! A bankvilág­tól - szerencsére - itthon sem idegen a művészettámogatás, a kulturális célú ala­pítványi részvétel (Magyar Hitel Bank, Posta Bank). Újabban a külföldi tőke számára is von­zó a magyar kultúra, amolyan tájékozódá­si pontnak, előőrsnek tekinti. Szívesen be­száll alapítványokba, kulturális üzletekbe, s ha az együttműködés sikeres, továbblép a gazdaság más területei felé. Amikor 1978-ban vissza­kaptuk az Egyesült Álla­moktól a magyar államiság és jogfolytonosság legfon­tosabb jelképeit, akkor dön­töttek arról is, hogy ezeket a jelvényeket folyamatosan közszemlére kell helyezni. A bemutatás színhelyéül a Magyar Nemzeti Múzeu­mot választották. A múzeum azonban - amely akkor még az Orszá­gos Széchenyi Könyvtárral és a Természettudományi Múzeummal társbérletben "élt" - csak ideiglenesen tet­te lehetővé a bemutatást az épület dísztermében. E te­rem nem felelt meg a mű­tárgyak állagvédelmének, és a biztonságtechnika sem volt kielégítő. Ezért 1986- ban - miután a Széchenyi Könyvtár elköltözött - kije­lölték a korona, a palást, a jogar és az országalma vég­leges helyét az Apponyi-te- remben, ahol állandó kiállí­táson láthatók a koronázási jelvények. Tudjuk, az ezeréves mű­tárgyak igen hányatott tör­ténelmi sorsot értek meg. Többször menekítették s ásták el őket. Különösen a palást - amely Európa leg­régibb textilemléke - hor­dozza az évszázadok nyo­mait. A háború előtt nem is állították ki a koronázási jelvényeket, csak évente Részlet a koronából egyszer, augusztus 20-án láthatta a közönség. Az állandó bemutatásnak most is szigorú feltételei vannak. A felbecsülhetet­len értékű műtárgyakat vé­deni kell minden káros ha­tástól, a szándékos és vélet­len emberi, illetve a termé­szetes környezetből fakadó károkozástól. Ezért, ami­kor a koronázási jelvények elhelyezésére keresték a végleges megoldást, nem­csak az építészeti, hanem a technikai-technológiai be­rendezésekre is tervpályá­zatot hirdettek. Az átépítéssel a múzeum épületén belül egy olyan különlegesen kialakított tér létesült, amely statikus me­chanikai eszközök, épület- gépészeti berendezések, elektrotechnikai szerkeze­tek segítségével biztosítja - a múzeum szakértőivel és fegyveres őreivel együtt -, hogy nemzeti létünk e ki­tüntetett jelképei maximá­lis biztonságban legyenek. Látogatási időben - amikor is egyszerre huszonöt láto­gatót engednek be a terem­be - a tárgyak fő védelmét a tárlók látják el. S hogy a koronázási jelvények méltó környezetben fogadják a lá­togatókat, az Apponyi-te- rem helyreállítása az épü­letrész környezetének ren­dezésével is kiegészült. Kádár Márta A magyar népdal őrzői Bodza Klára és a tanítványok Kádár Márta Van egy törékeny, égő szemű asz- szony, akiről néhány évszázaddal eze­lőtt talán azt suttogták volna: boszor­kány, varázsló. Elbűvöli azt, aki hallja énekét. Tiszta forrásból merít: a magyar népdalkincs­ből. Tud valamit, ami megindítja a legér­zéketlenebb hallgatót is. Egyszer ferge­teges jókedvre derít, máskor elandalít, van úgy: megkönnyeztet. Ezt csak a dal erejével műveli, és a szavak mágiájával. Évkönyv a határon túl élő magyarokról Az Aranyosvidéktől Észak-Amerikáig Harmadik alkalommal talál­kozhat a határon túl élő magyar­ság helyzetével foglalkozó szakember és az érdeklődő ol­vasó a Magyarságkutató Intézet évkönyvével. A fél évtizede létrehozott ku­tatóintézet ma lényegesen más politikai-társadalmi és geopoli­tikai körülmények közön mű­ködik, nem változott viszont az alapításakor megfogalmazott célkitűzése: szigorúan tudo­mányos eszközökkel keresni a választ a határainkon túl élő ma­gyarság helyzetével kapcsola­tos alapvető kérdésekre. Külö­nösen nagy jelentősége van a higgadt szakmai analíziseknek a megváltozott sajtóviszonyok közepette, amikor publicisták tömege avanzsált hirtelen ki­sebbségi szakértővé, s gyakran légből kapott adatokkal, téves következtetésekkel inkább árta­nak, mint használnak a magyar­ság ügyének. A Magyarságkutató Intézet eddig megjelent évkönyvei kö­zül az első (1987) leginkább "kollektív névjegyként", bemu­tatkozásként értékelhető, a má­sodik (1988) szerkesztése már koncepciózusabb volt: a tanul­mányok többsége a világban élő magyarság számbavételét cé­lozta meg - a magyarság de­mográfiai viszonyainak, tájtör­téneti tagolódásának elemzése­ivel. A most megjelent évkönyv gerincét is az e tárgykörbe so­rolható tanulmányok teszik ki, igaz, ezúttal hangsúlyozottan a szórványmagyarság kerül a vizsgálódások középpontjába. A magyar szórványok külön­böző változatait ismerhetjük meg a kötet tanulmányaiból: Fejős Zoltán a szülőföldtől tá­vol, főként az Észak-Ameriká­ba került multietnikus környe­zetben élő magyar szórványo­kat vizsgálja; Éger György de­mográfiai és településtörténeti tanulmányában a burgenlandi magyar szórványok helyzetét tárja fel; Szabados Mihály a moldvai csángók, Sebők László pedig az erdélyi Aranyosvidék magyar szórványait veszi szám­ba. Ugyancsak demográfiai ta­nulmányt közöl Arday Lajos (A jugoszláviai magyarság demog­ráfiai helyzete 1944-től napjain­kig), valamint Dávid Zoltán (A mai Kovászna megye népesség­számának alakulása 1910- 1969). Molnár Imre tanul­mányában a II. világháború után Csehországba deportált magyarok sorsáról közöl eddig ismeretlen dokumentumokat, tényeket. Székely András Ber­talan azt vizsgálja, hogy hogyan működik a vallás és az egyház a jugoszláviai magyarság életé­ben. A kis népek és nemzetek kü­lönösen fontosnak tartják, hogy a világ számára megmutassák kulturális értékeiket. A megis­mertetésen kívül a megismerést és a kulturális kapcsolatok ki­építését szolgálják a külföldön működő kulturális intézetek. Romsics Ignác a Párizsi Magyar Intézet történetével és tevé­kenységével foglalkozik. Schneider Márta pedig a Bécsi Collegium Hungaricum eddigi működését dolgozza fel. A Nemzeti Parasztpárt egyik legismertebb politikusának, Kovács Imrének az emigráció­ban töltött éveit dolgozta föl ed­dig ismeretlen dokumentumok és levelek alapján Tóth Pál Pé­ter. A kötet végén az intézet mun­katársainak 1988-ban a kisebb­ségtudomány tárgyában szüle­tett publikációinak válogatott bibliográfiája található. B. Gy. Bodza Klára portréja 1969-ben, a Nyílik a rózsa című tele­víziós vetélkedőn ő lett a győztes. így került művészpályára, s lett hivatásává a népdal. Óhatatlan, hogy ne keressük a gyöke­reit. Az indíttatását egy népdalokkal győztes, a dalokkal hódító embernek. Domokos Pál Péter, a csángók tudósa Csíksomlyón, 1901. június 29-én született Domokos Pál Péter, aki egy egész életművet szentelt a csángóknak: tíz köny­vet írt róluk. A kolozsvári tudo­mányegyetem bölcsészettudo­mányi karán doktori oklevelet szerzett 1943-ban. 1926-tól tanár, 1936-tól egyházme­gyei tanfelügyelő, 1940 és 1944 között tanítóképző inté­zeti tanár, majd öt évig minisz­teri osztálytanácsos, később újra tanár. Ma Budapesten él teljes szellemi frissességben - kilencvenedik életévében. Munkássága kiterjed a nép­zenekutatásra, a néprajzra, iro­dalomra, nyelvészetre egya­ránt. Fő műve a Moldvai ma­gyarság című monográfia. Az idén Budapesten jelent meg a Márton Áronról szóló, Rendü­letlenül című könyve. Képünkön Domokos Pál Pé­ter egyik olvasója, Kocsis Im- réné társaságában. MTI-fotó: Kunkovács László Bodza Klára szülei az Alföldön szü­lettek. Búcsúkban, lakodalmakban, fa­lusi mulatságokban vett részt, itt érezte meg a dal ízeit. Huszadik éve ezen a pályán halad. És a kezdet? Lugossy Magda, Veszély Gabriella vezették a szép szeretetére. Ösztökélték: ebbe az irányba menjen to­vább! Az eredeti nótafák közül sokan nincsenek már, akiket még élőben hall­hatott Bodza Klára. JárT Zomborban, Szatmárban, a Nyitra mellett, Erdély szép tájain, értékes gyűjtésekben vett részt. A nótafák elszáradnak. Menjen velük együtt veszendőbe a kincs is, amit dalaik őriztek? Csak az archív felvételek ma­radjanak meg? Nem! Ez kevés! Nekünk, az élőknek kell a folytatásra gondolni, rémlett fel benne. De miképpen történ­jen ez? A cél világos, megtalálta hozzá az utat is. Tíz évvel ezelőtt egy óbudai zenei is­kolában, a népzenei tagozaton kezdte meg az oktatást. Hat év tanítás után ke­rült át Budafokra, a Nádasdy Kálmán művészeti iskola népzenei tagozatához. Itt egyre több a növendék. Nő az érdek­lődés a népzene iránt; mai fiatal lányok a hallgatói. Tíz év alatt négy lemezre énekelt, töb­bek közt a Táncház lemezen is megszó­lal. Van, amikorra tanítványai kísérik hangját, máskor szólóban figyelhetjük őt. Mióta oktat, négy tanítványa érde­melte ki a Népművészet Ifjú Mestere címet. A Ki mit tud?-on jól szerepelt Kemény Sára, Stracki Orsolya, és tehet­séges növendék Kerek Kriszta is, de ve­lük együtt sok diákját említhetnénk még. Amikor elkezdte a magyar népzene, a dalok oktatását, akadtak szép számmal kételkedők. Attól féltek, képtelenség va­lósághűen oktatni az eredeti stílust, a különféle cifrázásokat, a népdal egyedi elemeit. Mert a magyar népdal művelői rendszerint arról a tájról valók, ahonnan dalaik. Nem voltak rosszindulatúak a kételyek, de mégis... Lám, bebizonyosodott: az aggodalom oktalan. Nincs más mód a népdalkincs, a hangzáshű népzene mentésére, mint annak megismertetése, megszerettetése a fiatalokkal. Ha úgy tetszik, ebben az értelemben Bodza Klára missziót teljesít. Nem törő­dik ellenzőivel. Bizonyít a gyakorlattal. Budapesti, városban nevelkedett lá­nyokkal kedvelteti meg a magyar nép­dalt, az eredeti kincset. Köszönet az ér­tékek őrzőinek.-MI-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom