Új Néplap, 1990. augusztus (1. évfolyam, 98-123. szám)
1990-08-13 / 108. szám
1990. AUGUSZTUS 13. Néplap 5 Öröm a Zagyva partján Új műtermes lakásokat adtak át Nem szeretem, ha művész úrnak szólítanak Szolnoki beszélgetés Halász Lászlóval Halász László színművésszel, néhány nappal ezelőtt riasztóan prózai körülmények között találkoztam. Szolnokon, hétvégi telkének kapujában szólítottam meg - miközben éppen tetőjavításhoz készülődött -, hogy beleegyezését kérjem ehhez az interjúhoz. Any- nyit válaszolt, hogy jöjjek amikor akarok. Másnap aztán, kapva az alkalmon, bekopogtattam hozzá, s mindjárt beszélgetésünk elején visszaidéztem neki előző napi mondatát.- Ennyire ráér, vagy ilyen közvetlen mindenkihez?- Tudja, elég furcsa dolog ez. Az én édesapám világéletében csizmás, parasztember volt. Debrecen mellett, Józsán éltünk. Korábban többen meg is kérdezték tőlem, hogy nem szégyellem-e, hogy én színész vagyok, az apám meg paraszt? Nem szégyellem. Sőt büszke vagyok rá, boldogan, bárhová bementem vele. Pedig soha életében nem járt se színházba, se moziba. Nem jutott ideje az ilyen úri huncutságokra. Heten vagyunk testvérek, csodálatosan megértettük, és a mai napig is megértjük egymást, s a melegszívűséget úgy hiszem, a családi házból hoztam magammal. Egyébként is mindig azt mondtam, hogy a színész a színpadon legyen színész, és ne az életben.- Arra gondol, hogy jó, ha az utcán, az autóban vagy a buszon nem lehet megkülönböztetni a többi embertől?- Valahogy úgy. A színész stílusát nemzedéki hovatartozása, egyénisége szabja meg, ne pedig a hivatása. Persze az is igaz, hogy a többség sorsában osztozó mai színészek számára természetes az, amit az előbb mondtam, s ami Jászai Mari korában kivételes igény volt. Hogy valaki csak a színpadon lehessen színész. Hisz ma már senki sem csodálkozik azon, ha egy színész pulóverben, farmerben sétál az utcán, vagy ha egy primadonna festetlen hajjal és smink nélkül igyekszik beleolvadni a járókelők tömegébe.- Mi az eredeti foglalkozása? Ugyanis hallottam, hogy szabósegéd is volt.- Jól hallotta. 1946. augusztus 1-én lettem szabóinas Debrecenben, s ’49-ben el is végeztem azt az iskolát. Egy évig dolgoztam a szakmában, de menet közben rájöttem, hogy nem nekem való.- Hogyan lett színész?- Még abban az esztendőben - vagyis 1950-ben - egyszercsak megjelent a községben egy plakát, amin arra biztatták a falusi fiatalokat, hogy jelentkezzenek színésznek. Mindig is szerettem a verseket, és megpróbáltam. Nem volt könnyű, mivel Pesten előtte még soha életemben sem jártam. Akkor élt még Rátkai Márton, zseniális ember volt. Sose felejtem el, tájszólással beszéltem, és Rátkai a felvételin azt mondta: "Képzeld el, ott állsz a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, és szavalod a Talpra magyart, 40 ezer ember előtt. Gyújtsd lángra őket." Én mondtam a verset, és egyszercsak elakadtam. Erre Rátkai megszólalt: "Jól van fiam, elég volt ebből ennyi." Ráütött a hasamra, és még hozzátette: "Színész leszel".- Ön 1956-tól ’74-ig, vagyis 18 esztendőn át a szolnoki Szigligeti Színház tagja volt. Hogy került ide?- Amikor 1956-ban elvégeztem a főiskolát, három hónapra bevonultam katonának. Ott értek az októberi események. Utána Apáti Imre leszerződtetett Pesten az Ifjúsági Színházhoz. Pár szerepet eljátszottam, és egyszer magához hívatott, s azt mondta: "Idefigyelj kis Halász, ha akarod sztár leszel nálam, de csak addig, amíg ilyen fiatalnak nézel ki, mint most. Ám utána kinyírlak, mert jönnek helyetted az újak. Hát ezt akarod-e, vagy elmész egy jó színházhoz, és tényleg művész leszel." Én az utóbbit választottam, így kerültem Szolnokra, mert itt akkoriban Pró- kai Pista volt az igazgató, Seregi László a főrendező, Pauló Lali az egyik vezetőrendező, Gyulai Gál Ferenc a zenei vezető, tehát ez egy igazi színház volt.- Szívesen emlékszik vissza azokra az évekre?. A szolnoki művésztelep 1902- ben épült, állagán a második világháború is rajta hagyta bélyegét. Az épületek olyan állapotba kerültek, hogy az összedőlés veszélye fenyegette őket. A városi tanács döntése nyomán kezdődtek meg az építkezések a nagy múltú művésztelepen. Most elkészült hat műteremlakás. Ottjártunkkor Szabó László szobrászművészt és feleségét éppen a régi házból, az újba való költözködés "örömében" talál- < tűk. (Az idézőjel pusztán csak a költözködés lebonyolításának szól. Ki szereti azt? Túl lenni rajta viszont tényleg nagy öröm.) Szabó Lászlóval beszélgettünk az új lakásokról.- Hány művész él most a szolnoki művésztelepen?- Hatan lakunk itt: Baranyó Sándor, Fazekas Magdolna, Medgyesi László, Nagy István, Simon Ferenc és én.- Az új házba mind a hatan átköltöznek. Mi lesz a régivel, amely teljesen tönkre ment az idők folyamán?- Valószínű, lebontják, mert felújítani már nem lehet. Ha helyette az új kész lesz, jönnek új művészek is, de addig nem jöhetnek, nincs hová költözniük.- A lakások első látásra nagyon szépek. Megfelelnek a funkciójuknak is?- A tanács nemeslelkűségére vall, hogy sokat költött a házra, de pénz hiányában az eredeti elképzelés nem valósult meg. Az ugyanis az volt, hogy ez a ház, amely felépült, két műtermes lakásból állt volna, két szobrász költözött volna bele, és további lakások is épültek volna a festőművészeknek. A ház szép, nagyon örülünk neki, mert azt az áldatlan helyzetet, melyben élünk, már három éve szenvedtük. Azóta egyfolytában a költözködés állapotában vagyunk, mert amikor elkezdték az építkezést, arról volt szó, hogy egy éven belül átmehetünk. Azóta itt vagyunk így, félig összecsomagolt, költözésre kész állapotban, így érthető, hogy nagyon nagy az örömünk. Ami a funkciót illeti: nem illik ünneprontónak lenni, örülnünk kell, a tanács tényleg mindig igyekezett a művész- telepre pénzt fordítani, nem az ő hibája a kisebb-nagyobb funkcióbeli eltérés. Például, kisebbek az ablakok a kelleténél, a tetővilágítás is hiányzik, azt mondták, nem volt rá pénz, ehelyett - szemben az ablakkal halogénlámpákat szereltek fel, aminek az árából kijött volna a tetőablak. Ezt nagyon fájlalom, mert főleg a szobrászoknak nem mindegy, milyen fényviszonyok vannak, mert a forma fény-árnyékra épül. Hiába szép egy cipő, ha szorít. Az ajtó is kisebbre sikerült a kelleténél, nem lehet a szobrokat kivinni.- Megkérdezték önöket a tervezéskor, milyen műtermet szeretnének?- Nem, pedig jó lett volna, mert ez nem lakóház, itt a funkcióból kell kiindulni. A tervező a legnagyobb jóindulattal tervezte a házat, ehhez nem fér kétség, és köszönjük is úgy neki, mint a tanácsnak, mindenkinek, akinek része van abban, hogy ez a ház felépült, de hát vannak apróbb funkcióbeli hibák is sajnos. A művésztelepen mindemellett nagy az öröm. (ksz) Talán nemsokára dokumentumértéktt lesz ez a kép a funkciójának megfelelő, de immáron elöregedett művésztelepi épületről. Fotó: Illyés Cs. 5. Fiú vagy lány? A terhesség veszélyeztetettségének megszűnése nem jelentette (nem jelenthette) azt, hogy ezután figyelmen kívül hagyható az asszonyka állapota, azaz másállapota. Orvosa utasításainak megfelelően, Ildikó nem hanyagolta el a mindennapos tisztálkodást, ügyelve arra, hogy a fürdővíz ne legyen se túl meleg, se túl hideg; duzzadó melleit rendszeresen masszírozta, István (nem kis önmegtartóztatások közepette) a mellbimbókat dörzsölgette óvatosan egy törülközővel. Nőgyógyászuk hívta fel figyelmüket arra is, hogy Ildikó kényelmes öltözékben járjon, mely lehetővé teszi az ilyenkor izzadásra hajlamos bőr szellőzését, és hogy különösen fontos a kényelmes és biztonságos lábbeli. Naponta legkevesebb egy órát sétált a fiatalasszony, István ragaszkodott ahhoz, hogy ezekre a levegőzésekre elkísérje feleségét. Észrevette ugyanis, hogy Ildikó meglehetősen szórakozott lett, égve felejtette a gázt, felgyújtva a villanyt, bezáratlan az ajtót..., nehogy észrevétlenül hagyja a forgalmat, amikor át akar menni az úttesten... Ildikó valóban nem a járművekre figyelt (de még a járda szélére sem), hanem a terhes asszonyokra. A járókelők sokaságából azonnal kiszúrta magának a "nagy hasúakat", s már motyogta is férjének a megjegyzéseket: na nézd meg, ez hogy el van hízva, szakad szét rajta a ruha, ráadásul lapos cipőben jár...; látod ezt a kékruhásat? ez egy csinos terhes, ennek jól áll a terhesség..., nekem hogy áll?... stb. A csendesebb, néptelenebb utcákon járva kezdett elmerengeni az asszonyka az őt leginkább foglalkoztató kérdések fölött: vajon fiú lesz-e vagy lány, kire fog hasonlítani, meglesz-e minden testrésze?... S az egyik főkérdés: milyen nevet adjanak majd a kicsinek?- Hát ha fiú lesz - jelentette ki Ildikó -, akkor Pistike!- Nem-nem - tiltakozott a férj, aki (sokakhoz hasonlóan) nem volt túlságosan elragadtatva saját nevétől.- Akkor legyen Mátyás, az is király volt...- ...Vagy libapásztor, lásde: Ludas Matyi...- De mindkettő igazságszerető - állapította meg a fiatalasz- szony, majd többször ismételgette: - Matyi, Maty ikám..., nem is hangzik rosszul... És ha lány, mit szólsz ahhoz, hogy Gyopár?- Gyopár, kopár..., nem jó. Ha ragaszkodsz a virágnévhez, talán szebb lenne a Boglárka.- Mondd csak - szólt Ildikó szigorú arcot öltve -, nem volt neked véletlenül Boglárka nevű nőismerősöd?!- Nem - huncutkodott István -, csak Rózsa, Ibolya, Nárcisz, Viola, Iringó és... Gyopár.- Akkor Boglárka lesz - szögezte le Ildikó -, ha lány. Tényleg, te mit szeretnél jobban?- Nekem mindegy, csak egészséges legyen - mondta a férj, pedig dehogy volt neki mindegy, csak azért hallgatta el óhaját, nehogy bánkódjon majd a felesége, ha esetleg másképp sikerül. Az asszony annál jobban ismerte párját, mint hogy elhiggye ezt a "nekem mindegy "-et.- Azért mégsem lehet neked teljesen mindegy.- Hát - vallotta be István nagy nehezen -, őszintén szólva... egy falásnyival jobban szeretném, ha fiú lenne... Talán amint lehetséges, úgy a negyedik hónap körül elmehetnénk ultrahangos vizsgálatra, hisz ezt manapság már előre meg tudják állapítani...- Szó sem lehet róla - vétózta meg kapásból B- dikó -, akkor oda az egész izgalom, így már nem érdekes az egész. Én csak akkor szeretném megtudni, mi van a lábam között, amikor megszültem. Barátaimtól eltérően, csaknem minden házaspár (s azok családja) szeretné megtudni már a terhesség idején, milyen nemű a születendő gyermek. Ezzel kapcsolatban rengeteg hiedelem, babona van a köztudatban, sokan bocsátkoznak "holtbiztosjóslatokba" bizonyos jelek alapján. Ildikóék ismerősei között is akadtak ilyenek, akik biztos tippel szolgáltak: fiú lesz, mert hegyes a hasad; ha hányingered van, akkor lány; nem vagy májfoltos, fiú lesz, lány lesz, mert duzzadt a felső ajkad; biztosan fiú, mert hátulról nem látszik rajtad a terhesség; nézz a szemembe..., lány lesz stb. Istvánnak azt is tanácsolták, sózza meg hátulról a felesége feje búbját úgy, hogy az ne vegye észre, s ha az asszony először az orrához nyúl, biztos fiú lesz; nos, a titkos sózás után Ildikó rögtön megigazította popsiján a szoknyáját... Marhaság, mérgelődött István, mivel a sózástól más eredményt várt. Akár lány lesz, akár fiú, szeretni fogjuk és kész! Égyik este, még a terhesség negyedik hónapjának vége felé Ildikó megfogta férje kezét és a hasára tette, majd kis idő múlva megkérdezte:- Érezted?-Mit?- Hogy mozog a kicsi. Ma éreztem először, hogy megmozdult.- Dehogy mozdult, biztosan emésztési zavaraid vannak, azt érezted.- De megmozdult! - erősítette az asz- szony. - Tudom, hogy a könyv szerint ez csak az ötödik hónapban érzékelhető, de azt is írja, hogy aki nagyon odafigyel, hamarabb is észreveszi. En biztos vagyok abban, hogy őt éreztem. Néhány hét múlva már István is érezte. Az esti olvasásnak és rádiózásnak egyelőre befellegzett. Ildikó egyre sűrűbben és ellenkezést nem tűrően ragadta meg férje kezét és tette a hasára, hogy adjon párjának is valamit abból a csodálatos érzésből, melyet teljes valóságában csak egy nő tapasztalhat, s melyet elmondani, leírni nem lehet másképp, mint egy tőmondatban, de ebben minden benne van: mozog a kicsi...- Te Ildi - villant át István fejében a reményteljes gondolat - ha ez ennyit rug- dosódik, biztos futballista lesz!- Vagy csak szurkoló - mondta a fiatalasszony, s ebből a csajból férje sejteni vélte, hogy Ildikó (talán nem is csupán falásnyival jobban) Matyira vágyik... (Folytatjuk) Molnár H. Lajos A kicsi- Hogyne, hisz itt tanultam meg a szakmát, itt játszhattam olyan színészekkel, hogy ha sorolom a neveket, tán még a lélegzetem is elakad: Somogyvári Rudolf, Mádi Szabó Gábor, Tyll Attila. Tőlük tényleg lehetett tanulni.- 1974-ben aztán elszerződött a Mikroszkóp Színházhoz.- Igen, de eleinte nehezen szoktam meg. Majdnem minden nap összecsomagoltam. El akartam jönni onnan. Egyszer aztán Hofi Géza - aki azóta is igazi jó barátom - elkapott, s körülbelül így zajlott le közöttünk egy beszélgetés.- Paraszt! Gyere csak ide. Mi ez a táska nálad?- Itt hagyom az egészet, nem csinálom tovább.- Miért? Tán rád esik az eső?- Nem.- Akkor mit akarsz? Egyáltalán színésznek érzed magad?- Igen.- Tapsol a közönség neked?- Igen.- Akkor maradj! És én maradtam, sőt meg is gyökeresedtem ott.- Olyannyira, hogy kilenc évig még párttitkár is volt a Mikroszkópnál.- Nem szégyellem, öljenek meg érte, nem érdekel. Akár tetszik, akár nem, én kommunista voltam, és maradtam. Ma már nem párttag, csak kommunista. Elmondjam, hogy miért?- Érdekelne...- Nyolcéves lehettem, amikor Debrecenből ki a Nagyhátra - ez kilenc kilométer - naponta hordtam gyalog az ebédet apáméknak, mert éppen ott egyelték a répát. Azon a tavaszi napon is így történt. Csak egy kicsit korábban érkeztem mint a nagyóra elütötte volna a delet, így kísértem a szüléimét, mert 12 óra előtt ott nem lehetett enni. Ahogy ballagtam apámék mellett, egyszercsak megjelent lóháton az intéző, s odaordított nekem: kölyök, gyere ide! S a markomba nyomta a hajtószárat. Édesapám meg a répaegyelés közben rátámaszkodott az egyik kezére. Az intéző odalépett hozzá, s a csizmája sarkával mint egy hernyót, úgy beletaposta apám kezét a földbe. Én odarohantam és belerúgtam az intéző lábába, az meg bikacsök- kel végighúzott a hátamon, s azt üvöltötte nekem, hogy szemét kommunista. Nekem, a nyolcéves gyereknek. S akkor bennem - máig sem tudom miért - az maradt meg, hogy ha kommunista az ember, akkor az igazság mellett áll. Ezt ma is így hiszem. Hogy csavargók visszaéltek az eszmével, arról én nem tehetek. Nem tudom, mit hoz ez az új korszak, de a bohócokat sohasem szívleltem. Meg is kövezhetnek érte, de nekem nagyon nem tetszik, hogy például a parlamentben egy 90 éves ember beöltözik tábornoki egyenruhába, bohócnak. S nekem a Csutka Pista - aki évfolyamtársam volt - ne védje meg, mert ha nem értett egyet az elmúlt rendszerrel, akkor miért fogadta el például a különböző díjakat meg kitüntetéseket? Ezek nem tiszta dolgok.- Tényleg, ön kapott valamilyen kitüntetést?- Igen. Jászai-Mari díjas vagyok. Két éve, a kény- szemyugdíjazásomkor pedig megkaptam a Munka Érdemrend ezüst fokozatát, és szépen betettem a fiókba. Azóta rá se néztem.- Ennyit ér az ön számára egy kitüntetés?- Körülbelül ennyit. Elértéktelenedtek, hisz kapta mindenki, aki ki tudta járni, vagy el tudta intézni magának. Mint beszéltünk róla, kilenc évig voltam párttitkár, mégsem kilincseltem, hogy kapjak valamilyen díjat.- Beszélgetésünk elején illett volna megkérdeznem: jelenleg hogy van?- Most már jól. Két évvel ezelőtt, 54 évesen, volt egy infarktusom, s azóta nyugdíjas vagyok. Persze játszom továbbra is a Mikroszkóp Színházban, s a közeljövőben a televízió gyermekműsoraiban is szerepelek.- Köszönjük az interjút! Nagy Tibor Fotó: I.Cs.
