Új Néplap, 1990. augusztus (1. évfolyam, 98-123. szám)
1990-08-11 / 107. szám
8 1990. AUGUSZTUS 11. Irodalom, művészet A múlt század példa-embere Herczeg Árpád: Jó, majd elgörbítjük Kétszáz éve született Kölcsey Ferenc A legnagyobb magyar nevezetet Széchenyi István kapta meg, de illethetné ugyanez Kölcsey Ferencet is. S folytathatnánk tovább a sort, hiszen a reformkor nemzedékei a magyarság önismeretének és öntudatának máig ható mintái. S mindannyiuk közül a legelső ideál, a múlt század igazi, folttalan példa-embere: Kölcsey Ferenc. Ha van két-három magyar költő, akitől mindenki tud idézni legalább néhány strófát, közülük Kölcsey az egyik. Hiszen nemzeti Himnuszunkat ő írta. Nem nemzeti himnusznak ugyan, de talán éppen azért oly maradandó: hiszen remekmű. S valamiképpen tükrözi azt az eszmeiséget és feladatvállalást is, amelyet szerzője e mű megírása után évekkel a közélet porondján vállalt. A kettő szorosan összefügg: Kölcsey nélkül a Himnusz nem lenne az, ami, s a Himnusznak is kisebb volna jelentésköre, ha Köl- cseynek egész életműve nem állna mögötte. Több mint másfélszáz esztendő lepergett a költő halála óta, de a költő, a gondokodó, a politikus fénye nem fakult. S ma, a kétszázadik születésnap tájékán legalább annyira időszerű, mint Kölcsey Ferenc portréja tok bonyolult és mégis áttetsző hálójában látja önmagát és lát bennünket is, egyedekként s a magyarság tagjaiként is. Kölcsey műve arra kényszerít bennünket, hogy szembesüljünk igazságaival, hogy megpróbáljuk az ő gondolkodói és erkölcsi szintjére feltornázni magunkat, s bár e feladatot okkal érezhetjük lehetetlennek, a megfutamodás, amit rendre választunk, mégiscsak gyávaságból és gyengeségből fakad. S ha valamennyit mégiscsak felérünk és megértünk mindabból, amit ő képviselt, azt kell csüggedően belátnunk, hogy a magyar világ milyen irgalmatlanul keveset változott az akkori idők óta. Ha Kölcsey később élt volna, ha ma élne, ugyanaz a gyanakvás és gáncsos- kodás venné körül - talán még családja körében is, s ha ma kéne egyetlen szemébe néznünk,.bizony sütne, égetne az, hogy szégyenkezve fordulnánk el. S ő ránk szólna, hogy emeljük csak fel a fejünket, nézzünk szembe a tényekkel, nézzünk szembe az igazsággal, és: cselekedjünk. Nem hebehurgyán, hanem célszerűen, a haza és a haladás szolgálatában. S ez a szolgálat nem egyik vagy másik féligazság hirdetését és követelését jelenti csupán. Kölcsey Ferenc hagyományban és újításban, nemzetben és Európában, magas kultúrában és népművészetben gondolkozott egyszerre, őse volt minden leendő népiesnek és minden leendő urbánusnak, de oly módon, hogy tudta és mívelte az egyetlen igazságot, amely nem megoszt, hanem egyetlen ügy érdekében egyesít, s patriótává nemesít minden hasznos érzelmet és gondolatot. Nem szebeállító, hanem egyeztető-ki- egyenlítő tehát Kölcsey gondolkodás- módja, s ebből következik alkotásainak és politikai cselekedeteinek minden lényegi ismérve. "Hazát kell nektek is teremteni!" - irta 1848-ban Petőfi Sándor, de ezt cselekedte Kölcsey is, s azóta is, nemzedékről nemzedékre hagyomá- nyozódik a máig elvégezetlen, s így talán már végleg elvégezhetetlennek gondolt feladat. Kölcsey példája, s a többi legnagyobb magyar példája azonban azt bizonyítja, hogy nincs elvégezhetetlen feladat, csak szerencsétlen korok és gyenge emberek, letorkolt nemzedékek vannak, s egy nemzet helyett az egyetlen ember kimondhatja ugyan az igazságot, ám uralkodóvá is tenni azt, nem lehet képes. Ahhoz a nemzet egészének tevékeny munkálkodása szükségeltetik. Ennek az országnak tízmillió Kölcsey-tanítvány lehet igazán a segítségére! Vasy Géza Kölcsey Ferenc: A Szabadsághoz Nyisd fel ó lángoló kebeled dicső Hölgy, Nyisd fel a küzdő szeretőre kebled, Fennröpűltedből kegyesen mosolygván, Égi Szabadság! Nekem is forrtak szemeimben égő Könnyek, éreztem haza szent szerelmét. Ints, zajos habként dagadozva várom Lengeni zászlód. Járom a gyáván! ki remegve futja Fenndicsőséged ragyogó világát, S megszokott rabság, kezein tudatlan Csörgeti láncát. Átok a gyáván! ki nevedre borzad, Mert gyakor szélvész kavarog fölötted, Mert halál hörgés diadalmi pályád Mennyei bére. Szállj ki felhődén, s noha szózatod mint Villogó szélvész dörög is körülem, S zöld borostyánod noha fürteid közt Vérbe füredi is: Kellemed látom, s dobog érte mellem, Csókodat várom szerelemben égve, Csókodat szomjún epedő ajakkal Jer, ne tagadd meg! Cseke, 1825. dec. V ______________________________________________) L é gy már egy kicsit alternatív, mondja apa, szeretnék elszívni egy cigarettát, és beszélnem kellene anyáddal is. Apa nekem mondhat akármit, én meghallgatom, ennyi engedményt valóban megtehetek én is, aztán kijelentem, hogy Sára tásárolni megy, és nyakamban a kék táskával törtetek is a kijárat felé. Ezt a határozottságot apától örököltem, amire büszke is apa, bármennyire nehezére esik. Én úgy vagyok vele, hogy ha valamit elhatározok, akkor azt rögtön meg is csinálom, mielőtt még meggondolnám magam, és ezer kifogást találnék vagy találni hagynék. Tásárolunk. és kész, ha mondom, ami a táska és a vásárolni szóból lett, mert nem kell mindent agyonbeszélni, amiről apának is ez a véleménye, anya nagy bánatára, akiben ha megfordul egy gondolat, apa már meg is csinálta. Amivel nem azt akarom mondani, hogy anyában lassan forog, hanem hogy apában olyan gyorsan, ha van neki. így aztán sokszor az is előfordul, hogy apa saját magát szorítja sarokba, amivel megint nem akarok olyasmit állítani, hogy mindig a saját dugájába dől. De elég gyakran. Mostanában például kőművesmesterséget űz anya házában, ami abból áll, hogy újravakolja a szobákat, ami kettő, és ez elég fáradságos meló, de mielőtt még túlhajszolná magát apa, megáll pihenni, és amíg pihen, megkeveri a maltert. Ilyenkor egy hétig alig látom, aminek az a dugája, hogy a következő héten nem hajlandó semmit csinálni, csak velem meg Pocakkal bíbelődik, mert csak erre van energiája. Ami nem semmi, ha meggondolom, csak közben a ládában megköt a malter. A duga dugája majd az lesz, hogy a fehérre meszelt falak nem sokáig maradnak fehérek, mert kiüt rajtuk a víz és a penész, ami a hőhíd miatt van, és így lesz ez még húsz évig. Az, hogy így lesz ez még húsz évig, apának egy szavajárása, ami megmarad neki, és amikor majd egyszer megkérdezem tőle, hogy honnét tudta mindig előre, hogy így lesz, azt fogja mondani, nem nagy dolog, lányom, alexanderdumas is tudta, és legfeljebb téved az ember, ha előrelátó, és bizony, nem árt néha tévedni, ha nem túl kilátásos a jövő. Nekünk a jövő sosem lesz túl kilátásos, ezért táncolunk mindig pengeélen, ami számunkra remény, csak nem sok köze van a valósághoz, ami egy szerencse, hiszen a valóság csak gúzsba köti az embert, ezzel pedig mi is úgy vagyunk, mint a népek, hogy nem szeretjük, ez pedig törvénytelen. Apa azt mondja, nem baj, hiszen nem változhatunk annyiszor, ahányszor a törvények, ezért aztán életünk végéig megmaradunk olyanoknak, amilyenek vagyunk, és ez bizony nem tetszetős dolog, és elég nehéz. Apa pontosan tudja, életének hol voltak azok a sorsfordulói, ( Kölcsey Ferenc: Országgyűlési napló (részletek) volt alkotó esztendeiben. Időszerű akkor is, ha erről csak kevesen és keveset tudnak, s a többség esetleg úgy véli, hogy inkább csak kegyeleti aktusról van szó, a kötelező emlékezésről. Ha szükséges, legyünk kegyeletsértő- ek is akár, de soha ne öncélúan. S Kölcsey Ferenc esetében nem őt sértenénk meg, csupáncsak önmagunkról állíthatnánk ki szegénységi bizonyítványt. Sértésekhez, hántásokhoz, értetlenséghez, kirekesztéshez különben is életében annyiszor volt balsors adta szerencséje, hogy az utókor közönye ehhez képest csak szúnyogdöngicsélés. De hát miért van akkor, hogy bár rögzítjük magunkban a nagy magyarok sorában az ő nevét, e névhez alig tapad konkrét ismeret, személyes élmény? Az időbeli távolság tenné? S az, hogy viszonylag korán meghalt, s az ő igazi korszakának, a reformkornak a leglángolóbb évtizedét, az ezernyolcszáz- negyvenes éveket már nem élhette meg, nem dolgozhatta végig? S az újabb legnagyobbak elhomályosították az ő nevét? Valami indokoltsága ezeknek a szempontoknak is lehet, de végül is féligazságok csak. Vagy talán az volna az igazi magyarázat, hogy Kölcsey stílusa, az érett művész kifejlett romantikája eléggé idegen a mai olvasótól, aki se pátoszt, se lángoló érzelmet nem kíván. Valami indokoltsága ennek is lehetne. A legfőbb ok, úgy gondolom én, mégiscsak az, hogy Kölcsey rólunk beszél, magyarokról, hogy hatalmas és bízvást egyetemesnek és korszerűnek nevezhető műveltségének birtokában gondolkodik mind a végső, mind a néphez és korhoz kötött igazságokról, s e gondolaPozsony, december 11-én 1832 Köpcsényben szekerembe fogott a sváb, s nem a legjobb úton döcögtetett Pozsony felé. Sűrű köd borító a hólepte vidéket, s a homályon keresztül búsan emelkedék előttünk a királyi vár puszta falaival; s akaratom ellen tolakodott a kérdés lelkembe: ha mindennek, ami az utcai por felett magasan áll, rommá kell-e válnia? Nekem legalább úgy látszik; épület, ami lenn áll, és ember, aki lenn mász, meglehetősen virágzik; de a fennemelkedőt sok minden rongálja, de a fennemejkedő- re sok minden görbén néz. És nem méltán-e? Hiszen már csak az, hogy reá alolról felfelé nagymeresztéssel lehet tekinteni, büntetést érdemlő helyezet. Miért nem vonja magát össz- ve? miért csinál a mindennapi termeteknek alkalmatlanságot? Ez idvességes gondolatokkal mu- latkozám, midőn a Dunaparti lombtalan fák mellett szekerem a töltésre fel- kanyarodék. Kocsisom megállóit, s a kárpiton bizonyos szőke fej toló be magát, s németül kérdé nevemet. Vélitek talán, hogy megütköztem? Nem, édes barátim! Mikor életemben először magyar ruhát szabottam, németül alkudtam a szabóval; mikor először magyar versecskét nyomattam, németül írt kötelezést íratott alá nyomtatóm; mikor először magyar leányba szerelmes valék, németül kellett hozzá édes szavakat firkálnom: s mindezek után mi különös van benne, ha a magyar vármegyei követ, az országgyűlési küszöbén németül kérdezte tik ki? És hogyan is volna okunk panaszra, hiszen az emberek mindent tesznek, ami városunkat a magyar képviselői testnek kedvessé tegye. Való, hogy aquarterium diétáié céduláján minden nyelv'van, csak magyar nincs; való, hogy úton-útfélen arc, termet és hang idegen országi; való, hogy magyarságod Törökországból jött tüneménynek nézetik, s több efféle; s nem elég haladás-e ez egy századra? (quarterium diétáié - országgyűlési szállás, forspont - előfogat) December 13-án 1832 Még a nádor nincs itt, az egymás után érkező követek téli.lakaikat ren- delgetik; s én szobámba zárkózva gondolkozom a hazámról, melynek nevében jöttem munkálni, és minden bizonnyal - küzdeni. íme, ez a haza, mely gyermekségem álmaiban, mely ifjú és férfi korom érzelmeibe lángvonásokkal szövé szent képét! ez a haza, melynek dicsőségéért meghalni oly régi s oly szép gondolata vala lelkemnek; s melynek háromszáz évű sebeit szívem alatt ezerszer érzem megújulni! Ez a haza, mely Plutarch hőseit olvastomban egyetlenegy ideála vala az ifjúnak; melynek nevével összeolvadt kebelemben minden, amit hit és remény, hűség és szerelem - minden, amit az emberiség legforróbb és tisztább érzelmei nyújthatnak. És e hazáért szenvedett Hunyadi hálátlanságot és üldözést; e hazáért rohant Szondi a halálba; e hazáért patakzott a Zrínyiek vére, e hazáért választott sok nemes önként számkivetést, szerelemből fosztván meg magát attól, amihez élte minden boldogságát kötötte. S te mitfogsz érette tenni? Mit fogsz tenni most, midőn álmok helyett való pálya nyílik előtted? Lesz-e bátorságod szembeszállani minden akadállyal, mik az új, isméretlen pályázó útát ezerfelől elzárják? Fogsz-e tűrni hálátlanságot és félreértést, kiért a szenvedés óráiban meleg könnyek hullottak, s kinek szeszélyeit is kedvező pillantások szelíden fogadták? De fogsz-e ostromot is állani a kísértések közt? Fogsz-e híven maradni, ha tántorodásodra bér tétetik? Fogsz- e szél és hab ellen küzdeni, ha minden elhágy; ha bűnnek mondatik, amit angyalod kebled mélyén sugall, ha minden való és jó, minden szép és nagy legyőzetve sűlyedez? Oh, jól érzem én, mit és mennyit kellene tennem; te pedig ott fenn, vagy itt benn, ki mindeddig tisztán megörzéd e kebelt, adj segédet mindvégiglen! ahol elmehetett volna másfele, mint amerre jött, és akkor most nem itt tartanánk, ami nem nosztalgia, csak beismerés, mert nagyon veszélyes dolog, ha saját magának is hazudik az ember, ammiről nem mindig tehet, mert sokszor nem is tudja. Apa se tudta mindig, de egyszer találkozott valakivel, és az felnyitotta apa szemét, hogy befele is lásson, mert a múlt nem kívül van, hanem belül, és folyamatos, amikor az ember tudja, hogy a múltjából él, csak sokat kell gyakorolni. A népek sokszor sóhajtoznak apának arról, hogy ha még egyszer újrakezdhetnék, de apa már lemondott arról, hogy megálvoztassa őket, mert tudja, hogy nagyon vissza kellene menni az időben, amitől szerintem csak mi nem félünk, viszont visszamenőleg nem is akarunk változni. Nem is lenne normális dolog, mert például, hogy én milyen vagyok és leszek, az nem csak apán és anyán múlik, hogy mit szeretnének, hanem hogy ők milyenek lettek az én nagyapáim és nagyanyáim következtében, ami azt jelenti, hogy mit tudnak, tudni és kívánni valamit pedig egymástól nagyon távol áll. Apa apájának és anyjának például még fogalmuk se volt az interakcióról, viszont a nadrágszíjat nem csak arra használták, amire való. Apa szerint ez még nem volt olyan nagy baj, mert jobb, ha az ember hozzáedződik a fájdalmakhoz, hogy később kibírja azt is, ha netán a fejét vennék. A baj az volt, hogy ha mondjuk délben megkapta az ő nyaklevesét az ő anyjától, az még nem volt elég, hanem este is megkapta az ő nadrágszíját az apjától. Az pedig már nem is baj volt, hanem egyenesen bűn, hogy ezt a külön bejáratú nadrágszíjat mindig apának kellett kifűznie az ő apja nadrágjából, és tisztelettudóan az ő apja kezébe adnia, aztán szépen letolni a saját nadrágját, pucér fenekét tisztelettudóan úgy fordítani, ahogy azt megtanították vele. A nadrág letolása, persze, azért is volt, mert apának azidőtájt csak egy nadrág jutott két évre, és vigyázni kellett rá nagyon. A nadrágszíjra is vigyázni kellett, de aztán jött a gazdasági fellendülés, és apa apájának új szíjra is futotta, a régi meg oda került szögre, a kamraajtó mögé, amit ettől kezdve apa csak kisszékére állva ért el, és tudott levenni egy darabig, de aztán nőtt, nődögéit, és egy idő után nem volt már baj az eléréssel, kisszék nélkül is tisztelettudó tudott lenni. Apa elég sok nyaklevest és seggreve- rést kapott életének egy meglehetősen hosszú szakaszában, ami nem azt jelenti, hogy olyan égetnivalóan rossz kölök,volt, hanem azt, hogy az ő apja és az ő anyja is ilyenképpen nevelődtek, és a családi hagyományt igyekeztek továbbörökíteni. Apában azidőtájt alakult ki az a görcsös félelem az erőszaktól és a megaláztatástól, ami még ma is hat, és jól megfigyelhető kézremegés formájában manifesztálódik, ha például igazoltatja a rendőr, vagy levelet kap Kisrakás és Nagyrakás anyujától, ami a stílus, mint emberi megnyilvánulási forma miau van. Apa később majd elismeri, hogy nevezett jelenségek nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy ő személy szerint nem sok perspektívát látott a Való Életben. Manapság egyedül nekem meg Pocaknak van némi perspektívája, mert apa azt mondja, mire megnövünk, még akármi is lehet. Ez egy elég homályos cél, ám manapság az se semmi, ha máról holnapra tud gondolni az ember, de apa és anya közben nem fecsérli az idejét, saját dugáiból tanulva többfunkciójú gyerekeket nevelnek ki bennünk, és szándékuk szerencsésen egybeesik azzal, hogy anya és apa számára mi vagyunk az egyetlen elképzelhető perspektíva. Apa, miközben elég sok alternatív cigarettát szív, gyakran beszélget anyával ilyesmiről, amit én kihallgatok, mert sok új szó van benne. A szavakat illetően kezdek önellátó lenni, ami apa szerint beleillik a mi családi elképzeléseinkbe. Családi elképzeléseink között szerepel, hogy jó volna bebútorozni anya lakását, és az úgy is lesz, mert egészen ügyes ágyakat és szekrényeket faragunk mindenféle lim-lom fából, csak anya győzze kivárni. Anya viszont közben egész ügyesen megtanul varrni, amire apa és én indirekt módszerekkel vezetjük rá, úgy, hogy a bútorokból elég sok szög áll ki, amikre mindig akkor akadnak föl a ruháink, amikor nem akarjuk, különben a ruhák nálunk rendesen szanaszét hevernek, és addig nem is lesz baj velük, amíg a szekrénybe nem kerülnek, a szögek közé. A pa, mégegy szög, mondja majd anya fém és szövet találkozásakor, mire apa energiától duzzadó szavakkal nyugtatja meg, hogy jó, majd elgörbítjük, amiben egy elég rugalmas határidő rejlik."
