Új Néplap, 1990. július (1. évfolyam, 72-97. szám)

1990-07-07 / 77. szám

Nemzetközi körkép 1990. JULIUS 7. Megszűnt a Checkpoint Charlie a berlini fal mellett. Csaknem három évtizedig működött ez a híres ellenőrzőpont a kettéosztott városban, és számtalan menekülési kísérlet színhelyéül szolgált. Fotó: DaD/dpa Megszületett a német valutaunió Az egység első napjai Az NDK-nak olyan bűvész- mutatványt sikerült végrehajta­nia július elsején, amelyért osz­tatlanul irigyelheti a többi közép- és kelet-európai „testvéror­szág”. A kisebbik német állam máról holnapra konvertibilissé tette valutáját, és fogyasztói pa­radicsommá varázsolta a június­utolsó napjaiban meglehetősen sivár képet mutató üzleteket, áruházakat. A mutatvány szép­séghibája, hogy a copyright az NSZK-é, amely aligha lesz haj­landó ilyen önzetlen gesztusra a többi néhai szocialista országgal szemben. A keletnémeteknek elseje óta tehát valódi Remény pénz lapul a tárcájukban: a nyugatnémet Bundesbank 25. milliárd márkát (6000 tonna bankjegyet és 500 tonna pénzérmét) szállított az el­múlt napokban az NDK takarék- pénztáraiba, bankjaiba és posta- hivatalaiba. A júniusban számla- nyitás és pénzbefizetés végett (készpénzt senkinek nem válta­nak át DM-re) sorban állt polgá­rok vasárnap óta újból várakoz­nak. Ezúttal az első kész- pénzösszeg fölvétele vonzza őket a takarékpénztárakhoz. Aki már fölvette a 2000 már­kában maximált gyorssegélyt, az hétfőn áruval megrakott boltok­ban dönthette el, mire adja ki éle­te első, állampolgári jogon szer­zett nyugatnémet márkáit. Nem­csak Theo Waigel nyugatnémet pénzügyminiszter vasárnapi in­telmeinek, hanem bizony az áraknak is tulajdonítható, hogy a (még) NDK-polgárok mértékle­tesen bánnak az új pénzzel. Az első meglepetés a vasárnap is nyitva tartó utcai büfékben érte a kuncsaftokat. Az Alextreff ne­vű közkedvelt helyén, alig száz méternyire a berlini tv-toronytól, a jólismert Bratwurst (sült kol­bász) a korábban megszokott 1,40 DdM helyett 3,80 DeM-be került. Egy feketekávéért 80 pfennig helyett 2,50 DeM-et kel­lett fizetni. A meglepetések sora hétfőn reggel, a Kaufhalléknak nevezett közértekben folytató­dott. Egy liter tej (korábban 0,66 DdM) immár 1,07 DeM-be ke­rül. A pénteken még 54 pfenni­gért árult bamakenyér (1 kg) új ára 2,80 DeM. A sertéshúsok ára átlagosan 3 márkával emelke­dett, míg a marhahúsoké a há­romszorosára nőtt (12-13 DdM helyett 39 DeM). Valamelyest olcsóbbak lettek a sajtok - példá­ul 1 kg Gouda sajt pénteken még 10,85 DdM volt, hétfőn viszont 9,90 DeM-be került. A napi fogyasztási cikkek - a szubvenciók megszüntetésének következtében - általában drá­gábbak lettek. Ezzel szemben többnyire csökkent az áruk a tar­tós javaknak. Míg korábban az Exquisit boltokban alig lehetett találni márkás cipőt 200 DdM alatti áron, addig a nyugatnémet Leiser cég új kelet-berlini üzleté­ben nagyon szép modellek kínál­ják magukat 39-119 márkáért. A háztartási gépek esetében is lefe­lé módosultak az árak: míg az NDK-gyártmányú kombinált fa­gyasztó-hűtőszekrény március­ban 3400, majd májusban 1900 DdM-be került, addig ma egy ha­sonló kaliberű Siemens masina 995 DeM-ért kapható. A szaküzletek és áruházak kí­nálatát a hétfői első benyomások alapján nagyobbrészt nyugatné­met termékek adják. Az egykori Centrum-áruházak (névtáblájuk júniusban lekerült a homlokzat­ról) például a Hertie-Wertheim áruházcsoporttal álltak össze, míg a Konsument áruházak part­nere a kölni Kaufhof Rt. Bizo­nyos termékcsoportok esetében (például televíziók, autórádiók, CD-lemezek és lejátszók, világí­tótestek) a nyugati termékek 70- 80 százalékkal részesednek a vá­lasztékból. A közértekben a csil- logó-viilogó, színpompás cso­magolású importáruk mellett többnyire eldugott helyen sze­rénykednek a keletnémet termé­kek - ha egyáltalán rendelt még belőlük a boltvezető, és nem állt át teljes mértékben nyugati szál­lítmányokra. A német valutaunió csapdája éppen ebben rejlik: a kereskede­lem és a nyugati szállítók jól ér­zik, hogy az NDK-polgárok mi­hamarabb ugyanolyan fogyasz­tókká akarnak válni, mint odaát élő rokonaik. Ez pedig azt sugall­ja nekik, hogy az igényeket csak­is nyugati árukkal lehet kielégí­teni. A csábítás nagy, a vásárló­erő - ha mérsékeltebb szinten is, mint az NSZK-ban - megvan hozzá. Csakhogy az NDK-beli termékek iránti kereslet vissza­esése hosszabb távon hatalmas gondokat okozhat: egyre több keletnémet cégnek fognak a nya­kán maradni az eladhatatlan áruk, ami végső soron csődhöz, a dolgozók elbocsátásához, tö­meges munkanélküliséghez Ve­zethet. Fokozza ennek veszélyét, hogy a jelek szerint a nyugatné­met ipar eddig inkább csak érté­kesítési piacot, semmint munka­helyteremtő beruházási hely­színt lát az NDK-ban. Erre hívta fel a gyárosok vezető képviselő­inek figyelmét a múlt héten Bonnban a két német kormány­fő. A valutaunió sorsa azon (is) múlik, mennyire lesz foganatjuk Kohl és De Maiziere intelmei­nek. Dorogman László Ki vigyáz az állam pénzére Franciaországban ? A Bastille Operának termé­szetesen szüksége van programi­gazgatóra, s ez jól fizetett állás: évente 630 ezer frankkal jutal­mazzák tevékenységét. 1988 ok­tóberében szerződtettek is erre a munkára egy hozzáértő hölgyet. A bökkenő az, hogy a szerződés visszamenőleges volt: érvényét 1987 októberétől állapították meg, holott akkor a szerződéskö­tő igazgatóság még nem is léte­zett. Lehet, persze, hogy az új igazgató már korábban is ellátta később rögzített teendőit. Igaz, akkor még javában Londonban lakott, de bizonyos, hogy vala­mit kellett csinálnia az opera ér­dekében, máskülönben miért fi­zették volna ki visszamenőleg több mint 41 ezer frankos tele­fonszámláját a London-PáriZs közötti beszélgetésekért, vala­mint 17 útját a két főváros kö­zött, beleértve párizsi szállodá- számláit is, további 42 ezer fran­kért? Hogy a Bastille, mint tulajdon­képpen minden operaház, ráfize­téses, azt előre tudták. Hogy mi­ért érte el mőködtetésének defi­citje már az első, nem teljes év­ben a 297 millió frankot, azt egyebek között az ilyen ügyek mutatják. S aki az ügyet feltárta, nem valami botránylap, hanem a francia legfőbb állami számve­vőszék, a La Cour des Comptes. A testület június végén tette köz­zé hagyományos évi jelentését a költségvetés felhasználásának ellenőrzéséről szerzett tapasz­talatairól és saját kezdeménye­zésére megejtett vizsgálatairól, amelyekről a köztársaság elnö­kének és a törvényhozás két há­zának köteles jelentést küldeni. Az alkotmányos rendelkezések szerint ugyanis a számvevőszék nekik van alárendelve, a kor­mánynak nem. Az eredmény a szokásos: a francia sajtó oldalakon át cikke­zik a meghökkentő vizsgálati adatokról, ostorozza a pazarlást - s kénytelen megállapítani, hogy minden alapos vizsgálat, meggyőző bizonyítás ellenére még mindig vajmi keveset válto­zott a közpénzek felhasználása, még mindig nagy a pazarlás, sok a fejetlenség és a felelőtlenség abban, ahogy a közintézmények az adófizetők pénzével bánnak. A számvevőszék fontos intéz­mény Franciaországban, és je­lentős apparátussal működik. Eredetileg még Napóleon korá­ban hozták létre, 1807-ben, s funkcióját legutóbb 1967-ben szabályozták új törvénnyel, 1985-ben elnöki dekrétummal. Feladata az, hogy utólagos ellen­őrzést gyakoroljon a közpénzek felhasználásáról - pontosabban csak az állami intézményeknél, mert az önkormányzatok pénz­ügyeinek utólagos ellenőrzését a területi számvevőszékek végzik. A testület kötelessége, hogy fel­derítse a költségvetési előirány­zatok felhasználásában mutatko­zó hibákat, esetleges szándékos visszaéléseket, ellenőrizze az ál­lami tulajdonú intézmények pénzügyeit, gazdálkodását. Utó­lagosan ellenőrzi az állami társa­dalombiztosítási alap pénzeinek felhasználását, gazdálkodását, az állami tulajdonban lévő válla­latok működését, sőt bizonyos körülmények között jogában áll az ilyen ellenőrzést olyan ma­gánvállalatoknál, intézmények­nél is elvégezni, amelyek jelen­tősebb állami támogatásban ré­szesülnek. Ennek a feladatának a számve­vőszék igyekszik a legalaposab­ban eleget tenni: 1938 óta meg­jelenő éves jelentései mindig ko­moly gondokra hívják fel a fi­gyelmet. Az idén például megkapta a magáét a pénzügyi lazaságokért, a felelőtlen költekezésért a had­sereg, a haditengerészet és a lé­gierő - egyebek között azért, mert olyan fegyverzetet, felsze­relést szereznek be nagy meny- nyiségben, amelynek nem szá­molják ki előre működtetési költségeit - az oktatásügy, mert az egyetemek amúgy is szűkös költségvetésével rosszul gazdál­kodik, az állami villamos- és gázipari vállalat, amely feles­legesen túlkapacitásokat épít ki, az autópályákat működtető ve­gyes vállalat, amely hatalmas jö­vedelmet (a francia autópálya­használati díjak alighanem a leg­magasabbak a világon) nem használja ki megfelelően, olyan fejlesztéseket hajt végre, ame­lyeket a forgalom később nem indokol, az állami betegsegélyző pénztár, mert túl nagy adminiszt­rációt tart fenn nagy költségért... A lista igen hosszú: a számvevő- szék alapos munkát végzett. A rossz tanuló, Albánia Tavaly pszt idézik a mostani albániai események: emberek százai kétségbeesetten menekül­nek külföldi nagykövetségekre - ezúttal Tiaranában -, a rendőrség golyózáporral próbálja vissza­fordulásra kényszeríteni a töme­get, ám többségüknek mégis si­kerül átjutni a falakon. Akkor és ottj, Berlinben és Prágában ha­sonló dráma zajlott: akik fellá­zadtak, így szavaztak a sanyarú sorsukért felelős rendszer és ve­zetőik ellen, a remélt menekülés­ben látva az egyetlen kiutat. Szovjet jégtörő-turizmus Murmanszkból az Északi-sarkra. A hidegháború elmúltával békésebb vizekre evez­nek a szovjet atomjégtörő flotta hajói: ha az üzlet beindul, az Északi-sarkra szállítanak majd vállakozó kedvű és vastag pénztárcájú turistákat, vagy idővel nyugati teherhajókonvojokat kísérnek át az északi vad vizeken. A jégtörő-turizmus kitűnő üzleti fogás: az első utasok (nyugatnémetek) fejenként 35 ezer márkáért utazhatnak majd az Északi-sarkra Murmanszkból, egy július végén kezdődő kéthetes túrán. Az illeté­kesek szerint ez nem egyedi érdeklődés, megkeres­ték már őket Kanadából és az Egyesült Államokból is. A murmanszki hajóépítő társaság rendszeres járat beindítását tervezi, ami júliustól Európát kötné össze Japánnal. Az „északkeleti átjárón” átkelni mind­össze 25 napig tart, így tíz nappal rövidül az út, amit eddig a Szuezi csatornán keresztül kellett megtenni. A tervek szerint egy 18 ezer tonnás teherszállító hajó közlekedik majd az északkeleti átjáróban, júliustól októberig, minden hónapban egyszer. A nyugati hajók kísérésére vonatkozó murmansz­ki kérés Moszkvában mindeddig nem talált meghall­gatásra, mivel a vízi út mentén szovjet katonai léte­sítmények vannak. Bár az atomjégtörők biztonsági szempontból nem kis aggodalmat váltanak ki a szov­jet távol-keleten, a flotta hat hajója 30 éve baleset- mentesen működik - nyugatja meg az újságírókat Nyikolaj Krilov, az 52 ezer lóerős Tajmír 42 éves kapitánya, s egyben cáfolja a Lenin-jégtörő 1970-es nukleáris balesetére vonatkozó nyugati állításokat. A Lenin csupán felújítási munkák miatt állt több évig a dokkban - mondja. A szaunával, fedett uszodával, sportcsarnokkal, könyvtárral, sőt színházzal felszerelt jégtörők való­ban luxusoázisnak számítottak az örök télben, a hajósélet azonban így is kemény volt. A fedélzeten szinte állandóan akadt tennivaló, a folyamatos jég­törés pedig állandó zajt és vibrációt jelentett. Hogy mégis elviselhetőbbé tegyék mindezt, a Tajmíron például mindenkinek külön kabinja volt, s a család­dal is közvetlenül lehetett beszélni telefonon. A kíváncsi újságíró a Tajmír pihenőszobáiban élénkzöld műanyagból készült dísznövényutánza­tok talál, a folyosókon hegyi tájakat ábrázoló posz­terek idézik a szárazföldet. A hajó 110 fős legénysé­géből 15 nő, akik konyhai és takarító munkákat látnak el. A személyzet négy hónapot dolgozik, né­gyet pihen. Atomjégtörőn dolgozni az átlagfizetés többszörösét jelenti, - mondja Krilov, - csak éppen nehéz otthon elkölteni - teszi hozzá tréfálkozva. Miért tettek fel mindent egy lapra a menekülők? Hiszen az albán kormány, ha rendkívül óvatosan is, de tett néhány lépést a szabadabb társadalom felé. Enyhítette a drákói BTK egyes rendelkezéseit, útleveleket ígért (kisebb számban már adott is) a kivándorolni szándékozóknak vagy az egyszerűen csak turista- útra igyekvőknek. Sőt, burkoltan kimondatott: ma már nem számít politikai bűnnek, ha valaki nem a kormánypárt eszméiben hisz, és, mondjuk új pártot akar alapí­tani. A tavasszal Albániában járt külföldi politikusokat mindig ar­ról igyekeztek meggyőzni a tira­nai vezetők, hogy szándékuk végleges, Albánia szeretne be­kapcsolódni az európai együtt­működési folyamatba. A Tiraná­ban napvilágot látott nyilatkoza­tok szerint felülvizsgálják kap­csolataikat, szorosabbra akarják fűzni a szálakat több kelet-euró­pai állammal. Ám otthon eköz­ben egyre több hír érkezett a „nyugtalankodókról”, akiket Ramiz Alia és az általa irányított vezetés következetesen huligá­noknak, csavargóknak és lumpe­nelemeknek nevez, mint a mos­tani követségfoglalókat is. Má­jusban azonban már nem tudták elhallgatni, hogy az északi bá­nyavidékeken bérsztrájkot tar­tottak a bányászok, hogy június­ban a francia nagykövet járt köz­ben egy politikai menedékjogot kérő albán fiú ügyében, hogy tu­catjával szöktek át az emberek a görög határon. Lábukkal szavaznak tehát az albánok, de ez nem nagy megle­petés annak, aki tudja: kevés a változás az országban, a min- . dennapokat még mindig a szür­keség jellemzi. Sivár az árukíná­lat, lomha a termelés. Egyáltalán nem csoda, ha az olasz tévén és friss popzenén nevelkedő fiata­lok mást akarnak. Több munkát, jobb fizetést, árukat, az engedé­lyezett világlátáshoz valutát, és persze európaibb életkörülmé­nyeket, törvényekben garantált további jogokat. Mintha rossz tanuló lenne Al­bánia. Mintha nem venné komo­lyan a történelem intését. Mintha a mostani sortűz ugyanazt a te­hetetlen dühöt jelezné, amivel Berliben, Prágában, Szófiában szemlélték, amint porba hulla­nak a csillagok, amint össsze- csuklik a rendszer. Óvatos a vezetés, mintha tojá­sokon lépkedne. Európát azon­ban nem hatják meg az ígéretek. Az emberi jogok, köztük a poli­tikaiak, a kivándorlás, a szabad mozgás joga szent és sérthetet­len. Alig egy hete, Albánia stockholmi nagykövete is így vélekedett az európai együttmű­ködési folyamatba illeszkedő és az emberi dimenzióval foglalko­zó koppenhágai értekezleten. Igaz, a nagykövetet még nem en­gedték oda a tárgyalóasztalhoz, csak megfiggyelőként lehetett jelen a teremben. Nem túl nagy kockázat megjósolni: ha Albáni­ában továbbra is a fegyvereké lesz a szó, és megtorpan az ép- penhogy csak megindult demok­ratizálódás, az albán nagyköve­tet még sokáig nem engedik a közös európai asztalhoz. Mester Nándor

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom