Új Néplap, 1990. július (1. évfolyam, 72-97. szám)

1990-07-25 / 92. szám

1990. JÚLIUS 25. Néplap 5 Nyári séta a jászberényi állatkertben Fotó: N. Zs. Vita a Rushdie-film betiltása körül A döntéssel a " sátáni szerző" sem ért egyet Továbbképzés órakedvezmény nélkül A nyelvtanárok átképzésének problémái Két dologról szeretnék ki­emelten szólani: egy mai témájú tévéfilmról, melynek hétfő este volt a premierje és a Napzárta adásáról, amelyben egy reklám- szakember mutatkozott be ér­dekfeszítően, izgalmasan. Fagylalt, tölcsér nélkül "A kiskamasz fiú (Csaba) és az egyedül álló anya (Mária) törté­nete nem rendhagyó történet. Mégis izgatott és foglalkoztatott, különösen most, amikor a hét­köznapjainkat át- meg átszövi a politika, s úgymond történelmi pillanatok sorozatát éljük. Mert a. nagy történések árnyékában, s azoknak kiszolgáltatva azért zaj­lik a mi kis életünk is, munkahe­lyi konfliktusaink, családi drá­máink, melyek ha nem is olyan zajosak, nem is olyan látványo­sak, de legalább olyan fontosak. Mária és Csaba küzdelme egy­mással szemben, egymásért, leg­alább annyi kudarccal és siker­rel, fájdalommal és örömmel, nyereséggel és veszteséggel jár a mindennapok mikrovilágában, mint egy ország küzdelme ön­megvalósításáért a történelem­ben. De ez utóbbi aligha sikerül­het a Máriák és a Csabák nélkül." Okos szavak, a tévéfilm rende­zőjének szavai az elkészült mun­kához. A vállalkozás erkölcsi szándékát éppúgy tükrözik, mint a művészi látásmód tisztaságát, sőt a művész magatartását is ki­fejezik, melynek lényege a min­dennapok valóságához való köz­vetlen odafordulás, a meghatáro­zó időszerűség. Régen láthattunk képernyőn művészi alkotást, amelyben oly elevenen lüktetett volna mai hétköznapjaink élete, amely az emberi világot oly ér­zékletesen ábrázolta volna, mint Felvidéki Judit filmje; amelyben nemcsak egy Balaton-parti nya­ralóközösség mikrovilága eleve­nedett meg finom, apró megfi­gyelésekből kimunkálva - jelleg­zetes, tipikus helyzetek és tipi­kus figurák egész sora vonul fel, ugyanakkor különböző életfelfo­gások is megvillannak, amelyek­nek fényében a kamaszfiával együtt élő és küszködő asszony sajátos helyzete még tisztábban rajzolódik ki. Ennek a szomorú vagy szomorkás asszonynak a sorsa, aki erősen kapaszkodik gyermekébe, aki viszont ka­maszként rendre tiltakozik az anyai ragaszkodás ellen, hisz ő is szeremé már a maga útját járni. Egy finomlelkű asszony sorsa, aki átéli az anyagi szűkösség fe­szültségeit - takarékosan kell él­nie! -, aki elromlott házasélete után vágyik valami szebbre és jobbra, lelke legmélyén remé­nyeket táplál, de úgy tűnik, mindhiába. Ő itt is, ebben a fel­szabadult nyári világban, ahol különböző módon keresnek má­sok társakat maguknak, és lubic­kolnak az örömökben, ő magá­nyosan, szinte elszigetelve tölti napjait. Nem tud, nem képes fel­oldódni az üdülés légkörében. Talán mert különc lenne? Ter­mészete akadályozná meg ben­ne? Az is, de amit a film erényé­nek tartok: ennek a felszínes vi­dámkodástól távol álló asszony­nak a sorsában Felvidéki Judit valami általánosabban lényege­set is ki tud fejezni, egyfajta tár­sadalmi közérzetet, amelynek nagyon is megvannak a maga er­kölcsi, anyagi, szociális okai. Ahogy például Kútvölgyi Erzsé­bet, Mária asszony megformáló- ja a virágos asztalnál egyedül maradva (fia az apjához rohant fel Pestre, hogy megkeresse) a távolba néz, tekintetében nem csupán egy elhagyatott ember permetező szomorúsága, hanem egy feszültségekkel terhes világ komorsága, elgondolkodtató va­lósága is megjelenik. A kis- és a nagyvilág találkozik ebben az el- révedő tekintetben! A kicsi és a nagy, amely sohasem szakítható el egymástól. Való igaz, a történet nem rend­kívüli. De ahogy a kis, apró dol­gokról beszélve, olykor már-már fecserészve könnyedén, feltárja a film az emberi mélységet egy- egy adott pillanatában - az igazán rendkívüli. És itt kell megemlíte­ni az anyát alakító színész, Kút­völgyi Erzsébet egészen kiváló teljesítményét; ilyen őszinte át­éléssel, ennyire hitelesen és megragadóan rég nem láttam megformálni képernyőn szere­pet! De ha már a színészi játék került szóba, az is ritka gyermek­színésztől, amit Seszták Sza­bolcs produkál. Milyen pontosan hozza a kamasz indulatait, érdes­ségét és vagányságát, olykor már-már kegyetlennek is tűnő vad játékait! A téma időszerűsége, a gondo­lat maisága és frissessége, a játék természetessége, az előadásmód könnyedsége - mind-mind eré­nyei közé sorolható a már Prágá­ban és Veszprémben díjazott té­véfilmnek. Az év eddigi legsike­resebb bemutatójaként könyvel­hetjük el. Reklámról francia szemmel A politikai reklámnak soha nem volt még akkora keletje, mint mostanában. S aki megszó­lalt a Napzártában, épp e terüle­ten "császár". Bár, ahogyan val­lotta, foglalkozása a reklám, a politika viszont számára csupán szórakozás. Olyan szakembert szólaltatott meg a tévé, akinek szakmája a "politikuscsinálás". Oroszlánrésze van például Mit­terand elnök imázsának megte­remtésében, ő találta ki a "nyu­godt erő" szlogenjét, s a francia elnök ezzel a jelszóval vonul be a halhatatlanságba. Őt kérték fel Walessa népszerűsítésére, aki az ő tanácsára tett fel zöld szemü­veget, így állítván magát szembe a sötét "okulárét" hordó Jaru- zelskyvel. Igen tanulságos volt, amit Jacques Séguéla reklámszakemberként elmon­dott. Hogy például egy politikus akkor hódíthatja meg igazán a közönséget, ha önmagát adja, személyiségének varázsát kama­toztatja, s nem kíván hamis sze­repet játszani. (Szavait igazol­hatja napjainkban a Fidesz-veze- tők népszerűsége!) Megszívle­lendő az is, amit a tömörségről fejtett ki, állítván, hogy leghatá­sosabbak a kétszavas jelszavak, amelyekben ráadásul még ellen­tét is megtestesül. Lásd a "nyu­godt erőt", melyben a nyugalmat kifejező nyugodnál szemben a dinamizmust tartalmazó erőkife­jezés áll. Ugyancsak elgondol­kodtató, amit a politikusok kül­sejéről, vizuális benyomásairól mondott, hogy tudniillik a sze­mélyiséghez illő öltözéknek mekkora szerepe lehet a rokon- szenv ébresztésében, avagy el­lenkezőleg az ellenszenv táplálá­sában. S ismét csak a francia el­nök példáját idézte, akinek szo­lid eleganciájában a szellem ha­talma testesül meg rokonszenve­sen - ellentétben a hivalkodó, a pénz hatalmát fitogtató öltözékű urakkal. Nos, Séguéla úr jött és meg­győzött: a jó reklám csak tisztes­séges lehet, s ezen belül szelle­mes, ötletes, találékony, tömör, és lényegretörő. És csak azt lehet reklámozni, népszerűsíteni, ami létezik; ami nincs, azt a reklám se helyettesítheti. Valkó Mihály Heves vitát váltott ki Nagy-Bri- tanniában a "Sátáni versek" szer­zőjét, Salman Rushdie-t megsze­mélyesítő pakisztáni film video- változatának betiltása. A brit film­minősítő testület a Scotland Yard kérésének eleget téve tiltotta be a videofilm nagy-britanniai terjesz­tését azon a címen, hogy az súlyo­san rágalmazza az indiai származá­sú írót és alkalmas gyűlöletkeltésre a brit állampolgárságú szerző el­len. Salman Rushdie másfél éve rej­tekhelyen él rendőri védelem alatt, miután Irán néhai vallási vezetője, Khomeini ajtollah "halálra ítélte" az iszlám meggyalázásának minő­sített könyve miatt. Irán tavaly áp­rilisban szakította meg diplomá­ciai kapcsolatait Nagy-Britanniá- val, mivel a brit kormány nem volt hajlandó elítélni a szerző művét és betiltatni teijesztését. A szigetországban élő másfél milliós muszlim közösség vallási vezetői tiltakoztak a videofilm be­tiltása ellen, egyoldalúsággal és részrehajlással vádolva a brit ható­ságokat. Szóvivője útján Salman Rushdie is tiltakozott az előzetes cenzúra ellen. Érthetőnek nevezte a muszlim közösség felháborodá­sát, mivel szerinte is úgy érezhetik, hogy a brit hatóságok, amelyek nem tettek eleget az általuk szent- séggyalázónak tekintett "Sátáni versek" betiltására irányuló köve­telésüknek, most kettős mércét al­kalmaznak az őt megbélyegző pa­kisztáni film elbírálásánál. A brit filmminősítő testület in­doklása szerint figyelembe kellett vennie a Scotland Yardnak azt a véleményét, hogy a pakisztáni film kimeríti a vonatkozó törvényben bűncselekménynek minősülő sú­lyos rágalmazás fogalmát. A testü­let hangsúlyozza, hogy nem tekinti feladatának ez egyes muszlimok által érzett felháborodás "jogos ki­fejezésének” elfojtását. "Mind­azonáltal - hangzik az indoklás - a törvény megkívánja, hogy a felhá­borodás kifejezése mérsékelt mó­don, minden érintett állampolgár jogaira tekintettel történjen. Bár­mely mű, amely a muszlim közös­ség valamely tagját rágalmazná, a brit törvény hasonló feltételeinek lenne alávetve." A "Nemzetközi gerillák" című pakisztáni film a muszlimok elve­temült ellenségeként ábrázolja Salman Rushdie-t, aki a forgató- könyv szerint torkuk elmetszésé- vel gyilkolja az igazhívőket és a legborzalmasabb kínzásnak veti alá áldozatait: a "Sátáni versek" magnófelvételre rögzített szent- séggyalázó szövegének hallgatá­sára kényszerítve őket. Végül el­nyeri méltó büntetését: a film ne­gatív hősét a Koránnal szembesít­ve sújtja halálra Allah villáma. Köves Tibor (London) Napjainkban egyre nagyobb igény van az idegen nyelv tanulá­sára. A többi szervezet mellett a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ ősszel induló huszonhat féle tanfolyamára várja a jelentke­zőket. Az angol, francia, német, olasz, japán és orosz nyelvvel is­merkedhetnek az érdeklődők, kez­dő, haladó szinten, de vállalják a vizsgára való felkészítést intenzív és hagyományos módszerekkel is. Azonban nyáron sincs holti­dény, többek között Paksi Csaba negyedéves történelem-angol sza­kos hallgató és Baráth Erzsébet, a JATE tanára angol nyelvből vezet középhaladó, illetve nyelvvizsgára előkészítő csoportokat. Három hét alatt hatvan órában - ami egy nor­mál iskolai tanév óraszámának fe­lel meg - igyekeznek minél többet kihozni tanítványaikból. Beszél­getésünkből kiderült, hogy a je­lentkezők gyakran nem megfelelő­en ítélik meg előképzettségüket, felkészültségüket, akadt, akit a ma­gasabb szintű csoportból a közép­haladókhoz kellett irányítani, de előfordult az ellenkezője is. Ilyen szempontból az ideális az lenne, ha azonos időpontban kezdő, közép­haladó és haladó tanfolyamot indí­tanának, melyekre a jelentkezőket a csoportvezetőknek lenne módjuk néhány órás beszélgetés után meg­felelő szintre irányítaniuk. A kö­zépfokú vizsgára felkészítő tanfo­lyam abban az esetben igazán ered­ményes, amennyiben a hallgató már a nyelvtanulás utolsó szaka­szába jutván egy végső áttekintést, rendszerezést kap. Köztudott, hogy az iskolákból hiányoznak a képzett, nyugati nyelvet ismerő és tanítani tudó pe­dagógusok. A középfokú vizsgát igazoló papír birtokában az általá­nosban a tanárok már tarthatnak idegen nyelvi órákat. Ez a tény bi­zonyos kételyeket ébreszt a hozzá­értőben, mert az okmány, illetve a nyelvtudás mellett szükség van az adott nyelv tanításához szükséges módszerek, trükkök ismeretére is. Nem az a cél, mint az utóbbi évti­zedekben, hogy nyelveket tanít- gassanak, hanem jól kell a gyere­ket megtanítani. Ellenkező esetben - úgy mint az orosz oktatásánál - egy elhúzódó, eredménytelen fo­lyamathoz jutunk, mely sem a ta­nulónak, sem a nevelőnek nem je­lent igazi sikerélményt. A megoldás nehéz, mert a főis­kolák, egyetemek leginkább csak nappali oktatásban vállalják a ne­velők átképzését. Éppen ezért szükség lenne az új szak megszer­zésére vállalkozók számára olyan órakedvezmény biztosítására, mely lehetővé teszi, hogy a neve­lők ilyen formában részt vehesse­nek a posztgraduális képzésben. Az iparban az új szakmát elsajátí- tók tanfolyamuk idejére támoga­tásban részesülnek. Ha legalább olyan mértékű segítséget kapná­nak a tanárok, mint ők, magasabb szintre sikerülne emelniük az iga­zán szükséges nyelvi oktatást. bcs Sziszüphosz gyermekei Izabella Az ember él - mert élni akar. S él benne a tehetség, a szorgalom. Világító kövekként ég­nek bennünk a magány lámpásai, a fájdalom kövületei. Fájunk, tehát vagyunk. Akiről most írok, nagyon van... Talán hangversenyek szóló- hegedűse lehetne, talán neki tapsolhatna most, akit érdekel még a zene. Talán? Hisz mindebből semmi sincs! "Amióta az eszem tudom, zenetanár szeret­tem volna lenni. Zenélni és tanítani a zenét: nem lehet ennél csodálatosabb! Ne vedd öntelt­ségnek, ha azt mondom: tehetséges voltam. A Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépisko­lában mégis csak másfél évet töltöttem. A kezem mind gyakrabban fájt, aztán eljött a pillanat, amikor már a vonót sem tudtam felemelni. Néz­tem a hegedűm, és nem akartam hinni, ami történik velem. Az orvos nem biztatott, a diag­nózis elkeserítő volt. Nem volt ok tovább miért Pesten maradnom. Azt hittem, nem élem túl azt az utolsó hazautazást... Itt a gimnáziumban semmi nem jött össze. Mintha csak a balsors kiválasztottja lettem vol­na egy ideje. Az osztálytársak idegenkedtek tő­lem, én voltam a későn jövő, talán a betolakodó a szemükben. Köröttem több száz fiatal, én meg csak kóválygok egyedül... Megpróbáltam az idősebbek közelébe férkőzni, né hányán szóba is álltak velem a folyosón, itt-ott - aztán megtud­tam: kinevettek az első perctől, kis hülyének néztek, akit nem lehet levakarni. Az érettségivel nem sokra mentem, szakma kellett. Beiratkoztam a Petőfi Sándor Ipari Szakmunkásképző kozmetikus szakára. Aztán elkapott a régi láz: adódott egy lehetőség, ami visszavitt volna a zene közelébe. Még így is csak állóhelyem lett volna a Zene Házában, de még­is! Táncdalénekesnek jelentkeztem Budapestre. Anyu az első pillanattól irtózott még a gondo­lattól is. A helyzet egyre éleződött, választanom kellett. Feladtam hát ezt a pótálmot is. Hazajöt­tem, talán engesztelésképp. Elvégeztem egy tit­kárnőképzőt. Nem sok teteje volt, végül is koz­metikusként tudtam elhelyezkedni. Gyakran megfordultam a kórházban, ott találkoztam egy volt osztálytársammal. Valami régen félretett hangszer kezdett bennem újra szólni, mélyeb­ben, komolyabban, mint annak idején. Ebből a szerelemből fogant a fiam, akit úgy vártam, mint a Messiást, foggal-körömmel ragaszkod­tam hozzá, hogy megtarthassam. Apát akartam a gyermekemnek. Nem rajta múlt, hogy nem házasodtunk össze. Kezdtem látni, hogy az éle­tem szinte soha nem az én szándékaimtól függ. Dühített? Nem. Elkeserített. Kitörtem, erre úgy kezeltek, mint egy idegbeteget... Szabolcs gyönyörű gyerek volt, csaknem négy kiló. Engem azonban a szülés után rögtön a pszichiátriára vittek. Csak azért nem bocsáj- tom ezt meg, mert ezzel is kevesebb időt tölthet­tem a gyermekemmel. Hisz alig élt! Mindössze nyolc hónapot... Még ma is látom, ahogy egy fürdetés után fuldokolni kezdett. Azt hittem, megörülök. A szomszédokkal hívattam taxit, nem mertem ma­gára hagyni. A kórházban rossz volt a lift, rugdostam végső elkeseredésemben... Ma már tudom, milyen egy tőrdöfés, hogyan hatol be a szívig, hogy nyílnak szét a szövetek előtte, hogy vérzik el az ember teste, lelke. Az én töröm egy rövidke mondat volt: "Sajnálom, a kisfia meghalt." Ennyi. Igen, elfordultam a világtól, akkor kicsit tán önmagámtól is. Mentővel vitettek be. Schisoaf- fectiv psychosis. Állapot? Bélyeg? Én az utób­bit éreztem, és az ebből adódó gyámkodást, kéretlen rendelkezést fölöttem. Végképp a sem­miben éltem: emlék-hegedűm, emlék-ifjúsá­gom, emlék-szerelmem, emlék-fiam. Csak Is­tennek volt elég hatalma, hogy a saját fiát fel­támassza! Elvégeztem a debreceni kollégium teológia szakát. Talán ebben is a betegségem újabb tünetét látták?... Nézz meg! Tizenkét évig álltam kezelés alatt, átestem vagy negyven sokkoláson, elvesztettem mindent, amiért megküzdöttem, vagy valaha az enyém volt. De fel lehet adni, mondd? Te mondd meg, az öregebb!..." Baktatok a karcagi utcán, a válltáska tompán veri az oldalamat, fojtott hőséget izzad az asz­falt. Hát igen, elég sokáig elmaradtam, oda a délutáni program, úristen, hogy én mennyire éhes vagyok, legalább a vajat kivehettem volna a hűtőből, mielőtt elindulok, jaj, mennyi bajom van!... Aztán csöndesen elröstellem magamat: bo­csáss meg, Vásárhelyi Izabella. Dorkovics A tévé képernyője előtt 1

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom