Új Néplap, 1990. július (1. évfolyam, 72-97. szám)

1990-07-17 / 85. szám

1990. JULIUS 17. Néplap 5 MI LESZ VELED, NÉPMŰVELŐ? Avagy kell-e a kultúra vidéken is? Attól félek, a címben feltett kér­dések nagyon is költőiek, hiszen a választ mindenki tudja rájuk, de hogy honnan lesz minderre pénz, azt talán senki. Sem a szakember, sem a lakosság, aki pedig igényel­né ezt a munkát. Talán senkit sem sért és magya­rázni sem kell a vidék és a városok közötti megkülönböztetést. Nem kell hozzá nagy tehetség, hogy a különbséget érzékeltetni lehessen. Elég a "kulturális választékra" gondolni. Míg a nagyvárosokban vagy ezek közelében élő emberek válogathatnak, hogy színházba, szabadtéri előadásra, irodalmi vagy esetleg zenés kávéházba menjenek, esetleg hangversenyre vagy koncertre, addig az aprótele­pülések lakóinak marad a televízió vagy ha közösségben, emberek között akar lenni, a kocsma. És ilyen település jó néhány található Tiszafüred körzetében. Ezzel nem azt akarom bizonyítani, hogy csak ilyen helyeken van szükség nép­művelőre. De kétségtelen, hogy ezeken a helyeken sokkal nagyobb felelősség nyugszik a vállukon, hi­szen az egész település sorsáért felelősek. Es ha ők rosszul végzik munkájukat, az egész falu a kárát látja. Körülbelül ez lenne a képlet, ha gazdaságunk jól működne, és lenne pénz a kultúrára és annak terjesztőire. Sajnos, ez ma hiány­zik, és félő, hogy a helyzet lesz még roszabb is. Ez derült ki abból a beszélgetésből is, melyben part­nerem Horváth Attila, a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ igazgatóhelyettese volt. A néhány kérdést is, melyet feltettem neki, a gazdasági helyzet romlása, a nép­művelők s rajtuk keresztül a vidéki emberek sorsa gerjesztette:- Nemrég volt a megyében két helyen is nyári szociológiai és tár­sadalomismereti tábor a most ta­nuló, de már gyakorló népműve­lők részére. Akkor ennek fontossá­gáról beszélgettünk. Nem megkér­dőjelezve akkori megállapításain­kat - melyeket korábbi lapszá­munkban már olvashattak -, jónak látja-e ezeket az utóképzéseket a népművelői hivatás megítélése szempontjából?- Annak ellenére, hogy bábás­kodtam a tanfolyam létrehozásá­nál, ellene vagyok. Úgy gondo­lom, hogy egy faluban különös­képpen nagy szükség volna arra, hogy egy paphoz, orvoshoz, peda­gógushoz méltó partner lehessen a népművelő. Sajnos a tanácsok is a könnyebb ellenállás irányába mentek el. A szakképzetlen ember olcsóbb, nem kell neki szolgálati lakás, és sajnos kinevezik azt, aki majd bebizonyítja rólunk, hogy nincs ránk szükség. Mert a faluban így ez bizonyosodik be. Pedig ez csak a látszat. A falu vezetői nem tettek meg mindent, hogy a megfe­lelő embert megtalálják, mint az sikerült például Tiszaörsön vagy Tiszaszentimrén. Az ilyen helye­ken a falu meg is tartja majd a népművelőt. Ugyanakkor máshol az rögzül, hogy úgysem csinál semmit, nincs is szükség rá.- Attól tart, hogy felszámolják ezeket az állásokat?- Amikor dönteni kell, hogy az amúgy is szűkös keretből a műve­lődésre vagy valaminek a fenntar­tására kell költeni, hát biztosan az utóbbira szavaznak. És itt van a kormányzat felelőssége. Ha való­ban Európához akar csatlakozni az örök emberi értékeken keresztül is, akkor ezt a területet központilag kell támogatni. Nem olyan gazdag ez a társadalom, hogy ilyen értékes embereket eldobjon.- Ha működnek majd az önkor­mányzatok, minden településnek magának kell majd eldöntenie, megtartja-e a népművelőt vagy sem. Ön szerint fogják-e értékelni a közművelődésért dolgozók mun­káját a falusiak?- Azért amikor kritikus döntési helyzetben vannak, akkor a falu elöljárói, akik okos emberek, csak jól értékelik ezt. A népművelő tud­ja, hogy kit kell megkeresni egy- egy kérdés megoldásához. Szerin­tem mindenképpen hasznos helye lenne a vidék társadalmában is. Egyetértünk. Ismerve vidékünk mindennapi életét, az emberek szokásait, mentalitását, nagy szük­ség van a jó népművelőre. A lakos­ság zöme a mezőgazdaságból él, gyakorlatilag kora reggeltől estig dolgoznak. Az a része, amelyik va­lamelyik iparvállalatnál helyezke­dett el, második gazdaságként fog­lalkozik állattartással, földműve­léssel. A képlet ugyanaz. Ha csa­ládjának a megélhetést biztosítani akarja, kénytelen ennyit dolgozni. Emellett aztán sem ideje, sem energiája nincsen más városba, te­lepülésre utazni a kultúráért. Fon­tos tehát, hogy legyen olyan intéz­mény, olyan személy a települése­ken, aki helyükbe viszi a kultúrát, vagy adott esetben megszervezi ilyen célú utazásaikat. Hogy leg­alább e téren ne legyenek másod- osztályú állampolgárok. De azt sem szabad elfelejteni, hogy a leg­jobb népművelő sem képes cso­dákra, ha nincsenek meg a tárgyi és anyagi eszközei. Sajnos a baj a kistelepüléseken a legnagyobb, ott, ahol a helyi önkormányzat amúgy is hiányos költségvetéssel küzd. Ott, ahol a személyi jövede­lemadó a nagyvárosi tíz-húszezer forintos szinthez képest sok helyen csak 800-1000 forint. Úgy tűnik, ez a különbség évtizedek, évszáza­dok óta fennáll, és semmi közele­dés nem tapasztalható. Valóban igaz tehát, hogy ezen csak a köz­ponti, kormányzati beavatkozás, támogatás segíthet. De vajon lesz-e erre elegendő pénz az ország amúgy is üres pén­zesládájában? V.I.I. Ha hat nagykun város összefog Nagyobb léptékű Könyvtári Védegylet (Könyvtár: na­gyobb mennyisé­gű könyvnek ren­dezett, közhasz­nálatra szánt gyűjteménye, en­nek helyisége vagy épülete - Magyar Értelme­ző Kéziszótár) Talán még emlékeznek néhá- nyan közülünk a nagyalföldi könyvtárosok ’89 novemberében Szegeden kiadott felhívására. Min­den városban, községben Könyv­tári Védegylet alapítását sürgeti a működő közkönyvtárak mellett. Pártokat, intézményeket, magán- személyeket egyaránt felszólít: te­gyenek adományokat anyagi tehet­ségük szerint. De miért is? A vá­lasz nagyon emberi: sokan va­gyunk - egyre többen -, akik vágy­nak a szép szóra, de reménytelen, hogy pénztárcájukkal követni tud­ják a nyomtatott szó drágulását. A karcagi Csokonai Könyvtár sokat jelent nekem. Akár idősebb testvér, gyám vagy nevelőszülő néven is illethetném, ha szellemi épülésemet nézem. Lassan másfél évtizede támaszkodom rá: megse­gített egy érettségin, felvételin, ott voltak könyvei a szakdolgozatom lapjai mellett, túléltünk egy hely- történeti beszámolót is, aztán az élet és az akarat hozta a legnehe­zebbeket: a három államvizsgát. Ez az épület volt nekem a klasszi­kusok tárháza, folyóirat-böngész­de, itt ismertem meg jó néhány re­mekbe szabott krimit is, de hadd ne soroljam tovább. Csak csurran-cseppert Most júliusi délidő van, hőség, nem csoda, ha hárman vagyunk mindössze a falai között. Amikor rákérdezek a Könyvtári Védegylet sorsának itteni alakultára, dr. Bel­lon Tiboméhoz, az intézmény igazgatónőjéhez irányítanak. Elő­ször számokról kérdezek.- A könyvtár taglétszáma ezer- hatszázötvennyolc fő, ebből 129 a védegyleti tag.- Ez sok vagy kevés?- Ha viszonyítunk, nem rosz- szabb a megyei átlagnál. Az is olyan 10 százalék körül van.- Saz adományok?- Általában 10-20 forintokat hagynak itt az emberek. A legna­gyobb 210 volt eddig. A mostanra befolyt összeg 3 ezer hatszázöt­venkettő forint.- Hát... Na és a vállalatok?- Nézze, mi még nem szoktuk meg a koldulást, és a szó rideg jelentésében nem is akarjuk meg­szokni soha. Akkor kérünk, ha ad­ni is tudunk valamit. De a vállala­tok részéről semmi igény sincs fel­énk. Hogy állítsunk akkor oda ku- nyerálni?!- A pártok? Ők sem jelentkeztek még?- De igen. A választási kam­pánysorozat idején, de azután is többször kerestek meg minket má­solásért, egyébért. Azóta csend van. Adománnyal még egyik sem kopogtatott. Az iskolák ?...- Azt hiszem, önök mégis a leg­többet a tanulóifjúságnak nyújta­nak. Mi a helyzet az iskolákkal? Ők léptek már?- El nem tudom képzelni, mit adhatna nekünk egy olyan intéz­ményrendszer, amelynek csaknem annyira üres a zsebe, mint a miénk! Nem lehet célunk, hogy kény­szerhelyzet elé állítsuk őket. Pedig ha igényeket támasztanánk, akár ha kérésként is, ezt tennénk...- Nem kellene mégis a könyv­tárosoknak új magatartásmintát keresniük? Egy kicsit több ráme- nősséggel látni a dolgokhoz, ha nem is éppen az iskolákkal szem­ben?- Nem mond újat, tudjuk, hogy ez létérdek. Nemrégiben vettem részt egy könyvtárigazgatói érte­kezleten Jászapátiban. Minden kollégám tudta, érezte, hogy miről van szó, de - hogy is fogalmazzam - sokan restellik, hogy ide jutot­tunk. Hogy ide jutott a magyar könyvtárügy. De szélesíthetem is akár a kört: a magyar kultúra ügye. Ezért fele­más a védegylet szervezése is. Vé­delmet kérünk a könyvnek, az ol­vasóknak, azoknak, akiknek nem elegendő a fizetése ahhoz, hogy minden héten új könyvvel lepjék meg magukat. De nem lehet kilin­cselni úgy, hogy közben az ember nyakig pirul... Valami alvatanulá- sos módszerrel kellene belénk- sulykölni: nincs már helye a szé­gyenkezésnek.- És ez az összeg, ez a 3 ezer hatszázötvenkét forint, ezzel mi a szándékuk? Együtt talán menne- Nos, szándék, terv van. Elő­ször is betétkönyvbe tesszük, leg­alább így kamatozik is valamit. Mosolyogtató, tudom, de minden forintot meg kell fognunk. Azért létre szándékozunk hozni egy véd­egyleti bizottságot, amely majd dönt az összeg sorsa felől. Ugyan­akkor horizontálisan is szeretnénk kiterjeszteni ezt a mozgalmat. A cél egy nagyobb léptékű könyvtári védegylet létrehozása a hat nagy­kun város részvételével. Már foly­nak erről egyeztetések, s úgy tűnik: sikerülni fog. Égyütt talán többre mehetünk. "Adja Isten!" - gondolom, mi­közben megreccsen alattam a most csontszáraz, félig elkorhadt par­ketta. A hangot nem fedi a szőnyeg, csak a látványt. Nemcsak mert azt hiszem, így illik, de igaz meggyő­ződéssel teszem: még egyszer be- kattintom a toliamat, magam elé húzom a védegyleti tagok névso­rát, hogy én is feliratkozzam. Száz­harmincadikként. Átfutom a fejlé­cet: sorszám, név adomány. Min­den merészségem elszáll. Össze­sen hat forint van nálam! Dorkovics Mr. Eastop nem akar otthon ülni A kutatáshoz mikroszkóp, idő és türelem kell- Keress, légy szíves, egy olyan lelőhelyet, amely nem ke­leten van! - írta az angol Viktor Frank Eastopnak egyik kalifor­niai kollégája, a hidegháborús időszak közepén. Az amerikai kutató egy USA-ban akkoriban felröppent hír miatt kérte a szi­getországbeli professzor segítsé­gét. Történt ugyanis, hogy a fe­hér cirok nevű növényen csak Kínában találtak egy bizonyos kártevőt. Föltételezték, hogy a kínaiak a biológiai hadviselés egyik for­májaként élősködőket juttattak el hozzájuk. Az óceán túlpartján Latinul affidológiának hívják a British Múzeum nyugdíjba vo­nult munkatársa által művelt tu­dományt. A tetűhöz tapadó pejo­ratív értelmezés miatt igazából nincs helyes angol vagy magyar megfelelője e szakterületnek. Nem is hinné az ember, mennyire összetett, milyen ta­golt ez a kutatási ág. Van, aki például kizárólag a levéltetvek tápcsatorna-rendszerével vagy csak az emésztőrendszerükkel foglalkozik. Mintha egy nagy teljesítményű elektronmikrosz­kópba néznék, amikor hivatásá­val ismerkedem. Leszűkül a lá­tótér. Nehéz átfogni az egészet, mert a kutatás tárgya az élet haj­szálvékony szelete. A speciali- záció természetesen itt is jelen van.- Ezek az ismeretek hasznot hajtanak a mezőgazdászoknak, de milyen anyagi körülmények között él Nagy-Britanniában egy nemzetközi hírű biológus?- Az egyetem után két és fél évig Kelet-Afrikában éltem, másfél évig a kontinens nyugati részén. Huszonévesen azért pá­lyáztam meg és fogadtam el a gyarmati kutatási ösztöndíjat, mert angliai jövedelmemből képtelen voltam lakást vásárolni. Afrikában az ösztöndíjból éltem, közben félretett fizetésemből négy év alatt összegyűlt egy ház ára. Mondok egy szemléletesebb példát. Az egyik aspiránsom há­rom évig foglalkozott a növényi kártevőkkel. Mivel a szakmában nem talált megfelelő munkát, a fémiparban helyezkedett el. Ott több fizetést kapott, mint a Bri­tish Múzeum igazgatója. Ez a hölgy egyszer azt mondta ne­kem: "Pénzt csinálni nagyon könnyű, csak nagyon unalmas." Azóta férjhez ment egy oxfordi egyetemi tanárhoz. Nos, azt hi­szem - neveti el magát -, megint válaszként már-már egy másik kártevőfaj "bevetését" fontolgat­ták. Mister Eastop Adenben buk­kant rá a keresett rovarfajra, és elküldte a preparátumot. Bebizo­nyosodott, hogy nem a maoisták terjesztették el az állatkákat. Kí­nának most eggyel kevesebb gondja van. Mit azonosított a Növényvé­delmi és Talajvédelmi Szolgálat szolnoki intézetben vendégeske­dő akadémikus? Leveeltetjüt - mondja magyarul, elégedett mo­soly kíséretében a számára nem könnyű, de talán a legfontosabb szót. Levéltetűt.- Nagyon fontosak a kávészü­netek - idézi fel kutatóintézeti emlékeit. - A pihenő első felében a sörről, a nőkről vagy az időjá­rásról beszélgettünk, de a másik részében a munkára terelődött át a szó. Rengeteg információt kap­tunk ilyenkor a másiktól. Ez persze inkább csak ki­egészíti a kutatás nemzet­közi eredményeinek fo­lyamatos figyelemmel kí­sérését, az affidológusok közötti eszmecserét. A hatvanöt éves londo­ni öregúmak szakmájá­ban nincs páija a világon. Ő a legnagyobb szakte­kintély a növényi élőskö­dők rendszertani helyé­nek megállapításában, meghatározásában. Ezt nem tőle tudom meg, ha­nem meghívójától, dr. Basky Zsuzsától, aki már évek óta tartja a kapcsola­tot a szakma kiválóságá­val. A professzor úr ele­gánsan hárítja el magától az egyébként vitathatatlan elsőséget.- Az emberek különböző mó­don fogalmaznak a munka szín­vonaláról - mondja higgadt bari­tonján. - Van, aki többet tud ná­lam, mondjuk a táplálkozás me­chanizmusáról. Én szinte kizáró­lag a rendszertannal foglalko­zom. Az asztalon fekszik egy vas­kos könyve, mely a kultúrnövé­nyeken élő levéltetvekkel foglal­kozik. Előkészületben van egy másik, amely az erdei és a dísz­fákon élő fajokról szól. nem lesz túl sok pénze, ugyanis a házasság egyet jelent foglalko­zása feladásával - utal egyúttal a férj feltételezhetően szerény ke­resetére is. Petricsészék, preparátumok, mikroszkóp, üveglapocskák, egy rezsó, idő és türelem. Mindezek nélkülözhetetlenek a tudós kel­léktárából. Kutatásaihoz nem al­kalmaz komputereket, megteszi egy zsebszámológép is. Az egyik kollégája - meséli - nemrég ka­pott egy bonyolult műszert. Amikor Eastop úr Magyaror­szágra indult, munkatársa éppen azon ügyködött, hogy valami­képp munkára bírja a gépet. A professzor - jóllehet bejárta már a fél világot - még nem volt hazánkban. Öt évvel ezelőtt Csehszlovákiában, egy nemzet­közi konferencián találkozott a Magyarországot egyedül képvi­selő dr. Basky Zsuzsával. Ott egyeztek meg abban, hogy ide­jön. - Magyarország egyedülálló abból a szempontból, hogy fol­tokban még fellelhető a sztyep­pének egy-egy kiterjedt része ­fűzi az előbbiekhez friss tapasz­talatait. A növényvédelmi állomás te­rületén szívócsapdát állítottak fel, a begyűjtött egyedeket vizs­gálja mikroszkóppal. Itt jók a feltételek a szabadföldi megfi­gyelésekhez, gyűjtésekhez. Az Angol Királyi Akadémia és a Magyar Tudományos Akadémia ösztöndíjasaként novemberig marad nálunk. Az ösztöndíjas vándor- Finom, sör, igen, nem, kö­szönöm, nincs, nem értem, nem tudom, ló - sorol fel némi neki­futás után néhány magyar szót, s közben zsebnaptárját mutatja, ahová más kifejezéseket is fel­jegyzett, köztük az eddig megis­mert népek rövid szavait.- A ló nagyon rövid szavuk. Bizonyára valamikor nagy becs­ben tartották, hogy csak két hanggal jelölték - nyelvészke- dik, gazdag külföldi megfigye­lései birtokában. Az országok nemcsak kutatá­si területek számára, hanem a népek otthonai is, ahol különbö­ző kultúrákkal érintkezhet. - Mindenütt mások a szokások. Amikor először megyek egy or­szágba és betérek mondjuk egy vendéglőbe - meséli huncutul mosolyogva -, még nem tudom, hogy az az összes étel, amit elém raknak, vagy követi még hu­szonhét fogás. A professzor úr nyugdíjas ugyan, de képtelen tétlenül otthon ülni. - Aki levél­tetvekkel foglalkozik, annak nincs szabadideje - mondja, - mert ha megoldok egy kérdést, máris újabb tízzel találom ma­gam szemben. Neje amatőr régész. A mi kul­túránkban kissé szokatlan mó­don más országban kutat a férj, és máshol a feleség. Mrs. Eastop most Ausztráliában van. - Ami­kor fiatalok voltunk, mindenho­vá együtt mentünk a gyerekek­kel. Ők felnőttek, mi pedig már negyvenéves házasok vagyunk. Ránkfér egy kis szabadság. Sugárzik róla a nyugalom. Ilyen ajtót nyitó emberre számí­tanék, ha egy ódon angol kas­télyba kopogtatnék be. Jól illik a különc britekről kialakított kép­be ritka hivatása, nem beszélve fanyar, szellemes stílusáról. Mintha csak a nagy mulattató, P. G. Wodehouse könyveinek va­lamelyik figurája elevenedett volna meg. Az író egyébként a kedvence.- Hm. Ne haragudjon, uram - kérdezem a széken fészkelődve -, hogyan lehet megkedvelni a levéltetveket?- Well - kezdi egy pillanatnyi szünet után. - Nincs ebben sem­mi különös. Néhányan fiatalon kedvelnek meg valamely tevé­kenységet, néhányan akkor, amikor egy problémát akarnak megoldani, és a feladat munkára sarkall. Én eredetileg a rovarok levegőbeli mozgását szerettem volna tanulmányozni. Ám dol­gozott a bürokrácia, s ehelyett a gyökereken élő levéltetvek ta­nulmányozására kaptam anyagi támogatást. Itt pedig sok fehér folt volt.- Mik a céljai, mit szeretne még elérni?- Arra lennék legbüszkébb, ha én akadályoznám meg a harma­dik világháború kitörését.- Jó munkát, Mr. Eastop! Go­od bye! Szurmay Zoltán A nélkülözhetetlen kávészünet Pénzt csinálni unalmas

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom