Új Néplap, 1990. június (1. évfolyam, 46-71. szám)

1990-06-30 / 71. szám

Magazin Pálfalvi Nándor: Csak egy pillanat A Szász-sztori Ha jól tudom, Pálfalvi Nándor leg­alább a huszonötödik kötetével jelent­kezett ezzel a könyvhét tájékán megje­lent könyvvel. Körülbelül jól tudom, mert művei jó részét ismerem. Nincs ebben semmi különös, az oka csak annyi: igyekszem minden volt, régi kolléga útját figyelemmel kísérni. Pál­falvi Nándor ugyanis az ötvenes évek­ben itt élt Szolnokon, s mint a Magyar Távirati Iroda szerkesztője, már akkor bizonyította, nemcsak a napi esemé­nyek krónikása akar lenni. Mind­azonáltal kicsit neheztelek is rá, a het­venes években visszajött egy sztoriért - s megírta egy téesz meg az elnöke történetét. Persze, a neheztelésben sincs igazam, - mindenki élni akart, még a csekélyke fizetésű újságíró is... Most igazi sztorit választott: Szász Endréről nem egy, több regényt lehetne írni! Szász Endre ugyanis valóságos regényhős, akinek a sorsábán pontosan az elmúlt negyvenöt esztendő igazolja: ennek a társadalomnak nem kellett az egyéniség, nem kellett a sikeres mű­vész, s még a gazdasági sikerért min­dent föláldozó ember sem. Mert Szász Endre lehetett a legkeresettebb és leg­gazdagabb művész Kanadában, kiállít­hatott Washingtonban, bejáratos lehe­tett a Fehér Ház klubjába, legszíveseb­ben látott külföldi képzőművész Mexi­kóban - itthon Szász Endrének vala­hogy semmi se sikerült. Pedig! Külföl­di tartózkodása meghosszabbítását épp a kormány, a magyar kormány kérte tőle - kicsit elismerve, hogy a művész egyben a magyar ügyek követe is a messzi világban. Kiépített és ápolt kap­csolatokat a haza és külföld között, "el­intézett" olyan dolgokat, amelyekre az ügyetlen diplomaták alkalmatlannak bizonyultak - s közben még azt se vette észre /dehogynem, de tehette!/, hogy a konzuli útlevéllel külföldön élő mű­vész házaiban, palotájában minden honfitársa szívesen vendégeskedett, el­fogadván a vendéglátást, az ajándékot, amit csak adhatott. És amikor hazajött, letelepedett, s egy picinyke porcelángyárból aranybá­nyát akart csinálni a magyar nép hasz­nára, akkor ott tette elé mindenki a lábát, ahol csak tudta. Lehet, sokan is­merik a Szász-hollóházi gyönyörű fe­hér-fekete aranyozott vázákat, tányéro­kat, dobozokat, tálakat. Alkotása látha­tó mindegyiken, - s mi mindent alkotott volna - ha lélektelen gyárvezetők, üz­letkötők, külkereskedők nem rontanak el mindent, amit jól megcsinált, s ha ügyetlen vezetés miatt nem sikerül Hollóháza fölvirágoztatása, - amelyet végül is elhagy, reményvesztetten. Mindezt roppant érdekesen, jó kriti­kai érzékkel, - de hűvös és tárgyilatos modorban írja meg Pálfalvi Nándor legújabb könyvében. Húszéves nincs még a művész, amikor az író vele együtt utazik képletesen Erdélyből Ma­gyarországra - egy füstös tehervonat tetején - ahogyan tikkoriban a második világháború után utaztunk. A csíki Szász família fia azért jön Budapestre, hogy eljusson a Képzőművészeti Főis­kolára. Nem ő tehet róla, hogy végül is diploma nélkül, idejekorán távozott onnan. Mint ahogyan arról se, hogy egyszer csak a DEKOR NV-ben találta magát, ahol némi húzódzkodás után "Olyan jqságos Sztálinokat festett, egyik-másik úgy nézett ki, hogy az em­berek azt hitték, az édesanyjuk néz rá­juk"... S még ez is hiába volt: újabb huzakodás: békekölcsön jegyzés, meg igazságtalan vállalati döntések miatt egy szép nap érte ment az AVO, laká­sában elhelyezett egy rozsdás fegyvert, s hősünk máris tíz évet kapott első fo­kon fegyverrejtegetésért. Markó, Pest­vidéki fegyház, - és Albertfalva, épü­letelemgyár - rabmunka. A többi már egyenes folytatása min­dennek. Az újrakezdések, a házassá­gok, amelyekből mindig ő szabadul - s mindig őt fosztják ki - aztán egy hosszabb szerelem, és végre egy hosszabb külföldi út. Mesés gazdag­ság, dollármilliók, házak, paloták, csodautók és hihetetlennek tűnő sike­rek. Egy újsághír ezt bizonyítandó: A torontói Sonnabend 1975. március 22- ei számából: "Szász Endre, a Csíksze­redáról származó festő karrierje öt év­vel a művész Kanadába érkezése után figyelemreméltó magaslatokat ért el. San Franciscóban egyik festménye 109 ezer dollárért kelt el.” Aztán a folytatás, a nyolcvanas évek eleje már itthon. A milliomos művész, a munka, hivatása szerelmese öt év alatt eljutott oda, hogy utolsó házassá­gából millióitól is megszabadulva - új életet kezdjen - föladva harcot, mert a hazai nagy vállalkozás megbukott - megbuktatták ostoba, tehetségtelen és hitetlen emberek, akik nem tudták a munkát, a szorgalmat, a tehetséget be­csülni. Hogy is tudták volna: híján vol­tak mindennek! /SJ/ /Pálfalvi Nándor: Csak egy pillanat - A Szász-sztori. - Axel Springer- Budapest Kiadói Kft. 1990/ A rendszer fogságában Ahogy hajlította a vasat, cafatokban ló­gott az ujján a bőr. Rozsdás gömbvasakat hajlítottak csupasz kézzel. Szász kezén ma is gyorsan gyógyulnak a sebek; egy óra alatt beforr, ha felsérti a bőrét. De ott a telepen nem volt alkalma kezet mosni, víz sem volt a közelben, a rozsdás vasról meg belement a piszok a friss sebbe, s mire ő beért a körletbe, az már begyógyult. Akkorra már beforrt a seb, nem tudta rendesen kimosni. Nem félt mérgezéstől, ellenálló szervezete volt. De mégis kapott egy fertőzést, és a mutatóujja a balkezén megdagadt akkorára, mint egy uborka, tiszta genny volt. Az egyik rab orvos, a Molnár doktor szerzett valahonnan egy új zsilettpengét, azzal felvágta az ujját. Kitisztította valahogy, de akkorra már a genny lehúzódott a vesemedencére. Kint a telepen aztán összeesett. Bevitték a kör­letbe, és akkor Béki, aki tudta, hogy az őrnagy kedveli ezt a Szászt, elküldte a Margit körúti rabkórházba. Ott meg mindenkit heresérvvel operál­tak, akármi volt is a baja. Meg se vizsgál­ták, kezébe nyomtak egy papírt, amire rá volt írva, hogy heresérv. Latinul. Hiába tiltakozott, az őr azt mondta: - Pofa be! s ha egy őr azt mondja: pofa be! hiába dumál tovább. Gondolta, majd szól az orvosnak. Bevitték a műtőbe, föltették a műtőasz­talra. A Zsidó Kórház főorvosa kitűnő sebész volt, csak akkor éppen raboskodott. Egy szót se szólt, csak valamelyik "assziszten­se", egy fegyőr mondta: - Kuss! Szépen meg is operálták az egészséges heréjét. Öt nap után visszaindították Albertfal­vára, a "Vörös ház"-ba, a munkahelyére. De csak a Markóig szállították, mert odáig volt autó. Bevágták egy szűk zárká­ba sokadmagával, olyan szorosan voltak, hogy nem tudtak még leguggolni sem. Ott álltak egy nap és egy éjszaka. És ő felfe­dezett egy különös dolgot. Akkor jött rá, huszonöt évesen, hogy Rembrandtnál miért voltak magasan a műterem ablakai, kicsi ablakok, magasan. Mert a magasról jövő surló fény, rendkí­vül megszínesíti a tárgyakat. A zárkában egészen fönt volt egy pici ablak és ő közvetlenül az ablak alá szorult egy másik rabbal. Az a piszkos fehér ing, amelyben a rab volt, ragyogó fehérnek, olyan kékesfehémek, rózsaszínnek hatott, mindenféle szín látszott rajta, narancs- sárga, lila, abban a világításban. Azon a rabingen, azon a fehér rabingen egy Rembrandt-i világítás volt. Ott állt a falhoz préselődve abban a büdös, levegőtlen, emberi bűztől fullasztó sötét lukban, harminc lihegő, szuszogó, nyöszörgő ember között és egyszeriben kéjes gyönyört érzett, mint a legszebb nő karjában az öröm. Hirtelen rázuhant ez az érzés, ez a boldog zsibbadás, amely átjárta meggyötöri testét, a felismerés ujjongó állapota volt ez. Saját szemével láthatta, hogyan születhettek Rembrandt fejei, ezek a valószerűtlen, a semmiből, a ho­mályból élesen kiugró színek. Aztán másnap visszavitték a munkate­lepre, azt mondták, hogy menjen ki dol­gozni, mert már meggyógyult. De ahogy újra munkába állt, hajlította a vasat, az első nyomásnál összeesett. Azt mondta neki Béki:- Ott v&lt a kórházban, mért nem hozatta rendbe magát? De jól van, most az egyszer megengedem, hogy bemehet a betegszo­bába lefeküdni. Hát jó, bemehet... de mozdulni sem bírt. Aztán bevitték. Már ott tartott, ha a nyakát egy kicsit elfordította, mert kinyitották az ajtót és megmozdította a fejét, hogy odanézzen, attól is elájult. Az a Molnár nevű orvos ott sírt neki, hogy nem tud rajta segíteni. A rabok is be-benéztek, szerették őt, mert ő volt a feketepostásuk, ő hordta nekik a levelet, csomagokat a munkate­lepről és rajta keresztül tudták kijuttatni, amit írtak, vagy egymásnak üzenni. Saj­nálták, mert nem gyógyult meg és látták, hogy szabályosan haldoklik. Molnár dok­tor megmondta:- Meg fogsz halni, és nem tudok rajtad segíteni... Nem vitték mégsem vissza a kórházba. Mészár azt mondta, olyan nincs, ez itt csak szimulál. Hanem valaki, soha nem tudta meg, hogy ki, de valaki elintézte, hogy szaba­don engedjék. Ahogy ott haldokolt az ágyon, egyszer csak jött a tizedes.- Maga azonnal ki kell, hogy menjen - mondta -, itt a papiros. - Hadarva mondta, olyan gurgulázva, primitív hadarással be­szélt. - Magának azonnal ki kell menjen, itt a papiros, papiros van... Odaadta a papírt és az volt benne, hogy harmadolták a büntetését, mert úgy talál­ták, a magas munkateljesítményével le­dolgozta a kiszabott büntetést és szabadl­ábra helyezték, hazamehet. Csakhogy nem tudott járni, a földön kúszott a kapuig, végig az udvaron, és ráncigálta maga után az üres koffert, egy vacak vulkánfibert, amelyben volt egy al­sónadrág, meg egy ing. Hogy miért nem hagyta ott, maga sem tudta. Telefonálni akart, hogy a feleségét oda­hívja.- Mit képzel? Rab nem telefonálhat! - mondta a tizedes.- Most már nem vagyok rab, már civil vagyok, hadd telefonáljak - könyorgött.- Civil meg pláne nem telefonálhat a börtönből, hogy képzeli! - válaszolt nyeg­lén a fegyőr. De ő még próbálkozott:- Maga nem telefonálna? Erre aztán durván azt felelte, őneki nincs arra parancsa. Végre valahogy kikúszott a kapun. Amíg ott araszolt, az volt a legnagyobb problémája, hogyan jut majd haza. Mert a világ végén volt ez az albertfalvi telep. Egy pusztaság, körben semmi, egyetlen lakóépület sem. De Samu várt rá. Nem mondta meg a szemét fegyőr, hogy ott várja a felesége. Mert értesítették hivatalosan, és ő tudta, mikor szabadul, s ott várta taxival a börtön előtt. A magyar tehetetlenség fogságában 1985.július 17-e, este negyed tíz. Szász ott ült a tévékészülék előtt, a képernyőn megjelent a cím: "Lesz-e Hollóháza a por­celán Weimarja?" Aztán magát látta és a környéket, amit ha kinézett az ablakon, akkor is láthatott, hallgatta saját szavait, látta* a saját arcát, mozgó ajkát és azokét, akikkel együvé kényszerült, egy helyre, de amint kiderült: korántsem egy azonos cél megvalósítására és akik most is ugyan­azt mondják, amit bárki más kevésbé jel- lemes ember mondana, például egy or­szágúti baleset után - kérem, én szabályo­sanjöttem, a másik a hibás... Szász talán soha nem olvasta volna el, mit írtak az újságok erről a riportfilmről, ha a szerkesztő össze nem gyűjti neki és el nem küldi, gondosan megjelölve a sok­szor terjedelmes írások egyes részleteit. Ott voltak a cikkek gondosan sorba rakva, július 18-tól kezdődően. Az Esti Hírlap volt a legfürgébb, az újságíró, aki a Viga­dó Galériabeli kiállítása alkalmából töb­bek között azt írta, hogy Szász Endre "...minden művében ugyanazt variálja; könnyedén, gátlástalanul..." most meg­kérdezi már az első sorokban: "Kinek van igaza Hollóházán? A kér­désre csupán a tegnap este sugárzott tévé­műsor láttán, alapos esztétikai, közgazda- sági vizsgálódás nélkül nehéz volna ér­demben válaszolni. A tiszteletteljesen kérdezgető riporter jószándékúan körbe­járta és felmérte, mit adott, illetve ad Szász Endre a hollóházi porcelángyárnak, és mit adhat a 184 millió forintos hitelből felépí­tett új üzemrész -fogalmazzuk így - az országnak. A néző a különböző nyilatko­zatokat hallgatva és az ilyen vagy olyan termékeket szemlélve eltöprenghetett: tu­lajdonképpen miért is nem megy jól és hasznot hajtóan előre ez a kezdeménye­zés..." Pontos és jószándékú kérdés. Az igaz, hogy később aztán hozzáteszi: "... ki-ki eldönthette magában, hogy ki­nek és minek szurkol. Én a magam részé­ről a gyárnak, elsősorban azért, hogy va­lamennyiünk hasznára megtérüljenek a befektetett milliók..." Tárgyilagos megállapítás. És ez a tár­gyilagosság jellemzi a többi cikkírót is, szinte ugyanaz az aggodalom, amit Szász érez a gyár sorsa miatt, és amiről annyit nyilatkozott már az elmúlt években - ered­mény nélkül. Már azt hitte, hogy a majd esztendeig dobozban lévő riportfilm sem kerül soha adásba. Úgy látszik, szükséges volt, hogy időközben gazdasági lapokba sodródjon át a téma. A HVG 1985. márci­us 7-ei számában az Állami Fejlesztési Bank vezérigazgató-helyettesét faggatták arról, nem tűnt-e bizonytalannak a beru­házás sikere már akkor is, amikor a száz­nyolcvanmillió forintos kölcsönt megsza­vazták a Hollóházi Porcelángyárnak? A hosszú interjúban elhangzott válaszok lé­nyege talán ez az egy mondat: "Mi a ma­gunk részéről mindenesetre úgy ítéljük meg, érdemes és ésszerű a kockázatot vál­lalni, akkor megjelenni a piacon egy újfaj­ta művészeti termékkel, amikor még a nálunk gyorsabban reagáló üzletemberek nem fölözték le a többletprofitot...'' Most a riportfilm bemutatása után "Egy milliomos és a csőd szélén álló gyár" cím­mel jelent meg július 23-án a Somogyi Néplap cikke: "Akik szerdán este megnézték a televí­zióban a Lesz-e Hollóháza a porcelán We­imarja? című dokumentumfilmet, sok kér­dést megfogalmazhattak még magukban, amire a riporternek nem volt figyelme. Ezek közül a legcsattanóbb talán így han­gozhatnék: - Miként lehetséges, hogy egy dúsgazdag művész - Szász Endre - nem­csak elkötelezte magát egy, a csőd szélén álló gyárnak, a hollóházi porcelángyár­nak, hanem kitartóan küzd is a művész a saját igazáért - vagy vélt igazáért -, míg mosoly ül a fizetésképtelen gazdasági ve­zető arcán. Száznyolcvannégy millió forintért új üzemrészt épített a gyár, ahol berendez­kedhetett a Szász Stúdió. Persze - köl­csönből. A dokumentumfilm, amelyet lát­tunk. a téma ismerője előtt nem hatott frissnek, a forgatás óta még aggasztóbb hírek terjedtek el Hollóházáról, s alig van piacuk a Szász-termékeknek külföldön. Vajon mi lehet ennek az oka? A világ­hírű művész előtt becsukódtak volna az eddig tágra nyílt kapuk? Vagy egyszerűen csak arról van szó, hogy a piackutatók sültek föl? Szász azonban továbbra is ter­vez, igaz, a stúdióban már alig készül saját terméke, a hagyományos hollóházi porce­lánt készítik itt is. A filmben a legmeggyőzőbb érv a stú-' dió mellett ekképp hangzott el: - Szeret­nék letelepíteni Hollóházán olyan fiatal művészeket, akik kedvelik a porcelánt és igazán tehetségesek. Szellemi központtá válhatna Hollóháza. A televízió műsorainak recenzensei egyébként ugyanezen a napon /július 23- án/ egymástól függetlenül, mégis össze- csengően mondták el véleményüket több különböző lapban. Részletek a cikkekből: "... E produkció jelentőségét emelte és izgalmasságát fokozta az, hogy a háttér­ben egy - a személyeken, az üzemen és a helyen túlmutató! - olyan kérdés lappan­gott, melyet általános és időszerű érdekű­nek tekinthetünk. Ez pedig nem más, mint a következő: - Lehetséges-e megteremte­ni a modem, újító törekvéseket hordozó művészet és az ipar egymást segítő-fej­lesztő kapcsolatát azokon a területeken, ahol erre szükség van?... a Lesz-e Holló­háza a porcelán Weimarja? - akarva-aka- ratlan azt sugallja, hogy nem érdemes, vagy legalábbis rendkívül kockázatos, idegeket felőrlő a mai művészeknek alko­tói kapcsolatot keresnie olyan nagyüze­mekkel, ahol munkájukat felhasználhat­ják..." /Népszava/ "... Józan ésszel végiggondolva: mégis folytatni kéne ezt a vállalkozást, ha már belevágtak. Csakhogy ehhez át kellene állni amolyan Szász-tempóra. A film azt suggalta: nem megy ez nekünk..." /Dél- Magyarország/ A recenziók már nem is a filmet, hanem mindinkább a gyár helyzetét elemezget­ték. ”... Tény, hogy e pillanatban Hollóháza nem tud fizetni, a kölcsönök visszafizeté­sére sincs forintja, így haladékot kér. Te­hát a csőd szélére jutottak. Mindezek lát­tán a helyzet úgy fest, hogy Hollóháza a porcelán Weimarja helyett inkább a gaz­dasági vállakózás Waterlooja - lesz vagy lehet..." - írta július 24-én a Szolnok Me­gyei Néplap, és ugyanezen a napon a Ma­gyar Nemzet: "...kész szerencse, hogy a gondos néző talál némi eligazítót a megnézett műsorról a Rádió- és Televízióújságban:"...Holló­háza példája talán segít megérteni, hogy - akár az ipar számos területén - miért nem sikerült itt sem előrelépni." Aha­mondja e sorok fölött, a műsor után a miértekre csökönyösen kíváncsi néző -, szóval közgazdasági műsorról van szó Weimar fedőnév alatt! Nem az a lényeges, hogy Szász Endre művészete és szellemi szervező ereje ho­gyan gyökerezik meg egy észak-magyar- oszági kis községben, hogyan próbál vi­lághódító útra indulni, nem is az esztétikai mércék a fontosak ezúttal, nem is művész és nagyipar kapcsolata, hanem a megújul­ni, nemzetközi rangúvá szerveződni képtelen, vagy csak irtózatos erőfeszíté­sek és kudarcok árán képes magyar terme­lés..."

Next

/
Oldalképek
Tartalom