Új Néplap, 1990. június (1. évfolyam, 46-71. szám)

1990-06-26 / 67. szám

1990. JUNIUS 26. Néplap 3 (Mitől) Független a szakszervezet A hír úgy szólt: független szakszervezet alakult a Hetényi Géza kórházban. Ez nagy ellenszenvet váltott ki a vezetőségből, a szakszervezet tagjainak kihallgatásszerü megbeszélésben volt részük. Aztán, amikor a hír nyomába eredtem, kiderült, hogy nem teljesen úgy, nem azért, és nem akkor történt... Jegyzetlapok Ki figyel oda? Az ember, még ha szeret is olvasni, nem biztos, hogy szenvedélyét rendeletek tanulmányozásával tölti. Talál magának manapság rengeteg érdekes olvasnivalót, amitől nem fájdul meg a feje - ellen­tétben a rendeletek okozta lehetséges fájdalmak­kal. Nos, így voltam én is. Ugye, valamikor még a télen - utóbb kiderítettem, februárban - változott a lakáshitelezési, szociálpolitikai rendszer. Az em­ber, ha már van otthona, nem gondol ezzel, legfel­jebb összevonja a szemöldökét, s erősen sajnálja azokat a fiatalokat, akik ezután alapítanak csalá­dot, s mondja magában: unokáik is fizetni fogják. Persze nem azért, mert a lakás ára már túljutott a csillagos ég legtávolabbi pontján - hanem azért is, mert kamat ide, kamat oda (legalább a kamatadó már oda... sicc!) szóval meglehetősen nagy terhet vállalnak azok, akik most gyűjtenek lakásra, vagy építkezésre adják a fejüket. Most mégis, ebben az új, február óta érvényben lévő rendeletben van némi változás, ami először azt súgja, nem cserélhetik már állami támogatással (mint más az ingjét) azok, akik eddig is birtokoltak saját otthont, csak éppen nagyobbat, szebbet, kor­szerűbbet akarnak. Ha ilyeneket kizár a rendelet akármilyen kis kedvezményből, az ember igazság­érzete valahol kielégül. Ha ráadásul azt tudja, hogy az első lakást vásárló vagy építő, 35 éven aluli házaspár kaphat állami támogatást - szociális ked­vezménytől függetlenül - már azt mondja, igen, a fiatalokat valóban, nemcsak a szülőnek, hanem az államnak is támogatni kell. Jól jön a százötvenezer forint állami támogatás akkor, amikor már egy szerény családi ház fölépítése is jóval több egymil­liónál. És ugye az se mellékes, hogy a különféle törlesztésekre az állam további kedvezményt nyújt - a gyermekeseknek. Hanem - minden rendeletben van ilyen hanem, amire rendszerint akkor jön rá az ember, ha nyakig benne van, ha rászánja magát, vagy a gyereke kezdi el a nehéz, valóban fejfájdító tortúrát - szó­val, hanem arra is figyelni kell mindenkinek, hogy szól ez a rendelet a közeli jövőről is. Szó szerint így: "1991 július 1-től a kiemelt törlesztési támo­gatású kölcsön nyújtásának feltétele lesz, hogy az építtető, vásárló lakáscélú megtakarítással (ifjúsá­gi betét, lakástakarékossági betét, vagy Új otthon takarékbetét) rendelkezzék. Lakáscélú megtakarí­tás címén legalább havi ezer forintot kell betétbe elhelyezni." Magyarul: akinek 1991 júliusában legalább 12 ezer forint megtakarítása van ilyen célra korábbról, (1992-ben az összeg már 24 ezer forint!) szóval az jövőre már kérhet, - joggal teszi. S akinek nincs? Erről ez a február elseje óta érvényben lévő rende­let nem szól. Igaz, épp amikor e sorokat írom, a hétfő reggeli rádió műsorban mondják: a munkanélkülivé vált, vagy hirtelen jövedelmében, keresetében erősen rosszabbra változott helyzetű adós akár haladékot is kérhet kötelezettségei fizetésére az OTP-től. Ez is egy rendelet lehet, s nem is a legújabbak közé való. Csakhát így igaz, a rendeletekre legyint az ember. Ki figyel oda? (SJ) Mit privatizáljunk, hogy privatizáljunk? Alakulás titokban Az Egészségügyi Dolgozók Szabad Demokratikus Szakszer­vezete kórházi szervezetének ügyvivője Halász Ernő szakács.- Úgy kezdődött, hogy 1988- ban többen kiléptünk az akkori szakszervezetből. Nem akartunk olyan szakszervezetben marad­ni, ahol az én észrevételeimre például azt mondta az szb-titkár: Maga ne pofázzon bele minden­be! A régi szakszervezet nem képviselte a melósok érdekeit, így aztán szóltam azoknak, aki­ket ismertem, hogy alapítsunk egy újat.- Hallottam róla, hogy titok­ban alakultak meg, másokat nem hívtak meg az alakuló ülésre.- Valóban nem hirdettük meg, hogy mikor és hol tartjuk. De ez nem is kötelező. Megalakulás után pár nappal már jöttek a jel­zések, hogy a szakszervezeti ta­goknak ilyeneket mondanak: Ti kis hülyék, Halász csak be akar húzni a csőbe, ki akar használni benneteket. Még a szakszerveze­tünket nem jegyezték be, mikor az élelmezési osztályon indult egy aláírásgyűjtés; az egyik kol­leganőnk bérét méltánytalanul alacsonynak találtuk, és kértük, hogy emeljék fel. Az osztályve­zető és a helyettes egyenként be­hívta az aláírókat; azt firtatták, hogy ki volt a levél értelmi szer­zője. Másfél órás meghallgatá­sok voltak...- Mi a célja a független szak- szervezetnek?- Eredményt akarunk elérni a béremelésben, a munkahelyi kö­rülmények javításában, és ab­ban, hogy a dolgozókat ne aláz­zák meg.- Hány tagjuk van most?- Végül is nem tudom, mert sokan kiléptek. írtak egy levelet a főigazgatónak, amelyben kö­zölték a kilépés tényét. Engem viszont nem értesítettek erről... A vezetés tagadja A független szakszervezet az élelmezési osztályon, közelebb­ről a konyhán alakult meg. A ta­gok nagyrésze is a konyhai sze­mélyzethez tartozik, illetve be­teghordó is van közöttük. A ve­zetőség - a konyhán dolgozók felettesei - nem értenek egyet az­zal, hogy ők akadályoznák a szakszervezet munkáját. Dr. Sélleiné Márki Mária köz- gazdasági igazgató:- Amikor Halász Ernő bejelen­tette a független szakszervezet létezését, tudomásul vettük. Mű­ködését az intézet nem akadá­lyozza. Úgyhogy tulajdonkép­pen nem értem, hogy Ernőnek mi a problémája. Az az érzésem, hogy a szakszervezet a konkrét munkahelyi konfliktusok miatt alakult meg. Gerginé Sturm Zsuzsa, az Egészségügyi Dolgozók De­mokratikus Szakszervezete kór­házi bizottságának szb-titkára:- Halász Ernő azt mondja, hogy a régi szakszervezet nem védte a dolgozók érdekeit. Ez a vád nagyon általános. Azt értük el, amire lehetőségünk volt. Az élelmezési osztály megbí­zott vezető-helyettese, Samuné Balogh Rózsa:- Semmi kifogásunk nincs az új szakszervezet léte ellen. De megbontotta a konyha egységét. Folyosói beszélgetések, suttogá­sok alakultak ki, és akik nincse­nek benne a szakszervezetben, azok nem jó szemmel nézik ezt. Csüllög Gábor főszakács:- Rágalom, hogy itt kihallgatá­sok lettek volna. Senki nem fe­nyegetett meg senkit. Egyszerű­en elbeszélgettünk az új szak- szervezet tagjaival. Megkérdez­tük őket, miért léptek be, és mi­lyen érdekvédelmet biztosít ne­kik ez a szervezet.- És milyet?- Hát nem nagyon tudtak mit mondani. Azt mondták, hogy például sztrájkolhatnak. Sztráj­kolni a konyhán! És mi lesz a cukorbetegekkel? A konyhán dolgozók nehezen viselik el, hogy Halász Ernő megáll öt-hat szakszervezetis asszonnyal és beszélgetnek. Lehet szervezked­ni, de nem úgy, hogy átviszi az asszonyokat a pavilonba, és ott vannak egy-két óra hosszat. A többiek meg dolgozzanak he­lyettük? Amikor elkezdtek alá­írást gyűjteni a munkatársuk fi­zetésemeléséért, úgy gondolom, hogy először meg kellett volna kérdezni; miért olyan kevés a bé­re? De ők nem, rögtön aláírást gyűjtöttek. Engem nem érdekel, hogy Ernő hány szakszervezetet szervez, az érdekel, hogy itt, a konyhán dolgozzék! Samuné Balogh Rózsa:- Igaz, a konyhában a szakszer­vezet miatt is vannak feszültsé­gek, de a legnagyobb baj az, hogy Ernővel nem lehet együtt dolgozni. Összeférhetetlen. Hát akkor kit fölemlítettek meg? Arról, hogy a konyhán valóban nincs minden rendben, magam is meggyőződhettem. Részt vettem egy parázs hangulatú osztály­értekezleten. A veszekedések­ből, az egymás szavába vágásból kiderült, hogy a konyhán is gya­kori a szóváltás, tűrhetetlen hangnemben beszélnek egymás­sal az emberek... A független szakszervezet ed­digi legnagyobb érdekvédelmé­nek se tudok egyértelműen tap­solni. Kecskés Éva konyhalány terhessége fejtörést okozott a konyhán dolgozóknak és a veze­tőknek. Éva kérte, hogy - állapo­tára való tekintettel - könnyebb munkára osszák be. Itt, a főző­konyhában azonban nem volt mód erre. Az osztályvezető-he­lyettes beszélt a kórházhoz tarto­zó utókezelő konyhájának veze­tőjével, aki szívesen látta volna a lányt. Ott könnyebb a munka. Ám a szakszervezet közbelépett, mondván, hogy megsértik Éva jogait, mert vele nem beszélték meg előzetesen az áthelyezést. Éva is tiltakozott ellene, szerinte a tálalókonyhában sem lenne könnyebb a munka. De vajon mit mondanak azok, akik beléptek a szakszervezetbe, aztán meg kiléptek? Miért? Meg­félemlítették őket? Kiderült, hogy erről szó sincs. A szakszer­vezetből kilépők nevében véle­ményét Nagy Tiborné és Lo- pocsy Lászlóné mondta el:- Ahogy nekiindult, úgy tűnt, hogy jobb lesz, mint a régi volt. Jobban védi majd az érdekein­ket.- És mi történt, hogy mégis ki­léptek belőle?- Azzal a kikötéssel léptünk be, hogy nem a vezetők ellen irá­nyul. Nekünk ugyanis nincs semmi bajunk a vezetőkkel. Ké­sőbb kiderült, hogy mégis a ve­zetők ellen irányul, mondta a fő­szakács is, meg azok is, akik ben­ne voltak a független szakszerve­zetben. így hát írtunk egy levelet a főigazgatónak, hogy kilépünk az új szakszervezetből is, meg a régiből is.- És Halász Ernőnek nem írtak levelet?- Szóltunk neki. Azt mondta, nincs semmi baj, nem kell írás­ban is közölni, hogy kilépünk. Ezek után... mit gondoljon az ember? Ennyi egymásnak ellent­mondó vélemény, feszültség hal­latán csak egyben lehet remény­kedni. Hogy az új, a független szakszervezet (amelyet a kórház vezetői elmondásuk szerint elfo­gadnak és elismernek) nem az ellentétek kiélezését, hanem megoldását segíti majd. Paulina Éva / Folytatás az 1. oldalról / A cselekvőképesség még fontosabb A privatizálás fontos dolog - mondta Bihari István -, de legalább annyira fontos az is, hogy a válla­latok visszanyerjék cselekvőké­pességüket, melyeket az elmúlt negyven év során a piac megtaga­dása miatt elvesztettek. Ugyebár a külkereskedelmi tevékenység nem az övék volt, erre a legkülönbö­zőbb import-export vállalatok, az "impexek" jöttek létre, de a gyár­kapun kívülre került a fejlesztés, a termékek hazai forgalmazása is, egyszóval a termelő a piaccal - amire azt mondtuk, hogy nem lé­tezik - nem is lehetett kapcsolat­ban. Ma az a helyzet áll elő, hogy immár a végtagjaitól megfosztott vállalatokat egyik napról a másik­ra bedobják a piac mélyvizébe s elvárják tőlük, hogy versenyt ússzanak azokkal a partnereikkel, amelyek ebben a közegben nőttek fel. Jó, napjainkban igyekeznek visszailleszteni a kezeket, lábakat, melyekben ugyan még vérkerin­gés nincs, nem működőképesek, de fájni már tudnak. E szemléletes példa alighanem kesernyés fintor napjaink valóságában. Ami pedig a mindenáron való "államtalanítást" illeti? Nem biz­tos, hogy a gyógyszeriparban a mindenáron való járható út a ma­gánkézbe adás, hiszen a nagy nem­zetközi mammutcégek, multinaci­onális vállalatok is egyesülnek, és elképzelhető, hogy e szakmában az ezredfordulón három-négy fog­ja uralni a világpiacot. Itt a nagy hal nemhogy a kis halat, de a nagy halat is megeszi... Privatizálni kell tehát, de nem minden áron, e tevé­kenységben domináljon a sokszí­nűség, nem pedig a politikai dokt­rína vagy éppen a kor divatja. Végy ezer négy száz embert, és találj neki munkát! Harold A. Codd egy esztendővel ezelőtt érkezett Magyarországra és jelenleg a Ganz Hunslett Rt. vezér- igazgatója. Miután édesanyja ma­gyar, nem csoda, hogy árnyaltan és választékosán beszéli nyelvünket. Ami pedig mondandójának tartal­mi részét illeti: az Állami Vagyon­ügynökségről nem volt valami nagy véleménnyel, úgy találja, hogy vele eggyel nőtt a bürokrati­kus intézmények száma, de hát az iparhoz nem is az államnak kell érteni, erre megvannak a megfele­lő szakemberek - a politika teremt­se meg azokat a kereteket, ahol a szakmabeliek képességeiket leg­jobban kifejthetik. Egyetértett egyébként a Chinoin vezér­igazgatójával abban, hogy a cé­gekből kiirtották a piacérzékeny­ség képességét, és pezsgőbontás­sal kell majd megünnepelni azt a napot, amikor a különböző külke­reskedelmi cégek megszűnnek. Azért ezeknek volt egy csodálatos képességük, bármennyire is vesz­teséges volt az a termék, amit árul­tak, ők a maguk hasznát csak ki­hozták belőle. Ami a konkrét szakmáját, a jár­műipart illeti, úgy véli, Magyaror­szág gyáraiban az a legnagyobb baj, hogy a műhely vezet. Pedig a szervezés, a vezetés kötelessége nem a műhelyé. Itt volt a Ganz Mávag esete: ezemégyszáz ember dolgozott a gyárban, és ennyi em­bernek kellett munkát találni. Ha kétezer lett volna ez a szám, akkor annyinak találnak elfoglaltságot és adnak szerény fizetést. Ma a mun­ka rentabilitásához szabják a lét­számot és a hétszáz dolgozó tisztes fizetést kap. Meglehetősen messziről kellett indulni, hiszen a Ganz gyárban az ötvenéves épületek állaga egy af­rikai mellékhelyiséghez hasonlí­tott. Fél évszázad alatt festéket nem láttak, itt kell most olyan mi­liőt teremteni a dolgozóknak, hogy nap mint nap jóízűen menjenek be a munkahelyükre. Ami a gépeket illeti? Van közöttük olyan, ame­lyik csak azért lett megvéve, mert a vásárlással egybe lehetett kötni egy egzotikus kirándulást és némi napidíjat dollárban. Ami pedig a privatizálásra felkínált gyárat ille­ti? Papíron szépen gördültek a mozdonyok Új-Zélandtól Chiléig, csak azt már egy másik rubrikában lehetett megtalálni, hogy a rossz minőség korrigálására munkások százai utaztak méregdrága költsé­gen. Ha valaki nem figyelt, ezen a tételen akár át is siklott, és elhihet- te azt, hogy ez a gyár nyereséges volt, holott soha az életében nem termelt mást, csak veszteséget, ám a vezetőket úgy premizálták, mint­ha profi gazdag lett volna a cég. Két döntésképtelen generáció Elmondta még a vezérigazgató, hogy a letűnt korszak nagy bűne volt, hogy két teljes generációt tett döntésképtelenné, jóllehet a mély­ben ott a cselekvésre való aktív képesség. Csakhát tanulni köny- nyebb, mint felejteni. Mindezt azért tárta a hallgatóság elé, hogy gondolkodjanak el azok, akiknek a vagyon felértékelése a dolguk. Magyarország iparának újjáépíté­se nem kerül kevésbe, és ez első­sorban a külföldi tőke behozóját illeti. Miután szó esett arról, hogy az illetékesek egy része eltávozik a tegnapi nappal, így a konzultációt az ebédidő előtt tartották. Itt Pet- renkó János, a PEKO Acélipari Művek tulajdonosa Harold A. Codd urat cáfolta, amennyiben úgy vélekedett, hogy a külföldi tő­kések jelentős előnyben vannak azokkal szemben, akik hazai szí­nekben indulnak harcba egy-egy üzem megszerzéséért. Az Állami Vagyonügynökség számukra ma­gasabb mércét állít, egyszóval nem könnyű ma Magyarországon vállalkozónak lenni. A tegnapi élénk eszmecsere után azt is elmondhatjuk, hogy privati­zálni sem lesz könnyű. Persze, nem mindenkit villanyozott fel a konferencia. A hátsó sorokban ül­ve szem- és fültanúja voltam an­nak, amint a tanácskozás egyik jámbor hallgatója jótékony álom­ba merülve békésen hortyogott. Alighanem az állam mindenható­ságáról álmodott. — napló Erdélyből áttelepült ismerősöm feldúltan lobog­tatott egy újságot. Zaklatott félmondataiból egy magyarságában megbántott ember keserűsége szólt. A Romániai Magyar Szó 1990. június 7-i számából kérte elolvasni dr. Serafim Duicu cikkét, mely a Nyílt levél Tőkés László református püspök úrnak címet viseli. Eredetileg a cikk egy román nyelvű újságban jelent meg. A szerző, egy maros­vásárhelyi egyetemi tanár vádolja Tőkést: azzal, hogy a templomból átlépett a politikába, egyez­séget kötött a Sátánnal, ördögi tettekre vetemedett és hazaáruló lett. Dr. Serafim Duicu cikkében elvi­tatja Tőkés Lászlónak a decemberi forradalomban betöltött szerepét, szerinte Marosvásárhelyen nem a Vatra, hanem a magyarok voltak a nacionalista gyilkosok, Tőkés félrevezette az amerikaiakat, és így tovább. A Romániai Magyar Szó idézett szá­mában közlik a tanár úr egykori tanítványának, Kiss Zsuzsának a levelét is, aki kimondja, hogy "Ez a levél nem Tőkés László ellen szól, hanem elle­nünk, magyarok ellen; ön nem a püspökünket gyű­löli..., hanem a magyarokat!" Majd így folytatja Kiss Zsuzsa: "... ennyi szemetet, alantas vádat és valótlanságot /hogy ne használjam a hazugság szót/, amit ön Tőkés László portáján keresztül lel­kűnkbe besepert, azt önérzetes ember lenyelni nem tud, s nem is akar." A volt tanítvány felidézi a múltat, a magyar diákok hogyan mentek menteni román tanáraikat a nagy marosvásárhelyi árvíz ide­jén, végül így búcsázik: "20 éves egyetemi találko­zónkra vajon eljönne-e közénk, Duicui tanár úr? És egykori tanítványai vajon kezet fognának-e ön­nel?" Töprengek. Nem is olyan régen még én is tanítottam a karcagi gimnáziumban. Mit mond­tam? Mit írtam? Mit tettem? Az én egykori tanítványaim kezet fognának-e velem? Körmendi Lajos Palágyi Béla

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom