Új Néplap, 1990. június (1. évfolyam, 46-71. szám)
1990-06-23 / 65. szám
1990. JÚNIUS 23. Néplap A Hetényi kórház gyermek- illetve koraszülöttosztályán a Verseghy gimnázium három tanulója dolgozik segédápolóként Diákok nyári munkán A diákok idei munkája más, mint az elmúlt években volt. Alig lesz olyan hely, ahol álunatkozott órákat jelent, sokkal inkább hasznosan eltöltött időt és megérdemelt forintokat. Az üzemek, intézmények nem, vagy csak korlátozott számban vesznek föl diákokat Elsősorban dolgozóik gyermekeit, vagy olyanokat, akik már korábban is náluk dolgoztak, s munkájukkal elégedettek voltak. Felvételeink Szolnokon készültek. Fotó: Korányi Éva Első nap a Postán. Braiter Eduard és Varga Balázs szabadságon lévő lapkézbesítöket helyettesít. Ugrik a tugrik A világpiac nem a Bosnyák tér, avagy hideg lett a jurtapaplan Daliás idők voltak, az már bizonyos: elérhetetlen magasságban trónoló állami vezetők cseréltek dossziét, majd gyöngyöző pezsgővel koccintottak a kétségtelen sikerre, és ezzel egy államközi szerződés megköttetett. Innentől kezdve lavinaként gördült alá a végrehajtás kényszere. A deklarált barátság, az internacionalista kapcsolatok szentsége nem szenvedhetett csorbát - ha kellett, hát a Góbi sivatag mellé indultak szakemberek wolfra- mot bányászni. Kis hazánkat a fővállalkozó jogán a Wolfram Inveszt képviselte Mongóliában e célból, ám természetesen az alvállalkozók sora segített a színesfém felszínre hozásában. Közöttük volt a Tiszamenti Regionális Vízművek vállalata is, dolgozói a felvonulási épületeket húzták fel, ivóvizet teremtettek, a szennyvízelvezetésről gondoskodtak, egyszóval kulcsszerepük volt a föld feletti munkában. Amint Steiner Lajos, a TRV építési osztályvezetője elmondta, számukra nem volt kifejezetten rossz bolt a mongóliai munkavállalás. Az első évben, 1986-ban negyvenöt emberük volt kint, és a dolgozók személy szerint sem jártak rosszul: a kubikusok 28-32 ezer forintot kerestek nettóban, a szakmunkások pedig 32-38 ezret, de 1986-88 között a vállalat is zsebre vághatott úgy ötmilliós nyereséget. A munkások itthon kapták a teljes fizetésüket, odakint pedig tug- rikban a külszolgálati javadalmazást, amit átválthattak forintra vagy rubelra. No persze, nem volt ez könnyű kereset, a sivatag peremén a reggeli hőmérséklet úgy minusz öt fokkal indult, és dél tájban már a plusz negyven fokot közelítette. Ehhez jöttek a monszunesők, a homokviharok, miegymás, és ha hozzávesszük, hogy télen az orrát sem dughatta ki az ember a jurtasátorból - már legalábbis az európai ember -, akkor érthető, miért kellett az egész évi munkaidőalapot hét hónap alatt ledolgozni. Persze szabad szombat nélkül, de olykor a vasárnap is "ugrott". Aztán egy szép napon megtörtént az, ami a Bosnyákon soha nem eshetik meg, teszem azt a zöldpaprikával: a nemzetközi tőzsdéken a wolfram ára a felére zuhant, és ezzel a mongóliai buborék szétpattant. A Góbi sivatag széléről menekült, ki merre látott, a Wolfram Inveszt például csendben csődbe ment, ám volt, aki előrelátó volt, és az szerencsésnek mondhatta magát, mert aki vakon bízott a mongol állam garanciáiban, ráfizetett az egzotikus kirándulásra. A Tiszamenti Regionális Vízművek több biztosítékot is beépített az elszámolásba: először is az Állami Fejlesztési Bank kezességét igényelték, amit megkaptak, így az elszámolásnál jelentősebb hátrányt nem szenvedtek - más kérdés, hogy a csődbe ment vállalkozás egésze miatt állampolgári zsebeink könnyebbültek. Jelenleg ugyan megítélt a vállalatnak a Legfelsőbb Bíróság 1 millió 547 ezer forintot a Wolfram Inveszttel szemben, ami bizonyos kötbérekből, késedelmes fizetésekből tevődik össze, de ezért is sorba állnak, és ha odaér a sorszámuk, megkapják a banktól. Kiderült a beszélgetés során, hogy Mongóliában további megrendelést is kaptak volna, ám nem vállalták. Hogy miért? Ami a dolog gazdasági oldalát illeti, KGST-partnerünk - mint a legtöbb - fizetésképtelen, ami pedig a politikait, hát olyan mértékben változott Mongóliában a közhangulat, hogy az európai kinézetű ember - pláne, ha oroszul beszél - nem túl kívánatos. Régen meleg vendégszeretettel fogadták sátrukban a pásztorok a kint dolgozó magyarokat, és a vadászpuskát, amivel a nyájat őrizték, jobb esetben támaszkodásra használták. Ma könnyen élesre töltik ezeket a fegyvereket... A TRV nemrégiben több mint száz embert bocsájtott el, beszélgetésünknek is az lett volna az apropója, hogy összefüggésben van-e ez a mongóliai visszavonulással? Tornóczky György igazgatóhelyettes főmérnök szerint a két dolognak semmi köze egymáshoz. Arról van inkább szó, hogy "karcsúsították" a vállalatot, építési és tervezőtevékenységre kft.-t szerveztek, és mivel az öntözővízigény lecsökkent, jobbára ebből a szakmából küldtek el Békés, Csongrád és Szabolcs megyei dolgozókat. Szolnok megyéből ha egy tucat ember került az utcára. Azt is megkérdeztem a beszélgetőpartneremtől, hogy milyen tanulságot szűrtek le a KGST- ben való tevékenységből? A válaszuk az volt, hogy sorolni kezdték, milyen külföldi kapcsolatokkal rendelkeznek ma, s a partnerek napjainkban egytől egyig nyugatiak. Az ember a napi híradásokban gyakran hallja azt a terminológiát, hogy a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa széthullóban van. Ezt eddig a politika elérhetetlen szférájába helyeztük, pedig lám, az ebből adódó problémák olykor karnyújtásnyira vannak tőlünk. Palágyi Béla Amnesztiával haza Szabadulok civilben NEM AKARNAK VISSZAKERÜLNI Valljuk be őszintén, a hétfőn életbe lépett amnesztiarendelet nem váltott ki osztatlan elismerést a közvéleményből. Sokan adnak hangot aggodalmuknak: a közbiztonság egyébként is rohamos ütemben romlik, mi lesz még, ha kinyitják a börtönök kapuit, és ránkszabadítják a sok bűnözőt. Igen, a közvélemény nyersen fogalmaz, és nem differenciál. Kétségtelen tény, hogy az utóbbi időben a bűnügyi statisztikák számai meredeken emelkednek. A köz- biztonság romlását egyre többen saját bőrükön is tapasztalják. Az aggodalom tehát nem alaptalan. A szabadulók többsége is tisztában van azzal, hogy kint többnyire nem számíthatnak örömteli fogadtatásra. Bizonyítaniuk kell, hogy nem érdemtelenül nyertek szabadságot. Csak ők tudják eloszlatni a közvélemény fenntartásait. Aki mehet, rögtön engedik A megyei büntetésvégrehajtási intézet kapuján belépve az "ilyen körökben járatlan" embernek olyan érzése támad, hogy nem jó helyen jár. Az első benyomások a vártnál kellemesebbek. Az épület belsejében legfeljebb csak a rácsok érzékeltetik a ház funkcióját, egyébként minden más olyan, mint bármely középületben. A kapuőr barátságosan fogad, a belépési engedély kitöltése után telefonon hívja Forgács Béla büntetésvégrehajtási századost, a biztonsági szolgálat vezetőjét, aki néhány másodperc múlva megjelenik a kapunál, és készségesen kalauzolja az újságírót irodájába.- Szerencséje van - mondja Forgács Béla százados -, ha szabaduló elítéltekkel akar beszélgetni. Öten éppen most öltöznek át civil ruhába. Az előbb hívtuk őket a büntetésvégrehajtási bíró elé, aki közölte velük, hogy szabadok, mehetnek haza. Ezután már gyorsan mennek a dolgok. Most átöltöznek, közben kiállítjuk számukra a szabadulólevelet, és egy óra múlva már a kapun kívül lesznek.- Nálunk egyébként nincsenek úgynevezett "nehéz fiúk" - folytatja a százados. - Majd meglátja, hogy külsőre sem bűnöző típusok. Különben az intézetben hónapok óta tart az "amnesztialáz". A fog- vatartottak természetesen fokozott várakozással voltak tele. Az amnesztiatörvényt hétfőn kaptuk meg. Azonnal munkához láttunk, amely nem volt egyszerű és könnyű, hiszen át kell nézni az összes dokumentumot, kire milyen kedvezmények vonatkoznak. Igyekeztünk úgy intézni a dolgokat, hogy egyetlen napot se töltsön az intézetben olyan elítélt, akit a törvény értelmében megillet a szabadság. Hétfőn már tíz elítélt és négy elzárásos személy hagyta el az épületet. Az ő büntetésük a közkegyelemmel azonnal nullára redukálódott. Ma azok mennek haza, akik a kedvezmény révén, a csökkentett büntetésrésszel "futottak nullára". A kiengedés tehát több lépcsőben és folyamatosan történik. A távozókat eligazítjuk, felhívjuk figyelmüket a kinti magatartásra - hangsúlyozva: szeretnénk, ha bent többé már nem találkoznánk velük. Váratlanul toppannak haza Az öt volt elítélt félszegen lép a szobába. Frissen kelt szabadságukkal még nem tudnak mit kezdeni, utasításra várnak. Egyik sem olyan, hogy az utcán meglátva tanácsos volna a másik oldalra átmenni. Leülnek és várják, hogy mi fog történni. Valószínű azt hiszik, hogy a beszélgetés a szabadulási procedúra része. Miután megtudják, hogy mi a beszélgetés lényege, szabódnak, hárman mereven elzárkóznak előle. Győzködni kell őket: nem érdekes a név, a lakóhely, a múlt, pusztán a szabadulás okozta érzésekre és a jövőbeni tervekre vagyunk kíváncsiak. A hangulat fokozatosan oldódik, és a szabaduló elítéltek beszélni kezdenek. ÖELSÖ SZABADULÓ:- Három hónappal ezelőtt szereztem tudomást a készülő amnesztiatörvényről. Őszintén szólva nem nagyon hittem abban, hogy megvalósul. Tegnap kaptam a hírt, hogy ma szabadulok. A most átélt érzéseket így civilben nem lehet elmondani. Igaz, szeptemberben már amúgy is kiengedtek volna, de hát még egy nap is számít. Az otthoniak nem tudják, hogy ma megyek, olyan gyorsan zajlott le ez az egész, hogy nem tudtam őket értesíteni. Rendezett viszonyok közé megyek. Feleségemmel, kétéves kislányommal bentiétem alatt is rendszeres volt a kapcsolat. Közlekedési vétség miatt kerültem be, azelőtt soha nem volt összeütközésem a törvénnyel. Munkám is lesz. Magánvállalkozó voltam, és azt folytatom. Tudom, hogy nem lesz könnyű a közvéleménnyel szembenézni. Ide többé nem akarok visszakerülni. □WÁSODIK SZABADULÓ:- Először voltam itt, és remélem, utoljára. Huszonkét hónapot töltöttem bent. Annyit elmondok, hogy nem erőszakos balhé miatt. A jövő hónapban már rendesen is szabadultam volna. Nem tudom megfogalmazni, mit érzek most. Tegnap óta nem tudok enni, nem is aludtam az éjszaka az izgalmaktól. Biztosan fogytam egy-két kilót. Kilépve innen rögtön tűzök haza. Szüleim, tíz testvérem vár - igaz, nem tudják, hogy ma megyek. Ünnepi vacsora biztosan lesz ma este, és egy keveset talán inni is fogok, de nem sokat. Hétfőn már munkahely után nézek, remélem találok. UhARMADIK SZABADULÓ:- Tegnap úgy tíz óra felé tudtam meg, hogy ma hazamehetek. Mondanom se kell, hogy nagyon nagy volt az örömöm. Kilenc hónapig voltam bent, én sem erőszakos dolog miatt. Igaz, ma nem, de egyébként vár az élettársam, a kislányom, a szüleim, a testvéreim. Bentiétem alatt minden hónapban - havonta egyszeri látogatásra volt lehetőség - eljöttek hozzám. Levelet szinte naponta váltottunk. Egykét hetet hagyok a kikapcsolódásra, utána munkába állok. A régi munkahelyemre megyek vissza, értesítettek, hogy várnak, mehetek. Az igazat megvallva félek attól, hogy fenntartással fogadnak, de úgy gondolom, hogy egy-két hónap múlva ez el fog oszlani. Kilencvenkilenc százalék, hogy ide már nem jövök vissza többet. □ NEGYEDIK SZABADULÓ:- Én nem akarok nyilatkozni. Tessék ránknézni! Gyilkosoknak nézünk ki? Nem kell félnie tőlünk senkinek. Sok furcsa dolog is van ebben az amnesztiában. Például az egyik társamat tartásdíj nemfizetése miatt ítélték el, és ő itt marad. Engem is várnak otthon, munkahelyem is lesz. Ma este családi körben nézem a Brazília-Skócia labdarúgó-mérkőzést, és senki nem fogja lekapcsolni a tévét a befejezés előtt öt perccel - mert itt így volt. DÖTÖDIK SZABADULÓ:- Egyáltalán nem akarok mondani semmit. Percekkel ezelőtt volt a kedvezményi tárgyalás, még mindig tele vagyok feszültséggel, zúg a fejem. Egyébként is elsősorban magammal van sok megbeszélni valóm. Taxival, minél előbb Szabadulása után X.Y. bejött a szerkesztőségbe, hogy inkognitó- ja megtartásával beszéljen az átélt élményeiről.- Tökölről szabadultam két és fél hónap után. Az amnesztiában bíztam, persze száz százalékig nem lehetett tudni, hogy megvalósul-e. A szabadulás gyorsan zajlott le. Szóltak, hogy fél óra múlva összepakolva álljak készenlétben. Néhány óra várakozás után autóbusszal Csepelre vittek, onnan ment mindenki a maga útjára. Én Szigethalomra mentem stoppal a taxiállomásra. Közöltem a vezetővel honnan jövök, ő ezt tudva vállalta a fuvart. Szigethalmon taxiba ültem, hogy minél előbb hazaérjek. Otthon is "amnesztiát kaptam". Tudták miért kerültem be - közlekedési vétség miatt - így nem volt gond. A börtön teljesen más, mint a köztudatban. Sokkal rosz- szabb. Nem is a börtön, hanem a rabtársak. Nem sokat lehet róluk tudni, ki miért került be. Farkastörvények uralkodnak belül, ez a legmegrázóbb. Vannak, akik uralkodnak a többiek felett. Én egyébként betegen mentem be, és gyógyultan jöttem ki, tíz kilóval könnyebben. Olyanok nem szabadultak, akiket én bent tartottam volna. Berki Imre
