Új Néplap, 1990. június (1. évfolyam, 46-71. szám)
1990-06-15 / 58. szám
4 Néplap 1990. JÚNIUS 15. Fesztiválhangverseny a Játékcsamokban A zene ünnepe Szolnokon Szerdán este mintegy öt- '/ száz főnyi, a focivilágbajnokság vonzerejének hősiesen ellenálló közönség gyűlt össze a város újdonsült koncerttermében, hogy meghallgassa azt a nagyszabású hangversenyt, melyhez hasonló élmény ritkán adatik meg a zenerajongónak. A műsoron egyetlen szerző: Kodály Zoltán művei szerepeltek. A Galántai táncok - a mű- * sor első darabja - nemrégiben hangzott el Szolnokon, a Miskolci Szimfonikus Zenekar tolmácsolásában. Bár első pillanatban úgy tűnik, hogy a hangversenyek műsora nem túl változatos, az igazi zenebarát tudja: az az igazi, ha egy művet minél többféle előadásban, felfogásban ismerhet meg. Nos, azok, akik mindkét koncerten jelen voltak és képesek arra, hogy konzerválják emlékezetükben egy-egy interpretáció egyszeri, meg nem ismételhető jegyeit, azok most összevethették a két Galántai-tolmácso- lást. S mivel a művészetben nem lehet mértékegységeket alkalmazni a teljesítmény mérésére, marad az egyetlen konklúzió, ezen az estén sikerült e remek műnek még több értékét felderíteni az előadók segítségével. E sorok írója számára ezt a Galántai interpretációt az teszi felejthetetlenné, ahogyan a művet tökéletesen birtokoló központi hatalom: a karmestef a variációk sokaságát egyedivé - de ugyanakkor egy egységes folyamat részévé formálta, ahogyan érvényesülni engedte egy-egy szólista vagy szólam egyéni felfogását az ő elképzelésén belül - és azzal tökéletes összhangban. Emlékezetes maradt továbbá az ízes, a magyar tánc méltóságát felelevenítő, inkább lassú felé hajló tempóválasztás - és a frissesek hallatlanul virtuóz és kidolgozott tolmácsolása. Ezután a cappella kórusművek következtek, melyek előadásának érdekességét ezúttal az adta, hogy a Magyar Állami Énekkar kitűnő karnagya: Ugrin Gábor szerepét Fischer Iván, a zenekar karmestere vette át. (Az ilyen nagyszabású hangversenyt feltétlenül konferálni kellett volna, hiszen nem ismerheti minden jelenlévő a felhangzó műveket!) A nagyszerű kórus és a karmester számára egyaránt gyümölcsöző együttműködés során e kórúsmű- vek eddig rejtett, nem ismert szépségei kerültek napvilágra: a főként kóruskamagyok dirigálta énekkar és az elsősorban zenekarhoz szokott karmester kirándulása feledhetetlen élményt eredményezett; ha egyáltalán lehet rangsorolni, akkor leginkább az Adventi énekben és a Szép könyörgésben. A megérdemelt hatalmas sikerben méltán osztozhatott az énekkar állandó és "alkalmi" karnagya. A Marosszéki táncok partitúrája 1930-ban jelent meg. A zeneszerző által út bevezetőből vett idézet: "Dajkám marosszéki székely asszony, jó énekes, jó hajdútáncos volt - írja Kemény János erdélyi fejedelem önéletírásában. Talán nem véletlen, hogy Marosszék őrzött meg legtöbbet a régi népi tánczenéből. A Marosszéki táncok a messzi múltban gyökereznek: az egykori Tündérország képét idézik fel." Tündérország: Móricz Zsig- mond Erdélye ez, az erdélyi fejedelmek kora. Kodály bevezetője egy évszázadokkal ezelőtt fénykorát élő és azóta letűnt magyar hangszeres kultúra létezését sejteti, amelynek elsüllyedt nyomait utóbb csak a népzene őrizte meg. A koncerten elhangzott előadás a Galántai táncok méltó párjává tette a Marosszéki táncokat. A kiváló szólisták, a szinte féktelennek tűnő fokozások és azt követő nyugvópontok, s a kifogásrás varázslatos hangján mindez meggyőzően halj tott. A Fischer Iván vezényletével elhangzott Psalmus e sorok írójában f az ötvenes évek debreceni, a Mester jelenlétében és az í ő tiszteletére előadott tollt mácsolások emlékét idézte fel - s úgy véli, hogy ennél jobban nem méltathatja a -MP hátborzongatóan szép pro- dukciót. Nem esett még szó a ’80-as évek elején, a nagyhírű budapesti zenekarok kitűnő, nagy tapasztalattal rendelkező - és fiatal muzsikusaiból alakult Fesztivál Zenekarról. A sok vihart élt és átélt együttes ezen a koncerten nem először - és szívből reméljük, hogy nem utoljára - bizonyította létjogosultságát és azt, hogy muzsikusai hogyan emelhetik a megszokott "anyaegyüttesben" szerzett gyakorlottságot még magasabb szintre egy alkalomszerű találkozás örömében más együttesek kiválóságaival együttzenélve. S aki mindezt összefog- már a nemzetközi "listán" előkelő helyen jegyzett, a magyar és nyugat-európai karmester-iskolák értékeit személyében ösz- szefoglaló és személyiségéből kisugárzó karmester, a muzikalitásával, szuggesztivitásával muzsikust, hallgatót és kritikust egyaránt lenyűgöző Fischer Iván avatták a szerdai hangversenyt szívbéli élménnyé. A hangverseny szervezőit - közöttük elsősorban az annak létrejöttéért komoly áldozatot hozó városi tanácsot és annak művelődési osztályát - illessék ezúttal a köszönet szavai. A koncert szervezői számára a legnagyobb elismerést talán a helyet keresgélő s azt alig találó szolnokiak látványa szolgáltatta - bár minden koncerten ez a kép gyönyörködtethetné a sokszor arra igazán méltó előadókat. A hangversenyt jelenlétével megtisztelő Peter Jacobi, a Bajor Kórusszövetség elnöke így nyilatkozott a hallottakról: "Nagyon mély benyomást keltett bennem a muzsikusok és énekesek teljesítménye, mivel a műsor minden egyes darabja mindenkivel szemben magas követelményt állított. A hangverseny minden egyes közreműködőjének őszinte elismerésemet fejezem ki a hallottak fölött." Az ő szavaihoz csatlakozik e sorok úója is: Szathmáry Judit tálán virtuózitás avatták ez estén a népzene apoteózisává a már sokszor hallott, de mindannyiszor lenyűgöző hatást gyakorló művet az előadó zenekar és karmestere jóvoltából. A hangversenyen utolsó darabként a Psalmus Hungaricus hangzott el e koncertévadban ja: a azon szerencsések számára úgyszintén másodszor, akik a törökszentmiklósi Kodály Zoltán Zenei Napok alkalmából is hallhatták azt. Az e koncerten megszólaló Psalmust grandiózussá tette már az előadó együttesek számának és létszámának puszta látványa is, hiszen a Budapesti Fesztivál Zenekar és a Magyar Állami Énekkar mellé felsorakozott Szolnok város kórusainak jelentős része: a Kodály Kórus (karigazgatók: Buday Péter, Rigó Éva és Vájná Katalin), a Tisza- parti Gimnázium Kodály Énekkara (karigazgató: Bartáné Góhér Edit) és a Kodály Zoltán Énekzenei Általános Iskola kórusa (gyermekhangok hiányában nincs igazi Psalmus!); karigazgatójuk Juhászné Zsákai Katalin. A szólót Molnár András, a Magyar Állami Operaház művésze énekelte; ábrázolóképességéről mi sem árulkodik jobban, minthogy színpadi eszközök nélkül is érzékeltetni tudta a drámát, melyben Dávid király hol lírai hangon, hol haragtól fűtötten, át- kozódva vagy istenéhez fohászkodva szólal meg. Molnár AndS "En az örök csodát, az embert kutatom " Találkozás Hegyesi János költővel, politikussal Kedden délután a Táncsics Mihály úti Helyőrségi Művelődési Otthonban író-olvasó találkozó volt. Cserfalvi József népművelő meghívására Szolnokra érkezett Hegyesi János költő, parasztpolitikus. A 91 éves költő tisztelői körében tartott papír nélkül, fejből, fiatalokat is megszégyenítő emlékezőtehetséggel, felejthetetlen irodalmi estet. Az est előtt leányának szolnoki lakásán beszélgettünk vele. Küzdelmes életút A ma is teljes szellemi frissességnek örvendő Hegyesi János élete példa értékű. Csodálatra méltó benne már az is, hogy füzesgyarmati háza táján a szőlőt, kertet még ma is maga műveli - de ez még semmi. Az alacsony, vékony, élénk kis ember az orvosi tiltás, kérés ellenére is, ma is biciklivel jár ki a háztól mesz- szebb eső földjére kapálni, szőlőt kötözni. A minap még felmászott a fára is cseresznyét szedni. Küzdelmes életéről, meg nem alkuvó emberi magatartásáról, költészetéről az itt idézett beszélgetésből kaphatunk képet.- Most dolgozom az életrajzomon, már nagyon várják, hogy befejezzem, de mondtam a tanácsnál Füzesgyarmaton, hogy még várhatnak egy darabig, mert sok a dolgom, nincs möst időm írni. Az életrajzomban majd benne lesznek azok a történelmi, politikai fordulatok is, amelyeknek magam is részese voltam. 1944. decemberében a megalakult Ideiglenes Nemzetgyűlés nevében Erdei Ferenctől kaptam egy meghívót, hogy menjek el Debrecenbe. Én voltam ugyanis a Nemzeti Parasztpárt egyik megalapítója. A Nemzetgyűlésben papír nélkül beszéltem, ez volt a tetszésem titka, azt hiszem. Azt mondták rám, jó szónok vagyok. így hát belevontak a politikai életbe ilyen formán is. Hiszen én előtte is politizáltam, mert az is politika, ha valaki tollat fog a kezébe. Debrecenben a Nemzeti Parasztpárt építésében segítettem. Egyszer csak Veres Péter jött értem; gyere fel Pestre - mondta. Ekkor jött el a ’45-ös választás, ami után Tildy Zoltán lett a miniszterelnök, engem meg, mint a Nemzeti Parasztpárt országgyűlési képviselőjét, az Országgyűlés jegyzőjévé választottak. A költészetem hallgatott egy darabig, nem volt rá időm. Sokat dolgoztam, nagyon szerettem, amit csináltunk. így volt ez ’48- ig. Akkor már nem szerettem. Láttam, hogy ami itt kezdődik, nem vezet jóra. Erdeivel első összecsapásunk Rajk László miatt volt. A minisztériumban körbe vittek, egy papírt, amit elolvasás nélkül alá kellett írni. Én meg mondom, nem úok alá semmit, amíg el nem olvasom. Minek olvasnád el, hát mindenki alánja? - mondta, aki szobáról szobára járt a papírral. Csak elolvastam. Az volt benne, hogy követeljük Rajk László és bandája kivégzését. Nem írtam alá. Azt mondtam, honnan tudjuk mi, hogy bűnös-e Rajk vagy nem? Az a bíróság dolga, hogy eldöntse. Erdei ekkor nekem támadt: hogy mersz te kiállni Rajk mellett? Jól vigyázz, mert ha Rákosi megtudja, melléjük vágnak. Ettől kezdve Erdeivel elhidegültünk egymástól. Én egy erős Nemzeti Parasztpártot akartam létrehozni, Erdei meg ekkor már a kommunisták utasításait követte. Akik azt tették - miután a Nemzeti Paraszt- pártot szétverték -, mind magas pozíciót kaptak. ’48-ban Erdei magához hívatott: azt mondta, nyugodj bele, hogy megszűnt a NPP. Nem tudok belenyugodni a megszűnésébe. Ha egypártrendszer lesz, hogy lesz akkor demokrácia? Megmondtam én Erdeiéknek még akkor: jusson eszetekbe, amit csináltok, nemzeti tragédiához vezet. Azt mondták nekem: ha támogatom őket, nagy lesz a jutalmam. Saját fajtámnak árulója nem leszek. Gém Ferenc jó példa az akkori eseményekre: altábornagy lett úgy, hogy lehet, még katona se volt, én pedig visszavonultam a kapa és a kasza mellé.- Nem bánta meg?- Nem. Tiszta a lelkiismeretem, mert a nemzetemet nem árultam el. Tiltakoztam a beszolgáltatások ellen is, és csak Nagy Imrének köszönhetem, hogy nem vittek el. Ő volt a Ház elnöke, tisztelt, szeretett engem, szólt is, hogy a fejedet követelik, mert nagyon népszerű vagy a parasztok előtt. Most már nem írhatsz, nem mondhatsz semmit, majd fokozatosan elfelejtünk. - így menekültem meg az elhurcolás elől. Élete nagy tragédiája- Ötvenhatig csendben voltam, írogattam, dolgoztam. Füzes- gyarmaton megszerveztük az első típusú tsz-eket. Ezt szerettük is, a gépeket közösen megvettük, a többit mind maga csinálta mindenki. Nagyon el voltam foglalva. Éjjel-nappal dolgoztunk, nem olvastam újságot, nem tudtam, mi van Budapesten. Egyik éjszaka zörgetnek nálunk, a tanácselnök volt másodmagával: "János bácsi, itt nagy tüntetés lesz, segítsen János bátyám, ne történjen tragédia!" Mentem is velük, csitítottám az embereket, mert tiszteltek engem, hallgattak rám. Beszédemben elkövettem azt a hibát, hogy azt mondtam, ezért a helyzetért Rákosi a felelős. A kommunisták ezt sértésnek vették. Füzesgyarmaton viszont megalakult a forradalmi tanács, én lettem az elnöke. Minden igyekezetemmel azon voltam, békét, megértést teremtsek az emberek között. A beszolgáltatások vezetőjét én mentettem ki az emberek kezéből. Füzesgyarma- ton haláleset nem történt. Az ’56- os forradalom után igazolást is adtak róla, hogy mennyi ember életét mentettem meg, mégis csúnyán elbántak velem. Ezt az igazolást Szűrös Mátyásnak is elküldtem, de hiába, én a szenvedéseim miatt rehabilitációt még a mai napig nem kaptam. Az elhurcolásom pedig úgy történt, hogy egy napon, ’57. február 24-én bevittek a rendőrségre. Ott minden szó nélkül nekem estek, részeg pufajkások agyba-fő- be vertek, megrugdostak, majd elengedtek. Alig bírtam eltámolyogni a gyógyszertárig. A gyógyszerésznő nagy tisztelőm volt, adott valami fájdalomcsillapítót, amivel azután haza tudtam tántorogni. Mire hazaértem, három orvos is jött, hívás nélkül. A gyógyszerésznő küldte őket, mert ezek is mind szerettek, becsültek engem. Bevittek mentővel a gyulai kórházba. Az orvos nem akarta elhinni, hogy ezután a verés után még a magam lábán hazamentem. Azt mondta, más belehalt volna abba, amit ott velem csináltak. Egy csigolyám eltört, agysérülésem volt, februártól decemberig kórházban voltam, azután két és fél évig vasmellényben jártam, de a lelki sérülés ennél is nagyobb volt. Ezt a szégyent elviselni, nekem, aki költő lévén amúgy is érzékeny ember voltam, nehezebb volt, mint a testi fájdalmat. A kórházban Veres Péter, Szabó Pál és még sokan mások is meglátogattak. Mint kiderült, Münnich Ferenc rendelte el a botozást az egész országban. Megfélemlítés volt a céljuk. Veres Péter az én bántalmazásomon úgy felháborodott, hogy az asztalt verte Münnich előtt, követelte, hogy tegyék jóvá, amit tettek. Én máig sem azokra haragszom, akik ütöttek, mert azok nagyon alja népek voltak, nem tudták, mit csinálnak - hanem azokra, akik a parancsot kiadták rá. Az eset után Ortutay Gyula írt nekem, azt mondta, majd magas nyugdíjat kapok jóvátételül, amiért úgy elbántak velem. Nem kaptam én bizony semmit. Sokat beszélgettem azokkal a politikusokkal, akik becsültek engem, tőlük tudom, hogy Kádár Jánosnak is említették az esetemet, ő meg csak a vállát rándította, ahogy szokta, és azt mondta, ez vele jár, néha ártatlan emberek is szenvednek. Kádár környezetében sok volt a műveletlen ember, történeti tudatuk nem is nagyon volt, nem vártam én tőlük semmit. A jóvátétel Később oldódott a helyzet, megtört a jég körülötte. Írásai, versei jelentek meg. Családi élete a legnagyobb jóvátétel számára: öt gyermeke (négy fia, egy lánya) van, 12 unokája, 8 dédunokája. Szellemi frissességét, egyenes emberi tartását semmi nem törte meg. Kátai Szilvia Fotó: Tarpai Zoltán
