Új Néplap, 1990. június (1. évfolyam, 46-71. szám)
1990-06-13 / 56. szám
4 1990. JÚNIUS 13. Dr. Vinko Percic magángyűjteménye Szolnokon, a zágrábi Múzeum Képtári Központ anyagából Ante Sorte: "A Percic gyűjtemény az európai kultúrkincs része" A szolnoki Galériában augusztus közepéig tartják nyitva dr. Vinko Percic zágrábi magángyűjtő képeinek kiállítását. Percic doktor egyébként szinte egész életében Szabadkán működött belgyógyász főorvosként. Hagyatéka összetételében és szellemiségében a "Pannon ég” gondolata érvényesült és hat ma is. A Pannon ég kifejezése ebben a vonatkozásban tőle származik, és ez alatt européer gondolkodásának azt a részét értette, amely leginkább a határainkon inneni és onnani közös vonásainkat jelentette. A műgyűjtő orvost származása is predesztinálta a gyűjtemény végleges formájának kialakulásában, hiszen a híres szabadkai iskolából a gráci orvos- egyetemre megy tanulni, majd Párizsban végez néhány szemesztert. 1938- ban tért vissza szülővárosába, s haláláig - amely sajnos tavaly bekövetkezett - ott gyógyított, kivéve azokat az éveket, amikor is különböző londoni, washingtoni és New York-i klinikákon továbbképzéseken vett részt. Sokan mondják, és ezt csak megerősíteni tudom, hogy Percic doktor olyan ember volt, hogy sokkal boldogabb lenne a világ, ha ő és hasonlók döntenének a dolgaiban. A festészet, mint manuális tevékenység, őt magát nemigen érdekelte igazán. Talán egy kicsit irigyük vagyok a jó festőknek, és túl büszke ahhoz, hogy rosszabb képeket csináljak náluk, így hát egyezséget kötöttünk: megpróbálom jó kondícióban tartani a piktorok testét-lelkét, s képeiket meg, ha rámbízzák, megmentem az utókor számára - mondta az 1960-as évek közepe tájt, amikor néhány szabadkai író, művészember, köztük Dévic Imre, a szabadkai színház néhai érdemes igazgatója, Lazar Merkovic újságíró, Duránci Béla művészettörténész és mások társaságában a palicsi kiállítóteremben megmutatták a magyar újságíróknak a vajdasági festők(?) soros tárlatát. Percic doktor nem gondolkodott nációkban, csak etikai és esztétikai megfontolásai voltak. A szélesebb szabadkai közvélemény természetesen orvosi működéséhez kötötte tiszteletét, de az 1960-as évek vége tájt már a "Percic Múzeum" is fogalommá vált. A pénz csak addig érdekelte, amíg gyűjtőszenvedélyét szolgálta. Háromszáznál is több értékes festmény volt tulajdonában, ezek nagy része a mai Jugoszlávia területén élő különböző népcsoportok festészetének jelentős alkotásai; a magyar festészet elmúlt - hozzávetőlegesen - évszázadának jónéhány meghatározó műve; a harmadik csoport pedig egyetemleges, Dürertől az impresszionistákon át egészen Vasarelyig. Ha úgy tetszik, van a gyűjteménynek egy negyedik vonulata is, a Percic portrék gyűjteménye, kortárs művészek munkái, közöttük több túlmutat a gyűjtő emlékének kegyeleti értékén is. A gyűjtemény művészi értékére mi sem jellemzőbb, hogy a zágrábi Múzeumi Képtári Központban őrzik, és most a pécsi kiállítás után Ante Soric igazgató kísérte el a képeket Szolnokra.-Vinko Percic doktor - egyébként bunyevác ember volt - bizonyíthatóan felajánlotta gyűjteményét Szabadkának, Újvidéknek, sőt Belgrádnak is, de végül is úgy gondolta, arra a múzeumra bízza élete gyűjtőmunkájának eredményét, amely azt szellemi értékének legmegfelelőbben minősíti. Ebben a elöntésében minden bizonnyal az is mértékadó volt, hogy a zágrábi képtár európai hírűvé nőtte ki magát, és ennek a kulturális metropolisnak a rangját a Percic gyűjtemény tovább erősíti. Hozzá kell tenni, a festmények még Percic doktor életében Zágrábba kerültek, és ő nagyon örült annak, hogy a hatalmas anyagot megfelelően kiállítva együtt láthatta. Természetes, hogy mi a Percic anyagon kívül sok más értékes gyűjteményt is bemutatunk - az országhatárokon belül és kívül - talán vállalkozóbbak vagyunk mint a többi hazai múzeumunk. Egyszerűen csak erről van szó... Leo Slijepcevic művészettörténész a gyűjtemény művészi értékét röviden így summázta: Franjo Mraz: Kis utca- Széles látókörű ember volt doktor Percic, nem arra specializálta magát, hogy egy adott környezet képzőművészetét mutassa be, hanem a művészet horizontján gondolkodott, függetleAba Novák Vilmos: Cirkusz nül attól, hogy a mű Jugoszláviának melyik részén született, a XIX. század végétől szinte egészen napjainkig gyűjtötte az arra érdemes alkotásokat, beleértve a naív képeket is. Külön kiemelném, hogy a naív gyűjtemény megítélésünk szerint európai értékű és jelentőségű, hiszen csaknem minden stílusirányzatból sikerült egy vagy néhány képet megszereznie a gyűjteménye számára, vagy az utókornak. Nagyon érdekes és értékes a portréanyag is - bár ebből Szolnokon csak egy szerény válogatás szerepel -, ez azt bizonyítja, hogy a kortárs művészekkel személyes jó kapcsolatot alakított ki, a művészek szinte versengtek azért, hogy megfesthessék doktor Percic portréját. Felbecsülhetetlen értékű a gyűjteményben a magyar anyag, hiszen Aha Novák Vilmostól Munkácsyn, Székely Bertalanon keresztül Vaszary Jánosig a legnagyobb magyar festők képei is láthatók. Számunkra ez is óriási érték, hiszen sehol Jugoszláviában nincs együtt ilyen széles körű magyar festészeti anyag, mint Percic gyűjteményében. Nagyon örülünk, hogy ezt a tengernyi szépséget a magyarországi közönség is megismerheti. A monumentális tárlatot Romvári Ferenc pécsi műtörténész rendezte. Tiszai Lajos Fotó: Tarpai Zoltán Csalódottan egy író-olvasó találkozóról Az idei könyvhét rendhagyó író-olvasó találkozóval gazdagodott Szolnokon. Nem egy írót hívtak meg ezúttal a szerda esti író-olvasó találkozóra, hanem egy népszerű folyóiratnak, a Kapunak a szerkesztőségét, melynek képviseletében Lágler Péter főszerkesztő-helyettes, és Sipos- hegyi Péter író jelent meg a szolnoki Megyei Könyvtár olvasótermében tartott rendezvényen. A Kapu, amely ma már 100 ezer példányban jelenik meg, várhatóan Szolnokon is nagy érdeklődésre tart számot, gondoltuk. Első meglepetés: a hallgatóság jórészt a könyvtár dolgozóiból tevődött ki. Ez végül nem baj, sőt jó is lehet: a terem többé- kevésbé így is megtelt, egy beszélgetéshez egyébként sem szükséges sok ember. Indulhat a parázs hangulatú politizálás, hiszen a könyvtár dolgozói, már- csak hivatalból is, a legavatottabb ismerői a sikeres közéleti (éS kulturális) folyóirat szellemi életének. Maga az est, amelyből lent részleteket idézünk, jól indult. Gyuricza Péter, a Rádió munkatársa jó alapról indította a beszélgetést: megkérdezte, mi a véleménye Siposhegyiéknek arról az eseményről, ami a szolnokiakat némileg megdöbbentette, hogy tudniillik a Papírgyárban ismét több tonna könyv, szépirodalmi alkotás vár bezúzásra. Siposhegyi: Én nem zokogok ettől. A lista lehetne sokkal szebb és hosszabb is. A sajtószabadság kitörésével mindenki kiadott mindent. Az értelmiség filmet, filmgyárat magánerőből nem tud csinálni, magánszínház építésére szintén nincs pénze, egy kiadót viszont be tud indítani. Egy tíz és fél milliós országra, ahány kiadó itt most van, ez sok. Magyarország kis ország, itt azonos témájú könyveket csak nagyon jól időzítve lehet eladni; amint azt a Kérdésekre várva. Kis képünkön balról Lágler Péter, jobbra Siposhegyi Péter. Nagy Imréről megjelent legalább tizennégyféle kiadvány is bizonyítja. Ezután egy olvasó kérdése a lapra vonatkozott: - Miben látják fennmaradásuk zálogát? Lágler Péter erre így válaszolt: - A lap fennmaradása szempontjából legfontosabbnak tartjuk, hogy függetlenek maradjunk. így ugyanolyan mosolyogva szidhatjuk az MDF-et, mint az SZDSZ- t. /Ez lenne a fennmaradás záloga csupán? - a szerző megjegyzése./ Egy másik kérdező a legújabb szám érdekességeiről faggatta a két vendéget, melyre ők a májusi számban megjelent Nemzetiség- e a zsidóság című írást hozták példának.- Hogy volt bátorságuk a kezdet kezdetén elsők között szólni?- hangzott egy másik kérdés, amire Lágler Péter így válaszolt:- Nem volt veszteni valónk. Hogyha az lett volna a tét, hogy magas beosztásban dolgozom (Lágler muzeológus volt! - a szerk.), mint a tévében Szinetár, nagyobb lett volna a tét. Ő jobban meggondolta, mit mondjon el és hol. Egy utolsó, említésre méltó kérdés a lap jövőjéről tudakozódott. - "A lap még mindig élvezhető, de kérdés, hogyan tudunk ezen a pengeélen tovább egyensúlyozni" - mondta Lágler Péter. Siposhegyi hozzátette: - Mikor be voltam tiltva, éreztem, hogy népszerű vagyok. Most viszont egyszeriben nem vagyok senki, kevésbé tudom, kivel állok szemben, nem látom a gondolat kisaijadzását sem. Mindössze ennyiből állott az író-olvasó találkozó érdemi része. A továbbiakban már csak a lap külső formájáról volt szó, majd arról, Siposhegyi Péter miért vált ki a szerkesztőségből /erre választ igazából nem is kaptunk/, valamint a postával kapcsolatos terjesztési gondokról. Az unalmassá vált beszélgetés alatt egy-két szárnypróbálgatás még történt arra vonatkozóan, hogy tartalmi, közéleti kérdésekről essen szó, de a megszületni látszó vita azonnal el is halt. Hogy miért? Az egyik lehetséges válasz: amiért ez minden, író-olvasó találkozónál lenni szokott: ha ismeretlenek leülnek egymással szemben azzal a szándékkal, hogy beszélgessenek, idő kell, amíg a kölcsönös korlátok feloldódnak. Többek között ettől olyan merevek az író-olvasó találkozók. Ezért volt talán ez a másfél óra is ilyen. Mire az oldottságnak az állapota eljött volna, a "kapusoknak" menni kellett, hogy elérjék a pesti vonatot. Ezen kívül tény az is, hogy ha a 100 ezer példányszámú Kapu szerkesztőségét tavaly hívták volna meg, nemcsak a tömeg zúdult volna a könyvtárba, de bizonyára a kérdések is záporoztak volna. Kátai Szilvia Csodák a szomszédból ■ Henri de Toulouse Lautrec: Pjevacica
