Új Néplap, 1990. május (1. évfolyam, 20-45. szám)
1990-05-19 / 35. szám
1990. MÁJUS 19 9 Irodalom» művészet Bárány Tamás irodalmi paródiáiból Azon a reggelen az ajtón kilépve láttam, a földszinttől a második emeletig minden lakó a gangon, s tele velük az udvar. A hangzavar elviselhetetlen volt. Csöndet, vágott közbe a házmester. Én mondom el, hogy történt, és a poroló mellé csoszogott. Éjféltájt csöngettek, kezdte azon az orrhangon, pizsamában mentem kaput nyitni. Két ismeretlen férfi állt ott. Se szó, se beszéd, mentek az emeletre. Ne záija be, jövünk mindjárt, mondta az egyik. Pizsamában voltam, fáztam, bemegyek, felveszek valamit, gondoltam. De máris jöttek lefelé a Dolezsállal. A kapuból láttam, fekete autóba szállnak, elhajtanak. Elvitték a Dolezsált. Miért vitték el, kérdem én. Az az ember semmit nem csinált. Reggeltől esit esztergált a Traktorgyárban, hangos szavát senki nem vette. A légynek sem ártott. Miért vitték el, zúgták az emberek. Hirtelen hallgattak el, egymásra néztek ijedten. Ettől kezdve csak sóhajtoztak. A sóhajtások magosba szálltak, elsötétült felhőjüktől az égbolt. Később esni kezdett. Ragacsos lé folyt a kanálisba, a pincelejáró felé. Este még állt a sárgás tócsa az udvaron. Aznap éjjel nálam csöngettek. Ajtót nyitottam, két férfi állt ott. Vártam magukat, mondtam, fáradjanak beljebb. Ke- zem-ügyében minden vélhetően szükséges holmi, felöltözöm, s mehetünk. Mikor a keszegsovány házmester becsukta mögöttünk a kaput, könnyeket láttam a szemében. Meglehet, szerettem volna, hul- lajtson értem néhányat. A fekete autó a szomszéd ház előtt állt, beszálltunk. Langymeleg nyáreste volt, csillagos égbolt alatt suhantunk. Útközben egyre töprengtem: miért éjszaka jönnek, miért nem nappal? Mikor a szavak jelentése, a tárgyak körvonala egyértelmű. Mit csinálnak nappal e megrögzött éjjeli műszakosok? Majd dolguk végeztével a láthatatlan futószalag végén átadnak valakinek, mihez fognak? Csöngetnek-e újabb ajtókon? Miért éjjel? Mindég éjjel, miért? A Ház, melynek kapuja előtt megálltunk, fényárban lebegni látszott, akár egy angol kísértet-kastély. A teremben visszhangozták a falak a dörgedelmet: tudja hol van? Igen. Miért, azt tudja-e. Nem tudom. Lesz ideje gondolkozni, mondta a hang. Valaki karon ragadott, vonszolt magával. Mentünk lépcsőkön föl és le, le és föl. A cella ajtaja nyitva volt, beléptem. Elnyúltam a priccsen, testemből oldódott a görcs, lelkemből a szorongás. Jó, hogy túl vagyok rajta. Nem kell többé félnem, hogy éjjel csöngetni fognak. Dörömbölés térített vissza a valóságba. A reggelije, mutatott a földre a feketeruhás. Köszönje meg a dolgozó népnek, akit maga becsapott. Felemeltem a csajkát, megköszöntem a rántottlevest. Délben a babfőzeléket. Este ismét a rántottlevest. Sokáig ment ez így békében, nyugalomban. Egy nap nyílott a vasajtó, jöjjön, mondta a feketeruhás. Vonszolt magával föl és le, le és föl sokezer lépcsőn át. Napfényes szobába érkeztünk. Elvakultam a fénytől. Üljön le. Leültem. Senkit, semmit nem láttam. A feketeruhás, talán órák is múltak közben, hogy karonraga- dott, jöjjön, mondta. Az ajtóban a nevemet hallottam, jöjjön vissza... Visszamentem, egy szőke férfi mosolygott rám. Látja, milyenek ezek? Beszélni akartam magával, de nem. Elvitték volna anélkül, hogy találkozunk. A férfi egyenruhában volt, hadnagyi rangjelzés a vállapján. A szobában tisztaság-szag, s reggeli fények. Beszélnem kell magával. Akar-e segíteni neCsongor Rózsa: künk? Kérdés, ki az a nekünk, mondtam. A párt. Hová befurakodott az ellenség. Most belülről bomlaszt. Mint az őserdő fáit a termeszhangya. Rágja, rágják a gyökereit, hogy aztán a fa kidőljék. Ömöljék össze a párt. Segítenie kell, megteszi? Kötelességem, feleltem. Minden valamirevaló ember megtenné. Örülök, hogy mellettünk áll, mondta a szőke hadnagy. Magának nem kell sokat magyarázni, jól ismeri az osztályharc lényegét. Igen, feleltem. Hallgattunk. A feketeruhás váratlanul ragadott karon, vitt vissza a cellámba. Rámcsapta a vasajtót. Mellemben döngött a szívem, nem akartam elfelejteni egy szót sem abból, amit a hadnagy mondott. Bár- dolatlan fráter, gondoltam, úgy tűnt, a feketeruhás meg a szőke nem értenek egyet bizonyos dolgokban. Egész nap ültem a priccsen. A falakról vízcseppek gurultak, mintha i zzadná- nak a téglák. A tétlen várakozás az érzéki csalódások forrása. A cellában nincsenek dimenziók, egysíkú ablaktalan falak vannak, üregben derengő gyér fény, meztelen prices, s csontig hasító vágy: hívjanak. Vigyenek. S mert ez nem történt, balsejtelem kísértett. E házba is beférkőzött tán? Az ellenség, hogy belülről bomlasszon. A nappalok s éjszakák összemosódtak. Mire újra a hadnagy szobájába kerültem, az ablakok mögött hótól roskadozó faágakat láttam. Beszélgettünk, mindenről. Úgy, mintha régi barátok lennénk. Napok múlva így szólt a hadnagy: kap papírt, ceruzát, le kell írnia mindazt, amiről szót váltottunk. Ettől kezdve írtam éjjel Kolovitz Dezső, egy még nem öreg, de már nem fiatal, nem kövér, nem sovány, nem dús hajú, de még nem kopasz, középkorú, Szeged szabad királyi városi illetőségű férfi egyik reggel arra ébredt nyolcszáz forintos, de csak közepes minőségű budapesti albérleti szobájának kopott díványán, hogy kevés a pénze, és ettől határozottan boldogtalan. A heveny boldogtalansági rohamok aztán egész nap kínozták, hivatalában többször is eszébe jutott, hogy harminc forintja van elsejéig, és elseje még nagyon messze van, és az egész pocsék élet úgy, ahogy van, sajátlagosan elviselhetetlen. És az a legborzasztóbb az egészben, hogy mégis el kell viselni. Egy Kolovitz nem lesz öngyilkos. Egy Kolovitz nem végez magával. Egy Kolovitz a hóhérmunkát a sorsra bízza, már csak azért is, mert egy Kolovitz nem tesz pontot a dolgok végére; egy Kolovitz remél. Egy Kolovitz, az kivárja! Ettől csöppet megnyugodott, már az aktáival is tudott foglalkozni az íróasztalán, amikor kartársa, aki szemben ült vele, egyszerre rámeredt:- Te, mi van veled?- Miért, mi van velem? - kérdezte riadtan Kolovitz.- Olyan furcsán ráng az arcod... Nem érzed?- Nem - mondta Kolovitz. - De majd megnézem. - És elővette zsebtükrét, mert azt mindig hordott magánál; általában sokat adott tetszetős külsejére. Pedig nem volt jóképű férfi, viszont sokra tartotta, hogy néhány nőismerőse így emlegette: "A Kolovitz? Igen, hát a Kolovitzban azért van valami..." Arca elé tartotta a tükröt, belenézett. S majdnem elröhintette magát: jobb szeme sarka, mintha csak egy tamburmajor vezényelné a ritmusát, szabályos időközönkint meg-megrángott. Mintha csak kacsintana, cinkosan hunyorítana, olyan volt ez a kényszerű szemcsippentés.- Állítsd meg! - szólt a kollégája. Irodalmi oldalpárunkon Szántó Piroska rajzai és nappal. Sarkítson a történeteken, mondta a hadnagy, hogy elolvasta. A széles néptömegek nem politizálnak, azt mi tesszük helyettük. Valahogy meg kell értetni velük, hogy az ellenség döntő rohamra készül. Azaz készült volna, de lelepleztük. Túloznia kell a tökéletes hatás kedvéért. Ha befejezzük, lesz tárgyalás is. Mint ahogy Rajkáknak is volt. Jajj, azt ne, kiáltottam, csak azt ne. Nem akatja? Akkor nem, nyugtatott meg a hadnagy, ki ezúttal kifogástalan katonazubbonyt viselt. Köszönöm, hálálkodtam. Ezidőben hosszú időn át reggelenként, hogy felhajtottam a rántottlevest, a hadnagy szobájába vezettek. Nem tart már soká, mondta a hadnagy. Mi másra érthettem volna, mint a szabadulásomra? Semmi érdeke, hogy itt tartson. Vártam e reggeli találkozásokat, szívem a torkomban vert. A szerelmes készül ilyen heves érzelmekkel a kedveséhez. Éste hogy rámzárták a cella ajtaját, félni kezdtem. Mi lesz, ha nem hív többé? Mint ama pillanat alatt hűtlenné lett kedves, ki szeb- bet-jobbat talált egyszercsak. A hadnagy hívott. Eme hűséget érezvén, fantáziám csikója megtáltosodott. Hazudva képze- legtem, képzelegve hazudtam. Rém, kém és besúgó történeteim, tucatnyi munkás- mozgalom minden harcosának elegendő - golyó és kötéláltali halál. A világ valamennyi besúgójának - vesztőhely ácsolat. Nekem tíz életem sem elég, hogy megto- roltassék a sok bűn. Ha vesznem kell, hát vesszek, van mentségem. Az emberiségért áldozom életemet. Az ellenség meghátrált, szólt egy napon a hadnagy. Nem kell több rém, kém és besúgó történet. Feljegyzéseiből jegyzőkönyvet készítünk, maga szépen aláírja, igaz? Jó munkát végeztünk, köszönöm magának az elvtársak nevében. Két hosszú magányos nap múlt el a cellában, a harmadikon újra felkísértek a hadnagyhoz. Ezt kell aláírnia, mutatott a hegynyi iratkötegre. Hozzáláttam. A szobában friss borotvaszappan illat úszott. A hadnagy le nem vette szemét aláíró kezemről. Kérdezni szerettem volna, mikor mehetek haza, meggondoltam. Most nem ez a fontos, körmöltem a nevemet minden papírlap aljára. Késő délután végeztem, a hadnagy elnézést kérőén mondta: sok példányban kell. Nagyon elfáradt? Most pihenjen. Hátradőltem a széken, a hadnagy úgyszintén. Néztük egymást. Szemében kék, világos hajában szőke fények táncoltak. Később kiszámítottam, akkor már nyolcadik hónapja tartottak abban a Házban. Annak a pincéjében. Mosolyogtam, nyolc hónap óta először. A hadnagy türelmetlenül felugrott, végeztünk, mondta. Szerencsém volt, nem vették életemet. Megúsztam négy év fogházbüntetéssel. Csurka István: Az öreg Freud- Nem tudom - felete Kolovitz.- Akkor ez egy tikk - mondta a kollégája. Darabig nézte még a szemét, aztán letette a tükröt.- Azt hiszem én is - mondta röhögve. - Szabályos tikk. Jelzem, tudtam, már reggel tudtam, hogy valami történik máma.- Nem mész orvoshoz vele?- Ezzel a kinccsel? - kérdezte Kolovitz. - Ne röhögtess! De aztán mégis elnézett a rendelőbe.- Mi a panasz? - kérdezte a fehér köpenyes. És az arcába bámult.- Az idegeim, doktor úr - mondta, és most már érezte, igen, határozottan érezte, ahogy a szeme sarka össze-összerándul. Az orvos mosolyogva bólintott.- Értem... Egy kis pihenés... Egy hetet adhatok, kérem. Egy hetecskét... Az is több, mint a semmi... S már írta a papírt, s aztán hülyén bámult Kolovitz után, aki nemhogy boríték, de még csak egyetlen szó köszönet vagy akár csak köszönés nélkül kislisszolt az ajtón. Másnap - a hivatalba nem ment be persze, ki volt írva - bebattyogott az OTP-be, egy kis személyi kölcsön iránt. Nem kért sokat: egy ezrest. De azt azonnal.- De kérem, a banki szabályok... - kezdte a tisztviselő. Az arcába bámult; a tikk most is szorgalmasan rángott.- Tessék várni - mondta a pasas meglepve. - Megnézem, mit tudnék csinálni... Félóra múlva Kolovitz már be is gombolta a rongyot, lépett ki az utcára. Megéhezett egy kis banánra, de - persze! - banán két üzletben sem volt. A harmadikban sem. Ekkor áthajolt a pulton.- Nagyon kéne egy kilóval - mondta határozottan. A segéd a tikket nézte, tik- kadtan.- Tessék várni - súgta aztán. - Körülnézek a raktárban... Talán a főnök úr eltett valamennyit a családnak... A banán íze szétömlött még az ujja begyében is, ahogy lépegetett a napsütésben. Egy ragyogó baba állt a sarkon. Kolovitz lázasan számolt magában: tizenkét éve volt utoljára ilyen összkomfortos nője. Odalépett melléje.- Nem jössz föl hozzám, csibikém? - szólt közvetlenül. - Van egy kis pamla- gom, mért hagynánk parlagon? A nő döbbenten meredt az arcába; látszott, kiáltani akar. De a kacsintás láttán egészen megszelídült.- Oké! - mondta várakozó mosollyal, és belekarolt Kolovitzba. - Remélem, nem laksz messze? Este vacsorázni vitte a nőcit; végre is ebben egyezett meg vele, a kész- pénzfizetés helyett. A nő félóráig sírt, fe- nyegetődzött; ő meg csak röhögte.- És hol jelentesz föl, gyönyörűségem? Netán az erkölcsrendészeten? Hadd avassalak be diszkréten egy jogi intimitásba: az anyagi ellenszolgáltatás fejében űzött ké- jelgést a törvény szigorúan tiltja, és még szigorúbban bünteti! A nő toporzékolt.- De hiszen megígérted!- Mivel?- Azzal a titkos kacsintással, te szemét!- Ja - mondta Kolovitz. - Akkor félreértettél. Ez egy tikk, kisfiam. Enyhe formájú idegrángás... Elég az hozzá, végül is kárpótlásul vacsorázni vitte a tyúkot.- Látod - mondtan neki korholóan a sültnél -, így jár, aki nem művelődik, fiacskám. Szerintem te a kevésnél is kevesebbet foglalkoztál idegkórtani problémákkal... Ez helytelen, pofikám. De ebből az esetből tanulhatsz: forgasd az eddiginél sokkal többször Adlert, Jungot, Rothweiszet... Az öreg Freudról lebeszéllek: őt csak most kezdik rehabilitálni. Régi történet Szerelem Cicás napraforgó Kofahajó
