Új Néplap, 1990. május (1. évfolyam, 20-45. szám)
1990-05-02 / 20. szám
Néplap 1990. MÁJUS 2. TELEFAKTUMON A JÖVŐRŐL Stációk olajban, zománcban, akvarellben Hová, merre, Magyar Televízió? Telefaktum - ezzel a névvel többször is találkozhattunk a múlt héten a képernyőn; televíziós dokumentumfesztivál, először a fővárosban, Óbudán. /Eleddig Miskolcon tartották./Tévériportok, tudósítások, portréfilmek, ismeret- terjesztő munkák garmadája - "tanúvallomások" az elmúlt időszakról. A históriai változások szele is érződik egyik-másikon. Külön szín a külföldiek versenyprogramja, osztrák, nyugatnémet, észt, amerikai riportfilmek az átmenet Magyarországáról. Hogyan látnak ők bennünket? Peregtek a filmek, dolgozott a zsűri napokon át, a szponzoráló tévégyáros Samsung kínálta legfrissebb termékeit, minden ment a maga útján. Mégis, valami kimondatlan feszültség uralkodott ebben a békés óbudai művelődési központban: a jövő miatti szorongás, ez töltötte meg nyugtalanítóan a találkozó légkörét. Nem az izgatta elsősorban a résztvevőket, ami mögöttük van, és díjazásra vár, hanem ami előtt áll, ami rájuk vár. Épp ezért ezzel kapcsolatban szeretnék néhány gondolatot feltálalni ezúttal, eszmecserék tanulságait, melyek talán az olvasó számára sem érdektelenek. Sok a duma Amilyen az ország, olyan a televíziója, s mert hazánk jelenleg az átmenet állapotában, televízióját is az átmenetiség jellemzi: azaz már nem a régi, de még nem is az új. Valahogy ezt az általános igazságot lehetett leszűrni azon a vitaműsoron, amelyen a ’90-es évek televíziózásának kérdései kerültek terítékre, szombat este a több mint egyórás élőadásban. Pontosabban kellett volna, hogy ezekről szóljon, hogy ez a gondolat álljon középpontjában, sajnos azonban olyan részletkérdésekbe veszett el és vált érdektelenné, amelyekből csupán az említett tág tanulság vált egyértelművé, hogy tudniillik televíziónk az átmenet idején egyszerűen tanácstalan. E pillanatban nem tudja: merre. Erre utalt a Telefaktum égy másik vitafóruma is, amelyben azt igyekeztek meghányni-vetni szakmabéliek, hogy vajon mi is ez a televízió, miként működik, eszköz-e vagy tükör vagy épp mindkettő vagy talán egyik sem. Aki a mindennapi gyakorlat felől közelített hozzá, az eszköz és tükör voltát hangsúlyozta, így Horvát János is, aki példaként a romániai forradalmat említette, amelyben irányítóeszközként játszott döntő szerepet a televízió. /Csak azt ne higgye senki, jegyezte meg erre vonatkozólag az egyik résztvevő, hogy a televízió csinálta a forradalmat! Csak egy sajátos helyzetben végezte dolgát./ Különösen a városvédő műsorairól közismert és népszerű Ráday Mihály sorakoztatott fel érveket amellett, hogy igenis a televízió nemcsak eszköz, hanem a hatalom eszköze, s ezen túl még kifejező eszköz is lehet. Elegendő egyetlen előnytelen megjelenés, szereplés a képernyőn, s akár az illető politikai karrierje máris bánhatja; egyetlen leleplező kép az országgyűlésen szundikáló honatyáról, ami bukását okozhatja. Ezért nem mindegy egyáltalán még az sem, hogy valaki mit visel, amikor kamerák elé áll. Mert ki hinné, hogy a lila pulóver kék színre változik a képernyőn, és hogy a piros nyakkendő viselése is előnytelen, mert a fényben furcsán viliódzik. Eszköz a tévé és tükör is. Az például, hogy manapság megszaporodott azon adások száma, amelyekben ketten beszélgetnek egy árva sarokban, már az is tükröz valamit, az intézmény elárvult pénzügyi helyzetét, szomorú ágrólszakadt- ságát. Kényes eszköz A televízió a politika eszköze, hangzott el többször is, ám tapasztalhattuk a közelmúltban, ha nem jól használják, akár vissza is üthet. A már emmlített szombat esti vitában is a legtöbb kifogás épp azért érte a médiát, merthogy túl sok benne a politika. Még pontosabban: az a műsor, amelyben a politikáról beszélnek ilyen vagy olyan asztalnál, ketten vagy többen, mikor hogy, de mindig csak a szó, az járja. Vajon, ha megszűnik ez a mostani átmenet, milyen arányban kapjanak majd helyet ezek a "beszélő-programok" a műsor folyamatában? Ebben alighanem Vitray Tamás véleménye a bölcsen mérvadó, aki vasárnap délutáni Telefe- réjében, amely ugyancsak a Tele- faktumhoz kapcsolódott /a díjakat is itt osztották ki/, tömören annyit mondott: Ha jó a duma, csak hadd jöjjön! Ha okos a szó, ha frissek a gondolatok, ha izgalmas, sziporkázó az eszmevillongás, akkor az kellemes, sőt szórakoztató. Alakuló politika - tanácstalan televízió; hiányzik a stratégiához szükséges koncepció, amellyel még az új pártok sem állottak elő. Irányelvek, amelyek "szabályozzák" hatalom és intézmény viszonyát, amelyek megadnák a köz- szolgálati televíziózás alapjait, s megjelölnék irányait. Jelenleg vákuumban él - vegetál - a Magyar Televízió. Hallhattuk szombaton este is, nem tudja, nem érzi, kihez is tartozik, magára hagyatva ara- szolgat egyik napról a másikra. S ez bizony meglátszik kínálatán, a sok ismétlésen, jellegtelen filmeken és az izgalmas vállalkozások hiányában. Volt, aki a vitafórumon úgy fogalmazott: soha nem volt még ilyen mély szakmai és morális válságban a televízió mint épp napjainkban. Aki fizet... Szorongatja a jövő a televíziót, a televíziósokat. Barabás János szerint, arra bizton számítani lehet, hogy aki fizet, az rendeli majd a muzsikát. így volt ez mindig e világi életben, utalva ezzel a hatalmat gyakorló párt és a tömegkommunikációs intézmény lehetséges viszonyára. S alighanem ez a világ legtermészetesebb dolga. Ami nem természetes, ez volt a múlt, aki rendelt, az nem is fizetett. A tisztázandó kérdések közé tartozik, ez is hangsúllyal szerepelt a vitákban, a kereskedelmi televíziózás és a közszolgálati intézmény kapcsolata, még egyszerűbben, mennyiben lehet üzlet a televízió, s egyáltalán: elüzletiesedhet-e a ránk köszöntő piaci viszonyokban? Mennyit, mikor és hogyan reklámozzon a tévé? És egyáltalán, maradjon-e egyedül a porondon, vagy pedig új versenytársak között állja meg a helyét a pluralista demokráciában? Ma még megválaszolatlan kérdések, egy azonban biztos: hamarosan választ kell adni rájuk, mielőtt nemzeti médiánk végképp elbizonytalanodna, s elveszítené önmagát - s mi nézők is elpártolnánk tőle. Valkó Mihály Prohászka József festőművész kiállítása a ceglédi Kossuth Múzeumban Minden művészpályának föl- ismerhetők a stációi, éppen ezért a fogalom csak személyhez kötötten értelmezhető. Prohászka József esetében nem egy életszakaszt, művészi fordulópont kezdetét vagy végét jelenti, hanem az önként vállalt világnézete miatti megkülönböztetések, háttérbe szorítások sorozatát, egyfajta emberi keresztutat. A hányatott sorsú művész egy évvel idősebb Templom télen századunknál, minden iszonyatot megélt már, amennyit ember egyáltalán elviselni tud. Nagycsaládos, ceglédi iparosszülők gyermekeként nevelkedett, tisztes szegénységben. Alig érettségizett, már vitték az olasz frontra, Isonzó poklába. Hadifogságba esett, csak 1920- ban térhetett haza. A Műegyetemen gépész- majd építészhallgató volt, de az Iparművészeti Főiskolán is végzett stúdiumokat. Végül, bár indíttatása szerint festő szeretett volna lenni, építész- mérnöki oklevelet szerzett. 1933-ban megnősült, kilenc gyermekük született, egy kislányuk 1945-ben éhen halt. Vallásos világnézete miatt 1949-től nyugdíjazásáig egyetlen hosszú vesszőfutás volt az élete, tizenötször volt kénytelen az ország különböző városaiba költözködni, hogy megkeresse népes családja kenyerét. 1953- ban meghalt a felesége, özvegyen nevelte nyolc gyermekét. A ceglédi múzeum szűkös kis termében most kiállított negyven képe sajátosan mutatja be a nehéz életutat. Festményeinek csak szerény hányadát lehetett különösebb zsúfoltság nélkül kiállítani, de így is sokatmondó a látvány. Az időrendiség eleve feltűnő. A legrégebbi két rajz, illetve festmény 1923-ban és 1924-ben datált, az 1953-as Új sirhalomig nincs kiállított képe, majd újabb évtized szünet, s csak az utolsó három évtizedben - 1961-ben ment nyugdíjba - követhetjük nyomon festészetét. Mindez szoros kapcsolatban áll hajdani küzdelmes mindennapjaival. Már hatvan- három éves volt, amikor Hódmezővásárhelyen megrendezték élete első kiállítását. A második tárlata 1966- ban éppen Cegléden volt, majd máshol is sikerrel mutatta be képeit. A Magyar Népköz- társaság Művészeti Alapjába nem vették fel, bár festményeinek művészi kvalitását lehetetlenség volt nem felismerni. Helyét a magyar korProhászka József annak megközelítésénél fogva - vallásos világnézete fogja egybe. Nagy előszeretettel és ihle- tettséggel festette a számára, mint építésznek is élményt adó templomokat. Nonfiguratív képein is sűrűn megjelenik a Krisztus-vállalás gondolata. Stációképei a színek nagyon eredeti szimbolikájával idézik a Golgotát. Szűkebb hazánk - őszi Ti- szatáj, Kevi tanya nyárfákkal, Ceglédi ház, stb. - érezhetően a harmóniák keresésével, azok kiemelésével jelenik meg az idős művész festészetében. Színei ma is olyan szépséggel hordozzák az egészséges lelki és testi életet, hogy Prohászka életútjának ismerete nélkül is megéreznénk, nemcsak kivételes tehetségű, de nagy hitű embertől származnak. A tárlatot május 13-ig tartják nyitva; jó szívvel ajánljuk látogatását, mert még manapság is LEVELEK A HAZÁBÓL A HONBA Dolgozó elvtársam, kezdeném az alkalomhoz illően, hisz itt van május elseje. De máris zavarban vagyok komám, mert vajon itt van-e valójában? Meglehet, már rég nincs ez a nap, elveszett valahol, valamikor, valamiért..., csak éppen nem vettem észre, mert jó ideje állandóan' mással voltam elfoglalva. Úgy az ötvenes évek végén Marosvásárhelyen még biztos megvolt, erre határozottan emlékszem. A munka ünnepének ama bizonyos napján már hajnalhasadtakor vigyorogva és reményteljesen keltünk ránk váró élvezetekre áhítozva. "Mintamókusokként" öltöztünk ünneplőbe /igen, akkor számomra "mintamókus"-ról szólt az ének, csak később értettem meg a tulajdonképpeni tartalmat, hogy azt mondja, "mint a mókus fenn a fán, az úttörő oly vidám".../, és futottunk, hogy vonulhassunk. A házak ablakai csaknem mindenhol nyitva, és - mily furcsának tűnhet most sokak számára - azon a bizonyos "ősi román földön" mindenki a Kossuth rádiót hallgatta, utcák során haladhattál végig, minden ablakon az ömlött kifele, hogy azt mondja, "Itt van május elseje, énekszó és tánc köszöntse, zengjen a dalod pajtás, fákon virul a hajtás..." És Lajos pajtás ment a koraíeggeli napsütésben a csapatgyülekezőre. Bizony, akkor gyülekező volt, most és itt pedig mintha oszolj lenne... Nézek ki az ablakon, szomorúan borús az ég, sehol pajtás, sehol "mintamókus", sehol úttörő, azt mondják, elmentek cserkészni. Hogy hol és mit cserkésznek, nem tudni, de az hétszentség, hogy Szolnokon a Széchenyi lakótelepen semmit, innen mintha elbujdostak volna. Az is bizonyos, hogy innen menet sem indul sehova. Munkásmozgalmi dalok helyet /talán a munkásosztály tényleg elment a paradicsomba?/ a rádióból andalító gitárzene és zongoraszó hallatszik. Odalent az utcán valami csinn-bumm-zenekar tett ugyan egy bátortalan kísérletet a mozgósításra, de az istennek nem mozdul senki, egy nóta után abba is hagyták, és ők is elbujdoshattak valahova... Itt már harmadik napja tart a szabadnap-dömping, melynek leglátványosabb jele, hogy csaknem teljesen kihalt ez a több tízezres lakónegyed. Olyanszerű, mint egy régi filmben az amerikai nagyváros az atomháború után: minden épület a helyén van, csak egy dolog hiányzik - az élet. Ettől még lehetne "május elsejés" hangulat, ha a derék szolnokiak majálisozni mennének. Nem ezt teszik. Itt az a módi, hogy mihelyt össze lehet ragasztani két- három szabadnapot, uccu haza, a falujukba, túrják-forgatják a földet, és jókat esznek-isznak a hazaiból. Ahogy látom, nem jellemző a Széchenyin lakókra a saját, hétvégi telek és házikó... No, de "itt van május elseje", és ez - egyelőre még - munkaszüneti nap, és az itteni, gyakorlatias ember számára ez a legfontosabb. Munkával ünnepelheti a munka ünnepét. Ugyanezt hirdette meg egykori hajcsárunk, a bukott diktátor azért, hogy ezen a piros betűs napon is facsarhasson egyet népén. Itt most a magyar, ha nem is parancsra tesz hasonlóképp, ám nem is önszántából vagy jókedvéből, talán mondjuk úgy, hogy "belső kényszer készteti" önmaga csipkedésére... Közben eleredt az eső, komám, és egyre valószínűtlenebbé válik, hogy sikerül magamra srófolnom az ünnepi hangulatot. /Hogy itt miért mindig akkor esik, amikor a legkevésbé kellene?/ otthon, az átkos ötvenes években volt május elseje. Volt napsütés, nyitott ablakok és nyílt gyermekszívek, ünnepre csodálkozó okosmókus-szemék, csillogó tekintetek... Zászlók, színes léggömbök, virágok... Vattacukor, nyalóka, frissen csapolt sör, sercegve sülő flekken... Rezesbanda, magyamóta, csárdás, kürtöskalács, mézeskalács, vásárfia... Somos-tető, erdő, földre terített pokróc, falatozás, szabadtéri előadás, labdázás a tisztáson, hinta-palinta, cserefa, cserebogár... És a mindent elárasztó orgonaillat! Májusi orgonák, születésem havának virágai, a kedvenceim... /Sajnos, itt egy hónappal hamarabb elvirágzik az orgonabokor, talán április negyediké tiszteletére?/ Hallom Árpádom a megjegyzésed: ismét ez a vacak nosztalgiázás. Kerülném magam is, hidd el, dehát "itt van május elseje", és nincs itt május elseje. És látod, keresgélés közben visszakanyarodtam néhány évtizedet. Csak ott, a félig-meddig öntudatlan állapotom körül találok valamit, amivel tartalmat adhatok a napnak. Azt nem tudom, hogy akkor mennyire volt őszinte vagy mesterkélt a felnőttek mosolya, jókedve, ünnepélyessége. Akkor ez a kérdés föl sem merülhetett bennem, hisz - a költő szavaival élve - "még őszinte ember voltam", hamisságot nem kutattam, mert nem is ismertem. Talán ezért lehetett ünnep május elseje... Dehogyis sírom én vissza azokat az időket! Hát azt sem tudom, valójában milyenek voltak azok az idők. Csupán a tudatlanságnak, a hiszékenységnek /hitnek?/, az ártatlanságnak korába, a mintamókusok színes-léggömbös, orgona- illatos májusába vágyakozom - mindhiába. Egy hangulatát és jellegét vesztett május elsején, 1990 május elsejéjén, távolodó harci kiáltások és lankadó harci kedv árnyékából küldi bajtársi üdvözleteit komád, Lajos Ui.: Erről az elhülyéskedett bajtársi- asságról jut eszembe, hogy tényleg üdvözöld nevemben Szőcs Gézát, ha összefutsz vele. Meggyőződésem szerint ő most a legalkalmasabb arra, hogy kezébe vegye a kisebbségi sorsotok ügyét. Tavaly, mint azt neked is megírtam, azzal érkezett az NSZK-ból Magyarországra, hogy megszervezze a Szabad Európa Rádió budapesti stúdióját, és itt, Szolnokon arról csevegtünk, hogy ő hisz a feltámadásban, azaz a romániai magyarság sorsának jobbra fordulásában. És íme, most ő lett az RMDSZ főtitkára odahaza! Már éppen ideje volt félretenni a túlzott kompromisszumkészséget, a puhányságot, tartásnélküliséggé lealacsonyult alkalmazkodókészséget. Ehhez a már-már esélytelenné váló harchoz nagyon kell Géza tisztánlátása, radikalizmusa és - nyugatnémet állampolgársága, mely jelentős védettséget nyújt számára. Segítek én is, amivel tudok. Egyelőre nem utazhatom, mert még mindig hontalan a nevem. És ráadásul Csiki Laci ilyeneket ír nekem Pestről: "Mostanában sokat gondolok rád azzal a félelemmel, hogy talán bedőlsz a hazahívó szónak, s mostani kétes helyzetedet kétségtelenül rosszra váltva visszahonosodsz... Gondolom, te is megszenvedted, ami odaát- otthon történik, s erről mondanivalód is van. Küldj valami zaftos írást lapomnak, a Magyar Naplónak. Bátran írhatod, mivelhogy szerkesztőségünket a Vatra felrobbantással fenyegette, s így helyzetünkön már nem ronthatsz. Rendőri felügyelet alatt állunk'. Meg vagyunk tisztelve ám. Tehát mi így állunk. Láthatod "forradalmatok" egyik vívmányát, a két ország közti határ bizonyos értelemben tényleg jelképes lett: a "békés, kulturális szervezet” tagjai szabadon jönnek-inennek és fenyegetőznek, határoktól függetlenül. Határtalanul?..." Mintamókus Stáció /epizód/ kévés, ennyire katarktikus élményt adó kiállítást láthatunk. Tiszai Lajos Fotó: Korányi Éva társ pikturában minden bizony- nyal negatívan befolyásolta, hogy nem szakrális munkáinak többségét is - témájánál, vagy
