Új Néplap, 1990. május (1. évfolyam, 20-45. szám)

1990-05-12 / 29. szám

1990. MÁJUS 12. 3 Diskurzus vagy monológ? Véget ért a nemzetközi menekültügyi konferencia go Néhány évtized alatt mennyit változott a világ! Hisz Magyarország a második világháború után inkább az elmenekülök és nem a nálunk menedéket keresők országa volt. Mindez azon a tegnap befejeződött egy­hetes nemzetközi menekültügyi konferencián jutott eszembe, amelyet a Magyar Református Egyház szer­vezésében Berekfürdőn, a Megbékélés Házában tar­tottak. Ott hallottuk azt is, hogy az elmúlt évtizedek­ben csak kisebb csoportokban érkeztek hozzánk más országbéli menekültek. Az ötvenes években görögök, a hetvenes években chileiek és palesztinok egy-egy gyérebb csoportja. Tömeges meneküléssel a nyolc­vanas évek második felében találkozhattunk. Persze itt nemcsak az erdélyiekre kell gondolnunk, hanem a különböző természeti katasztrófák áldozataira is, mert például az örmény földrengés károsultjai közül is nagyon sokan Magyarországon találtak befogadóra. De említhetnénk az NDK-s menekültek itteni állomá­sozását, ami viszont inváziószerűen történt. Természetesen legnagyobb számban mégis Romá­niából, közelebbről pedig Erdélyből érkeztek és ér­keznek menekültek. 1988 februárja és 1989 decembe­re között a Vöröskereszt központjában 30 ezer mene­déket kérő jelent meg, és ebből mindössze „csak” 2 ezer 700-an nem beszélték a magyar nyelvet. Ez idő alatt a hazai és külföldi adományokból 47 millió forint érkezett a Vöröskereszt segélyszámlájára, s ebből 37 millió forintot közvetlen gyorssegélyként fizettek ki számukra. Ami viszont igazán aggasztó, hogy az el­múlt egy-két hónapban ismét jelentősen megindult a menekültek áradata, Budapesten naponta a Vöröske­reszt irodájában 80-100 segélykérő jelentkezik. Tulajdonképpen már ez a szomorú tény is indokolta a konferencia összehívását és természetesen megadta annak aktualitását is. Ám Kocsis Attila, a rendezvény­nek otthont adó Megbékélés Házának igazgatója, kér­désünkre adott válaszában mégis mindenekelőtt azt hangsúlyozta, hogy ez egy „anti-menekültügyi kon­ferencia”, abban az értelemben, hogy a jelenlévők azt szeretnék elérni, hogy ne menekültekről legyen szó, és szűnjön meg a menekült kérdés. Ez az érdeke mindenkinek. Érdeke azoknak az embereknek, akik már útra készen állnak, vagy még most gondolkodnak, hogy elinduljanak-e vagy sem. De érdeke a magyar, illetve bármelyik társadalomnak, amely menekültek tömegeit fogadja be. Ezt szerették volna tudatosítani ezzel a konferenci­ával, amit túlzás nélkül akár világméretűnek is nevez­hetnénk, hiszen Görögországtól az Egyesült Államo­kig, Finnországtól Magyarországig, a különböző nemzetközi egyházi és világi szervezetek képviselői jöttek el Berekfürdőre. Célként azt fogalmazták meg, hogy sajátos eszközeikkel próbáljanak először is nyo­mást gyakorolni azoknak az országoknak a kormá­nyaira, ahonnan az emberek menekülnek. Fölvetődik persze' a kérdés, hogy azok a szerveze­tek, amelyeknek képviselői részt vettek a konferenci­án, hogyan tudnak - és tudnak-e egyáltalán - hatni a különböző országok kormányaira? Direkt módon nemigen szólhatnak bele az események alakulásába, viszont közvetett úton mindenképpen alakíthatják a politikát. Hisz valamiképpen jelen vannak az adott ország politikai életében. A berekfürdői konferencián többen is nyomatéko­san hangsúlyozták, hogy a menekültügy kapcsán nemcsak a pénzügyi kérdésekről van szó. Mert ha csak a pénzről beszélünk - fogalmazott egyikőjük -, óhatat­lanul is az elsősegély nyújtás hibájába esünk: mélyen a kötés alatt tovább erjed és fertőz a seb. Hisz azok a problémák - a gyökértelenség, a kilátástalanság, az állástalanság, a lakásnélüliség, az iskoláztatás kérdé­se, a nyelvi gondok megoldása, a szakmai szintű lemaradás - mind-mind égetőek azok számára, akik eljöttek hazájukból és egy teljesen más gazdasági, politikai, társadalmi közegben akarnak gyökeret ereszteni. így nem véletlen, hogy a tanácskozáson komoly hangsúly esett a pszichoszociális tanács­adásra, a különböző modellek kidolgozására annak érdekében, hogy - jó lenne hinni, csak ideiglenes hazájukban - valamennyire otthon érezhessék magu­kat ezek az emberek. Ez a konferencia azért is egyedülállónak mondható a maga nemében, mivel eddig ebben a kérdésben soha, sehol ilyen nagyszabású tanácskozás még nem folyt. Meghívták a magyarországi pártok képviselőit is a tanácskozásra, de egyedül csak a Magyar Demokrata Fórum képviseltette magát a konferencián. A többi párttól még csak visszajelzés sem érkezett. Pedig iga­zán akkor lett volna teljes - legalább a hazai - a kép, ha ott mindenki elmondja ebben a kérdésben kialakí­tott álláspontját. Ami pedig a magyar-román viszonyt illeti: a konfe­rencia résztvevői tegnap Nagyváradra látogattak és találkoztak a Bihar megyei prefektussal, utána pedig az ottani magyar lelkészekkel, és megismerhették mindkét fél álláspontját. Abban már csak reményked­hetünk, hogy a vélemények nem túlságosan külön­böztek egymástól. Ha igen, akkor továbbra is csupán a süketek párbeszéde folyik majd, s ilyen esetekben jól tudjuk, hogy a diskurzus bizony gyakran monológ­gá silányul... Nagy Tibor „Nyugati” kérdések, „keleti” válaszok - A maradékra , nincs vevő A vevőnek tudni kell: Abszolút elsőbbséget a minőség kap "Minőségbiztosítási rendszer" az Aprítógépgyárban Ha a minőség szót halljuk, sokféle dolog jut eszünkbe. Az ipar produk­tumait tekintve mindenekelőtt Japán képe sejlik fel bennünk, mely or­szágnak gyártói diktálják ezen a téren az ütemet. Reményeink szerint ez a "diktátum" ma már elérte Magyarországot is. Hogy néha túlzás amit csinálnak? Hogy néha lehetetlennek tűnik amit maguktól és másoktól is követelnek? Hogy időnként mi még nem látjuk értelmét mindannak amit ők elvárnak a világtól, s tőlünk is? Nos, mindez olyan kérdés, amelyre ki-ki vérmérséklete szerint kell, hogy válaszoljon. Egy dolgot nem lehet vitatni. A talponmaradásunk azon is múlik, vállaljuk-e a minőségi kihí­vást, vagy nem. Az Aprítógépgyár mindenesetre felvette a kesztyűt. Ez derül ki Boros László kereskedelmi igazgatóhelyettes szavaiból. / Folytatás az első oldalról. / Robert Buckley bevezetője után Rózsa Ferenc tájékoztatta a jelen­lévőket a városról. /A információk jelentős része az olvasóknak nem lenne újdonság./ Jól ismert törté­nelme, elhelyezkedése az ország­ban, s kedvezőtlen városszerkeze­te is. A városban jelenleg 29 ezer 100 lakás található. Ebből 15 szá­zalék alatt van a tanácsi bérlakások aránya, a többi magántulajdonban van. Az összes lakás 60-70 száza­léka fürdőszobás, 71 százalékban 1965 után épült, 50-60 százalék között van a csatornába bekötött lakások aránya. Öt évvel ezelőtt még mintegy 8 ezer lakás volt bér­lakás, ez mára mintegy 5 ezerrel csökkent. Ezek főleg gázfűtéses komfortos lakások. A maradék egy részére nincs vevő állaguk mi­att, míg az összkomfortosakra a tanács elidegenítési tilalmat ren­delt el. A kérdések itt kezdtek el zápo­rozni a vendégek részéről. Mindre nincs mód kitérni, így inkább a legfontosabbakra adott válaszokat ismertetjük. Megtudhattuk, hogy a bérlakások értékesítését a gazda­sági kényszer okozta. Az IKV be­vételei kevesek, a tanács viszont nem tudja őket támogatni. 1990- ben például, az új lakbérek után is, 82 millió forintba kerül a bérlaká­sok üzemeltetése és csak 70 millió a bevétel. Felújításról tehát nem beszélhetünk. A rendező elv az, hogy az 1975 után épült összkom­fortos lakásokat megtartsa a ta­nács, mert ezt tudják kezelni, míg a rossz minőségű, főleg 1945 után államosított lakásoknál elvégez­zék az állagmegóvást. A komfor­tosítás itt szóba sem jöhet. Az em­lített, hiányzó 12 milliót a tanács­nak kellene finanszírozni. Feltehe­tőleg az új önkormányzat is így fog dönteni, hiszen az alternatíva pél­dául a vízdíj emelése. Az össz­komfortos lakásokra vonatkozó ti­lalmat is célszerű fenntartani, hi­szen a rugalmas lakásgazdálko­dáshoz így is kevés a meglévő la­kásszám. A lakbérek és jövedel­mek viszonyának meghatározása igen nehéz. Az 1200 forintos lakbérátlag és a lakásfenntartás egyéb költségei­nek együttes aránya a jövedelmek­hez a vendégek számára nem tűnt soknak. Sőt, nyugaton magasabb arányokkal is találkoztak. Feltehe­tőleg figyelmen kívül hagyták az életszínvonalbeli különbségeket. A kérdés ugyanis csak így ítélhető meg helyesen.. A magánlakások esetében is ti­pikusan nyugati szemléletű kér­déssel kezdték. Milyen arányú a második, harmadik lakások szá­ma? Természetesen minimális, tudtuk meg a válaszból. Ma már két lakása lehet egy-egy család­nak, de Szolnokon jó, ha száz ilyen család található. Áz igaz persze, hogy az üdülőterületen lakásmére­tű üdülők is vannak. Az 1100 üdü­lő mintegy 20-25 százaléka lehet ilyen. Az is igaz, hogy az agglome­rációban, főleg nyáron, sokan ki­költöznek a második lakásba és távolabbra is, de összességében mindez nem számottevő. Miként nem számottevő a magánlakások bérleti célú építése sem. Ma a la­kásépítés költségei, a hitelek ka­matai olyan mértékűek, hogy az átlag IBUSZ-nak kiadott lakás 10 ezer forintos bérleti díja messze alatta marad a kamathozadéknak. Itt a belátható jövőben változás nem várható. Gondot jelent viszont a város­ban, hogy a bérlakásokból magán­lakásokba költözés igen alacsony szintű. Évente mintegy 100 ilyen eset fordul elő, s minthogy ma gya­korlatilag bérlakás nem épül, ez a 100 lakás szolgál a mintegy 1200- 1300 bérlakásigénylő kielégítésé­re. Gondoljuk el: a sor végén állók milyen helyzetben lehetnek! A tanács újraelosztási lehetősé­ge ezen kívül még 200 magánla­kással bővült 1989-ben, ami ösz- szességében szerény lehetőséget biztosított számukra. A hitelfelté­telek ma a cserét kifejezetten gá­tolják, így javulásra nem számítha­tunk itt sem. A kérdések csak nem szűntek. A válaszokra és a pártok kérdéseire, válaszaira hétfői lap­számunkban térünk vissza. F.I. Az olvasó számára is közismert, hogy a gyár elsősorban a hazai és részben a szocialista országok pia­cán tudott korábban érvényesülni. A beruházások visszafogásával, a keleti export szűkülésével itt is fel­vetődött a kérdés: hogyan tovább? A válasz, ha nem is olyan egyszerű volt mint ahogy mi ezt leíijuk, egyértelmű: nyitni kell a nyugati piac felé! Termékeiknek ma már 60 százaléka, azaz 760 millió fo­rint értékű áru áramlik a konverti­bilis piacra. Ennek 90 százaléka építő-, útépítő-, rakodógép és rész­egységeik. Partnereik között olyan, a szakmán túl is jól ismert cégek találhatók, mint a Case Poc- lain, a Zaragoza Case, az Orein- stein u. Koppel, a Hannomag, a Zettelmeyer, az Eder, a Caterpil­lar, a Schlöman Simag és mások. Termékeik között szerepelnek gé­mek hidraulikus kotró berendezé­sekhez, emelő karok kerekes rako­dógépekhez, kanalak, tolólapok, alvázak útépítő, építőgépekhez, hengerdei berendezés részegysé­gek, törőgép szerszámok. Fő piac tehát a fejlett tőkésországok piaca, s ehhez minőségben is alkalmaz­kodni kellett. Átlagon felüli minőség, átlagon felüli nyereség A minőség a tőkés országokban ma már stratégiai kérdés. Az egyes gyártók között éles konkurencia- harc folyik, s ennek fő eszköze a minőség állandó emelése. Az Ap­rítógépgyár ezen az úton szeretne előrehaladni, amíg ez lehetséges. Ez biztosítja ugyanis a gyár gazda­ságos terhelését és az átlagon felüli nyereséget. Belekényszerültek te­hát egy minőségi versenybe, de ez teszi lehetővé, hogy a konkurenci­aharcban ők is talpon maradjanak. A piacon ugyanis sok alkatrész-, részegységszállító található. A ve­vők válogatni is tudnak és ez a tény a szállítókat valóságos minőségi háborúba kényszeríti. A követel­mények napról-napra nőnek. Ezen a piacon ma már nem elég megmu­tatni, hogy jó a termék. Ez az ab­szolút kiindulópont. A továbblé­pést a szállítások jó megszervezé­se, a határidők, a technológiai fe­gyelem betartása és más hasonló tényezők teszik lehetővé. A gyár most eljutott oda, hogy tudnak jó terméket gyártani. Sok munkával, pénzzel, hitellel, kötvények kibo­csátásával érték mindezt el. A jó termék szükséges, de nem elegendő feltétel A befektetések mindenekelőtt a technikai feltételek biztosítását cé­lozták meg. Két hegesztő robot, CNC megmunkáló központ, Esab CNC vezérlésű lángvágó automa­ta, célgépek és mások szolgálták az előrelépést. Ezzel párhuzamo­san az embereket megtanították a fenti gépeket kezelni, és arra, ho­gyan kell a termelést szervezni, amely azért is lényeges, mert a partnerek nem egyszerűen heti ütemezésben gondolkodnak. Sok esetben azt is meghatározzák, hogy a hét melyik felében érkez­zék meg a termék. De ez még min­dig nem elegendő. Nyugat-Euró- pában is kezdenek kialakulni az úgynevezett minőség biztosítási rendszerek. Tartalmi lényegük az, hogy a vállalat vállalja, hogy min­den szervezetének tevékenysége arra irányul, hogy a vevők minősé­gi elvárásainak maradéktalanul eleget tegyen. Ez azt is jelenti, hogy a szerződéskötéstől kezdve a garanciális kötelezettségek végéig minden folyamatot át kell fognia egy minőség- biztosítási rend­szernek. Ez nemcsak a munka vég­zésére, de annak bizonylatolására is vonatkozik. A Nemzetközi Szabványügyi Rendszer /ISO/ a minőség biztosí­tására szabványokat dolgozott ki. Ezek fokozatokat tartalmaznak. Alapvető előírás, hogy minden te­vékenységet ellenőrizni kell minő­ségi szempontból. A jászberényi­ek az ISO-9002-es szabvány há­rom éven belüli megvalósítását vállalták. Ez azt jelenti, hogy a cégnek a vevő által specifikált mi­nőségi követelmények teljesítését mind a beszerzésben, mint a gyár­tás területén elvégzik és dokumen­tálják. Mindez nem kis dolog. Fá­zisonként lehet előrejutni. A gyár jelenleg ott tart, hogy létrejött a "Minőségi tanács" a vállalatnál. Tagjai a kereskedelmi /mint veze­tő/ és a műszaki igazgatóhelyette­sek, valamint a legfontosabb osz­tályok vezetői. Ez a tanács funkci­onális irányítója és felelőse a mi­nőség ügyének. A koordinálást, el­lenőrzést egy főállású dolgozó lát­ja el. A következő lépés, a vállalat minőségi kézikönyvének elkészí­tése is megtörtént. Ezután következett az az ese­mény, amelyről szintén múlt idő­ben beszélhetünk. A vállalat ugyanis köteles deklarálni a minő­ségi célokat. Ez erkölcsi pressziót is jelent a vezetők számára és a nagy vevők így tudják meg azt, hogy a vállalat a minőséget abszo­lút követelménynek tekinti. Mind­ezt a HVG-ben publikálták. Egységes Európa, egységes követelmény A fentieket és a további lépése­ket is az motiválja, hogy az egysé­ges Európa kialakulásával egysé­ges követelményrendszer alakul ki. Mások is e szerint dolgoznak. Tehát aki talpon akar maradni, an­nak ezeket figyelembe kell venni. Az Aprítógépgyárban most folyik a vállalat minősítése. Erre az angol BS1 céget kérték fel. Ezzel tudják többek között bizonyítani, hogy minden a követelmények szerint zajlik. Elkészült egy mintagyártó­sor, amely finanszírozásába az OMFB is beszállt. Itt már beépül­tek az ellenőrző pontok is. A vál­lalatnál lépésről lépésre tervezik a gyártó vonalak ilyeténképp átala­kítását. Mindezt nem csak féle­lemből teszik, ez egy kény­szerhelyzet. A Catepillar például már nem hagyományosan köti szerződéseit. Nekik saját előírása­ik vannak az alvállalkozók számá­ra. Ezt átadja a lehetséges vevők­nek, s ez alapján kérik az ajánlato­kat. Miután mindenben meg­egyeztek /még nincs szerződés/, ellátogatnak a gyárba. Szakértőik minőségi szempontból mindent a legapróbb részletekig megnéznek. Leírják mit kell változtatni. Az igazi vizsga ez után következik. A szakemberek jelenlétében legyárt­ják a prototípust. Ha minden stim­mel, megrendelik a gyártóeszkö- . zöket, készülékeket, azt kifizetik, átadják használatra a gyárnak. Je­len esetben az Aprítógépgyámak. Ez után lehet termelni. A Hanno­mag még a rajzokat is kéri a készü­lékek esetében. Ha nincs „rendszer", üzlet sincs A helyzet annyira „súlyos”, hogy a japán tenderek egy része már előzetes feltételként szabja meg a minőségbiztosítási rendszer és a kézikönyv meglétét. Ha nincs, nincs tender sem. Tehát világten­denciáról van szó, amely elől ki­térni nem lehet. Ez már túlmegy a műszaki megfontolásokon - mondja Boros László -, de a biz­tonsághoz ez kell. Ez adott lehetőséget arra, hogy a cég meg tudjon kapaszkodni, s hogy ma már kölcsönös függés alakuljon ki, köztük és a nyugati cégek között. A vállalatnál tragi­kus helyzet alakulhatott volna ki. Ezt az emberek igazából Jászbe­rényben nem is érzékelik. Nem fogják föl, hogy jó helyzetben vannak, de ehhez a vállalatvezetés kemény munkája, az állandó streszhelyzet felvállalása szüksé­ges. Az önmagában jó, hogy nem érzik a gazdság kínjait, de tudni kell, hogy az ország sok vállalatá­nak dolgozói nincsenek ilyen helyzetben. Persze a leírt út, a jász­berényi példa ettől függetlenül mindenki előtt nyitva áll. Füle István Fotó: Nagy Zsolt Világbanki küldöttség Szolnokon

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom